Egy borsos nap – Kambodzsai borsföldeken

Az egynapos túrának borsos ára volt, 12 dollár. De legalább nem törtek borsot senki orra alá. A sót meg vették, mint a borsot.

Habár a nap nem csak a borsról szólt, az egészet a bors miatt csináltam. Miután a hostelemben lévő emberek inkább semmit sem akartak csinálni, befizettem magam egy kirándulásra a borsföldekre (az Anny Tours-nál foglaltam egyébként). Három Kambodzsában élő angol és amerikai lánnyal utaztam egy tuktuk-ban, akik a só-üzletben semmit, aztán a bors-üzletben sót vettek. A világon a legtöbb borsot még mindig Vietnám termeli, azért Kambodzsa sem áll rossz helyen.

Kicsit furcsa a borsot kóstolgatni, de azért el lehet viselni. Olyan, mint a fűszerezett steak, csak éppen steak nélkül.

 

Az egész ott kezdődött, hogy mióta Kampotba érkeztem, mindenki a borsföldekről beszél. Miután beültünk a super-tuktuk-ba (semmi nem volt szuper, csak a benzin neve, amit beletöltöttek a tuktuba), indultunk is a La Plantation borstermelő gazdaságba. Komolyan gondolkoztam a motorbérlésen, de látva a földeket, utakat, örültem, hogy nem motoroztam. Az első megálló a nagy semmi volt, ahol üres földeket mutatott nekünk a sofőr. Ezután elmesélte, hogyan termelik ezeken a földeken a sót. Miután szemöldököt összehúzva egymásra néztünk, tovább hallgattuk a történetet. “Van só legalul, középen és a föld felett.”. Nem sokat értettünk, de később rájöttünk, hogy a tengeri sóról van szó. A folyamat pedig az, hogy a vizet a földeken kiszárítják, és utána összegyűjtik a sót. A közeli só-központban 1 dollárért erről nézhettünk volna egy videót, de úgy döntöttünk, majd megnézzük otthon a youtube-on.

IMG_20181009_094101.jpg
Só-központ (Múzeum)

Ezután folytattuk a száguldást az úttalan utakon. Rengeteg huppanó, sok kapaszkodás, a borsföldek elég messze voltak, körülbelül fél órát utaztunk. De az úton sok képet készíthettem Kambodzsa igazi vidéki arcáról.

 

 

 

 

Elmentünk a Titkos tóhoz is, ami épp ellepte az utat mellette, de nagyon szép kilátás nyílt a hegyekre is.

 

 

A La Plantation egy francia-belgiumi pár tulajdona, megérkezésünkkor már be is ültettek minket egy bemutatóra. Itt szó volt a borstermelésről, borsfélékről, és borsokat kóstolhattunk. Az itt dolgozó helyiek lakást, és napi háromszori étkezést kapnak, plusz a gazdaság támogatja az egyik helyi iskolát is, ahonnan minden évben kiválasztják a három legtehetségesebb diákot, és őket támogatják egészen egyetemi tanulmányaik elvégzéséig. A tuktuk sofőrök pedig, akik minket turistákat odavisznek, ingyenes ebédet kapnak. A földeken egyébként termesztenek gyümölcsöket is, ananászt, banánt, marakuját.

 

 

A következő állomás két barlang volt, az Elefánt barlang és a Denevér barlang. Ehhez felmásztunk egy hegyoldalra, ahol szerzeteseket láttunk, rengeteg aranyos és kissé agresszív majmot, de összességében az élmény kihagyható lett volna. A barlangok teljesen elhagyatottak voltak, zseblámpával mentünk le, kapaszkodó sem volt sok helyen. A templom mellett a majmok az isteneknek felajánlott gyümölcsöket ették, és nem szerettek minket, ha éppen mellettük kellett elmennünk. Kicsit vártunk, és ők maguk mentek el, így nagy probléma nem volt a majmokkal. A körülbelül 10 méterre tőlünk lévők voltak a legaranyosabbak, és egyetértettünk abban, hogy ennél közelebb nem is kell, hogy legyenek.

 

 

Ezután Kep következett, a kisváros körülbelül még 15 percre volt a barlangoktól. Az út tökéletes volt, itt már motoroztam volna, de a borsföldekhez vezető úton biztosan nem. Először egy tengerparti étterembe mentünk. A rákpiacon is ehettünk volna nagyon olcsón, de annyira meleg volt, hogy inkább beültünk egy étterembe. Itt grillezett halat ettem sültkrumplival 7 dollárért, ugyanilyen árban voltak a tengeri finomságok. Persze a piacról is szerettem volna kipróbálni valamit, így 0.75 centért ettem egy grillezett mini-tintahalat. A piac pont a tenger mellett van, ott halásznak, rákásznak és a friss rákokat adják el ott helyben.

 

 

 

 

A nap végére már csak Kep strand maradt, ami épp a helyiekkel volt tele, ez volt a háromnapos nemzeti ünnepük utolsó napja. Ez is egy olyan strand volt, ahová nem mennék. Mivel a helyiek mind ruhában fürdenek, így ide nem való egy európai lány bikiniben. Azért nem kell elkeseredni, mert a szigeteken rengeteg hely van, ami a turisták számára lett létrehozva, így nem kell félnünk attól, hogy tűl feltűnőek lennénk egy kambodzsai strandon.

Összességében tartalmas napom volt, de azok akik csoportban utaznának, nyugodtan bérelhetnek külön tuktuk-ot, és megegyezhetnek egy napi árban, így az egész olcsóbban is kijöhet (nekem 3360Ft körül jött ki az Anny tours-on keresztül). A nap végén pedig a folyó mellett 50 centért ihatunk egy korsó sört (140Ft), vagy kettőt. Kipróbálhatjuk a “Boldog” fokhagymás kenyeret 3 dollárért (840Ft),  vagy csak elterülhetünk az ágyunkon és aludhatunk egy hatalmasat.

Kambodzsa egyre jobban belopja magáta szívembe. Igen, vannak nagy pókok, és sok helyen hideg a zuhany, de a hangulat az különleges. Eltört egy szék tegnap a bárban, ezen mindenki csak nevetett. A tulajdonos is. Hoztad a kutyusodat is a buliba? Jajj de cuki! Nem megy a felsőd a szoknyádhoz? Ugyanmár! Két tízéves ment el melletted egy motorral? A függőágyadban egy majom üldögél? Nagy a lazaság, talán ezért is nehéz továbblépni. Habár tudom, Vietnám sem arról híres, hogy minden szabályt követnének…

Reklámok

Kambodzsai történetek – két vállalkozás, egy cél

Két helyi vállalkozás története, amelyekbe belefutottam az utam során. Valóban azt mondhatom, hogy nem terveztem ide jönni, csak idesodort a szél. Két vidéki projekt történetét szeretném megosztani, amelyek talán másokat is inspirálhatnak.

1. A helyszín: Kampot

Te is azt gondoltad, hogy Kambodzsa csak az Otres tengerpartról, Koh Rong Samloem szigetéről, és az Angkor templomokról szól? Rosszul gondoltad, hiszen van egy alulértékelt gyöngyszem a vidéken, amelyet még nem vásároltak fel a kínaiak sem, így kaszinómentes: Kampot.

2. Banteay Srey projekt

Nem csak egy nagyon kellemes helyi gyógyfürdőről beszélünk, hanem egy hátrányos helyzetű helyi nőket támogató programról. A projekt megálmodója egy kanadai hölgy, Freya, akinek a családja 1975-ben örökbefogadott két kambodzsai lányt, akiknek sikerült elmenekülniük az akkori  vörös khmer elől. Freya 10 éves volt, amikor a szülei adoptálták az ikerlányokat. Később a család 2007-ben látogatott az országba, Freya ekkor döntött úgy, hogy visszacseréli repjegyét és az országban marad.  Elkezdte tanulni a khmer nyelvet, és egy árváknak segítő szervezet fejlesztésében vett részt. 2010-ben kezdett el a Banteay Srey projekten dolgozni. A program célja biztos munkahelyet termeteni  a helyi nőknek, biztos fizetéssel, továbbképzési lehetőségekkel a házasságon és munkahelyen belüli kihasználás elkerülése végett. A nők többsége olyan családban nőtt fel, amelyek traumatikus eseményeken estek át a vörös khmer ideje alatt, illetve teljesen elszegényedtek. A program lehetőséget nyújt nekik egy jobb életre.

 

 

A weboldalukon több hasznos információt találhatunk, a jógát, az aromaterápiás masszázst, a reggeli kínálatot és a gőzölést nagyon szerettem. Több helyi vállalkozás kézzel készített organikus termékei is megvásárolhatók itt (pl. szappan, kókuszolaj).

3. Epic Arts Café

A hallássérülteket foglalkoztató szervezet kávézójában banános-kókuszos palacsintát ettem lime-mézes sziruppal. Nyami. Mindenkinek ajánlom. Az ő programuk, hogy ezeknek az embereknek munkát adhassanak, így nem csak a kávézóban dolgozók, de a különböző ajándéktárgyakat készítők is hasznosíthatják itt, vagyis az Epic Art iskolája által nyújtott képzéseken szerzett tudásukat. Mivel több helyi szülő is úgy gondolja, a hallássérült gyermeket iskolába küldeni felesleges, nagyobb hangsúlyt kell arra fektetni, hogy ez igenis szükséges. Ezek a szülők sokszor otthon rejtegetik gyermekeiket, azt gondolván, hogy így lesz nekik a legjob. Az Epic Art programjában kreatív módon tanítják a gyerekeket, illetve a fiatalkorúakat, hogy a társadalom dolgozó és aktív tagjai lehessenek.

 

 

A programról többet az oldalukon olvashatunk. A kávézó felett több helyi vállalkozás kézzel készített termékeit vehetjük meg.

4. A cél

Fontos, hogy változást vigyünk a világba, hogy jobbá tegyük azt. Miért ne egy hasonló ötlettel? Európában is egyre szélesebb körben elterjednek a hasonló vállalkozások, a társadalmi felelősségvállalásról is hallhatunk több multinacionális cégnél is. Csak talán nem kapnak elég hangsúlyt. A fent említett két projekt szívesen fogad önkénteseket, habár a workaway-en nincsenek fent.

Neked is van hasonló vállalkozásod? Keress önkénteseket a Workaway-en! Vagy oszd meg velünk a poszt alatt kommentben!

“Ott kezdődik a nagyemberség, hogy az ember észreveszi, hogy mások is élnek a földön őkívüle, és amit tesz, úgy teszi, hogy nemcsak magára gondol, hanem másokra is.” – Szabó Magda

Kampot, Kambodzsa rejtett gyöngyszeme

Majdnem tervek nélkül érkeztem vissza Ázsiába, amikor összesodort az élet egy libanoni DJ-vel. Tőle hallottam először erről a helyről, és miután utánanéztem az interneten, már biztos voltam benne, hogy itt el szeretnék tölteni minimum egy hetet.

A “szél”, ami ide sodort:

Phnom Penh második “találkozásra” sem lett a kedvenc városom (első találkozás itt olvasható), de ismételten kellemes Couchsurfing történetekre bukkantam. Egy francia srác látott vendégül a kanapéján, aki pénzügyesként egyéves szerződéssel költözött ki ebbe a városba. Amikor megkérdeztem, mit szeret itt a legjobban, azt mondta “az embereket”. Mert mindig mosolyognak rá, és kedvesek. Ezzel én is teljes mértékben egyetértek, bár a szigeten (ahol körülbelül 5000 Ft-ot költöttem 2 hét alatt)nem lettem túl jó khmer nyelvből, még lesz mit tanulnom a jövőben, hogy többet mosolyogjanak rám.

 

 

Phnom Penh utcaképek

Egy éjszakát kanapészörföltem, utána egy hostelbe mentem, mert borzasztó fáradtság gyötört az időeltolódás miatt. Az első napon végig aludtam, majd a Hangout alkalmazással összehozott az élet DJ Moudy-val, akinek rengeteg referenciája a profilján egyértelművé tette, hogy találkoznom kell ezzel az emberrel. Moudy több mint öt országban élt és 2009-ben ő lett az első közép-keleti DJ, aki játszott a híres thaiföldi Full-Moon party-n, Koh-Phangan szigetén. 2015 óta Kambodzsában él, bár a főszezonra jön csak Ázsiába, mert közben apuka is. Lényeg a lényeg, hogy ő javasolta, hogy menjek Kampotra, azon a pénteken pont ő játszott az egyik helyi buliban. Ezután körülbelül 3 nap alvás jött – nehéz átállnom az itteni időre, pedig próbálom olvasni a tanácsokat, hogyan győzzük le az időeltolódási fáradtságot…

A konkrét “szél”, ami odavitt, illetve maga a kisváros (vagyis halászfalu):

8 dollárért, azaz körülbelül 2300Ft-ért vittek el a hostelemtől egészen Kampot belvárosáig. Tizenhárman voltunk egy Ford Transit-ban, a biztonsági öv természetesen használhatatlan volt, az út sokszor csak hepe-hupás földút volt, körülbelül 4 órát utaztunk.

 

 

A Kim Song Express minibusza

Biztonsági öv Vietnámban: Egy alvós buszon teljesen hiányzott a biztonsági övem, erre odahívtam az egyik ott dolgozót, hogy panaszkodhassam (én naiv azt gondoltam, hogy áttesznek másik helyre). A válasz egy mosoly, legyintés, otthagyás, és a “Nó práblem, nó práblem” volt. – végülis neki nem gond…

Megérkezés után 2 dollárért (570Ft) vittek el a Banyan tree (Indiai fügefa) nevű hostelbe, ahol többek javaslatára (internetes) szálltam meg. A kisváros maga nagyon hangulatos, Phnom Penh után valóban felüdülés, de azért ne felejtsük el, hogy még mindig Kambodzsában vagyunk. Ajánlom az offline térképet is, sok hostel közel van ahhoz a helyhez, ahol letesz a busz, és a tuktuk sofőrök sokszor szép körre viszik el a turistákat 1-2 dollárért, hogy úgy érezzék, milyen messze is volt a hostel, és de jó, hogy nem gyalogoltak.

Mivel ide pihenni jöttem, így azonnal egy olyan helyet kerestem, ahol van lehetőség jógázni. Nem kellett sokat keresnem, mert a Banyan tree mellett volt a Banteay Srey. A weboldalukat elolvasva született meg az ötlet a Kambodzsai történetek posztomra. A városban sokan ajánlják a Simple Things nevű helyet is, a reklámuk szerint itt ingyenes meditációra is lehetőség van. Ez a hely talán azoknak jobb, akik a városközponthoz közel szálltak meg. A jóga mindkét helyen 5 dollárba, azaz körölbelül 1400Ft-ba kerül.

A városban mindig történik valami, péntektől vasárnapig bulik vannak, minden nap más helyen, így nincs vita arról, melyik nap hova menjenek szórakozni a helyiek. A programokról olvashatunk a helyi ingyenes újságban is, amelyben rengeteg információt megtudhatunk a helyi éttermekről, vállalkozásokról, újdonságokról, illetve hasznos khmer kifejezéseket is megtanulhatunk.

Az én nevem ____ Knyom Chhmua (ejtsd knyom csám mó____ – mintha ennénk valamit és tele lenne a szánk)

A Banyan Tree is ajánlott pár programot, így megkérdezhetjük a szállásunkat is, ha programot keresünk. Ajánlom egyébként ezt a hostelt, a folyóparton van, nagyon szép a kilátás, kedvesek az itteni dolgozók, a szomszédban van a spa (Banteay Srey), csend van, lehet úszni, olcsó (3 dollár egy ágy/éjszaka a dorm-ban) -850Ft, 7dollár pedig egy privát szoba/éjszaka-. – a tuktuk a városba 1,5 dollár/út – 400Ft- –

 

 

A Banyan Tree folyó melletti kiülői és a bár

A pénteki bulin résztvettem körülbelül 11-ig. A helyi lányok között vannak akik pénzért adják a társaságukat, így az uraknak ajánlatos erre figyelni. Nemsokkal azután, hogy elmentem aludni, egy helyi lány kezdett el ordítani, és nem túl szép szavakkal illetni egy vendéget, mert nem mondta meg neki, hogy nincs pénze. Az egész sztorit nem tudom, annyit hallottam, hogy: “Mondtad volna, hogy nincs pénzed!!…. de nem így!!!” – lehetséges, hogy félreértettek valamit, mindketten.

Ha túl vagyunk a bulin és további izgalmakra vágyunk, akkor menjünk be a központba. Teljesen meglepő volt számomra, de a halászfalu (vagyisnekem kisváros) tele van expatokkal, vagyis itt élő külföldiekkel. Rengetegen nyitottak itt hostelt, kávézót, éttermet. Az egyik kedvenc helyem az Epic Arts Café lett, erről is a Kambodzsai történetekben írok. Ettem még almás pitét a Kampot Pie and Ice Cream Palace-ban, de nem volt jobb, mint a nagyim, vagy az én saját készítésű almás pitém. Voltam masszázson, és relaxáltam, relaxáltam, és relaxáltam. Azt, hogy miben fáradtam el, magam sem tudom, bár két napig nonstop állásokra jelentkeztem két-két alvás között, talán ez lehetett az oka. Próbáltam megszabadulni a stressztől és valamelyest sikerült is.

 

 

A Naga hajó 5 dolláros naplemente és szentjánosbogár-néző túrája

Nem csak ide sodort az élet, de itt is ragadtam. Az életem iróniája, hogy sokszor csak úgy történnek dolgok. Ezeket elfogadom, és úgy élem meg, így kellett lennie. Az adott szituációból megpróbálom kihozni a maximumot. Mert mi is történt valójában? Ma van a helyiek Pchum Bem nemzeti ünnepe, illetve a következő két napban (Őseik napja-október 8-9-10).  Az ünnep talán a magyar Halottak napjához hasonlítható, ugyanis az itteniek tiszteletüket teszik a felmenőik előtt (7 generációra visszamenőleg).

Tudtad egyébként, hogy Kambodzsában élvezhetik a legtöbb munkaszüneti napot a világon, vagyis összesen 28 napot 2018-ban?

Visszatérve rám: Vietnámba mennék, vissza Vietnámba újabb történeteket felkutatni. DE! A munkaszüneti nap miatt csütörtökig nem tudok utat és vízumot szervezni. Nem bánom, így jobban megismerem Kampot-ot. Holnap a bors földekre megyek, megnézem Kep-et, a tengerpartot, és biztosan valamilyen sikertörténettel állok majd elő a blogomon. Vagy legalábbis valami tanúlságossal.

2 hét a kambodzsai paradicsomban 5070Ft-ból

önkénteskedés a világ másik felén

Életem legfélelmetesebb hajóútja viharban.

Életem legnehezebb éjszakái a dzsungelben.

A legszebb tengerpart, amit valaha láttam.

Habár nem ilyen önkéntes lehetőséget kerestem a Homestay után, továbbra is az maradt, hogy megismerjek másokat, tanuljak tőlük, felfedezzek, megosszak, motiváljak, …

Az önkénteseket legalább egy hónapra fogadták csak ezen a helyen, de mivel esős évszak volt, kivételesen lehetett két hetet maradni. Leginkább az étteremben és a bárban segítettem, bár naponta szedtük a műanyag-hulladékot is a tengerpartról. Az első pár napban komolyan gondolkoztam azon, hogy visszamegyek a szárazföldre, mert nem birom itt ki ezt a két hetet. Nem tudtam mit jelent az, hogy esős évszak, bár azt sem tudtam, mit jelent az, hogy száraz évszak. Az első kérdésem talán az lehetett, mikor kezdődik a száraz évszak, mert én addig itt maradok. Na de miért? A sár miatt, az eső miatt, a páratartalom miatt, stb.

Kezdem az első nappal: Sihanoukville tengerpartja egy lerombolt városhoz hasonlított, esett az eső, a tenger sáros volt, a stég amin vártuk a hajót, konkrétan mozgott. Volt is rajta pár repedés. Az idő borzasztó volt, csak azon gondolkodtam, hogyan lehetett olyan szép az a sziget a képeken? Aztán megérkezett a gyors komp, a “taxink”, amibe úgy kellett beszállnunk, hogy közben fel-le mozgott, és volt aki bizony arccal borult be a hajóba. Mikor én voltam soron, alig mertem megtenni azt a kis lépést, annyira mozgott a hajó, hogy nem tudtam mikor is kell lépjek, vagy inkább ugorjak?

Készítettem egy mosolygós szelfit. Ezt elküldtem az otthoniaknak: “Lám, már úton vagyok a szigetre. Minden szuper!”

Öt percet sem lehettünk úton, küldtem egy üzenetet a tesóimnak:

“Ezt nem bírom.” – egy félig síró én, egy “jajj” arckifejezés, és a gondolat, hogy szeptemberben lagzira kell mennem! Muszály túléljem.

“Mit?” – jött a kérdés otthonról, aztán sokáig nem tudtam elérni a telefonom, küldtek még egy kérdőjelet, mert nem válaszoltam.

Nos, a hullámok nagyon nagyok voltak, a hajó konkrétan repült, aztán zuhant, fel-le dobott minket a tenger, sokszor jobbra-balra manővereztünk, vizesek lettünk (legalábbis én, mert ugye az ablak mellé kellett ülnöm nagy lelkesen), minden külföldi felvette a mentőmellényt, erősen kapaszkodtunk. Az első sorban volt egy helyi, aki majdnem leesett az ülésről, de aludt. Neki ezek a hullámok kellemes ringatásként hatottak, az út végéig fel sem kelt. Volt egy másik helyi utas, aki a hajó elején ugrándozott, annyira élvezte hogy a hullámok dobálják a hajót.

Sok mély lélegzet és ez a gondolat, hogy szeptemberben egy lagzin kell lennem, segített át a másfél órás úton, amit majdnem megdupláztam. Amikor beszálltam a hajóba, azt mondták Prek Svay a harmadik megálló (idáig kellett mennem), de a második volt.

Aztán amikor elindultunk vissza a szürke tenger felé a második megálló után, elgondolkodtam. Lesz harmadik megálló? Szaladtam a kapitányhoz, hogy ez volt Prek Svay? Ekkor jót nevetett, visszafordult és kitettek a kis faluban.

Sütött a nap, nyugodt volt a tenger. Megérkeztem. Ez a paradicsom.

De amint visszanéztem, láttam a háborgó hullámokat, a viharos eget, és kirázott a hideg. Végre túl vagyok ezen is – gondoltam. Persze nem volt még vége a napnak. Várt még rám egy érdekes motorút is. Öt vendéggel érkeztem, először őket vitték el motoron, nekem várnom kellett. Bementem az ottani resortba, kértem egy sört és töltőre tettem a telefonomat.

Egy negyven kilós fiatal helyi srác jött értem a motoron, feltette a nagy hátizsákom, a kis hátizsákot, és még egy gurulós bőröndöt is szeretett volna vinni (az egyik vendégé volt). Itt egy kicsit megijedtem, hiszen már a motoron nem volt hova üljek. Meggyőztem a motorost, hogy azt hagyjuk hátra, hiszen azzal már nem lenne hova üljek a motoron. Sokáig próbált győzködni, hogy ne aggódjak, ő elbír ennyi csomagot meg engem is, de az ottani resort tulajdonosa segített őt meggyőzni, hogy majd visszajön a bőröndért.

Az esős évszak azt is jelentette, hogy mindenhol sár van, néhol a fele motor a sárban volt, sokszor megcsúsztunk, körülbelül kétszer csak leugrottam, hogy inkább sétálok, köszönöm, nekem ennyi elég is volt. Egyszer beragadtunk a sárba, és a motoros srác maga mondta, hogy most sétálnom kell. Mire az eco reszortba értem, százszor megbántam, hogy idejöttem. Persze ezt gondoltam akkor. Olyan messze kerültem a komfort zónámtól, mint eddig még soha. Mások azt mesélték, hogy a gyors komp három órán át tekergett a tengeren, akkora hullámok voltak, hogy nem is gondolták, hogy eljutnak a szigetre. Ehhez képest én a másfél óra után úgy éreztem kiugrik a szívem. Volt a reszortban egy idős kínai hölgy is, megkérdeztem a többi önkéntest, hogy a néni is a motorral jött? Ők pedig csak bólogattak.

Este volt mire ideértem, megmutatták a bungalóm, amit az első három napban csak nehezen találtam meg. A telefonommal világítottam, hogy megtaláljam az utat a dzsungelben, mert a bungalóig nem volt világítás (igazából csak a házaknál volt, sehol máshol). Félelmetes volt a vaksötétben hazabotorkálni az első napokban, de ehhez is hozzá lehetett szokni.

Az igazi paradicsom. A hangyákkal, a gekkókkal, a kígyóval, pókokkal, de igen ez volt az. A hely, ahova mindig is el akartam jutni. Nehéz volt azonban teljesen átérezni ezt a dolgot az elején. Az első napokban sok nehézséggel találkoztam. Néhány ezek közül:

  • a sok szúnyog, ami minden “zuhany” után meg akart enni
  • a hideg esővíz, amiben “fürödtünk”
  • a békák, amik a “fürdővizünkben úszkáltak”
  • A tenger hangja, ami miatt minden hajnalban pisilnem kellett (legalább egyszer, de volt, hogy háromszor)
  • a hangos dzsungel, ami miatt minden éjszaka félve indultam a “mosdóba”
  • a magas páratartalom, amitől minden ruhám vizes volt, hajat mostam, de a hajam nem száradt meg három napig
  • a kislábujjamnál begyulladt a bőr, mert nem tudott rendesen megszáradni (ezt a betegséget az itteniek “Paul”-nak becézték)

Miért teszem “” közé a fürdés, és zuhanyzás szót? Mert folyó vizünk nem volt. Ez egy eco-reszort volt, ami azt jelentette, hogy napkollektor gyűjtötte az energiát, hogy tölthessük a telefonunkat, hogy éjszaka legalább a bungalónkban legyen világitás. Egy – nevezzük kádnak – kádszerű gyűjtőben volt az esővíz, amelyben volt egy műanyag nyeles edény, amivel mertük a vizet és magunkra öntöttük. Az egyik este megosztottak velem egy fontos tippet: mielőtt magamra merem a vizet, kicsit mozgassam jobbra-balra a merítő edényt, és akkor a békák elmennek, ha ekkor a kád aljából merem a vizet, az tiszta lesz. Ennyi.

Előjött az az énem, akit nem szeretek, sőt, próbálok jobb lenni nála. Panaszkodtam magamban, miközben a legszebb helyre kerültem, ahol valaha is voltam és talán ahova valaha is eljutok. Már többször említettem az oldalamon a workaway-t, ezen keresztül jutottam el ide is. A napi öt óra munkáért cserébe szállást és napi háromszori étkezést biztosítottak. A szigeten már évek óta vannak önkéntesek, bár a minimum maradási idő egy hónap szokott lenni. Nálam is így volt, de mivel haza kellett mennem, így csak két hét szabadidőm maradt. Szerencsém volt, hogy mehettem. Általában az önkéntesek a dorm-ban aludnak, az egy teljesen nyitott bungaló 12 ággyal. Nekem a saját bungaló nem áldásnak, hanem átoknak tűnt az elején. A hangok a dzsungelből túl közel voltak. A hangyák csíptek, a gekkóm egyszer leesett fentről és nagyot koppant az ágyam végénél. Miközben küldtem a képeket a barátnőimnek, arról áradoztak mennyire szeretnének ide eljutni. Aztán meséltem az állatokról, az igazi dzsungelről, és hirtelen mindenki kedve elment a kirándulástól.

Pedig ez a hely tényleg maga volt a paradicsom,

de ezt csak egy hét után értettem meg.

A kristálytiszta víz, a világító planktonok, a fehér homokos tengerpart, a pálmafák.

A harmadik napon csendesebb lett az óceán, így este kilenc után elmentünk megnézni a planktonokat. Kézenfogva az egyik önkéntessel, és egy kínai vendéggel a sötétben botorkálva mentünk a hullámok közé, hogy lássuk a világító planktonokat. Azon az estén körülbelül hármat láttam. Amikor másnap elmeséltem az ittenieknek, jót mosolyogtak: “Hármat?” – nem sok, de ez engem akkor is boldoggá tett. Körülbelül az ötödik napon kilenc után mentünk a vízbe, azt mondta az egyik tulajdonos, hogy a hold állása szerint ez a legjobb alkalom a plankton-nézésre. Az egyik önkéntessel – szintén kézenfogva – indultunk a hullámok közé (mivel vak sötétben mentünk, kézen fogva kevésbé volt félelmetes). Persze még aki szereti az olajat a tűzre tenni, az említett nekem valami cápát is – de már nem hallgatok az ilyen negatív mondatokra. Szóval azon az estén volt a legszebb a planktonnal telített óceán (legalábbis addig a napig). Ahogy mozgattuk a kezünket, vagy a lábunkat, a planktonok világítottak. Rengeteg volt, a sok kis zseblámpa egyszerre világított, ahogy a hullámok jöttek, és ahogy mi mozgattuk a vizet. Olyan volt, mintha mi is világítanánk. Ekkor megértettem azt is, miért mosolyogtak azon, hogy az előző napon hármat láttam. Ez egy olyan élmény, amit mindenkinek át kell élnie egyszer az életben.

Az elején hatan voltunk önkéntesek, négy lány és két fiú. Egyik nap elsétáltunk a közeli faluba, ahol szúnyogcsípésre krémet vettünk, illetve megnéztük a készülő vendégházat (a reszort, ahol önkénteskedtünk tervezett a sziget másik felén nyitni egy vendégházat is, közelebb a kikötőhöz). Néhány falusi gyerek odaszaladt hozzánk, és picsi-pacsiztunk velük.

Hihetetlenül örültek, én pedig annak örültem, hogy szebbé tettük a napjukat. Az út kihívás volt, a visszafele útra már nem is emlékszem annyira, mint az odafele útra. Bokáig sárban, térdig vízben, papuccsal a kezemben mentem. Azon nevettünk a lányokkal, hogy az első napon még kikerülöd, vagy próbálod kikerülni a tócsát, a sártengert, aztán a második napon már belelépsz. Azt is mondják, a sártól puhább lesz a bőr. Hát ez is hozzátartozott az esős évszakhoz. Nem tudtad mibe lépsz, nem tudtad hova lépsz, néha térdig elmerültél, néha megcsúsztál, a többiek pedig csak nevettek rajtad, vagy éppen segítettek kimászni a sárból…

Miután a három lány elment, minden megváltozott. Az első napon még szomorkodtam, mert egyedül maradtam a dzsungelben (önkéntesként, csak két francia volt még, de ők elszeparálódtak). Aztán a beérkező vendégek másmilyenek voltak. Vagy én változtam. Megtanultam a nyelvükön a Jó étvágyat – illetve Jó reggelt/Hogy vagy kifejezéseket, és ezzel személyesebbé tettem a találkozásainkat. Aztán egyik este nagyon unatkoztam az asztalomnál, ők pedig egymással beszélgettek. Megkérdeztem van-e kedvük kártyázni. És volt. Mindenki felállt az asztalától és odajött az én asztalomhoz kártyázni.

Velük újabb barátokra tettem szert. Elmentünk a nagy vízeséshez, és minden este együtt kártyáztunk. Már nem bántam, hogy nincs más lány önkéntes, nem éreztem úgy, hogy egyedül maradtam.

Az utolsó estémen ittam egy koktélt az egyik tulajdonossal. Azt mondtam neki, mennyire hirtelen változott meg a véleményem a helyről. Hogy hirtelen beleszerettem a dzsungelbe és a szigetbe. Azt mondta, ezért is kérik, hogy egy hónapot maradjunk. Mert egy hét arra kell, hogy megérkezzünk. Hogy megszokjuk a nekünk teljesen más világot, az állatokat, a hullámokat, a természetet. Én nem csak megszoktam, de beleszerettem. Az utolsó hetemen minden este fent volt a hold. Ez azt jelentette, hogy túl világos volt planktont nézni. A tulajdonosok azt mondták hajnali négykor kell menni. Rábeszéltem két olasz vendéget és két németet, hogy menjünk planktont nézni. Az a plankton-nézés volt a legszebb. Nem kellett a hullámokat mozgatni, ahogy beleléptem a tengerbe, fehér volt a lábam. Abban viszont biztos voltam, hogy egyedül nem mertem volna belemenni. Hajnali négykor hatalmas volt a part. A víz teljesen visszahúzódott. Koromsötét volt. Örültem, hogy volt aki felkelt négykor velem. És habár a macska miatt majdnem lett egy szív-infarktusunk – hajnali négykor békát kergetett a parton -, minden gond nélkül túléltük a plankton-nézést. Aztán másnap még egyszer mentem és elbúcsúztam tőlük. A vendégek a barátaim lettek, meglepődtek a sztorimon. Az első kérdésük az volt, hány éve  dolgozom a szigeten. Miután megosztottam a történetemet, és elmondtam, hogy Bangkokba tartok, a két német vendég elmondta, hogy ők is. Tehát nem csak barátokat, de útitársakat is találtam a szigeten.

A két hét után pedig 18 dollárt kellett fizetnem, amit pár sörre költöttem, nutellás pitára és rántott banánra. Nélkülözhetetlen dolgokra. 🙂

Akikkel találkoztam, megosztották velem az álmukat. Mindenkinek kívánom, hogy teljesüljön. Nagyon hálás vagyok a Sorsnak, hogy ezekkel az emberekkel találkozhattam. Mert ők is megváltoztatták az életemet. A Khmer lányok (helyiek) a konyhában tanították nekem a nyelvet. Megtanították, hogyan készítsek pitát, vagy rántott banánt. Megtudtam, hogy buliznak. Egy évben egyszer valamikor szeptemberben. Egész évben ezt az egy bulit várják, és ez az egyedülálló lányok nagy estéje, nagy lehetősége a férj-találásra.

Én angolt tanítottam nekik. Tanultam pár francia szót a francia önkéntesektől, németül beszéltem a német tulajokkal, és már két nap után éreztem a fejlődést. Megtanultam kártyázni francia kártyával. Eddig csak a magyar kártyát ismertem. Ezek az emberek mind felfelé húztak, és ráébredtem, hogy egymás mágnesei vagyunk. Engem sokan inspirálnak, hogy jobb legyek, de mindeközben én is inspirálok másokat, hogy jobbak legyenek.

Sokkal többre vagyunk képesek, mint hinnénk. Hiszen, amit más ember el tud érni, meg tud csinálni, azt mi is meg tudjuk. Tudok tanulni nyelveket, és próbálok másokat arra biztatni, hogy tegyenek meg mindent az álmaikért.

Megérkezés Kambodzsába

A két hét szigeten töltött idő után: Siem Reap és Bangkok

Üdv Kambodzsában

Kedden délután indultam Phnom Penh-be, habár akkor még az utazásomon kívül semmi nem volt biztos. Nem volt hely önkénteskedésre, szállásom sem. Hétfőn még lecsót főztem a diákjaimnak Ho Chi Minh városban, kedden pedig a reptéren rámijesztettek: az sem biztos, hogy beengednek Kambodzsába.

Az utolsó napomon lecsót főztem 15 emberre, ez teljesen lefárasztott, így sok időm nem volt azon aggódni mit is csinálok majd Kambodzsában. Egy lány a couchsurfing-ről írt, hogy nála lehetek, de aztán a beszélgetés elnémult és már semmiben nem voltam biztos. A workaway oldalon úgy tűnt senki nem keres esős évszakban önkéntest, már-már kezdtem feladni az egészet. Aztán körülbelül ugyanakkor történt kedden, hogy a couchsurfing-es lány válaszolt, megírta, hogy a tuk-tuk sofőrje vár majd a reptéren, és 8 dollár lesz a fuvar. Nagyon megörültem, szállás kipipálva. Ekkor írtak az egyik szigetről is, hogy oda mehetek két hétre önkénteskedni. Az első dolog ami eszembe jutott, az a vonzás törvénye. Annyit fókuszáltam erre a két dologra, hogy bevonzottam. A másik, ami eszembe jutott, hogy néhány hónappal ezelőtt még idegeskedtem volna, hogy aznap reggel még nincs szállásom estére. Megbizonyosodok arról, hogy változom, és a pozitív hozzáállás sokat segít. Ugyanis mindig van B terv. Legrosszabb eset egy couchsurfer/olcsó hostel pár napra, arra is gondoltam, hogy egy hostelben felajánlom, hogy takarítok ha ott alhatok. De aztán nem kellett egyiket sem bevállalnom.

A bónuszpontokból vett Quatar repülőutam a legrövidebb út volt, amit el sem tudtam képzelni. Amikor felszálltunk lenyitottam az asztalkát, hogy kitöltsem a vízumpapírom, de már jöttek is a légiutaskísérők, hogy hajtsam fel, mert ereszkedünk és nemsokára leszállunk. Körülbelül 30 percet voltam a repülőn.

Ho Chi Minh city-ben a reptéren kérték a kifelé jegyem Kambodzsából, de ilyenem nem volt. Azt mondták, enélkül nem fogok kapni vízumot, és lehet majd vennem kell valami buszjegyet a reptéren. Mivel van egy repjegyem Bangkokból Budapestre, így ezt megmutattam, ezután úgy tűnt rendben leszek. Kambodzsában csak a vízumigénylő lapot és 30 dollárt kértek, senki nem kérdezte meg, van-e kifelé-jegyem. A reptérről kilépve a tuk-tuk sofőr már a nevemmel ellátott táblácskával mosolygott rám, ennél pozitívabban nem is indulhatott volna a kambodzsai utazásom. Életem első tuk-tuk-útja esőben történt, körülbelül húsz perc volt, de mindenre rácsodálkoztam. Aztán megérkeztem az átmeneti otthonomba. Egy francia lány fogadott be, este elmentünk egy kávézóba ahol kiállították a képeit, majd később a barátai átjöttek vacsorázni. Mindenki nagyon kedves volt és elláttak tanáccsal, mit nézzek meg a városban. Ekkor már biztos voltam, szerdán nem fogok elmenni, csak csütörtökön, hiszen egy nap nem elég mindenre. Csütörtökön nagy sétát tettem, Wat Phnom (csak körbesétáltam, így is lehetett látni sok mindent :), Nemzeti Múzeum, Királyi Palota, Ezüst Pagoda, folyópart és turista-információs központ. Az utóbbiban találtam ingyen térképet, aminem nagyon örültem – tudva, hogy a telefonomat nem fogják kilopni a kezemből. Mindent csak körbesétáltam, a palota nem volt nyitva, de később mások azt mondták, elég elsétálni mellette/előtte.

Ezután megnéztem a Kambodzsa-Vietnám barátság emlékművet, Norodom király szobrát, majd elmentem ebédelni a The Corn étterembe.

Az étteremben a tulajdonos intézett nekem buszjegyet Sihanoukville-be, majd ebéd után elkísért SIM kártyát venni. Megkérdeztem miért segít ennyit. Azt mondta ő is volt Európában, és neki is sokat segítettek, ezt szeretné viszonozni. Ezután elmentem a Toul Sleng múzeumba, hogy megismerkedjek az ország legsötétebb történelmével. Sajnos ez is az utazáshoz tartozik, és nagyon nehéz bármit is mondani a múzeum és a történetek után, biztos voltam benne, hogy másnap elmegyek a Choeung Ek Kivégzőközponthoz. Csütörtökön egy orosz utazóval összetalálkozva megnéztük az orosz piacot (elvileg azért orosz, mert a 80-as években sok orosz expat itt vásárolt), bár nem éreztem úgy, hogy bármit is szeretnék venni.

Ezután rendeltünk egy Passapp taxit (itteni über), és 6-7 dollárért elmentünk a Kivégzőközponthoz. A belépő 5 dollár volt, ebbe beletartozott az audio-guide is. Itt körülbelül 2-3 órát töltöttünk, a hallottakat még mindig nehezen tudtam feldolgozni.

Miután visszamentünk a városba, megnéztük a központi piacot (Central Market), majd hazamentem a táskáimért. Később egy francia hamburgerezőben vacsoráztam, beszéltem kicsit az otthoniakkal, informálva mindenkit, hogy a szigeten, ahová tartok, talán nem lesz internet. Éjfélkor értem az éjszakai piachoz, ahonnan indult a buszom. A buszra felszállva azonban valami gond adódott és az irodához küldtek. Ott azt mondták a jegyem nem jegy, nem érvényes, nem fogadják el. Gyorsan kellett dönteném, vagy itt maradok még egy estét és panaszkodok az étteremben ahol vettem a jegyem, vagy veszek egy újabb jegyet. A veszek egy újabb jegyet győzött. Írtam az étterem tulajdonosának, habár fél 1-kor nem válaszolt, ezután felszálltam a kriptába. Csak így hívom, mert egy fadeszka volt az ablaknál. Úgy éreztem magam, mint egy zárkában, bár több hely volt, mint egy vietnámi alvós buszon. felvettem a hátizsákom elölről, magamra kötöttem a kistáskát, betakartam magam, majd próbáltam aludni.

Az utak kátyúsok voltak nagyon, de csodával határos módon tudtam aludni, Körülbelül 7 után értünk Sihanoukville-be. Kerestem egy kávézót, ahol megreggeliztem. Közben az étterem tulajdonosa hívott, elnézést kért és biztosított róla, hogy visszakapom a pénzem. Nemsokkal később már mehettem is a buszállomásra, és visszaadták a pénzem. Végül ez is jól végződött. Jelenleg zuhog az eső és egy kávézóban ülök. Kicsit megfáztam, köhögök, így egy gyógyszertárban vettem valamilyen szirupot. Habár szörnyű idő van, én még mindig reménykedek, hogy a szigeten azért látok napsütést.

Kitartok a pozitív gondolkodás mellett, hiszek a vonzás törvényében és reménykedek. Hiszen a remény hal meg utoljára, nem igaz?