Félelmeink

Amikor felszállt a gép Bangkokban nagyon nagy volt a turbulencia, és rázkódott a gép. Akkor arra gondoltam: Kinek az ötlete volt ez? Ki találta ki, hogy idejöjjek?

Én.

Én nem szeretném, hogy a félelmeim miatt ne éljek át dolgokat, elszalasszak lehetőségeket, kihagyjak élményeket …

Még otthon voltam a szüleimnél, amikor szállt felém egy dongó én pedig úgy megijedtem, hogy majdnem kiugrott a szívem. Apukám mellettem sétált, rám nézett és csak annyit mondott: “Jövőhéten Ázsiába mész kislányom”.

Félek a magasban, félek a meredek lépcsőktől, félek az idegenektől. Angkor Wat-nál Kambodzsában négykézláb mentem le a lépcsőkön. Akkor arra gondoltam, milyen hasznos volt a sok rák és pókjárás az általánosban a tesiórán. Idővel megismertem vakmerő embereket, utazókat, barátokat, akik élménybeszámolóit mindig tátott szájjal hallgattam. Két hónap Latin-Amerika, repülőből kiugrás, bungee-jumping… Irigykedtem, hogy micsoda élményeik vannak, csodálattal néztem rájuk, hogy milyen bátrak. Aztán rájöttem, hogy bennem is van bátorság, mert van annyi akaraterőm, hogy belevágjak ismeretlen dolgokba, jelenleg pedig Ázsiában utazom egyedül! Az egész pontosan tíz éve kezdődött, amikor elköltöztem egy másik országba, de igazából az emberekkel való kapcsolatteremtés sosem okozott gondot. Belevágtam az ismeretlenbe, bár akkor ez nem tűnt nagyon nagy merészségnek.  Voltam már parasailing-en, paragliding-on, mindkettő csodálatos élmény volt de a repülőből kiugrás még várat magára, még mindig felkészülök. A komfort zónám a munkám volt, ebből egy évben kétszer kiléptem. Aztán felmondtam a munkahelyemen és Ázsiába mentem. Akkor még nem is tudtam mennyi őrültségre leszek képes. Bölényegeltem, vízesésbe ugrottam, szikláról leugrottam, hajóról tengerbe. Mindig könnyebb a kényelmes, egyszerűbb utat választani, de én azért szeretnék felfedezni új dolgokat, hogy ne maradjak le semmiről. Félek a repüléstől, de ha nem ülnék fel a repülőre, nem jutnék el más országokba, más kultúrákba. Nagyon féltem akkor is, amikor az éjszakai repülőjáraton felébredtem, a turbulencia miatt rázkódott agép és kinéztem az ablakon. Semmit sem láttam, csak a felhőket alattam, és megijedtem: A magasban vagyok… De ugyanebben a pillanatban megláttam a csillagos eget és elmosolyodtam: Igen, a magasban vagyok és ilyen csodálatos égboltot láthatok. Mikor még autóban ültem Budapest felé, a rádióban arról volt szó, hogy az érettségizők nagyon stresszelhetnek, ezért alkalmazzák a 4-2-es légzési technikát (4 másodperc belégzés, 2 benntartás, 4 kilégzés, 2 másodperc szünet) – nos, büszkeséggel jelenthetem, hogy azóta is ezt gyakorlom, a Budapest-Moszkva gép felszállásakor, a Moszkva-Hanoi gép felszállásakor,  minden turbulencia miatti rázkódásnál… így azt is mondhatom, ezt pont hallanom kellett azon a reggelen. Amiben biztos vagyok még, hogy nyitott szemmel és füllel kell járni, és hinni abban, hogy bizonyos üzenetek nekünk szólnak. Miközben négykézláb másztam le a templomok meredek lépcsőjén Siem Reap-ban, hallottam egy idegenvezetőt, aki épp azt mutatta a turistáknak, melyik oldalon szélesebbek a lépcsők. Ránéztem a barátaimra és már mondtam is, hogy na akkorőket most követjük. Persze aztán az idegenvezető azt is részletezte, hogy egy esős napon hogyan csúszott itt meg egy japán lány és puff-puff-puff.  Az egyik barátom akivel akkor utaztam rámnézett mosoloygva, és csak annyit mondott: Ezt is hallanod kellett. Kicsit lassabban, mint mások, de lementem én is. Nekem csak több idő kell ezekhez a dolgokhoz. Bangkokban felmentünk a legmagasabb épület tetejére. Az én ötletem volt, meggyőztem az utitársaimat is. Aztán megvettük a jegyet és vártuk a liftet. Néhány perc után ránéztem a lift ajtóra, ahol ez állt: A világ legmagasabb átlátszó liftje. Az egyik utitársam vállát fogva háttal a kilátásnak mertem felmenni, de aztán megfordultam. Nekem csak több idő kellett a megszokáshoz. A forgó tetőteraszhoz is.

Féltem, de ha nem mentem volna fel, azt egy életre megbántam volna.

 

 

Azért ismertem meg annyi vakmerő embert, hogy a történetükre gondolva energiát merítsek a saját életemhez. Azért, hogy átutazzam Vietnámot. Ha pedig már az okokról van szó: Azért kaptam egy könyvet a világ körbeutazásáról karácsonyra, hogy ihletet kapjak a saját utazásomhoz. Ismertem már a workaway-t, de csak 1-2 hetes kirándulás volt a fejemben, a könyvvel világossá vált, hogy minden lehetséges, lehetséges utazni és közben kevés pénzt költeni.

Mert természetesen amitől félek még, hogy elfogy a pénzem útközben (eddig még nem történt meg mert sokszor hetekig alig költöttem: Élet pénzköltés nélkül – 4. hét Vietnámban , 2 hét a kambodzsai paradicsomban 5070Ft-ból ). Aztán rájövök, hogy mennyi lehetőség áll előttem, hogy nyitott lettem annyi dologra. Mert a diplomám nem korlátoz le arra, hogy csak irodában dolgozhatok. Hiszen én döntöm el, mit szeretnék dolgozni. Motiváltam és inspiráltam a diákokat Vietnámban, arra, hogy jobbátegyék az életüket és tanuljanak. Miközben az irodában nem éreztem sosem ilyet. Ezt az érzést, hogy megváltoztatok egy életet. És mindezt kihagytam volna azért, mert félek a magasban?

Megéri. Megérte félni a repülőn, félni mindentől az úton, mert tudom, hogy amit csinálok és amiért elkezdtem utazni, annak van értelme.

Nem érzem magam sem kevesebbnek, sem gyengébbnek mert félek.

Féltem amikor felültem a bölényre és elindult. Már akkor féltem, amikor autóba ültem Szegeden és a reptérre tartottunk. Féltem, amikor a lépcsőkön felmásztam.

“Biztosan fel akarsz jönni a tetejére?” – kérdezte az egyik utirásam. Makacsul csak annyit válaszoltam: “Már csak azért is mert ezt kérdezted. Négykézláb másztam fel a lépcsőkön, és egyáltalán nem érdekelt, hogy néznek.

Változtatni akartam és átélni a félelmet. Megtenni dolgokat, amiket úgy gondoltam, sosem fogok. Csodálattal gondolni arra a pillanatra, amikor átérek a túloldalra, amikor megtettem, vagy elfogadtam, hogy megteszem. A pillanat, amikor megteszem, és a pillanat, amikor rájövök, hogy megtettem. A bátorság, ami félelem is egyben. A túloldal, ami azt jelenti, hogy megtettem. Az első lélegzetvétel amikor feljöttem a víz alól, miután a vízesésbe ugrottam. Egy apró mosoly. A mosoly a túloldalon, amikor már a félelem elmúlt és büszkeséggé változott. Sosem felejtem el, ezek a pillanatok velem maradnak örökre és senki nem veszi el őket.

Tudok így élni, a félelmeimmel és nem bánom, hogy sokan ezt nem értik. Mert sokan minden félelem nélkül tesznek dolgokat, vakmerően. Én csak lassabban, botladozva (“nekidőlve” a rizsfőzőnek), a szarkasztikus humorommal, arra biztatva másokat, hogy ezek az élmények lesznek életed legszebbjei.

Tedd jobbá valaki életét!

Mindig lesznek akik visszahúznak

Reklámok

Szerző: anitasz75

Utazó - Önkéntes angol tanár - Blogger

2 című bejegyzés “Félelmeink” gondolatot, hozzászólást tartalmaz

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.