Címke: Utazás

Kalandozások és Kanapészörfölés Mexikóban

Három csodálatos hetet töltöttem el Mexikóban, új kalandokkal tértem haza, és hát végül nem csak a kedvem lett pozitív.

De elmesélem inkább milyen volt Mexikó…

A kezdetek

Az egész egy kósza ötlettel kezdődött, hogy hol is tölthetnénk meleg helyen a karácsonyt, aztán az egyik barátnőmmel és a barátjával Mexikó, pontosabban a Yucatan félsziget mellett döntöttünk. 659 euróért (~250.000 forint, oda-vissza ) megvettük a repjegyet Frankfurt-Cancun útvonalra. Kalandossá akartam tenni a nyaralást, ezért eldöntöttem, hogy nem foglalok szállást, csak kanapészörfölök. Persze sokan megkérdőjelezték a döntésemet, leginkább arra hivatkozva, hogy milyen jó áron lehet szállásokat foglalni Mexikóban, én azonban az extra élmény mellett döntöttem.

Heteken keresztül kerestem a couchsurfing host-okat, hogy biztosan legyen hol aludnom mind a 20 napon. Próbáltam helyieket keresni, akik onnan valók, ahová épp utaztam, vagy legalább hosszabb ideje élnek ott és segítenek a legtöbbet megtudni a városról, ahol éppen vagyok. Létrehoztam egy Nyilvános utat/Public Trip is a kanapészörfölős oldalon, amiben leírtam, hogy mit tervezek a nyaralásom alatt, és ez alapján a helyi vendéglátók rám tudtak írni, vagy ajánlást/meghívót küldeni. Sok választ kaptam, és szerencsére a legtöbb jelentkezőnek már voltak referenciái, így bátrabban fogadtam el a meghívásokat. A kanapészörföléssel nem csak ágyat, kanapét, hanem minden városban egy új barátot, szuper programokat és helyi látványosság, étterem-ajánlásokat is kaptam.

A kanapészörfölés: több, mint 10 éve a közösség tagja vagyok. Bár az oldalon sok megbízhatatlan profil is található, még mindig működik. Ingyen lehet lakni másoknál a világ különböző pontjain, új barátokat szerzel, és te is befogadhatsz utazókat.

Sok országban belépéskor, vagy még azelőtt, megkérdezik, hogy hol van a szállásod. Általában kérik a hotel, hostel nevét, ezért hallottam másoktól, hogy inkább foglalnak valamit az első napokra. Amikor megérkeztünk Mexikóba, én is kitöltöttem egy nyomtatványt, azt írtam rá: “Barátoknál szállok meg”. Ez nem minden esetben működhet, de az egyik barátnőm mesélte, hogy egy hasonló szituációban nem engedték tovább, amíg nem mondja meg a címet, ahol van a szállása. Felhívta a hosztot, akivel megbeszélték, hogy nála vendégeskedik majd, és sikerült mindent tisztázni. Meg tudták adni a szállás címét is, és azt is, hogy kinél száll majd meg. Ennek köszönhetően, és bízva a jó karmámban, nem foglaltam szállást, 100%-ban a kanapészörfölős vendéglátóimmal számoltam.

Ahogy fentebb említettem, bulik és különböző programok is társulnak egy kanapészörföléshez, hiszen a helyiek, vagy azok, akik régebb óta vannak egy bizonyos városban, tudják, hogy hol mi történik, hol zajlik az élet. A megérkezésünk napján a cancuni reptérről egyenesen egy barbeque party-ba mentünk Playa del Carmenben, ott találkoztam az első kanapészörfölős vendéglátómmal, Miguel-lel. Már azon az estén úgy éreztem, itt nincs világjárvány, virul a kanapészörfölés, senkin nem volt maszk és gyorsan beilleszkedtem a szabad életbe. Sokan kérdezték, hogy merre lakok, hol van a szállásom, mire én mosolyogva feleltem: “Még nem tudom. Kanapészörfölök. Ott a hosztom.” – majd Miguel-re mutattam. Aztán mindenki megerősítette, hogy remek vendéglátóra tettem szert, és szuper helyem lesz. Ez a következő napokban be is igazolódott. Miguel lakótársa a nappaliba költözött és nekem felajánlották a lakótárs szobáját. Tehét a kanapé helyett, máris upgrade-eltek, és saját szobám lett. De nem csak az ő, hanem a helyiek vendégszeretetéről és kedvességéről is megbizonyosodtam a következő napokban.

A helyiek vendégszeretete

Az első reggelen a szállásomtól nem messze kellett kisbuszt (helyi nevén Collectivo) stoppolnom az út mentén, hogy eljussak Playa del Carmen városközpontjába, mindössze 10 pezóért, azaz körülbelül 170 forintért. A taxi körülbelül 50 pezoért (~ 850 forint) tette meg ezt az utat (~6,5 km), ha szerencsés az ember, hiszen a turistáknak általában dupla, tripla árakat ajánlanak. A kisbuszok a városközonthoz közel, egy park mellett tették le az embereket, vagy éppen ki hol kérte, hiszen útközben ott áltunk meg, ahol éppen valaki kiszállt. Nem messze a Portal Maya parktól (ez volt a Collectivo végállomása) találtam egy pékséget, ahol vettem egy péksütit és egy kávét. Körülbelül 50 pezót kellett fizetnem, de csak nagyobb bankjegy volt nálam, amiből nem tudtak visszaadni. Előző este vettem fel pénzt, és akkor még nem sikerült felváltanom sehol. A mögöttem álló férfi mondott valamit spanyolul, kifizette ami nála volt, majd elment. Úgy tűnt sietett valahová, és nem tudta megvárni, amíg én kitalálom, hogyan fizetem ki amit vennék. De nem ez történt, ugyanis nekem visszaadták a bankjegyet, amivel fizettem volna, én pedig értetlenül néztem az eladóra. Odaadtam az eladónak egy kétszázast, ő meg úgy, ahogy volt visszaadta. Az előző férfi után mutatva ennyit mondott: „Señor” -azaz “Úr”, majd valami, valami spanyolul. Akkor jöttem rá, hogy az úr, aki sietett, kifizette a reggelimet és a kávémat is. Kimentem a pékség elé, körbenéztem, de már nem láttam sehol a titkos jótevőt. Így indult az első reggelem Mexikóban, Playa del Carmenben.

Öt napot töltöttünk itt, megnéztük az Xaret parkot, Cozumel szigetét és én elmentem a Cristalino cenote-be. A barátnőmék Kantun Chi (egy turisták által kedveltebb célpont) mellett döntöttek. Mivel az többször annyiba került, mint a Cristalino, és oda elkísért a hosztom, Miguel is, én inkább oda mentem. Collectivo kisbusszal mentünk, 150 pezó (~ 2500 forint) volt a belépő. A kisbuszok a kettes utcáról indultak, és előre kellett szólni, hogy a Cristalino cenote-ig megyünk. (cenote:  természetes módon kialakult kútszerű karsztképződmény)

Playa del Carmen és Cozumel

Bár a legtöbb időt a vendéglátómmal töltöttem, néha egyedül is elmentem ide-oda. Egyik este magamnak kellett taxit fognom, hogy visszajussak a szállásomig. Kiálltam az út mellé, és stoppoltam a taxisokat. Meg is álltak, sőt egy család is, de sajnos dupla/tripla árakat mondtak, és egyik sem akart elvinni az eredeti árért (vagy ahhoz közeli árért). Már az első napon megkérdeztem a a Couchsurfing hosztomtól, mennyibe kerül a taxi a városközpontból az ő lakásáig. Azt mondta 50-70 pezó (neki 50, nekem 70, mert turista vagyok), és ezután mindig erre kalkuáltam. A BBQ party-n valaki azt mondta vele egyszer kifizettettek 300-at azért az útért. Én próbáltam kitartani az 50-70 mellett, de egyik este úgy tűnt sehogy sem sikerül. Átmentem a kisbuszokhoz, hátha még indul 10 pezóért arrafelé, amerre én lakom. Azt mondták, sajnos már elment az utolsó kisbusz. Amikor visszafelé sétáltam a taxisokhoz, hallottam hogy mások is arról a helyről kérdeztek, ahová én mennék. Hátrafordultam, és láttam hogy egy idősebb hölgy volt, egy középkorú férfi és egy körülbelül tízéves kisfiú. Odasétáltak az útszélére és elkezdtek taxikat stoppolni. Odamentem hozzájuk, és megkérdeztem ők is az Apartamento hoz tartanak-e (ez volt a neve a helynek, ahol laktam) és osztoznának- e egy taxin? A kisfiú tökéletes angollal válaszolt, hogy megkérdezi a nagymamáját. A nagymama rámmosolygott, majd bólogatott. Ezután már egy családként stoppoltunk. Nem volt egyszerű, de körülbelül 10 perc alatt találtunk egy taxit. Akkor a nagymama megkérdezte (a kisunoka tolmácsolásával) hogy hol van pontosan a lakás ahol lakom. Mint kiderült nagyon közel laktunk egymáshoz. Amikor begurultunk a kapun, elővettem 50 pezót, arra gondoltam bármennyi is lesz a taxi, ezt nekik adom, mert nélkülük lehet nem jutottam volna haza. A nagymama mellettem ült, rákoppintott a kezemre, mintha rosszat csináltam volna, majd rázta a fejét. Kiszálltunk a taxiból, a kisunoka kifizette a teljes díjat, majd odaléptem hozzá, hogy kifizessem a részemet. Nem fogadták el. Azt mondták érezzem jól magam, és a vendégük voltam. Olyan volt, mintha hirtelen egy mexikói család tagja lettem volna arra a 15 percre.

 Edzna Mayan Ruins

Kellemetlen pillanatok

A helyiek még az első esti buliban felkészítettek minket arra, hogy megpróbálnak majd mindenhol becsapni. Nem is kellett sokat várni, és ez az első napon meg is történt, amikor egy étteremben teljesen más összegeket ütöttek a terminálba, mint amennyit fizetni szerettünk volna. Miután szépen megvacsoráztunk, mondtuk, hogy szeretnénk külön fizetni. Körülbelül 260 pezó (~4400 forint) volt az én részem, ezért borravalóval együtt 300-at terveztem fizetni. A pincérnő meg is köszönte, beütötte a terminálba, majd odafordította felém, hogy fizessek. Már kettő számot be is ütöttem a PIN kódomból, amikor megláttam, hogy 725 volt beütve. Megkérdeztem a pincérnőt: “Miért van itt 725, és nem 300?” Elnézést kért, majd kijavította. Azután a barátnőméknél is 200-zal többet írt, majd azt mondta oda számolta az én borravaló részemet. Érdekes volt, hiszen két perccel azelőtt fizettem neki, és a barátnőmék is látták, hallották. Az egésznek az lett a vége, hogy visszakaptunk 100 pezót, majd azt mondta a pincérnő, hogy sajnálja, de nem túl jó az angolja. Hát, ezt sem értettük, hiszen amikor rendeltünk, akkor még teljesen jó volt. Elmeséltem a történetet a vendéglátómnak, aki ennél rosszabb sztorikat osztott meg. Voltak akiknek nem 200 pezót, hanem 200 eurót ütöttek be a terminálba, ahol a vendég általában gyorsan a számra néz, ha az okés, beüti a PIN kódot. Tehát ezután már erre is kellett figyelnünk.

Tulumban egy lelkes helyi ajánlotta nekem a vegán éttermet. Nem eszek húst, és igazából nem volt probléma húsmentes ételeket találnom átlagos éttermekben sem, de annyira reklámozták ezt az éttermet, hogy elmentem oda vacsorázni. A legdrágább taco volt (3 kisebb méretű) limonádéval körülbelül 200 pezót fizettem, utána pedig két napig beteg voltam. A vacsora után azonnal rosszul lettem, de hajnalban érte el a csúcspontot az ételmérgezésem. Szenvedtem, izzadtam, rosszul voltam, hánytam, imádkoztam, hogy jobb legyen. Másnap ki is kellett hagynom a programot, amit a barátaimmal terveztem, mert szédültem, a gyomrom pedig még mindig nem volt az igazi. Ételmérgezés nélkül nem is az igazi a mexikói élmény – olvastam valahol. Mint később kiderült, a barátaim sem hagyták ki ezt a „remek” élményt, ők egy bolti kávétól lettek rosszul és szenvedtek két napig. Ajánlott az útra vinni pár gyógyszert gyomorrontásra. Személyes tapasztalat pedig, hogy mexikóban nem megyek több vegán étterembe.

Mexikói Karácsony

Eljött a December 24, és ki kellett találnom valami szuper programot. A kanapészörfölős oldalon láttam, hogy más utazók is vannak Cancun-ban és együtt tervezik tölteni a karácsony estét. Eldöntöttem, hogy csatlakozom hozzájuk, és írtam is a szervezőnek, hogy több információt tudjak meg az eseményről. Az ismerőseim befizettek egy hajós túrára, amihez nekem nem volt kedvem, így inkább elmentem felfedezni a közeli szigetet, Isla Mujeres-t (avagy a „a nők szigetét”, melyet a maják a szülés istennőjének szenteltek. Reggel indultam a komppal, és egész napos sétálást, kirándulást terveztem. Ilyenkor extra energiával rendelkezem, vonz az új, nagyon sokat képes vagyok sétálni. Találtam egy helyi Couchsurfing tagot, Alain-t, aki felajánlotta, hogy a munkája befejeztével körbevezet a szigeten. A bátyja is pont látogatóban volt, így mindkettőnknek érdekes témát jelentett a sziget felfedezése. Egy kis golfautóval mentünk körbe a szigeten, ezt sok turista bérelte is. Bár nem volt túl nagy a sziget, voltak rajta távolságok, amit gyalog már nehézkes lett volna megtenni. Csak néhány óra telt el, és az “idegenvezetőim” már meg is kérdezték, van-e programom estére. Azt válaszoltam, hogy egy Couchsurfing találkozóra gondoltam becsatlakozni, de nem ismerek onnan senkit. Alain mosolyogva csak annyit mondott, hogy ő jobbat tud, és menjek velük egy igazi mexikói család által szervezett vacsorára ott a szigeten.

Nem mondhattam nemet, ez egy remek alkalom volt, hogy több időt tölthessek a helyiekkel. Hét óra körül érkeztünk Anwar családjához, akik úgy fogadtak engem is, mintha a család tagja lennék. A gyerekek ott szaladgáltak körülöttünk, zene szólt a háttérben, az asztalon rengeteg étel, édesség. A családtagok nem beszéltek angolul, de nagyon érdeklődtek arról, hogy honnan jöttem, mit láttam Mexikóból, Alain pedig kedvesen és készségesen fordított is. Ittunk puncsot, ettünk tortilla-t, guacamole-t, aztán lassan este lett, és meg kellett néznem mikor megy az utolsó komp vissza Cancun-ba. Akkor Alain és a bátyja felajánlotta, hogy maradhatok náluk, ha van kedvem még elmenni velük a vacsora után egy helyi buliba is. Én pedig Igenember voltam, elmentem a buliba, hiszen Európában a Covid kezdete óta nem voltam buliban. Reggel 4-ig táncoltunk. Utána még 1,5 napot a szigeten maradtam, napoztunk, ettünk, ittunk, alig akartam eljönni. Szerencsésnek éreztem magam, hogy mindezt megélhettem, és a lehetőségek csak úgy egymás után jöttek.

Mindezzel szemben a barátnőméknek nem teltek túl jól ezek a napok. A hajós kirándulás után visszamentek a szállodájukba, és megkérdezték a recepción, hogy tudnának-e nekik ajánlani egy éttermet. El is mentek oda vacsorázni, illetve néhány margaritát is megittak. A meglepetés csak akkor érte őket, amikor megkapták a számlát. Nem értették, milyen koktélok vannak a számlán, hogyan lehet, hogy ugyanazt itták, mégis több különböző dolog volt felszámolva. A pincér nagyon barátságtalan volt, a manager sem segített többet, annyit mondtak nekik, hogy ki kell fizessék a számlát. Az árak jók, külön számolták a tequilát, stb. Megmagyarázták. Nem volt mit tenni, kifizették.

Mivel én két napot Isla Mujeres-en töltöttem, majd elragadott egy jacuzzi party az utolsó estén, már csak a reptéren találkoztam a barátnőmékkel. Az ő pár napjuk Cancunban borzasztó volt, mindenhol átverték őket. Később az ismerőseinknek is csak a rossz élményeikről tudtak beszélni, és sajnos ezek erősen megmaradtak bennük. Amikor engem kérdeztek, csak hatalmas mosollyal annyit tudtam mondani: Ez egy fantasztikus nyaralás volt!

Visszamennék

Én igen, az ismerőseimnek elég volt ennyi. Azt mondom kell egyfajta nyitottság, hogy fel akarj fedezni, hogy merj igent mondani, hogy kövesd a megérzéseidet, de azért járj nyitott szemmel. A programok, lehetőségek néha csak az ölembe hullottak. Rengeteg csupaszív emberrel találkoztam, és sok olyan szituációba keveredtem, amit magam sem akartam elhinni.

Egyszer elmentem egy étteremben a mosdóba, és mire visszaértem ott volt egy papírcetli az asztalomon, amin ez állt: “Remélem nem zavarom, de maga gyönyörű.” – se név, se telefonszám, soha nem derült ki ki írta. Azóta is megvan ez a papír.

Anyukám mindig azt mondta: “Hátul is legyen szemed, kislányom!” – Egyedül a nagyvilágban nőként

Hírdetés

Az élet művészete

beszámoló a tíznapos Vipassana meditációs élményemről Indiában

Hogyan fejleszthetjük ki a tudatunk feletti kontrollt? Hogyan éljünk békében és teljes belső harmóniában? Hogyan váljunk erőssé ahhoz, hogy másokon is segíteni tudjunk?

Tíz napra beköltöztem egy Vipassana bentlakásos meditációs kurzusra a Dhamma Vipula meditációs központba Mumbai-ban, Indiában, hogy a fenti kérdésekre és még sok minden másra választ kaphassak. Fájdalmas volt testileg és lelkileg, mégis úgy érzem sok hasznát veszem majd a tanításoknak a mindennapokban.

Miről is van szó?

Ne gondoljuk, hogy tíz nap csendes pihenésről van szó!

“a 10 napos tanfolyam elvégzése meglehetősen komoly fizikai és mentális igénybevételt jelent” —dhamma.org—

Mielőtt jelentkeztem, rengeteget olvastam a technikáról, mindenhol említették a fájdalmas élményt a sok pozitívum mellett. Mivel a fájdalomtól nagyon féltem, így egyszer már meggondoltam magamat, miután bekerültem egy kambodzsai kurzusra, de mostmár nem bánom, hogy csak másodjára vettem rá magamat arra, hogy valóban végig csináljak egy ilyen kurzust. Az is közre játszott a döntésemben, hogy március elején Rishikesh-ben egy Ayurveda/Ájurvéda konzultáción megjegyezték, hogy a Tűz+Víz/Pitta* testtípusomnak fontos a nyugalom, a gyógyuláshoz vezető út része lehet egy ilyen Vipassana meditációs kurzus. Hát legyen!

*Az Ayurveda/Ájurveda gyógyászat a megelőzésben, az egészséges életmódban hisz, egy ősi indiai gyógymód, amelyben három tesstípust különítenek el (Váta, Pitta, Kátha). A testtípus megismerésével megtudhatjuk mi billent ki minket az egyensúlyból, a harmóniából, és helyreállítjuk, helyrehozhatjuk azt.

A technikát a 2500 évvel ezelőtti Siddhartha Gautama, ismertebb nevén a Buddha személyéhez kötik, aki egy fa alatt a felvilágosodást keresve gyakorolta azt. A meditációs technika önmagunk megfigyelésén alapszik, S.N.Goenka tanító videóiból, hanganyagokból állították össze a kurzust, ami mindenhol ugyanolyan, mindenhol ugyanazzal a napirenddel és struktúrával ( a világ minden táján elérhető, tehát nem szükséges feltétlenül Indiába utazni miatta).

Miután végigcsináltad a napi teendőket: Légy Boldog!

A barátok az első pillanattól kételkedtek abban, hogy magamnál vagyok. Négykor kelni, tíz órát ülni vacsora nélkül? Ezek ragadták meg a figyelmüket, én pedig csak az eredményre, az élményre koncentráltam, illetve a sok hasznos tanításra, amire szert tehetek mások tapasztalatai szerint. Az öt órai puffasztott rizses nasi nem is volt olyan rossz, és egyébként sem ajánlatos tele hassal meditálni (nem is működik egyébként mások szerint).

Rengeteg helyen olvastam a hihetetlen élményekről, amiket a volt diákok átéltek, és az egyik barátnőmtől, – akinek eredetileg az esküvőjére Indiába jöttem – is sok pozitív hatásról hallottam.

“ A meditálók a gyakorlással fokozatosan elérik, hogy életüket úgy lássák ahogyan az van és nem úgy ahogy látni szeretnék. Kiegyensúlyozottságot, emelkedett egykedvűséget érnek el, amit az életben jelentkező nehéz helyzetekben is képesek lesznek fenntartani. Ennek megfelelően az olyan negatív viselkedési formák, mint feszültség, harag, irigység, félelem és türelmetlenség fokozatosan leépülnek és helyükbe olyan pozitív minőségek lépnek, mint kiegyensúlyozottság, nagyvonalúság, elfogadás és türelem. ” —dhamma.org—

A 10 nap alatt egy könyv sem lehetett nálam, hogy lefoglaljam az agyamat valami mással. Egy külön szobát kaptam magamnak légkondícionálóval felszerelve, egyszerű vödrös fürdővel, leadtam a telefonomat, laptopomat, nem nézhettem senkire, nem szólhattam senkihez (mindenféle kommunikáció tilos volt, = Nemes csend), és minden nap a tanító videóinak nézése volt a Napom Fénypontja. Ekkor hangzott el ugyanis, hogy hányadik napon vagyok túl, illetve a legfontosabb az egészből az volt, hogy eltelt egy nap, megcsináltam.

The first day is over… The third day is over… The tenth day is over
Eltelt az első nap…. Eltelt a harmadik nap…. Eltelt a tizedik nap

A tíz napon kívül tehát semmit nem veszíthettem az egészből, az ételt és a szállásomat az előző diákok adományaiból finanszírozták, akik a tíz napos kurzusból már valamilyen szinten profitáltak, vagyis ha megcsinálták a kurzust és utána még adományoztak is, akkor csak nem lehet ez olyan rossz! – gondoltam.

Hogyan éltem meg?

Az érzékek megfigyelése. A tudat élesítése.

  1. nap – A természetes légzés megfigyelése
  2. nap – Az orrlyukak, orr, felső ajak feletti rész megfigyelése
  3. nap – Az orrlyukak, felső ajak feletti rész megfigyelése

Az első napon a figyelem összpontosítását a lélegzés megfigyelésével kellett megtanulnunk, illetve a harmadik napra már az orrunknál kellett megfigyelnünk a természetes lélegzést. Fontos volt, hogy a testünk megfigyelése közben fellépő jó és rossz érzeteket ne könyveljük el jónak, vagy rossznak, ne érezzünk vágyakozást a jó iránt, vagy hiányt, ha nem jelenik meg, de ne gondoljunk útálattal, haraggal a rossz érzetekre, a görcsre a lábban, a fájdalomra.

Ne reagáljunk a viszkető orra, tapasztaljuk meg azt, hogy elmúlik. Elfogadjuk, megfigyeljük és átéljük az elmúlást, a természet törvényét, mialatt az érzeteket tapasztaljuk a testünk felületén, majd bennünk is. Mindez a tudat élesítésével kezdődik, amikor az orrunkra, az orrlyukakra, a felső ajkunk feletti részre koncentrálunk, megfigyeljük a légzést, megfigyeljük a levegő érintését a bőrünk felszínén. Az első élmények közé tartozik a sok tüsszentés, hiszen fontos, hogy ne reagáljunk, tehát ha a levegő miatt viszket az orrunk, türelmesen várjunk, amíg a viszketés elmúlik. A viszketés valóban elmúlik, és ráébredsz, hogy talán eddig ezt nem is figyelted meg. Aztán a szobámban megvakartam az orrom, és ráébredtem, hogy mennyi mindent is csinálunk úgymond tudattalanul, persze azt is tudatosan, csak az agyunk olyan részével tudatosan, amire nem figyelünk oda a mindennapokban. Mert kifelé éljük az életünket, nem töltünk időt önmagunk megfigyelésével.

A tudat edzése. A türelmet fejleszteni, a tudatot edzeni nem könnyű dolog, de viszonylag hamar átélhető egy kisebb eredmény. Az első két napban a zavaró gondolatokkal küzdöttem, az utazásaim élményeire gondoltam, és arra, hogy mit fogok csinálni, ha hazaérek. Fontos volt, hogy ne érezzem magamat rosszul, amiért elkalandoztak a gondolataim, hanem ezt fogadjam el, és térjek vissza a légzés megfigyeléséhez. Tehát itt is ki kellett fejlesztenem egy semleges érzetet, egykedvűséget. Ez a rész nagyon nehéz volt, mert sokszor kudarcként gondoltam arra, hogy elkalandoztak a gondolataim.

4. naptól – Vipassana meditáció tanítása és gyakorlása

A meditációs terem előtt kiírták, hogy a Vipassana első napja következik. Izgatottan vártam, miről is lesz szó. Ekkortól már gyakorolnunk kellett az “Erős elhatározást”, ami azt jelentette, hogy az egyórás meditációt végigüljük pozíciónk megváltoztatása nélkül.

Légy a tudatod mestere, a bátorság harcosa!

A fájdalom elmúlik. Mikor már nem éreztem a lábamat, valóban elmúlt. Aztán jött a gong, ami a meditáció végét jelentette, én pedig nem bírtam felállni. A két kezemmel próbáltam felemelni magamat, de nem sikerült, így csak jót nevettem magamon, aztán előbb kivettem a lábaimat a törökülésből, hogy újjáéledjenek. Azt mondták, hogyha az egy óra alatt négyszer változtattál pozíciót, akkor a következő meditáción próbálj meg már csak háromszor, és így tovább.

Az első napon mindenkinek csak egy egyszerű meditációs párnája volt, aztán ahogyan teltek a napok, jelentek meg reggelente a háttámaszok és néhányaknál egy-egy plusz párna.


Mivel az első napokban a tudatunk élesítésére koncentráltunk, innentől kezdve a testünk egyes pontjain kellett végigmenni, először fentről lefelé, minden egyes testrészt megfigyelve addig, amíg egy érzet meg nem jelenik ott. Amint megjelent egy érzet, tovább kellett haladni a következő testrészre, pontról-pontra megfigyelve minden egyes testrészt. A negyedik naptól kezdve már nehezen aludtam el, az ágyban fekve minden testrészemen éreztem valamit, olyan volt kicsit mintha feltúrbózták volna az érzeteimet, beleértve a hát- és fejfájást is. A tanítás szerint ha sikerül kifejleszteni, átélni az érzetek iránti egykedvűséget, és a fájdalmat eltűrve végigülni a meditációt, a mindennapok nehézségeivel megküzdeni már sokkal egyszerűbb lesz.

A tanító sokat beszélt az érzületekről, mint a harag, félelem, útálat, arról, hogy amikor valakire haraggal, vagy útálattal nézünk, az egész testünket forróság öntheti el, kellemetlen érzet jelenik meg a testünkben. El kell fogadnunk ezt a negatív érzetet mindenféle reakció nélkül, megfigyelni, majd észrevesszük, hogy egyszer csak eltűnőben van. Miközben másban keressük a hibát, magunkba sokszor nem vagyunk képesek “belenézni”. Pedig ezek az érzések melegségként, tűzként bennünk jelennek meg. Amikor haragszom valakire, mert megbántott, vagy rosszat tett ellenem, a mellkasomban érzem a melegséget, azt, hogy annak a személynek a jelenléte irritál. Ekkor azt mondom, milyen ellenszenves, útálatos, vagy rossz ez az ember. Az is lehet, hogy haragszom rá, mert nem tetszik a haja, vagy a ruhája. Az is lehet, hogy 20 éve az iskolában cikizett. De amikor mások ránéznek, ők is ugyanezt érzik? Nem valószínű. Ezek az érzések kialakulhatnak bennünk, és ezeket kezelni kell. Ha nem edzük a tudatunkat, akkor a harag gyűlöletté válhat, aztán rosszabb esetben később tettlegességig fajulhat. Ehelyett a Vipassana mutat egy olyan utat, hogy leküzdjük ezeket az érzéseket, hiszen átéljük az elmúlást az érzékek megfigyelésével. Nem hiába kezdték el a Vipassana meditációt indiai majd később más országok börtöneiben is tanítani (Film: Ülök és meditálok, többszörös díjnyertes dokumentumfilm).

“A tudatban nem lehet béke és harmónia, ha azt negativitások és szennyeződések uralják.” —S.N.Goenka

6.-9. nap – A nyugalom és az erős elhatározás további gyakorlása

A testrészeken megjelenő érzetek megfigyelésére kellett koncentrálnunk továbbra is, ekkor már fentről-le, lentről-fel, majd megfigyelnünk egyfajta “áramlást”, azt pedig gyakorolni szimmetrikusan két kézen, két lábon fentről le, majd lentről felfelé. Lassan nem csak a felszínre hanem a belső érzetekre is koncentrálhattunk, a koncentráció pedig egyre nehezebben ment a szinte elviselhetetlen fájdalom miatt, amit az ülés okozott. Nagyon fájt mindenem leginkább attól, hogy próbáltam nem változtatni a pozíciómat. A hetedik naptól már a pagodában, saját cellában meditálhattunk, itt nagyon meleg volt, a legfőbb érzet a fájdalom és a meleg volt, de azért szerettem, mert senki köhögése nem zavarta meg a koncentrációmat. A csoportos meditációkon kívül szinte már mindegyik meditációt itt lehetett tölteni, de mivel nem figyelte senki, hogy a pagodába mennek-e a tanulók, így sokan elmentek a szobájukba. A nyolcadik naptól már alig voltunk tízen a negyvenből, akik a reggeli 4.30-as meditáción megjelentek. Az alvás már nem csak az érzetek miatt volt nehéz, hanem a fizikai fájdalom miatt is, nem számított, hogy ülök, állok, vagy sétálok a kertben, ugyanúgy fájt mindenem. Szinte minden este rémálmaim voltak, és lelassultam sétában, étkezésben, mindenben. A szünetekben sokszor pihentem, aludtam, hogy egy kicsit regenerálódjak.

10. nap – A nemes csend vége

Talán erre a napra vártam a leginkább, bár próbáltam leküzdeni a vágyakozást, a türelmetlenséget, nehéz volt a telefonom nélkül, nem tudtam a külvilágról, a barátokról, családról semmit. Ezen a napon reggel tanultunk egy új technikát, a Metta meditációt, ami a jóakarat gyakorlását jelentette. A Vipassana meditáció végén néhány percet erre kellett koncentrálnunk, hogy a jövőben mások felé jóakarattal forduljunk, ezáltal generáljunk másokban, a világban kedvességet, szeretetet. A 9 órai reggeli csoportos meditációval megszűnt a Nemes csend, vagyis beszélgethettünk egymással. Felvehettük a leadott értékeinket, a sorban állva pedig végre megkérdezhettük egymást, ki hogyan élte át a tíz napot. Sokként ért ez a nap, annyira hangos volt, hogy fájt a fejem. Egyedüli külföldiként sokan kérdezték, hogy honnan jöttem, mióta vagyok itt, én pedig néhány mondat után “elmenekültem” a szobámba. Bele sem mertem gondolni, milyen lesz a 11. nap, visszatérni a zajos városba, a mindennapokba. Visszakaptam a telefonomat, és elújságoltam a barátnőmnek, aki ajánlotta a kurzust, hogy végigcsináltam. Büszke voltam magamra és el sem akartam hinni.

11. nap – A Szabadulás napja

Bár elhagyva a meditációs kurzust többször is visszavágytam a csendes, békés központba, amikor ott éltem, bent voltam, sokszor éreztem magamat bezárva, és erre a napra mindig úgy gondoltam, hogy a szabadulásom napja. Azóta inkább úgy látom, hogy a meditációs kurzus utáni életem első napja. Reggel hétkor hagyhattuk el a központot, de én és még páran maradtunk, hogy segítsünk a kimosott ágyneműket kiteregetni, illetve összepakolni a meditációs teremben. Az önkéntesek közül az egyik néni mindenkinek nagyon kedves emlék maradt, hozzám is külön odajött, és kifejezte háláját, hogy ott voltam, hogy ilyen szépen végigcsináltam, betartottam minden szabályt, és hogy maradtam segíteni. Én pedig megköszöntem neki, hogy önkénteskedett, ezzel is lehetővé téve nekünk, hogy ennek az egésznek a részesei legyünk. (Lent: a néni és a 11. napi reggeli)

Mit tanultam?

A tudatom kreálja az életem. Minden szenvedés forrása a tudatom.

Sokkal erősebb és kitartóbb vagyok, mint azt gondoltam.

Minden elmúlik. Ez a természet törvénye.

Az elmúlást magamon tapasztaltam meg az érzetek elmúlásán keresztül, ez pedig rossz emlékek elengedését is lehetővé tette a tíz nap alatt. Bár konkrétan a légzésre, a testem megfigyelésére koncentráltam, felbukkantak régi fájdalmas emlékek, amelyeket sikerült elengednem, elfogadtam, hogy ezek is elmúltak. A tanítás szerint a múlt az már a múlté, a jövő még nem jött el, ezért koncentráljunk a jelenre, legyünk tudatában annak, ami most történik velünk, amit most érzünk, hiszen a jelenünk a jövőnk gyermeke!

S.N.Goenka ismertető videójáért kattintsatok ide. További kérdés esetén vagy ha érdekel a meditációs tréning, írjatok e-mailt, vagy küldjetek üzenetet a Facebook-on, szívesen küldök több információt.

Legyen minden lény boldog!

Történelmi kalandozások

kúltúrsokkok Indiában – 3. rész

Amikor már azt sem tudom, hol volt a komfort zónám.

Indiai történetek asuchange “tollából”: – Sziklarajzok és az éjszakai vonatút

(Kivel utazol – folytatás)

Kukki és a sziklarajzok

Jaipur-ból a Sindhi camp nevű buszmegállóból minden 30 percben megy busz, nőknek 170 rupee-ért (kb 680 Ft) egy körülbelül 4 órás út után lehet eljutni Bundí-ba. Az utazás során ajánlom, hogy próbáljunk meg elől ülni, én hátul ültem, ennek köszönhettem a kisebb agyrázkódásom. A busz ugyanis akkorákat “ugrik” a kátyúkban, hogy mi majdnem kiesünk az ülésünkből. Mindemellett akik állnak a buszon, ráülnek, ráesnek azokra, akiknek van ülésük, így sok kényelemre nem számíthatunk, de én örültem annak, hogy legalább ülhettem. Vagyis gondoljunk mindig a pozitívumokra! Egy igazi indiai élmény részese lehettem.

A buszon elbóbiskoltam, majd amikor felkeltem egy autó haladt el a busz mellett, ami két tehenet szállított. Ahogyan lassan előzték a buszt, egyre közelebb került hozzám az egyik tehén, majd rámnézett. Az egész olyan volt, mint egy lassított felvétel. Úgy tűnik itt a tehenek mindig megnéznek. Vagy visszanéznek?

A sziklarajzokhoz egy Kukki nevű idősebb indiai férfi viszi el az érdeklődőket. Ő jött ki elénk a buszállomásra, és vitt el minket a Lake View Guest House nevű szállásra. Ez egy családi vállalkozás, 400 rupee (kb 1600 Ft) egy szoba/éj, a tóparti szállás nagyon jó helyen van, többen jöttek ide a környékről csak kávézni, vagy ebédelni. Bundí-ban egyébként több látnivaló is van, de engem már lassan csak a nagyon különleges látnivalók érdekelnek, így itt a sziklarajzok. A jaipur-i társaság nem is hallott ezekről, pedig sokezeréves sziklarajzokról van szó, amelyek kicsit elbújva, körülbelül 50-60 km-re Bundí-tól találhatóak, gyönyörű természettel körülvéve. Kukki fedezte fel ezeket több mint 20 éve, és azóta tart idegenvezetést a turistáknak. Ha körbekérdezünk a városban őt keresve, többen fogják azt állítani, ők az igazi Kukki. Ezt elkerülendő keressünk rá az interneten, Kukki’s world és egyeztessünk vele telefonon.

A legszomorúbb dolog, hogy ezek a sziklarajzok egyre kevésbé láthatóak. Amikor Kukki rájuk talált, sűrű fák, bokrok védték a rajzokat, azóta azonban a falusiak ezeket kivágták, hogy fűtésre használják a fát, így a rajzokat már nem védi semmi az esőtől, naptól.

Aki erre jár, mindenképpen nézze meg ezeket a rajzokat, márcsak a körülötte található gyönyörű természet miatt is.

Káma szutra templomok

“Van ilyen?” – hangzik a kérdés az egyik otthoni barátnőmtől. Van, Khajuraho-ban. 🙂

(és az éjszakai vonatutak)

Mit keresek én itt? Emberek a földön, emberek mindenhol. Alig fértem el az állomáson a vágányon, annyian voltak, rengeteg csomaggal. Este volt, hideg, mindenki engem nézett. Akik mentek valahová, szinte fellöktek, mintha láthatatlan lettem volna. Láthatatlan és feltűnő egyben. Aztán jött a vonat, és mintha egy filmben találtam volna magam. Miközben én slow-motion, azaz lassított felvétel módban lépkedtem előre, körülöttem az emberek szaladtak, ugrottak a vonatra, másztak be az ablakon, dobták fel a csomagjaikat, kiabáltak az ismerőseiknek, lógtak ki a vonatból, tömték a csomagokat minden lehetséges helyen: ajtón, ablakon. Én pedig csak néztem, mintha nem is ott lennék, hanem csak kívülről látnám ezt az egészet. Valóban kívülről láttam az egészet. Megálltam, hogy átéljem, megálltam, hogy megfigyeljem. Fogalmam sem volt, hogyan találjam meg azt a kocsit, ahová az én jegyem szólt, de inkább csak át akartam élni ezt az egészet, hogy utána le tudjam írni, át tudjam adni legalább egy kicsit. Miután megtaláltam a kocsit, majd az ágyamat, leültem egy kicsit valaki ágyára, csak bámulni. Lehet, hogy tátott szájjal. Az első éjszakai vonat élmény Indiában. Három ágy volt egymás felett, az enyém volt a felső. Azt sem tudtam, hogyan fogok felmászni. A jegyem a sleeper, azaz mondjuk fekvőkocsis osztályra szólt, mint később kiderült a második legrosszabb osztály a vonaton. Kaptam egy “ágyat”, de az ablakok nyitva (természetes légkondícionálás), és vagyunk sok-sok-sokan kis helyen, hogy hallhassuk egymás szuszogását… csak viccelek, de tényleg így volt.

Talán fél órát lehettem sokkban, majd írtam Sanjay-nek, hogyan kell felmászni az ágyra. Próbáltam meglesni másokat, de senki nem mászott fel az ágyra, én pedig elég fáradt voltam, így kezdett sürgős lenni az alvás.

“A vonat tetején aludtál? – Kérlek, Anita erősítsd meg, hogy így volt-e” – így viccelődtek a vietnámi barátaim. Hát a legfelső ágyon, de azért nem a vonat tetején. Miután hoztak pokrócot, párnát, megágyaztam és elaludtam. A mellettem alvó elég közel volt, így azt hiszem az eddigi legtöbb emberrel együttalvásom volt ez a vonatút Delhi-Khajuraho között. Khajuraho egy kis falu körülbelül 600 km-re a fővárostól, Új-Delhitől, az út körülbelül 12 órás volt. Annyira fáradt voltam, hogy már csak akkor keltem fel, amikor megérkeztünk.

A templomokon rengeteg erotikus szobor található, Káma a szerelem istene, Szútra pedig a könyv maga. A templomokon a káma szútra fejezeteinek megfelelően vannak bemutatva a különböző szexuális alakzatok, pózok. A hindu templomokat a X. és a XI. században építették. A kétkötetes minden részletet a szerelemről leíró könyv lebutított változatát turistáknak körülbelül 200 rupee-ért (kb 800 Ft), helyieknek 40-50 rupee-ért árulják (kb 200 Ft). Természetesen találtam egy helyi ismerőst a neten, és az olcsóbb árért szereztem be ezt a remekművet. A templomok gyönyörűek, szép napos időm volt, a belépő külföldieknek 600 rupee (2400Ft kb).

  • Mintha egy másik bolygóra érkeztünk volna meg

A vonat este hat után indult vissza Delhi-be, egyébként 365 rupee volt egy út (kb 1500Ft), de a visszafelé úton eggyel rosszabb osztályon utaztam. Ez azt jelentette, hogy nem kaptam pokrócot, de az nem is lett volna baj, ha nincs beépített “légkondi”, ami az ágyam melletti lukat jelentette a vonat oldalában. Így a fejemnél frissítő hideg levegő fújt be a vonatba egész éjszakán keresztül. Természetesen ezt is megoldottam, odatettem a hátizsákomat, a pulóveremet kispaplannak használtam, a hátizsákomat pedig többfunkcióssá tettem, ő volt a párnám is. Volt egy német srác a vonaton, aki úgy döntött elfoglalja a fél ágyamat, mert ő már csak állójegyet kapott, így éjszaka többször keltem fel arra, hogy forduláskor nem tudtam kinyújtani a lábamat, illetve megrúgtam szegényt. Ezt is toleráltam. Ahogyan azt is, hogy rengetegen aludtak a földön, majdnem mindenki horkolt, néhányan pedig mintha egy ideje nem tisztálkodtak volna. Az abszurd élmény örökre megmarad, ami pedig még számomra is meglepő, hogy csak mosolygok az egészen. Fordultam egyet, és megvontam a vállamat. Mi mást tehettem volna? Hiszen sokszor nem tudom sírjak-e vagy nevessek, de azt mindig tudom, hogy a nevetést KELL választanom. Hiszen mi értelme mindenen felkapnoma vizet? Az én választásom itt lenni, és nem bánom. Vannak szituációk, helyzetek, amelyek nehezebbek, mint mások, de mindent át akarok élni, hogy meg legyen az igazi utazás, az igazi élmény. Hiszen, ha ezeken nem megyek keresztül, nem ismerem meg azt a rengeteg nagyszerű embert, akik motiválnak, inspirálnak. Hiszen a repülőn is féltem, egyedül utazva az éjszakai repülőn Moszkva és Hanoi között, amikor megkérdeztem magamtól mit csinálok? Ha nem győztem volna meg magamat arról, hogy repülnöm kell, nehéz lett volna látnom azt a rengeteg gyönyörű helyet, ahová eljutottam. Mert megpróbálom legyőzni a félelmeimet, és átélni a szituációkat, amiért cserébe sokkal több pozitív élményt kapok, mint gondoltam. Mert otthon, sokszor az ágyból sem volt kedvem kikelni, pedig a legjobb dolgok akkor történnek velünk, amikor elindulunk, élményeket gyűjtünk és megismerünk másokat.

Életed legszebb napján is felkeltél, elindultál és mosolyogtál. Legyen életed minden napja a legszebb.

Megérkezés Vietnámba

A tehén visszanéz

Az India élmény: kúltúrsokkok Indiában – 1. rész

Mióta megérkeztem Indiába, folyamatosan sírok. Vagy a fűszeres ételek miatt, vagy az élettörténetek miatt, amiket hallok. India megérintett.

Bár Vietnámban sem vezetnék autót, Indiában még annyira sem. Megérkezésem estéjén három tehén sétált az úton, és nem volt túl sok hely mellettük. Hirtelen az egyik tehén megállt, és visszanézett. Ahogy elhaladtunk a tehén mellett, mintha rám nézett volna. Megijedtem, hogy nekimegyünk a tükörrel, de valahogy volt elég hely mellette. Azóta ezen nevetünk: “When the cow looks back”

Az egész világ egy nagy család

Kuala Lumpur után pénteken, helyi idő szerint este tíz körül érkeztem meg Új-Delhi-be, és a szállásadóm is pont repült valahonnan, így megbeszéltük, hogy a reptéren találkozunk. Előtte képeket küldtünk egymásnak, ki hogy fog kinézni, milyen táskám van, csak, hogy biztosan megtaláljuk egymást.

The world is a family. – ez állt a Couchsurfing profilon

Hamar kiderült, hogy megint egy pilótával hozott össze a sors, aki hallva a történetem, mennyire féltem repülni, megnyugtatott, hogy majd tart nekem fizika órát a repülőről. Sanjay-t az első pillanattól egy barátságos, mosolygós embernek ismertem meg, és a következő napokban hihetetlen jól összecsiszolódtunk, új családot kaptam Indiában neki köszönhetően. Bár így is ért elég sok kultúrsokk, de mivel az első pillanattól fogva vele voltam, így szerintem az egyik legszerencsésebb ember lehetek.

Szombaton megismertem a család barátait, Monica-t, a hugát Nitu-t és Kavita-t, három teljesen magabiztos, erős jellemű indiai nőt. Ők voltak Sanjay legjobb barátai, bár családnak hívták egymást, magukat, és ez egyértelműen látszott is, hogy egy nagy család részese lettem.

Egyébként rajtuk kívül nem sok nőt látok, láttam, akárhányszor mentem valahová az elmúlt pár napban, az utcán nincsenek nők, bár lehet azért sem, mert félnek, vagy azért mert háziasszonyok, férjesek, gyerekekkel vannak otthon. A szállásadóm Sanjay, szombaton mesélt a helyi mitológiáról, megmutatta az emlékkönyvet, amibe minden Couchsurfing utazó írhat valamilyen személyes üzenetet. Valahol a délután folyamán azt mondta, hogy elvisznek másnap a Taj Mahal-hoz. El sem akartam hinni. Még nem is láttam Delhi-t (bár azt mondta, sok látnivaló incs), de máris láthatom a Taj Mahal-t? Minden álmom volt oda elmenni egyszer. Természetesen álmaimban sem gondoltam, hogy egy indiai családdal, tradícionális helyi viseletben, egy saree (ejtsd szárí)-ban fogom ezt megtenni.

Szombaton este elmentünk Monica-hoz, aki adott egy saree-t kölcsönbe, majd ittunk egy rumos kólát, indiai rummal.

Helló Taj Mehel

A világ egyik csodája előtt tradícionális saree-ban

Nem is gondoltam, hogy mennyire messze van a Taj Mahal (az itteniek Tadzs Mehel-nek ejtik), addig a pillanatig, amíg beültünk az autóba, és láttam, hogy három és fél óra lesz az odaút. Felvettük Monica-t, az anyukáját, a gyerekeket, majd indultunk a nagy útra. Megkérdeztem, hányszor voltak már a Taj Mahal-nál.

” – Százszor legalább. De ne gondold, hogy minden Couchsurfing utazót elviszünk oda! Csak a különlegeseket!”

Szóval valóban különlegesnek érezhettem magam. Amikor odaértünk Nitu és Sanjay megfogták a kezemet és kértek, csukjam be a szememet. Odavezettek a bejárathoz, ahol először pillanthatod meg a Taj Mahal-t.

úton az álmok felé

“Emlékezz arra, hogy a dolgok távolodva kisebbnek, közeledve nagyobbnak látszódnak.” – ezt mondta Sanjay még a kocsiban. Amikor kinyithattam a szemem, ott volt a Taj Mahal, a legszebb épület, amit életemben láttam. Hófehéren, tökéletesen ragyogott, és ott álltam saree-ban. Hátralépve nagyobb volt, közelebb lépve pedig egyre kisebb. Varázslat. Amíg közelebb sétáltunk, készítettünk rengeteg képet, majd körbesétáltuk az épületet. Azon gondolkoztam, milyen érzés, amikor egy álmod teljesül.

Éreztem, hogy mindenem megvan, megöleltem a Taj Mahal-t. 🙂

Köszönöm.

Indiában minden lehetséges

“- Miért ég a villany nappal az úton?” – ” Van bukósisak?” – “Miért nyitják ki útközben az autót, majd csukják vissza?” “- Kapunk pókrócot?” “-Ne legyen fúszeres, rendben?” – ilyen, és hasonló naiv kérdések, visszagondolva Vietnámban is előfordultak annak idején. A legtöbbször az volt a válasz, ez India, Indiában minden lehetséges. Kezdődött ott a történet, hogy az évek óta betört kijelzőjű telefonomat megjavították, miközben Csehországban azt mondták nem lehet megjavítani, újat kell vennem. Ahhoz, hogy olcsóbban megoldhassuk, messzebb kellett állnom, Sanjay pedig alkudozott. Tehát itt is működik az “arc-árazás”, mint Vietnámban. Vidéken senki nem használ bukósisakot, bár ez Vietnámban is sokszor előfordul vidéken, ritkábban a városokban. Az autót azért nyitják ki menet közben, hogy köpjenek egyet, valószínűleg dohányt rágcsálnak, egyébként a buszsofőr is kiköp az ablakon, ez már csak így megy itt. Miközben elkezdtem utazgatni, az egyik éjszakai vonaton szinte kinevettek, amikor a pókrócról kérdeztem. Egyébként megvagyok nélküle is, csak tudnom kell előre, hogy felkészüljek gondolatban. Az pedig, hogy ne legyen fűszeres az étel, lehetetlen, de talán már kezdek hozzászokni. Az utcán rengeteg a hajléktalan ember, ez leginkább az óváros egyik metrójához közeli parkban láttam, ahol az utcakutyák együtt alszanak az emberekkel a füvön.

Old Delhi utcakép

Az óvárosban hajléktalan emberek feküdtek a parkban a füvön, beteg utcakutyák ették a földre dobott maradékot, az embertömeg pedig csak lökte, tolta, tùrta magát előre. Ez egy olyan hely volt, amit láttam, hallottam, szagoltam, átéltem, majd alig jutottam szóhoz. Miért is panaszkodtam tegnap? Az én életem csodálatos, ha ùgy döntök azzá teszem. De nem néha, hanem mindig, folyamatosan, mostantól, tegnaptól. 

Mindenem megvan, csak néha elfelejtem.

Folyt.köv.

A layover

találkozások úton Indiába

Eljött az idő, hogy tovább lépjek és elinduljak a kis megszokott világomból, hátrahagyva Ho Chi Minh várost, és Vietnámot (bár lehet csak egy időre) elindultam Indiába. Az utazás maga azonban ismét megváltoztatott egy kicsit, az emberek, akikkel az úton összehozott a sors, tanítottak, meséltek, velem nevettek, átadtak valamit. Amikor elindultam, nem voltak magas elvárásaim, sőt, csak valahogyan oda akartam érni Új-Delhi-be. Couchsurfing-eltem Kuala Lumpurban és az egyetlen dolog a városban, ami érdekelt, a Petronas ikertorony volt.

Miért pont India? Az alap motiváció az egyik barátnőm esküvője volt, a vietnámi esküvő után ez volt a következő a nemzetközi esküvők listámon. Úgy döntöttem, eltöltök pár hetet ebben a “másik világban”, hiszen csak így nevezik azok, akik már voltak ebben az országban. Vietnámról is ezt mondták, és igazuk volt.

Belefér még egy világ az életembe? Meglátjuk.

Elindulás

Mióta októberben egy majdnem széteső repülővel utaztam Bangkokból Phnom Penhbe, vannak félelmem a repülőn. Két nappal indulás előtt már gyomorgörcsöm volt, aztán jött még a “Jajj elfelejtek valamit”, és a “nehogy lekéssem a gépet” sztori.  Csütörtökön délben még pénzt váltottam, ötkor pedig már teljesen izgatottan, idegesen, szomorúan és boldogan a reptérre tartottam. Természetesen a motortaxim alig talált meg, aztán a Domestic (vagyis országon belüli) reptérre vitt, de szerencsére csak 15 percet kellett sétálnom a nemzetközi reptérig. Leadtam a táskámat, amit tudtam, vagyis reméltem, hogy majd Delhi-ben újra látok; végül is mi a legrosszabb dolog ami történhet? Veszek új ruhákat, a biztosító meg kifizeti (természetesen a szerződésben foglalt ár-limitig). Szóval tényleg koncentráltam a pozitív gondolkodásra, de akkor is féltem magától a reüléstől. Azért, hogy jobban érezzem magam, cikkeket olvastam, amikből annyit tanultam, hogy ne igyak kávét, teát, csak vizet, az hidratál, illetve statisztikákat néztem, mennyire biztonságos repülővel utazni.

“Nyugi”

A repülés a második legbiztonságosabb utazási mód. És mi az első? Utazás lifttel. Hát ezen lehet vitatkozni.

Ahogy elindult a gép, rámtört a sírás. Az a sok ember, akit megismertem, az a sok ember, akiket meg fogok ismerni. Sírtam mert elhagyom Vietnámot, sírtam, mert boldog voltam, hogy micsoda élmények részese lehettem és lehetek. Sírtam, mert rámtört a honvágy. Hiányoztak a szüleim, az otthoni barátaim, a vietnámi barátaim, a barátaim a világ körül, de sírtam azért is, mert nem akartam elhinni, hogy mindez velem történik.

És aztán a repülőn valóban volt turbulencia, nem is kicsi, és sajnos nagyon ideges lettem. A hármas ülésben senki nem ült mellettem, csak eggyel arrébb, egy fiatalabb szőke srác,  megkopogtattam a vállát:

“ – Elnézést, nagyon félek, beszélgethetnék egy kicsit?” –  eléggé megleptem (egyébként magamat is), majd mosolyogva (“Mi a …” arccal) ennyit felelt :

“ – Ööhm…és miről szeretnél beszélgetni?”

“ – Például elmondhatnád, hogy ezerszer repültél már, és ez milyen biztonságos, meg a turbulencia csak átmeneti, ilyesmik” – rámosolyogtam, és reméltem, hogy ugyanilyen sorrendben megismétli.

Ennél sokkal többet kaptam. Nem csak megismételte, de valóban komolyan vette a “feladatát”. Azt mondta, gondoljak a papír repülőre. Gondoljak arra, hogy a papír repülőt eldobva is mozog a repülő, mert így repül. Így az, hogy mi is mozgunk, azt jelenti, hogy haladunk. Ha nem mozognánk, nem haladnánk előre. Erre gondolva, őt hallgatva teljesen megnyugodtam, ezerszer megköszöntem neki, még Kuala Lumpurban is a reptéren. Mikor leszálltunk mondta, hogy azért ő is akkor a legnyugodtabb, mikor megérkezünk, de ez mindenkivel így van, amikor utazik. Mosolyogtam, amikor elváltunk, az járt a fejemben: “Micsoda találkozás! Ennek így kellett lennie.”

Kuala Lumpur

Büszkén belépve az országba a kis hátizsákommal (kb. 20 órám volt a következő gépig) elindultam megkeresni a Couchsurfing szállásadómat, aki kijött elém a reptérre, pedig elég későn érkeztem meg, majd hazavitt, és az otthona egy órára volt a reptértől. Ráadásul ő másnap dolgozott. Azt mondta, mivel nem maradok sokáig, így szeretett volna jobban megismerni, azért is jött ki a reptérre, hogy legyen időnk utána az autóban beszélgetni. Aztán kiderült, hogy öt évig volt pilóta, így mesélt a turbulenciáról kicsit. Ezenkívül kiderült, hogy dolgozott már ezerféle állásban, így kaptam karrier tanácsadást, életvezetési tanácsokat, repüléssel kapcsolatos nyugtató tanácsokat. Az egyik legfontosabb mondata a honvágyról szólt: “Azok akik otthonról távol vannak, mind átélik a honvágyat. A honvágy nehéz dolog, azok, akik átélik, erős emberek. Mert ez is az élet része.”

Másnap reggel metróztam a városközpontig, hogy egy másik Couchsurfing-essel töltsem a napot. Egy fiatalabb egyiptomi egyetemista srác volt, aki itt tanul Malajziában és péntekenként éppen nem csinál semmit, így mondta hogy szívesen megmutatja a várost. Természetesen a Petronas tornyoknál kezdtük, majd elmentünk a központi piacra, megnéztünk egy parkot, bazárt. Dél körül leültünk a központi piac étkezdéinél és körülbelül 2 órán át beszélgettünk.

Hasonló volt a humorérzéke az enyémhez, így igazán jól kijöttünk. Miután a posta épületében az ima szobába mentem be a mosdó helyett, olyan jót nevettünk, hogy még jobb barátok lettünk.

Amikor négy körül lekísért a metróhoz, nagyon ideges voltam, hogy megtalálom-e hol kell átszállnom, kiérek-e időben a reptérre. Emlékszem, mintha a gondolataimban olvasott volna. Mosolygott, és csak annyit mondott:

“Higgy nekem,minden ott lesz, ahol mondtam, és kint leszel időben a reptéren.” – igaza lett, természetesen.

A reptérre tartva megint szomorkodtam, hogy csak ennyi időt töltöttem itt, de ugyanakkor boldog is voltam, hogy itt lehettem és megismerhettem ezeket az embereket. tudtam, hogy a srác a repülőn, a szállásadóm, és a városban körbevezető srác is a TERV része volt. Velük találkoznom kellett, amit mondtak, azt hallanom kellett. Ezzel a gondolattal ültem fel a repülőre, és voltam teljesen nyugodt öt és fél órán át. Megleptem magamat is. Visszakaptam a nyugodtságomat, amim volt azelőtt a nem túl jó repülős élmény előtt. Újra nyugodtan filmezhettem, és várhattam izgatottan milyen kalandok várnak még rám, és hogyan fogom megélni őket az én furcsa személyiségemmel. Mert sokszor úgy érzem nekem minden lassabban, és nehezebben megy, de ilyenkor arra gondolok, legalább BIZTOSAN.


Találkozások: pillanatok, amikor megosztjuk a múltat, a jelent és a jövőt másokkal. Találkozások, amelyek megváltoztathatják az életünket. 



Egyedül a nagyvilágban, nőként

Mennyire veszélyes egyedül utazni nőként Dél-Kelet Ázsiában és mire figyeljünk oda, ha ilyen őrült ötlet jut az eszünkbe?

Featured image by Zack: Mountains of Sapa, North Vietnam

Őszintén szólva mindenhol lehet olvasni ezt is azt is, az alábbiakban leírom a tapasztalataimat, illetve hogy az utazásaim alatt milyen történeteket hallottam, amelyekből tanulhattam.

Az elhatározás

Nem ez volt az első őrült ötlet az életemben, hiszen többször költöztem, utaztam egyedül, kanapé-szörföltem idegeneknél, mégis ez volt az az ötlet, amitől azért én is féltem. Ötből négy blog azt javasolta, keressek útitársat, és próbálkoztam is, de aztán eszembe jutott, hogy máshoz alkalmazkodni is kell, ha nem egyedül utazom. Életemben egyszer éreztem magamat veszélyben, és az Barcelonában történt nappal az utcán, amikor egy felém sétáló férfi “letámadott”, de sikerült ellökni, majd elszaladtam. Ez néhány éve történt, és nem felejtem el, de tanulok belőle, azóta jobban odafigyelek. Az év elején eldöntöttem, hogy Vietnámba utazom pár hónapra, és csak később jött az ötlet, hogy megnézem Kambodzsát is, azért eléggé elszomorodtam, amikor mindenhol azt olvastam, mennyire veszélyes Kambodzsában egyedül. Az otthoniak mindig azt mondták “Vigyázz magadra”, én pedig próbáltam kifejleszteni egy tökéletes módszert erre.

A megvalósítás

Mielőtt megérkeztem Hanoi-ba, már írtam több helyinek is a Couchsurfing-en, telefonszámokat gyűjtöttem arra az esetre, ha a Homestay mégsem az a hely lenne, amit a Workaway-en írtak, vagy ha nem tetszene, és segítségre lenne szükségem. A Workaway oldalon is kerestem utazókat, akik ugyanakkor voltak Hanoiban, mint én, így akár hozzájuk is becsatlakozhattam volna. Bebiztostottam magamat arra az esetre, ha az “A” terv nem műküdne, de szerencsére működött.

Alap dolog, hogy idegenekkel nem megyek sehová (főleg nem kettesben), az utazás alatt a pénzem, fontos irataim pedig a ruhám alatt elrejtve, vagy a cipőmben utaznak velem. Utóbbi példára pont hallottam egy történetet, amikor Hanoi-ban jártam. Egy szegény jóhiszemű svéd srác a tóparton üldögélt, majd leszólította két helyi, barátságosnak tűntek, elhívták egy kávéra. Miután kiderült, hogy nincs programja délutánra, elvitték egy Karaoke klubba, ahol hirtelen megjelent néhány lány, majd körülbelül 15 perc múlva hoztak egy számlát, amin nagyjából 70 usd szerepelt, vagyis kb húszezer ft. Ebből 10-10 usd volt a lányok borravalója, amit azért kaptak, mert ott voltak – a srác elmondása szerint nem is táncoltak, csak ott ültek, mosolyogtak, mégis borravalót kellett nekik adni. Mindezt egy kávézóban mesélte el, és csak nevetett az egészen, bár két napja érkezett Svédországból. Két hónapra tervezi a körutazását, remélem legközelebb okosabb lesz.

Kikerülve tehát az ilyen helyzeteket (amennyire lehet), próbáltam és próbálok mindig résen lenni. Ez azt jelenti, hogy odafigyelek arra, hogy ki közelít felém, vagy ki van mellettem, mögöttem. Sajnos errefelé sokszor nem tudják, hogyan működik a sorbanállás, ezért konkrétan a mögöttem álló “ránő” a hátamra, ilyenkor megpróbálok arrébb állni, de ami a legfontosabb, hogy a táskámat magam előtt szorítom, hogy ahhoz biztosan senki ne férjen hozzá.

Motoros forgalom – közel egymáshoz

A motoron is oda kell figyelni erre, telefonozni nem ajánlatos, mert azt hallottam kikapják a kezemből és már oda is a telefon. Ezért ha telefonozni szeretnék, akár motoron, akár sétálva, mindig úgy teszem, hogy gyorsan intézem, amit meg szeretnék nézni, vagy úgy veszem elő a telefonomat, hogy senki ne lássa, és mindig két kézzel szorítom. Habár eddig szerencsém volt, tudom, hogy nem kellene telefonoznom sem az utcán, sem a motoron.

Az autóban arra kell odafigyelni, hogy ha egyedül utazom, nem ülök az anyósülésbe, mert azt hallottam a taxisok kikapják a kezemből a pénztárcát, vagy a pénzemet, így mindig hátra ülök, fizetésnél pedig erősen szorítom a pénztárcát, és csak annyit veszek ki belőle, ami szükséges, hogy a taxis ne lássa, mennyi pénz van nálam.

Éjszakai busz Vietnámban

Az éjszakai buszozásokról nincs sok történetem, de én mindig magamra aggatom a hátitáskámat, a kistáskát, amiben a pénzem és az útlevelem van, a ruhám alá rejtem, és a hátizsákomat átölelve alszom. Habár a kéthetes túrám alatt hallottam egy sztorit, amiben egy német lány egész utazó hátizsákját ellopták, sajnos arra nem lehet odafigyelni, mert az a busz aljában van. A lényeg, hogy ne legyen benne semmi értékes, és akkor ha esetleg eltűnne, még nem dől össze a világ. A hostelekben mindig használtam a zárható szekrényeket, vettem egy lakatot, és ezt tudtam használni az utam során. Sajnos hallottam olyan történetet is, hogy valaki egy szobát vett ki, kint hagyta minden cuccát, majd elment egy egynapos kirándulásra. Mire visszaért, az értékei eltűntek ( a zárt szobából), így a külön szobában is szükséges elzárni az értékeinket.

Phnom Penh-ben kanapészörföltem egy francia lánynál, ahol az első este áthívta a barátait vacsorára. Az akkor hallott történetek után volt egy olyan érzésem, hogy nem megyek ki az utcára, de természetesen legyőztem ezt a félelmemet. Habár Vietnámban is rengeteg történetet hallani a lopásokról, zsebesekről, Kambodzsában azt mondták, konkrétan kitépik a kezedből a táskádat, vagy ha egy Tuk-Tuk-ban ülsz és ott van az összes cuccod, simán kilopják.

Tuk Tuk Phnom Penh-ben

Ezért amikor a Tuk-Tuk-ban utaztam, a lábamra tekertem a hátizsákjaimat úgy, hogy csak velem együtt lehetett volna elvinni. Amikor a városba mentem sétálni, a sálammal magamra kötöttem a kistáskámat, amit szintén csak velem együtt lehetett volna elvinni. Nem volt túl divatos, és kaptam is pár mosolyt az utcán, de senki nem próbálta meg kitépni a kezemből a táskámat, így a cél szentesítette az eszközt.

Az éjszakai életbe nem folytam bele Kambodzsában, de ez annyira nem is hiányzott. Amikor a szigeten megismertem két német srácot, és velük utaztam több napon keresztül, egyszer kimentünk este meginni egy sört, de ők sem preferálták az ázsiai éjszakai életet. Hanoiban kijártam a diákjaimmal, de mindig odafigyeltem arra, hogy ne maradjak el messzire tőlük, hiszen tudtam, hogy nélkülük talán haza sem találok. Az elmúlt hónapok alatt nem sokszor voltam egyedül, és leginkább csak akkor, ha én is úgy akartam. Megismertem rengeteg utazót, más tanárokat, a diákjaimat, így mindig volt, akire számíthattam, mindig van, akire számíthatok. Így a mai napig nem megyek ki az éjszakába egyedül, csak ismerősökkel.

Összességében..

… eddig nagy szerencsém volt, és a legrosszabb dolog talán az volt, hogy egy ACB automata elnyelte a bankkártyámat Hue-ban. Ebből az volt a tanúlság, hogy mindig van nálam készpénz, és nem várom meg, hogy teljesen elfogyjon. Ez azért is fontos, mert az ACB két napos átfutási idővel akarta nekem visszaadni a bankkártyámat, csak én “balhéztam” egyet, hogy a bankban alszom, ha nem kapom vissza a bankkártyámat, így valamilyen csoda folytán húsz perc múlva ott is volt.

Ettől függetlenül csak ruhákat vesztettem el az úton, itt-ott elmaradt néhány ruhadarab, mivel a mosás után nem kaptam vissza, majd később vettem észre. Az a legfontosabb, hogy mindig résen kell lenni, emberek között kell lenni, és a legfontosabb értékeinkre ezer százalékosan odafigyelni. Fontos, hogy a telefonunk mindig fel legyen töltve, ha hosszabb időt töltünk valahol, vegyünk helyi Sim kártyát, akkor már lehet internetünk is.

Előfordult, hogy a taxi egy olyan helyen hagyott, ahol nem volt semmi, vagy a motortaxi ezer forintért akart elvinni egy címre, ami tíz perc sétára volt. A térkép nagyon fontos minden helyzetben, tudnunk kell, mi van körülöttünk, és a telefonunk mindig legyen hívásra kész. Fontos egy jó biztosítás megléte, illetve legalább a minimum oltások felvétele utazás előtt.

Ha otthon maradtam volna Májusban, rengeteg élmény kimaradt volna az életemből, igazából életem legszebb élményei. Ma már el sem tudom képzelni az életemet a vietnámi vagy kambodzsai hetek, hónapok nélkül. Nem volt egyszerű meghozni a döntést, és kellett hozzá egy kis őrültség is, de ha résen van az ember, akkor rengeteg pozitív élménnyel gazdagodhat egy ilyen út alatt.

Ezért azt mondom, aki teheti, induljon el!

Sokszor nehéz felkelni, és inkább az ágyban maradnék. De akkor életem legszebb élményeire gondolok! Azok mind akkor történtek, amikor kikeltem az ágyból!

Utazás egyedül?

( Ehhez a témához szorosan hozzátartozik, hogyan éltem meg az egyedül utazást Indiában, cikkek a témában: A tehén visszanéz, Kivel utazol? , Történelmi kalandozások,

Tíz nap egy meditációs központban

A meditáció egy ugrás: először a fejtől a szívig, majd a szívtől a létig. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolsz magadban, ahol a számítgatásokat hátra kell hagynod, ahol minden logika értelmét veszti.   — Osho —

A váltás

Habár a Homestay-t nagyon szerettem az elején, ugyanezzel a lendülettel szerettem ki belőle. Az órarend sosem sikerült úgy, ahogy kértem, több oldalról is zavaróvá vált az ottlétem. Míg nekem napi öt órát is adtak tanítani, addig volt olyan tanár, aki három napig csak az ágyában feküdt. Több tanár is kiköltözött, kivettek egy lakást, vagy szobát, nagy hévvel felemelt fejjel elmentek, mondván: Ők most új életet kezdenek függetlenül a Homestay-től, majd mindennap visszajártak, a Homestay-ben ettek, mostak, buliztak. Több okból is, de csak talán azért mert úgy éreztem elég volt, kiköltöztem a Homestay-ből. Tudtam, hogy nem veszek ki lakást, szobát, inkább másik önkénteskedési lehetőséget kerestem.  Így találtam rá egy meditációs központra, ahol angol tanárként önkénteskedhettem.

A meditációs központ

A központ egy ötemeletes házban található, plusz van egy szint a motoroknak (természetesen). A földszinten van egy masszázs- szoba, illetve egy előtér. Az első emeleten van a konyha, amihez tartozik egy erkély-szerűség, itt van a mosogató, és itt száradnak az elmosott edények. Ezen az emeleten van a könyvtár is, ahol lehet könyveket olvasni a buddhizmusról, meditációról, vagy az angol órákon részt venni. Itt is van egy buddha oltár, előtte egy nagy tér, itt zajlik hetente kétszer a jógaóra. A második és a harmadik emeleten meditációs termek vannak. A központ vezetője elmondta, hogy szoktak jönni angolul beszélő szerzetesek is, de az itt tartózkodásom alatt sajnos nem jöttek. A harmadik emelet a női részleg, ide férfiak nem jöhetnek be, két nagy terem van bebútorozva, itt vannak emeletes ágyak, illetve itt-ott ventilátor. Van egy ötödik emelet is, illetve egy nagy tetőterasz.

Buddha oltár a meditációs teremben

Emeletes ágyak a női részlegen

Az egyik meditációs terem

Csütörtökön és kedden 5.30 és 6.30 között jóga órán is részt lehet venni a központban, erre a tíz nap alatt sajnos csak egyszer sikerült felkelnem.

Múlt hónapban már voltam itt látogatóban, már régebb óta gondolkodtam a váltáson. Amikor szerdán beköltöztem, letettem a holmijaim és már kezdődött is egy Dhamma beszélgetés. A Vypassana meditációt gyakorolják az itt lakók, erről tartanak előadást a szerzetesek hétfőnként, szerdánként és péntekenként, ahol megvitathatják a felmerülő kérdéseket is. Az első napomon lelkesen csatlakoztam is. A beszélgetés elején volt egy rövid meditáció vietnámiul, amit a meditációs központ mellettem ülő vezetője fordított. Itt sikerült relaxálni, tudtam követni az eseményeket. Aztán következett egy történet, amelyben szerepelt egy teknős – itt kezdtem elveszteni a fonalat. Körülbelül fél óra után a “tolmácsom” azt mondta, hogy innentől nem tud fordítani, ez túl nehéz neki. Ezután másfél órát ültem és néztem ki a fejemből. Sokszor változtattam a törökülésben a lábaimat (lótuszülés esélytelen egyelőre), teljesen elzsibbadtak. A beszélgetés végén megkérdezték, van-e kérdésem – ???. Nem értettem semmit, de van-e kérdésem?

A meditációs központban is csak ventilátorok vannak, amiket mindig oda teszünk, ahol éppen vagyunk (legalábbis én, az ittenieknek nem mindig kell). Sajnos nem elég a nagy meleg, a meditációs központban el kell takarni a vállamat és a térdemet is, így nincs ujjatlan felső vagy rövid nadrág, csak a lányok emeletén. Több szabályt is kell követni azoknak, akik beköltöznek, ezek a következők:

  1. Ne árts semmilyen élőlénynek. 
  2. Ne vedd el, ami nem adott
  3. Tilos az ronda, csúnya vagy hazug beszéd
  4. Tilos drogozni, vagy alkoholt inni
  5. Tilos a szexuális érintkezés

Találtam egy vegetáriánus éttermet is a közelben, ahol életem legolcsóbb vacsoráját ehettem, leves és főétel (rizs zöldségekkel, tofu) 120 Ft-ért, azaz 10.000 dongért.

Leves, rizs sok tofuval és párolt zöldségekkel 120 Ft-ért

Az egyik barátnőm épp utolsó estéjét töltötte a városan, így miután végig arról panaszkodtam, hogy milyen melegem van, eldöntöttük, hogy elmegyünk egy jégbárba. -10 fokban élveztem a virgin mojito-m, ami sajnos elég drága volt (1200 Ft), de az élményért megérte (képek és rövid videó – instagram: @asuchange). 

Munka és az önkéntesség

A meditációs központban ingyenesen lehet részt venni az angol órákon, így a Homestay-jel szemben itt valóban azokat taníthatom, akik nem tudják megengedni maguknak, hogy külön angol órákért vagy tanfolyamért fizessenek. Volt akivel külön megbeszéltem, hogy együtt tanulunk, de az ötödik naptól már kihirdették, hogy minden reggel kilenckor angol óra Ms Anitával. Szombaton reggel kilenckor volt egy órám az egyik itt élő diákkal. Alig kezdtem el az órát, többen is elkezdtek csatlakozni a könyvtárban, leginkább idősebb nénik. Néha közbeszóltak, hogy ők is akarnak velem órát, kedvesen csak annyit feleltem, hogy ezután az óra után megbeszéljük, hogy mikor.

Pénteken reggel mindenki takarított, másnapra 15 szerzetest vártak látogatóba, én is beálltam a sorba, és az egyik meditációs termet kezdtem el porszívózni. Mivel sokszor hallottam az életemben a “több kárt csinál,mint hasznot” kifejezést, a tudatalatti segítségével eltörtem egy vázát, ami az egyik oltárt díszítette. Sajnos néha előfordul, hogy a nagy “segíteni akarok” dolognak, valami ilyesmi lesz a vége. Vagy hívhatjuk a vonzás törvényének is azt, ami történt.

Az egyik idősebb néni mesélte, hogy jövőre Myanmar-ba megy, hogy ott segítsen egy faluban a szegényeknek az önellátó életre való átállásra. Nagyon izgul, hogy pár hónap alatt mennyit tud majd javulni az angolja, bár szerintem már így is nagyon jól beszél. Ajánlottam neki, hogy töltse le a Duolingo-t, segítettem neki a szintfelmérőben (elmondtam melyik ikont, hogyan használja, hogyan tud továbblépni), majd beállítottunk napi 5 perc gyakorlást. Annyira örült, hogy utána még a konyhában maradt gyakorolni.

Délutánonként és néha esténként dolgoztam, iskolában, óvodában, tanítással együtt minden alkalommal tanultam is valami újat. Például a fegyelemről. Az egyik iskolai szünetben a tanár-asszisztensem azt tanácsolta, adjak feladatot a gyerekeknek, mert máskülönben hangosak lesznek, és akkor nekünk meg fájhat a fejünk. Egy idősebb hölgy volt, a mosolya nyugtató, nem az a típus, aki vörös fejjel szalad ki az osztályból egy-egy óra után. Miután ötletem nem volt, felrajzolt a táblára egy virágot, majd azt mondta a gyerekeknek, aki a leghosszabb ideig tudja bámulni a virágot, az nyer. Ezután az ötperces szünetben egy gyerek sem szólalt meg, csendben, fegyelmezetten nézték a táblát.

Heti kétszer ugyanabba az oviba megyek mostanság, ahol négyszer 30 perces órákat tartok, ma voltam itt negyedik alkalommal. Mivel sokszor nehézségekbe ütköztem a gyerekekkel való kommunikációban (mert velük igazából nincs kommunikáció), az internet segítségével óvodai angol oktatást kezdtem tanulni.

A kis herceg – vietnámi ovi-kép

Volt egy óvodai tanár a Homestay-ben, tőle is kértem segítséget. Többször megfordult a fejemben, hogy lemondom ezeket az órákat, küldjenek mást, nekem több tapasztalatom van az idősebb korosztállyal, de aztán vettem egy mély levegőt és mégis végigcsináltam. Az internet segítségével több játékötletre találtam, és egyre könnyebben tudtam bevonni a gyerekeket a játékos tanulásba. Így együtt tanulhattam a gyerekekkel, én tapasztalatot szereztem, ők angol szavakat tanultak. A legutóbbi órámon annyira nevettek, hogy azt hittem valamit rosszul csinálok, de aztán az asszisztens mosolyogva csak annyit mondott: “Viccesnek találják, amit csinálok, élvezik, ezért nevetnek”. 

Tanulás a meditációról

Három nap után sikerült először a könyvtárban hasznos időt eltöltenem, és elkezdtem olvasni a meditációról. Teljesen más, mint ahogy elképzeltem. Azt hittem a légzésre koncentrálok, elgondondolkodom ezen-azon, de a valóságban ki kell kapcsolnom az agyam. Az egyik könyvben olvastam, hogy mivel egész nap gondolkodunk, a meditáció pont arra való, hogy pihenjen az agyunk. Az egyik vacsora alatt arról beszéltem, mennyire szeretek tanulni, és sajnos mennyire kevés időm jut erre, mennyire jó lenne ha egy nap 48 órából állna. George (a központ vezetője) elmosolyodott, és csak annyit mondott: “A meditáció segíteni fog”. Egyre jobban érdekel az egész, bár a könyvek leírása alapján is bevallom magamnak, nem lesz egyszerű. Bár a tánccal is így kezdtem, bénáztam sokat az elején, a többiek meg csak mondták, mondták, hogy az egész gyakorlás kérdése, és én ezért csináltam tovább. A központban minden reggel és este látok embereket, akik meditálnak, gyakorolják a Vypassana-t, én eddig sajnos csak egyszer gyakoroltam. Mindenhol csak az előnyökről lehet olvasni, így biztos vagyok benne, hogy ezt akarom csinálni. Sajnos a tíz nap így a munkával és önkénteskedéssel megtöltve nem hagyott elegendő időt, hogy sokat tanuljak a meditációról, de betekintést nyertem egy teljesen új világba. Habár nem vagyok buddhista, itt teljes szeretettel fogadtak, nyitottak voltak arra, hogy bármilyen kérdésemre válaszoljanak. Annyira nyugodtak, hogy néha elszégyelltem magamat, amikor idegeskedtem. Januártól talán visszaköltözöm, nem tudom még mit hoz a sors. Abban biztos vagyok, hogy ez az utazás, ami itt elkezdődött a fejemben, nem ér véget azzal, hogy kiköltözöm. 

Még mindig nem veszek ki lakást, és nem költözöm hotelbe, hostelbe, nem fogok kanapészörfölni, de lesz hol laknom. A szerencse mellettem van, és a következő posztomban el is árulom, hova költöztem. 

Gratulálunk! – Önt meghívták!

avagy egy vietnámi esküvő kulisszatitkai

Néha úgy éreztem, én is házasodom.

Egyetlen külföldiként sok vendéggel kellett kezet fognom, illetve innom egy felest.

Nem panaszkodom. Életem egyik legnagyobb élménye volt ez az esküvő!

A pár: Thang és Dieu, mindketten a diákjaim voltak a Homestay-ben Hanoi-ban. Minden nap volt órám velük, Dieu a haladó csoportomban tanult, Thang a privát óráimon vett részt, amit legtöbbször a Xinh kávézóban tartottunk. Thang-gal sokat buliztunk, Dieu író, a könyve jövőre lesz kiadva. Júliusban kezdtek el randizni, és három hónap után döntöttek úgy, hogy összeházasodnak.

46430807_251553322183129_2212117300872478720_n

Az egyik volt tanár így fogalmazott: ” Megházasodik a Homestay dráma-királynője és party-arca. Izgalmas esküvőre számíthatunk.”

Csütörtökön repültem Ho Chi Minh városból Hanoi-ba. Uyen, egyik volt diákom fogadott be néhány napra magához. A repülő egy órakor érkezett meg Hanoi-ba, rendeltem egy Grab motort és elindultam a megadott címhez. A Google szerint egy órás út várt rám, de a motoros úgy száguldott, hogy fél óra alatt megérkeztem a célállomásra. Egész úton a bukósisakot fogtam, mert majdnem lefújta a szél, olyan gyorsan mentünk – fő a “biztonság”. Természetesen áthaladtunk néhány piroson, ott csak lelassítottunk kicsit. A motoros végig fázott, pedig nagykabátban volt. Amikor meglátta, hogy én csak kardigánban vagyok, le akart beszélni a motorról, bár lehet csak nem volt kedve olyan messzire elvinni. Az autó dupla áron lett volna, így mindenképpen motorozni akartam. Aztán útközben arra gondoltam, visszafelé majd autózom, de természetesen akkor is motoroztam. Spórolok.

Pénteken pihengettem, majd Uyen főzött nekem vacsorát. Felhívta az anyukáját és “bemutatott” neki a videóhíváson keresztül. Azt mondta az anyukája meglepődött, hogy elfogadtam a meghívást, hogy “ilyen körülmények között” tudok megszállni, velük együtt lakni. Megkérdeztem, mit ért az “ilyen körülmények” alatt, de nem tudták megmagyarázni. Egyébként Uyen az öccsével lakik együtt egy teljesen normális két-szobás lakásban, én mondtam is, hogy mennyire örülök, hogy befogadott. Amikor a vacsora után elmosogattam, Uyen még le is videózta, mert nem akarta elhinni, hogy még mosogatok is vendégként (szerintem elküldte az anyukájának).

Szombaton délután indultunk Thanh Hoa tartományba, Dieu szülővárosába, 170 km-re Hanoi-tól.

Az esküvőre béreltek buszt, így több vendéggel együtt utaztunk négy órát. Amikor Dieu házához értünk, már nagyban tartott az ünneplés. Ez volt az esküvő második napja, előző napon volt a templomi esküvő pénteken. Ezen csak a család vett részt. Szombaton a pár nem találkozhatott, külön ünnepeltek az otthonukban, én Dieu-vel, a családjával és a barátaival.  Dieu bemutatott az anyukájának, aki nagyon örült nekem, ő volt az első “Gratuláló”. Uyen azt mondta, hogy büszkék Dieu-ra

Miután felálltam, hogy készítsek pár képet, mindenki odahívott az asztalához, kezet ráztak velem, és öntötték a rizspálinkát.

A vacsora nagyon finom volt, bár húst ettek hússal, és én egy ideje nem eszem húst, azért készítettek nekem zöldségeket. Amikor mondtam, hogy nem eszem húst, úgy néztek rám, mintha beteg lennék, de valahogyan ezen is túltették magukat. A vacsora után elmentünk a tengerparthoz, bár sokat nem láttunk a sötétben, azért belesétáltam kicsit a tengerbe. Körülbelül 7 órakor indultunk vissza a karaoke buliba, illetve éppen zajlott egy Vietnám-Kambodzsa focimeccs. Miután 3-0 lett az állás Vietnám javára, kezdődhetett az éneklés. Az alábbi videón Uyen és Dieu énekelnek.

Énekelni nem szeretek, mert nem tudok, de Dieu emlékezett rá, hogy szeretek táncolni, így Dieu, Uyen és én együtt táncoltunk a Baby Shark című számra. A vendégek megdermedtek, nem tudták mi történik, szerintem ilyen bulikon sosem táncol senki. 😀 Minden asztalnál nagyban ricáztak a vendégek, ezt lehet zsákszámra veszik az esküvői bulikra.

Valamikor 11 óra körül Dieu bátyja elvitt minket egy hotelbe, majd mondta, hogy 5 órakor indulunk másnap. Indulunk? Ekkor hallottam először a tervet. Szóval 4.50-kor kelünk, gyors készülődés, és 5 órakor kezdődik a ceremónia, ami után négy órát buszozunk egy másik városba. Persze azt gondoltam naívan, majd milyen jókat pihenek a pár nap alatt, hát igazából alig aludtam. Aztán az járt az eszemben, hogy Thang és Dieu valószínűleg három napig nem alszik.

Felvettem a farmert a pólóval, de Uyen az ünnepi ruhát vette fel és sminkelt is. Azt mondták, hogy 4 órát utazunk a buszon, mert elmegyünk Thang szülővárosába, így azt gondoltam, erre nem öltözök ki. Habár Uyen mondta, hogy jobb, ha felveszem az ünneplő ruhát, én farmerban maradtam. Azt gondoltam, csak a buszhoz megyünk.

Rosszul gondoltam.

Öt órakor visszamentünk Dieu házához, ahol már Thang is ott volt. A hagyomány nem áll messze az otthoni esküvőktől, a vőlegény jött kikérni a lányt.

Tehát mindenki kiöltözve – én farmerban – elkezdődött a ceremónia. Minden asztalon volt egy kis nassolni-való, egy doboz cigaretta és gyufa a vendégeknek.

Thang bement a házba, kikérte Dieu-t és beszálltak az autóba, a vendégek pedig a buszba. Két busszal és körülbelül négy autóval indultunk Ha Tinh tartományba, Thang szülővárosába, 234 km-re Dieu szülővárosától. A hagyomány szerint tehát Thang kikérte Dieu-t és elviszi az új otthonába, vagyis Thang szülőházába. Ez az út körülbelül öt órán át tartott. Amikor megérkeztünk Thang házához, mindenki gyönyörű ruhákban volt, én pedig még mindig farmerban, így gyorsan kerestem egy mosdót és átöltöztem. Néhány fotó erejéig maradtunk itt, utána elmentünk az ebéd helyszínére, rengetegen voltunk, a pár mindenkivel kezet fogott. Minden asztalhoz odamentek, ittak mindenkivel és közben mosolyogtak. Amikor a mi asztalunkhoz értek, Dieu csak annyit mondott “Fáradt vagyok”.

El sem tudom képzelni, mennyire fáradt lehetett, de a képeken szépen mosolyogott (délután biztosan lepihent). Az ebéd után Thang odajött hozzám és néhány asztalhoz elvitt, hogy igyak a vendégekkel. Minden asztalnál kezet fogtak velem, mintha nekem is gratulálnának. Megkérdeztem Uyen-t, miért van ez, azt mondta, mert büszkék, hogy egy külföldi vendég is részt vesz az esküvőn. Sokan kérdezték Uyen-t ki vagyok én, és sokan néztek rám meglepődve, mintha eltévedtem volna, mert nem értették mit keresek ott. Velem nem mertek vagy nem tudtak beszélni, Uyen-t kérdezték honnan jöttem, hogyan kerültem ide. Miközben asztalról-asztalra “jártam” és ittam a pár egészségére, énekesek szórakoztatták a vendégeket, volt színpad, illetve egy kivetítőn láthattuk a pár esküvőre készített képeit.

Készítettek esküvői  fotókönyvet is, a bejáratnál volt az ajándék-doboz mellett. Mindenhol lehetett látni üres borítékokat, ebbe tettük a pénzt, amit ajándéknak szántunk., a borítékra pedig ráírtuk a jókívánságainkat. Az ebéd után sokan elmentek, nekünk is indulnunk kellett egy órakor, mert 8 óra buszútra volt Hanoi és sokan dolgoztak hétfőn (Uyen is).

Thang kérdezte, hogy mennék-e későbbi busszal, de tudtam, hogyha maradok, csak rizspálinkázás lett volna a program, és utána a 8 órás buszút még rosszabb. Elbúcsúztam a pártól, és mondtam, hogy jöjjenek meglátogatni Saigon-ba.

Az út vissza Hanoi-ba borzasztó volt, másnap végig fájt a fejem, eléggé sok a bukkanó az úton és szerintem kisebb agyrázkódásom lett. Hétfőn majdnem egész nap aludtam, Uyen ismét főzött nekem, elmentem a Hoan Kiem tóhoz, és élveztem az őszi időjárást. Majdnem mindenki nagykabátban volt, én pólóban. Tökéletes huszonakárhány fokok voltak. Kedden megvacsoráztunk Uyen-nel, majd elindultam a reptérre. Nehéz volt elindulnom júniusban is, hátrahagyni a sok barátot, akit úgy megszerettem, de valamiért Saigont választottam átmeneti otthonomként.

Idén a második esküvőn voltam, bár a legutóbbira Budapestig kellett repülnöm. Mindkét esküvő gyönyörű volt, és ez a vietnámi is hatalmas élményként marad meg az emlékezetemben. Thang és Dieu nagyon jó barátaim lettek a néhány hét alatt Hanoi-ban, és nagyon boldog vagyok, hogy ott lehettem az esküvőjükön. A következő esküvő Márciusban várható, a helyszín India. Tehát a következő hetekben azért dolgozom, hogy jövőre Indiába mehessek esküvőzni. Úgy tűnik az utazással jár az is, hogy a világ különböző pontjaira utazom esküvőkre. Nem panaszkodom…

Talán utaznom sem kell külön a jövőben, csak arra spórolnom, hogy esküvőkre mehessek.

(Talán átnevezem a blogomat: Esküvők a világ különböző részein…)

Ki tudja, az univerzum majd eldönti.

Én meg csak várom hova sodor legközelebb a szél.

Egy borsos nap – Kambodzsai borsföldeken

Az egynapos túrának borsos ára volt, 12 dollár. De legalább nem törtek borsot senki orra alá. A sót meg vették, mint a borsot.

Habár a nap nem csak a borsról szólt, az egészet a bors miatt csináltam. Miután a hostelemben lévő emberek inkább semmit sem akartak csinálni, befizettem magam egy kirándulásra a borsföldekre (az Anny Tours-nál foglaltam egyébként). Három Kambodzsában élő angol és amerikai lánnyal utaztam egy tuktuk-ban, akik a só-üzletben semmit, aztán a bors-üzletben sót vettek. A világon a legtöbb borsot még mindig Vietnám termeli, azért Kambodzsa sem áll rossz helyen.

Kicsit furcsa a borsot kóstolgatni, de azért el lehet viselni. Olyan, mint a fűszerezett steak, csak éppen steak nélkül.

 

Az egész ott kezdődött, hogy mióta Kampotba érkeztem, mindenki a borsföldekről beszél. Miután beültünk a super-tuktuk-ba (semmi nem volt szuper, csak a benzin neve, amit beletöltöttek a tuktuba), indultunk is a La Plantation borstermelő gazdaságba. Komolyan gondolkoztam a motorbérlésen, de látva a földeket, utakat, örültem, hogy nem motoroztam. Az első megálló a nagy semmi volt, ahol üres földeket mutatott nekünk a sofőr. Ezután elmesélte, hogyan termelik ezeken a földeken a sót. Miután szemöldököt összehúzva egymásra néztünk, tovább hallgattuk a történetet. “Van só legalul, középen és a föld felett.”. Nem sokat értettünk, de később rájöttünk, hogy a tengeri sóról van szó. A folyamat pedig az, hogy a vizet a földeken kiszárítják, és utána összegyűjtik a sót. A közeli só-központban 1 dollárért erről nézhettünk volna egy videót, de úgy döntöttünk, majd megnézzük otthon a youtube-on.

IMG_20181009_094101.jpg
Só-központ (Múzeum)

Ezután folytattuk a száguldást az úttalan utakon. Rengeteg huppanó, sok kapaszkodás, a borsföldek elég messze voltak, körülbelül fél órát utaztunk. De az úton sok képet készíthettem Kambodzsa igazi vidéki arcáról.

 

 

 

 

Elmentünk a Titkos tóhoz is, ami épp ellepte az utat mellette, de nagyon szép kilátás nyílt a hegyekre is.

 

 

A La Plantation egy francia-belgiumi pár tulajdona, megérkezésünkkor már be is ültettek minket egy bemutatóra. Itt szó volt a borstermelésről, borsfélékről, és borsokat kóstolhattunk. Az itt dolgozó helyiek lakást, és napi háromszori étkezést kapnak, plusz a gazdaság támogatja az egyik helyi iskolát is, ahonnan minden évben kiválasztják a három legtehetségesebb diákot, és őket támogatják egészen egyetemi tanulmányaik elvégzéséig. A tuktuk sofőrök pedig, akik minket turistákat odavisznek, ingyenes ebédet kapnak. A földeken egyébként termesztenek gyümölcsöket is, ananászt, banánt, marakuját.

 

 

A következő állomás két barlang volt, az Elefánt barlang és a Denevér barlang. Ehhez felmásztunk egy hegyoldalra, ahol szerzeteseket láttunk, rengeteg aranyos és kissé agresszív majmot, de összességében az élmény kihagyható lett volna. A barlangok teljesen elhagyatottak voltak, zseblámpával mentünk le, kapaszkodó sem volt sok helyen. A templom mellett a majmok az isteneknek felajánlott gyümölcsöket ették, és nem szerettek minket, ha éppen mellettük kellett elmennünk. Kicsit vártunk, és ők maguk mentek el, így nagy probléma nem volt a majmokkal. A körülbelül 10 méterre tőlünk lévők voltak a legaranyosabbak, és egyetértettünk abban, hogy ennél közelebb nem is kell, hogy legyenek.

 

 

Ezután Kep következett, a kisváros körülbelül még 15 percre volt a barlangoktól. Az út tökéletes volt, itt már motoroztam volna, de a borsföldekhez vezető úton biztosan nem. Először egy tengerparti étterembe mentünk. A rákpiacon is ehettünk volna nagyon olcsón, de annyira meleg volt, hogy inkább beültünk egy étterembe. Itt grillezett halat ettem sültkrumplival 7 dollárért, ugyanilyen árban voltak a tengeri finomságok. Persze a piacról is szerettem volna kipróbálni valamit, így 0.75 centért ettem egy grillezett mini-tintahalat. A piac pont a tenger mellett van, ott halásznak, rákásznak és a friss rákokat adják el ott helyben.

 

 

 

 

A nap végére már csak Kep strand maradt, ami épp a helyiekkel volt tele, ez volt a háromnapos nemzeti ünnepük utolsó napja. Ez is egy olyan strand volt, ahová nem mennék. Mivel a helyiek mind ruhában fürdenek, így ide nem való egy európai lány bikiniben. Azért nem kell elkeseredni, mert a szigeteken rengeteg hely van, ami a turisták számára lett létrehozva, így nem kell félnünk attól, hogy tűl feltűnőek lennénk egy kambodzsai strandon.

Összességében tartalmas napom volt, de azok akik csoportban utaznának, nyugodtan bérelhetnek külön tuktuk-ot, és megegyezhetnek egy napi árban, így az egész olcsóbban is kijöhet (nekem 3360Ft körül jött ki az Anny tours-on keresztül). A nap végén pedig a folyó mellett 50 centért ihatunk egy korsó sört (140Ft), vagy kettőt. Kipróbálhatjuk a “Boldog” fokhagymás kenyeret 3 dollárért (840Ft),  vagy csak elterülhetünk az ágyunkon és aludhatunk egy hatalmasat.

Kambodzsa egyre jobban belopja magáta szívembe. Igen, vannak nagy pókok, és sok helyen hideg a zuhany, de a hangulat az különleges. Eltört egy szék tegnap a bárban, ezen mindenki csak nevetett. A tulajdonos is. Hoztad a kutyusodat is a buliba? Jajj de cuki! Nem megy a felsőd a szoknyádhoz? Ugyanmár! Két tízéves ment el melletted egy motorral? A függőágyadban egy majom üldögél? Nagy a lazaság, talán ezért is nehéz továbblépni. Habár tudom, Vietnám sem arról híres, hogy minden szabályt követnének…

Kampot, Kambodzsa rejtett gyöngyszeme

Majdnem tervek nélkül érkeztem vissza Ázsiába, amikor összesodort az élet egy libanoni DJ-vel. Tőle hallottam először erről a helyről, és miután utánanéztem az interneten, már biztos voltam benne, hogy itt el szeretnék tölteni minimum egy hetet.

A “szél”, ami ide sodort:

Phnom Penh második “találkozásra” sem lett a kedvenc városom (első találkozás itt olvasható), de ismételten kellemes Couchsurfing történetekre bukkantam. Egy francia srác látott vendégül a kanapéján, aki pénzügyesként egyéves szerződéssel költözött ki ebbe a városba. Amikor megkérdeztem, mit szeret itt a legjobban, azt mondta “az embereket”. Mert mindig mosolyognak rá, és kedvesek. Ezzel én is teljes mértékben egyetértek, bár a szigeten (ahol körülbelül 5000 Ft-ot költöttem 2 hét alatt)nem lettem túl jó khmer nyelvből, még lesz mit tanulnom a jövőben, hogy többet mosolyogjanak rám.

 

 

Phnom Penh utcaképek

Egy éjszakát kanapészörföltem, utána egy hostelbe mentem, mert borzasztó fáradtság gyötört az időeltolódás miatt. Az első napon végig aludtam, majd a Hangout alkalmazással összehozott az élet DJ Moudy-val, akinek rengeteg referenciája a profilján egyértelművé tette, hogy találkoznom kell ezzel az emberrel. Moudy több mint öt országban élt és 2009-ben ő lett az első közép-keleti DJ, aki játszott a híres thaiföldi Full-Moon party-n, Koh-Phangan szigetén. 2015 óta Kambodzsában él, bár a főszezonra jön csak Ázsiába, mert közben apuka is. Lényeg a lényeg, hogy ő javasolta, hogy menjek Kampotra, azon a pénteken pont ő játszott az egyik helyi buliban. Ezután körülbelül 3 nap alvás jött – nehéz átállnom az itteni időre, pedig próbálom olvasni a tanácsokat, hogyan győzzük le az időeltolódási fáradtságot…

A konkrét “szél”, ami odavitt, illetve maga a kisváros (vagyis halászfalu):

8 dollárért, azaz körülbelül 2300Ft-ért vittek el a hostelemtől egészen Kampot belvárosáig. Tizenhárman voltunk egy Ford Transit-ban, a biztonsági öv természetesen használhatatlan volt, az út sokszor csak hepe-hupás földút volt, körülbelül 4 órát utaztunk.

 

 

A Kim Song Express minibusza

Biztonsági öv Vietnámban: Egy alvós buszon teljesen hiányzott a biztonsági övem, erre odahívtam az egyik ott dolgozót, hogy panaszkodhassam (én naiv azt gondoltam, hogy áttesznek másik helyre). A válasz egy mosoly, legyintés, otthagyás, és a “Nó práblem, nó práblem” volt. – végülis neki nem gond…

Megérkezés után 2 dollárért (570Ft) vittek el a Banyan tree (Indiai fügefa) nevű hostelbe, ahol többek javaslatára (internetes) szálltam meg. A kisváros maga nagyon hangulatos, Phnom Penh után valóban felüdülés, de azért ne felejtsük el, hogy még mindig Kambodzsában vagyunk. Ajánlom az offline térképet is, sok hostel közel van ahhoz a helyhez, ahol letesz a busz, és a tuktuk sofőrök sokszor szép körre viszik el a turistákat 1-2 dollárért, hogy úgy érezzék, milyen messze is volt a hostel, és de jó, hogy nem gyalogoltak.

Mivel ide pihenni jöttem, így azonnal egy olyan helyet kerestem, ahol van lehetőség jógázni. Nem kellett sokat keresnem, mert a Banyan tree mellett volt a Banteay Srey. A weboldalukat elolvasva született meg az ötlet a Kambodzsai történetek posztomra. A városban sokan ajánlják a Simple Things nevű helyet is, a reklámuk szerint itt ingyenes meditációra is lehetőség van. Ez a hely talán azoknak jobb, akik a városközponthoz közel szálltak meg. A jóga mindkét helyen 5 dollárba, azaz körölbelül 1400Ft-ba kerül.

A városban mindig történik valami, péntektől vasárnapig bulik vannak, minden nap más helyen, így nincs vita arról, melyik nap hova menjenek szórakozni a helyiek. A programokról olvashatunk a helyi ingyenes újságban is, amelyben rengeteg információt megtudhatunk a helyi éttermekről, vállalkozásokról, újdonságokról, illetve hasznos khmer kifejezéseket is megtanulhatunk.

Az én nevem ____ Knyom Chhmua (ejtsd knyom csám mó____ – mintha ennénk valamit és tele lenne a szánk)

A Banyan Tree is ajánlott pár programot, így megkérdezhetjük a szállásunkat is, ha programot keresünk. Ajánlom egyébként ezt a hostelt, a folyóparton van, nagyon szép a kilátás, kedvesek az itteni dolgozók, a szomszédban van a spa (Banteay Srey), csend van, lehet úszni, olcsó (3 dollár egy ágy/éjszaka a dorm-ban) -850Ft, 7dollár pedig egy privát szoba/éjszaka-. – a tuktuk a városba 1,5 dollár/út – 400Ft- –

 

 

A Banyan Tree folyó melletti kiülői és a bár

A pénteki bulin résztvettem körülbelül 11-ig. A helyi lányok között vannak akik pénzért adják a társaságukat, így az uraknak ajánlatos erre figyelni. Nemsokkal azután, hogy elmentem aludni, egy helyi lány kezdett el ordítani, és nem túl szép szavakkal illetni egy vendéget, mert nem mondta meg neki, hogy nincs pénze. Az egész sztorit nem tudom, annyit hallottam, hogy: “Mondtad volna, hogy nincs pénzed!!…. de nem így!!!” – lehetséges, hogy félreértettek valamit, mindketten.

Ha túl vagyunk a bulin és további izgalmakra vágyunk, akkor menjünk be a központba. Teljesen meglepő volt számomra, de a halászfalu (vagyisnekem kisváros) tele van expatokkal, vagyis itt élő külföldiekkel. Rengetegen nyitottak itt hostelt, kávézót, éttermet. Az egyik kedvenc helyem az Epic Arts Café lett, erről is a Kambodzsai történetekben írok. Ettem még almás pitét a Kampot Pie and Ice Cream Palace-ban, de nem volt jobb, mint a nagyim, vagy az én saját készítésű almás pitém. Voltam masszázson, és relaxáltam, relaxáltam, és relaxáltam. Azt, hogy miben fáradtam el, magam sem tudom, bár két napig nonstop állásokra jelentkeztem két-két alvás között, talán ez lehetett az oka. Próbáltam megszabadulni a stressztől és valamelyest sikerült is.

 

 

A Naga hajó 5 dolláros naplemente és szentjánosbogár-néző túrája

Nem csak ide sodort az élet, de itt is ragadtam. Az életem iróniája, hogy sokszor csak úgy történnek dolgok. Ezeket elfogadom, és úgy élem meg, így kellett lennie. Az adott szituációból megpróbálom kihozni a maximumot. Mert mi is történt valójában? Ma van a helyiek Pchum Bem nemzeti ünnepe, illetve a következő két napban (Őseik napja-október 8-9-10).  Az ünnep talán a magyar Halottak napjához hasonlítható, ugyanis az itteniek tiszteletüket teszik a felmenőik előtt (7 generációra visszamenőleg).

Tudtad egyébként, hogy Kambodzsában élvezhetik a legtöbb munkaszüneti napot a világon, vagyis összesen 28 napot 2018-ban?

Visszatérve rám: Vietnámba mennék, vissza Vietnámba újabb történeteket felkutatni. DE! A munkaszüneti nap miatt csütörtökig nem tudok utat és vízumot szervezni. Nem bánom, így jobban megismerem Kampot-ot. Holnap a bors földekre megyek, megnézem Kep-et, a tengerpartot, és biztosan valamilyen sikertörténettel állok majd elő a blogomon. Vagy legalábbis valami tanúlságossal.