Az én sztorim – asUchange

Kalandozások és Kanapészörfölés Mexikóban

Három csodálatos hetet töltöttem el Mexikóban, új kalandokkal tértem haza, és hát végül nem csak a kedvem lett pozitív.

De elmesélem inkább milyen volt Mexikó…

A kezdetek

Az egész egy kósza ötlettel kezdődött, hogy hol is tölthetnénk meleg helyen a karácsonyt, aztán az egyik barátnőmmel és a barátjával Mexikó, pontosabban a Yucatan félsziget mellett döntöttünk. 659 euróért (~250.000 forint, oda-vissza ) megvettük a repjegyet Frankfurt-Cancun útvonalra. Kalandossá akartam tenni a nyaralást, ezért eldöntöttem, hogy nem foglalok szállást, csak kanapészörfölök. Persze sokan megkérdőjelezték a döntésemet, leginkább arra hivatkozva, hogy milyen jó áron lehet szállásokat foglalni Mexikóban, én azonban az extra élmény mellett döntöttem.

Heteken keresztül kerestem a couchsurfing host-okat, hogy biztosan legyen hol aludnom mind a 20 napon. Próbáltam helyieket keresni, akik onnan valók, ahová épp utaztam, vagy legalább hosszabb ideje élnek ott és segítenek a legtöbbet megtudni a városról, ahol éppen vagyok. Létrehoztam egy Nyilvános utat/Public Trip is a kanapészörfölős oldalon, amiben leírtam, hogy mit tervezek a nyaralásom alatt, és ez alapján a helyi vendéglátók rám tudtak írni, vagy ajánlást/meghívót küldeni. Sok választ kaptam, és szerencsére a legtöbb jelentkezőnek már voltak referenciái, így bátrabban fogadtam el a meghívásokat. A kanapészörföléssel nem csak ágyat, kanapét, hanem minden városban egy új barátot, szuper programokat és helyi látványosság, étterem-ajánlásokat is kaptam.

A kanapészörfölés: több, mint 10 éve a közösség tagja vagyok. Bár az oldalon sok megbízhatatlan profil is található, még mindig működik. Ingyen lehet lakni másoknál a világ különböző pontjain, új barátokat szerzel, és te is befogadhatsz utazókat.

Sok országban belépéskor, vagy még azelőtt, megkérdezik, hogy hol van a szállásod. Általában kérik a hotel, hostel nevét, ezért hallottam másoktól, hogy inkább foglalnak valamit az első napokra. Amikor megérkeztünk Mexikóba, én is kitöltöttem egy nyomtatványt, azt írtam rá: “Barátoknál szállok meg”. Ez nem minden esetben működhet, de az egyik barátnőm mesélte, hogy egy hasonló szituációban nem engedték tovább, amíg nem mondja meg a címet, ahol van a szállása. Felhívta a hosztot, akivel megbeszélték, hogy nála vendégeskedik majd, és sikerült mindent tisztázni. Meg tudták adni a szállás címét is, és azt is, hogy kinél száll majd meg. Ennek köszönhetően, és bízva a jó karmámban, nem foglaltam szállást, 100%-ban a kanapészörfölős vendéglátóimmal számoltam.

Ahogy fentebb említettem, bulik és különböző programok is társulnak egy kanapészörföléshez, hiszen a helyiek, vagy azok, akik régebb óta vannak egy bizonyos városban, tudják, hogy hol mi történik, hol zajlik az élet. A megérkezésünk napján a cancuni reptérről egyenesen egy barbeque party-ba mentünk Playa del Carmenben, ott találkoztam az első kanapészörfölős vendéglátómmal, Miguel-lel. Már azon az estén úgy éreztem, itt nincs világjárvány, virul a kanapészörfölés, senkin nem volt maszk és gyorsan beilleszkedtem a szabad életbe. Sokan kérdezték, hogy merre lakok, hol van a szállásom, mire én mosolyogva feleltem: “Még nem tudom. Kanapészörfölök. Ott a hosztom.” – majd Miguel-re mutattam. Aztán mindenki megerősítette, hogy remek vendéglátóra tettem szert, és szuper helyem lesz. Ez a következő napokban be is igazolódott. Miguel lakótársa a nappaliba költözött és nekem felajánlották a lakótárs szobáját. Tehét a kanapé helyett, máris upgrade-eltek, és saját szobám lett. De nem csak az ő, hanem a helyiek vendégszeretetéről és kedvességéről is megbizonyosodtam a következő napokban.

A helyiek vendégszeretete

Az első reggelen a szállásomtól nem messze kellett kisbuszt (helyi nevén Collectivo) stoppolnom az út mentén, hogy eljussak Playa del Carmen városközpontjába, mindössze 10 pezóért, azaz körülbelül 170 forintért. A taxi körülbelül 50 pezoért (~ 850 forint) tette meg ezt az utat (~6,5 km), ha szerencsés az ember, hiszen a turistáknak általában dupla, tripla árakat ajánlanak. A kisbuszok a városközonthoz közel, egy park mellett tették le az embereket, vagy éppen ki hol kérte, hiszen útközben ott áltunk meg, ahol éppen valaki kiszállt. Nem messze a Portal Maya parktól (ez volt a Collectivo végállomása) találtam egy pékséget, ahol vettem egy péksütit és egy kávét. Körülbelül 50 pezót kellett fizetnem, de csak nagyobb bankjegy volt nálam, amiből nem tudtak visszaadni. Előző este vettem fel pénzt, és akkor még nem sikerült felváltanom sehol. A mögöttem álló férfi mondott valamit spanyolul, kifizette ami nála volt, majd elment. Úgy tűnt sietett valahová, és nem tudta megvárni, amíg én kitalálom, hogyan fizetem ki amit vennék. De nem ez történt, ugyanis nekem visszaadták a bankjegyet, amivel fizettem volna, én pedig értetlenül néztem az eladóra. Odaadtam az eladónak egy kétszázast, ő meg úgy, ahogy volt visszaadta. Az előző férfi után mutatva ennyit mondott: „Señor” -azaz “Úr”, majd valami, valami spanyolul. Akkor jöttem rá, hogy az úr, aki sietett, kifizette a reggelimet és a kávémat is. Kimentem a pékség elé, körbenéztem, de már nem láttam sehol a titkos jótevőt. Így indult az első reggelem Mexikóban, Playa del Carmenben.

Öt napot töltöttünk itt, megnéztük az Xaret parkot, Cozumel szigetét és én elmentem a Cristalino cenote-be. A barátnőmék Kantun Chi (egy turisták által kedveltebb célpont) mellett döntöttek. Mivel az többször annyiba került, mint a Cristalino, és oda elkísért a hosztom, Miguel is, én inkább oda mentem. Collectivo kisbusszal mentünk, 150 pezó (~ 2500 forint) volt a belépő. A kisbuszok a kettes utcáról indultak, és előre kellett szólni, hogy a Cristalino cenote-ig megyünk. (cenote: természetes módon kialakult kútszerű karsztképződmény)

Playa del Carmen és Cozumel

Bár a legtöbb időt a vendéglátómmal töltöttem, néha egyedül is elmentem ide-oda. Egyik este magamnak kellett taxit fognom, hogy visszajussak a szállásomig. Kiálltam az út mellé, és stoppoltam a taxisokat. Meg is álltak, sőt egy család is, de sajnos dupla/tripla árakat mondtak, és egyik sem akart elvinni az eredeti árért (vagy ahhoz közeli árért). Már az első napon megkérdeztem a a Couchsurfing hosztomtól, mennyibe kerül a taxi a városközpontból az ő lakásáig. Azt mondta 50-70 pezó (neki 50, nekem 70, mert turista vagyok), és ezután mindig erre kalkuáltam. A BBQ party-n valaki azt mondta vele egyszer kifizettettek 300-at azért az útért. Én próbáltam kitartani az 50-70 mellett, de egyik este úgy tűnt sehogy sem sikerül. Átmentem a kisbuszokhoz, hátha még indul 10 pezóért arrafelé, amerre én lakom. Azt mondták, sajnos már elment az utolsó kisbusz. Amikor visszafelé sétáltam a taxisokhoz, hallottam hogy mások is arról a helyről kérdeztek, ahová én mennék. Hátrafordultam, és láttam hogy egy idősebb hölgy volt, egy középkorú férfi és egy körülbelül tízéves kisfiú. Odasétáltak az útszélére és elkezdtek taxikat stoppolni. Odamentem hozzájuk, és megkérdeztem ők is az Apartamento hoz tartanak-e (ez volt a neve a helynek, ahol laktam) és osztoznának- e egy taxin? A kisfiú tökéletes angollal válaszolt, hogy megkérdezi a nagymamáját. A nagymama rámmosolygott, majd bólogatott. Ezután már egy családként stoppoltunk. Nem volt egyszerű, de körülbelül 10 perc alatt találtunk egy taxit. Akkor a nagymama megkérdezte (a kisunoka tolmácsolásával) hogy hol van pontosan a lakás ahol lakom. Mint kiderült nagyon közel laktunk egymáshoz. Amikor begurultunk a kapun, elővettem 50 pezót, arra gondoltam bármennyi is lesz a taxi, ezt nekik adom, mert nélkülük lehet nem jutottam volna haza. A nagymama mellettem ült, rákoppintott a kezemre, mintha rosszat csináltam volna, majd rázta a fejét. Kiszálltunk a taxiból, a kisunoka kifizette a teljes díjat, majd odaléptem hozzá, hogy kifizessem a részemet. Nem fogadták el. Azt mondták érezzem jól magam, és a vendégük voltam. Olyan volt, mintha hirtelen egy mexikói család tagja lettem volna arra a 15 percre.

Kellemetlen pillanatok

A helyiek még az első esti buliban felkészítettek minket arra, hogy megpróbálnak majd mindenhol becsapni. Nem is kellett sokat várni, és ez az első napon meg is történt, amikor egy étteremben teljesen más összegeket ütöttek a terminálba, mint amennyit fizetni szerettünk volna. Miután szépen megvacsoráztunk, mondtuk, hogy szeretnénk külön fizetni. Körülbelül 260 pezó (~4400 forint) volt az én részem, ezért borravalóval együtt 300-at terveztem fizetni. A pincérnő meg is köszönte, beütötte a terminálba, majd odafordította felém, hogy fizessek. Már kettő számot be is ütöttem a PIN kódomból, amikor megláttam, hogy 725 volt beütve. Megkérdeztem a pincérnőt: “Miért van itt 725, és nem 300?” Elnézést kért, majd kijavította. Azután a barátnőméknél is 200-zal többet írt, majd azt mondta oda számolta az én borravaló részemet. Érdekes volt, hiszen két perccel azelőtt fizettem neki, és a barátnőmék is látták, hallották. Az egésznek az lett a vége, hogy visszakaptunk 100 pezót, majd azt mondta a pincérnő, hogy sajnálja, de nem túl jó az angolja. Hát, ezt sem értettük, hiszen amikor rendeltünk, akkor még teljesen jó volt. Elmeséltem a történetet a vendéglátómnak, aki ennél rosszabb sztorikat osztott meg. Voltak akiknek nem 200 pezót, hanem 200 eurót ütöttek be a terminálba, ahol a vendég általában gyorsan a számra néz, ha az okés, beüti a PIN kódot. Tehát ezután már erre is kellett figyelnünk.

Tulumban egy lelkes helyi ajánlotta nekem a vegán éttermet. Nem eszek húst, és igazából nem volt probléma húsmentes ételeket találnom átlagos éttermekben sem, de annyira reklámozták ezt az éttermet, hogy elmentem oda vacsorázni. A legdrágább taco volt (3 kisebb méretű) limonádéval körülbelül 200 pezót fizettem, utána pedig két napig beteg voltam. A vacsora után azonnal rosszul lettem, de hajnalban érte el a csúcspontot az ételmérgezésem. Szenvedtem, izzadtam, rosszul voltam, hánytam, imádkoztam, hogy jobb legyen. Másnap ki is kellett hagynom a programot, amit a barátaimmal terveztem, mert szédültem, a gyomrom pedig még mindig nem volt az igazi. Ételmérgezés nélkül nem is az igazi a mexikói élmény – olvastam valahol. Mint később kiderült, a barátaim sem hagyták ki ezt a „remek” élményt, ők egy bolti kávétól lettek rosszul és szenvedtek két napig. Ajánlott az útra vinni pár gyógyszert gyomorrontásra. Személyes tapasztalat pedig, hogy mexikóban nem megyek több vegán étterembe.

Mexikói Karácsony

Eljött a December 24, és ki kellett találnom valami szuper programot. A kanapészörfölős oldalon láttam, hogy más utazók is vannak Cancun-ban és együtt tervezik tölteni a karácsony estét. Eldöntöttem, hogy csatlakozom hozzájuk, és írtam is a szervezőnek, hogy több információt tudjak meg az eseményről. Az ismerőseim befizettek egy hajós túrára, amihez nekem nem volt kedvem, így inkább elmentem felfedezni a közeli szigetet, Isla Mujeres-t (avagy a „a nők szigetét”, melyet a maják a szülés istennőjének szenteltek. Reggel indultam a komppal, és egész napos sétálást, kirándulást terveztem. Ilyenkor extra energiával rendelkezem, vonz az új, nagyon sokat képes vagyok sétálni. Találtam egy helyi Couchsurfing tagot, Alain-t, aki felajánlotta, hogy a munkája befejeztével körbevezet a szigeten. A bátyja is pont látogatóban volt, így mindkettőnknek érdekes témát jelentett a sziget felfedezése. Egy kis golfautóval mentünk körbe a szigeten, ezt sok turista bérelte is. Bár nem volt túl nagy a sziget, voltak rajta távolságok, amit gyalog már nehézkes lett volna megtenni. Csak néhány óra telt el, és az “idegenvezetőim” már meg is kérdezték, van-e programom estére. Azt válaszoltam, hogy egy Couchsurfing találkozóra gondoltam becsatlakozni, de nem ismerek onnan senkit. Alain mosolyogva csak annyit mondott, hogy ő jobbat tud, és menjek velük egy igazi mexikói család által szervezett vacsorára ott a szigeten.

Nem mondhattam nemet, ez egy remek alkalom volt, hogy több időt tölthessek a helyiekkel. Hét óra körül érkeztünk Anwar családjához, akik úgy fogadtak engem is, mintha a család tagja lennék. A gyerekek ott szaladgáltak körülöttünk, zene szólt a háttérben, az asztalon rengeteg étel, édesség. A családtagok nem beszéltek angolul, de nagyon érdeklődtek arról, hogy honnan jöttem, mit láttam Mexikóból, Alain pedig kedvesen és készségesen fordított is. Ittunk puncsot, ettünk tortilla-t, guacamole-t, aztán lassan este lett, és meg kellett néznem mikor megy az utolsó komp vissza Cancun-ba. Akkor Alain és a bátyja felajánlotta, hogy maradhatok náluk, ha van kedvem még elmenni velük a vacsora után egy helyi buliba is. Én pedig Igenember voltam, elmentem a buliba, hiszen Európában a Covid kezdete óta nem voltam buliban. Reggel 4-ig táncoltunk. Utána még 1,5 napot a szigeten maradtam, napoztunk, ettünk, ittunk, alig akartam eljönni. Szerencsésnek éreztem magam, hogy mindezt megélhettem, és a lehetőségek csak úgy egymás után jöttek.

Mindezzel szemben a barátnőméknek nem teltek túl jól ezek a napok. A hajós kirándulás után visszamentek a szállodájukba, és megkérdezték a recepción, hogy tudnának-e nekik ajánlani egy éttermet. El is mentek oda vacsorázni, illetve néhány margaritát is megittak. A meglepetés csak akkor érte őket, amikor megkapták a számlát. Nem értették, milyen koktélok vannak a számlán, hogyan lehet, hogy ugyanazt itták, mégis több különböző dolog volt felszámolva. A pincér nagyon barátságtalan volt, a manager sem segített többet, annyit mondtak nekik, hogy ki kell fizessék a számlát. Az árak jók, külön számolták a tequilát, stb. Megmagyarázták. Nem volt mit tenni, kifizették.

Mivel én két napot Isla Mujeres-en töltöttem, majd elragadott egy jacuzzi party az utolsó estén, már csak a reptéren találkoztam a barátnőmékkel. Az ő pár napjuk Cancunban borzasztó volt, mindenhol átverték őket. Később az ismerőseinknek is csak a rossz élményeikről tudtak beszélni, és sajnos ezek erősen megmaradtak bennük. Amikor engem kérdeztek, csak hatalmas mosollyal annyit tudtam mondani: Ez egy fantasztikus nyaralás volt!

Visszamennék

Én igen, az ismerőseimnek elég volt ennyi. Azt mondom kell egyfajta nyitottság, hogy fel akarj fedezni, hogy merj igent mondani, hogy kövesd a megérzéseidet, de azért járj nyitott szemmel. A programok, lehetőségek néha csak az ölembe hullottak. Rengeteg csupaszív emberrel találkoztam, és sok olyan szituációba keveredtem, amit magam sem akartam elhinni.

Egyszer elmentem egy étteremben a mosdóba, és mire visszaértem ott volt egy papírcetli az asztalomon, amin ez állt: “Remélem nem zavarom, de maga gyönyörű.” – se név, se telefonszám, soha nem derült ki ki írta. Azóta is megvan ez a papír.

Anyukám mindig azt mondta: “Hátul is legyen szemed, kislányom!” – Egyedül a nagyvilágban nőként

A “Másodállás élmények”

Néha az motivál minket, hogy extra pénzt keressünk, néha a megélhetésünkhöz nem elég az, amit a teljes állás fizet. Mindenki más céllal vállal másodállást, vagy 1-1 extra munkát kiegészítésként. Én is mindig más céllal vágtam ezekbe bele; volt, amikor nem volt teljes állásom, csak ez; és volt, amikor a teljes állás nem fizetett annyit, hogy minden kiadásomat fedezze.

Diákként a középiskolában kezdtem el dolgozni, korrepetáltam matekot és angolt, újságot hordtam a faluban, vagy szórólapokat, utasszámláltam a buszon, voltam ruhaboltban leltáros, festettem falat, dolgoztam pénztárosként, voltam árufeltöltő, fordítottam szöveget angolról magyarra, igazából mindent elvállaltam amit a diákmunka-szövetkezet felajánlott, és éppen ezért hívtak fel többször. Kellett a pénz és azt kell mondjam: Nem semmi tapasztalat volt!

Az egyetemen is vállaltam diákmunkákat, de ekkor már irodában dolgoztam adminisztrátorként. A legizgalmasabb és legérdekesebb mellékállásaim később jöttek; egy részük amikor már teljes állásom volt, és a diákhitelem törlesztéséhez szerettem volna egy kis pluszt keresni; mások pedig akkor, amikor Ázsiában voltam. Bár nem biztos, hogy mindegyikre emlékszem, a legizgalmasabbakat elmesélem, és azt is, hogyan jutottam ezekhez a munkákhoz.

Termék reklámhang

Ezt a lehetőséget a közösségi média egyik csoportjában találtam, már külföldön éltem, és magyar anyanyelvű személyeket kerestek. Két hangmintát kértek, felolvastam egy viccet és egy komolyabb gazdasági szöveget a telefonomon, és elküldtem a cégnek. Nem sokkal később értesítettek, hogy az ügyfelük engem választott. Egy hangstudióba kellett mennem felolvasnom egy féloldalas szöveget, amit előtte nap elküldtek. Tíz perc alatt felolvastam, és ezért körülbelül 6500 Ft-ot fizettek. Nagyon élveztem az egészet, olyan volt a studió, mint amilyet előtte csak a filmekben láttam. Egy üveg választott el a technikusoktól, fejemen egy fejhallgató, ezen keresztül kaptam az utasításokat, illetve a visszajelzést. Bár ilyen állást nem hirdetnek mindenhol, hangstúdiók mindenhol vannak, és több helyre is elküldhető a hanganyagunk, ha van. Nézhetünk felolvasós munkákat is, a hangmintát pedig az okostelefonunkkal is felvehetjük.

Szavak felolvasása

Egy szoftverfejlesztő cég hangfelismerő programjához kellett különböző szavakat felolvasnom kétszer is. Ezt a lehetőséget a Workmarket oldalon keresztül találtam, ahol kapcsolatba kerültem egy AI (Artificial Intelligence = Mesterséges intelligencia) céggel, akik közvetítő szerepet töltenek be. Szóval közvetítőn keresztül eljutottam egy másik közvetítőhöz, hogy otthon ülve fejhallgatóval a fejemen szavakat olvashassak fel, és mindezért körülbelül 20 USD-t, azaz 6300 Ft-ot fizettek. Kényelmes volt, adtak egy határidőt, és azon belül bármikor elvégezhettem a munkát. A nehézség az volt, hogy csak egy lehetőségem volt felolvasni a szavakat, utána automatikusan elküldte az online felület, amin keresztül dolgoztam. Utána lellenőrizték a felolvasott hanganyagot, és csak akkor fizettek, ha a minősége elérte a 80%-ot. Ezért mielőtt az online felületen rákattintottam a felvétel gombra, felolvastam a szavakat magamnak, hogy halljam, akad-e bármilyen gondom a kiejtéssel. Magyar szavak voltak, dehát sosem tudhatod.

Trágár szavak listája

Talán az egyik legfurcsább munka, amiért valaha nekem fizettek. Ho Chi Minh városában találtam ezt a munkát, magyar anyanyelvű személyt kerestek, akinek van laptopja. A világ másik végén? Igen, rám illett a leírás, jelentkeztem, majd egy kávézóban találkoztam a weboldal-tulajdonossal, akinek egy tiltószó-listát kellett készítenem, hogy a nem túl kedves kommentek ne jelenjenek meg automatikusan az oldalán, hanem automatikusan legyenek kiszűrve, így baba-, és családbaráttá téve az oldalt. Ő ugyebár nem tudott magyarul, így a feladatom az volt, hogy különböző káromkodásokat gyűjtsek. Minél többet olvastam trágár szavakat, annál több jutott eszembe, ami miatt kissé rosszul is éreztem magam. Ezért 7000 Ft-ot fizettek óránként, és három órát dolgoztam a lista elkészítésén. Vietnámi keresetekhez képest is rengeteg pénz volt, hiszen akkor angol tanárként körülbelül 5000 Ft-ot fizettek óránként, ami az egyik legjobban kereső állásnak számított Vietnámban. Ezt a munkát is a közösségi média egyik csoportjában találtam.

Angol tanárként Vietnámban? Vagy süti-kóstoltató hostess-ként a vietnámi “tesco”ban?

Blokkgyűjtés és hanganyag-legépelés

Mire lehet jó egy rakás blokk? Szövegfelismerő-szoftver fejlesztéséhez. Lefotóztam a blokkokat, és felöltöttem egy oldalra, blokkonként 1 USD-t azaz körülbelül 310 FT-ot fizettek. Ezt a munkát inkább kíváncsiságból csináltam, egy órát töltöttem a feladattal és körülbelül 2000 FT-ot fizettek. Ezt is, és a hanganyagok legépelését is a fennt említett közvetítő oldalon találtam. Az audió-legépelés egy nagyobb projekt része volt, 10-30 perces hangfájlokat kellett egy online felületen legépelnem, nagyon nagy pontossággal (másodpercre pontosan) és tökéletes helyesírással. Ehhez egy magyar nyelvi tesztet kellett kitöltenem, ami talán a 9 év külföldi tartózkodásnak köszönhetően, de éppen csak elérte a 80%-ot. Őszintén szólva az angol tesztem jobban sikerült… A lényeg, hogy átmentem, utána a projekt alatt már jobb eredményeim voltak. A szövegek viszont mindig megleptek: volt egy ebédelő bácsi, aki az ebédjéről beszélt; valaki, aki gombászni ment; filmelőzetes, kibeszélő-show jelenet, filmsorozat részlet, meditáció, autóbemutató, zeneoktatás, és még sorolhatnám. Valamiért nagyon szerettem ezt a munkát, otthon ültem, akkor csináltam, amikor épp volt rá időm, ha 10 percet, akkor annyit, ha egy órát, akkor egy órát gépeltem. Ezért a munkáért körülbelül 5600 Ft-ot fizettek óránként.

Titkos vásárlás és kérdőív-audit

Magyarországon is bárki lehet titkos vásárló. Bár nekem az ilyesmi sosem ment igazán, nincsenek színészi képességeim, sőt, inkább anti-színészi képességeim vannak, azért még a múlt hónapban kipróbáltam egy ilyet. A cégnek egyébként részmunkaidőben dolgozom, de igazából nem mindig van munka, főleg mostanában. Kérdőíveket szoktam nekik ellenőrizni, ami elég kényelmes munka, otthon ülve elvégezhető, de nagy odafigyelést igényel és türelmet. Nem fizet úgy, mint a fennt említett munkák bármelyike, de itt is te döntöd el, mennyi időt fektetsz bele és ezáltal mennyit keresel, vagy nem keresel semmit. Projekttől függően, vagy kérdőívenként, vagy óránként fizetnek. Bár jelenleg éppen egyik sem, mert leálltak a titkos vásárlók és nincs kérdőív, amit ellenőrizhetnék. Éppen ezért a múlt hónapban, amikor felmerült, hogy titkos vásárlást kellene csinálni, azonnal elvállaltam. Egy szemüvegbe épített kamerával kellett a reptérről a belvárosba utazni kétszer, turistának adni ki magam, és megnézni, valóban túlszámlázzák-e az utat a taxisok. Hát igen, nagyon is. Bepakoltam a kisbőröndöt értelmetlen dolgokkal, hogy legyen valami súlya, kimentem a reptérre, leengedtem a hajam, hogy eltakarja a szemüveg kábeleit, előkészültem a mosdóban, majd indultam is taxit fogni. Bár én végig izgultam, megcsináltam a munkát, amikor visszadtam a szemüveget a projekt menedzsernek, mondtam, hogy inkább maradok a kérdőív ellenőrzésnél, otthon, kényelmesen, nyugodtan. Az egyetemen is én izzadtam, amikor a mellettem ülö puskázott a vizsgán. Sajnos ezekben a dolgokban nem vagyok jó. De lett videó, kitöltöttem a kérdőívemet (a taxissal és az utazással kapcsolatos kérdések voltak benne) és körülbelül 30.000 Ft-ot kerestem a két titkos “vásárlással”. Ebbe számoljuk bele, hogy el kellett menni a szemüvegért az irodájukba, ott volt egy 20 perces eligazítás. Otthonról eljutni a reptérre körülbelül 30 perc volt, onnan a belvárosba taxival szintén 30, majd körülbelül 30 haza. Utána ki kellett tölteni egy kérdőívet, minden út után egyet, az körülbelül 15 perc volt. Ha beleszámoljuk még, hogy visszavittem a szemüveget, akkor összesen körülbelül 4 órát töltöttem ezzel a feladattal, így sem rossz egy hétvégi plusz bevételnek. Szoktam kapni emaileket otthoni titkos vásárlásokról is, így akit érdekel, nyugodtan regisztrálhat az oldalukon.

Cicaszitterként Ho Chi Minh városban?

Talán a nyitottsággal együtt járt, hogy egyik plusz munka vonzotta a másikat. Voltam statiszta egy vietnámi videóklipben, de régen egy magyar kórház-sorozatban is. Tanítottam angolt a falumban, mikor középiskolás voltam, de felnőttként vietnámi magán-, és állami iskolákban is. Vigyáztam gyerekekre főállásban Zürichben, de mellékállásban Prágában is. Prágában pedig több helyen is, mert továbbajánlottak. Amikor pedig meghallották, hogy sakkozni is tudok, már sakkot is tanítottam.

Statisztaként egy videóklipben?

Nagyon hálás lehetek azért, hogy már nem a megélhetésemért vállalom el a plusz munkákat, hanem kíváncsiságból, illetve azért, hogy a komfort zónámból egy kicsit kikerüljek. Mint a titkos vásárlással. Voltak munkák, amikért nem is fizettek, illetve inkább mindkét fél jól járt valamivel, ilyen volt a cicaszitterkedés Vietnámban. De volt olyan is, hogy kuponokat kaptam egy interjúért cserébe. Valami mindig jött, és adott valami extrát az életembe. Mindenből tanultam valami újat, másokról, vagy éppen magamról. Úgy érzem, nagyon szerencsés vagyok, hogy ennyi mindent kipróbálhattam, és egy kicsit úgy érezhettem, polihisztor vagyok. Az biztos, hogy sosem tudhatom mi jön holnap, de abban már biztos lehetek, hogy mindig lesz valahogy.

Ha tetszett a cikkem, ajánlom ezt is: Minden ingyen. Avagy adj, hogy kaphass!

Ha pedig több infóra vágysz, nyugodtan írj nekem!

Visszailleszkedés – élet az ázsiai kaland után

“Az egyikből rájöttem, hogy nem akarok a multis világban dolgozni, a másikból pedig, hogy utazni akarok…” – így kezdődött minden kicsit több mint egy évvel ezelőtt. Felmondtam a munkahelyemen, elutaztam Vietnámba önkéntesnek, majd egy év után visszatértem és ma is egy multiban dolgozom.
Miben más ma az irodában ülnöm ma, mint mielőtt Ázsiába mentem? Soha ne mond, hogy soha?

Gondolkodásmód.

Egy év utazás, felfedezés után visszaültem az irodai székbe, hogy egy időre letelepedjek, biztos hátterem legyen és gondoltam kipróbálom mi változott. A hozzáállásom, a reakcióim, a gondolataim. Kiteljesedett a pozitív gondolkodásmód, amit annak köszönhetek, amin keresztül mentem. Nem szálltam meg luxus szállodákban, “fapados” helyeken laktam, helyiekkel, nem utaztam luxus autókban, egyszerű, és sokszor borzalmas járművekkel utaztam mindenhol. Láttam egy olyan világot, ami által megértettem azt, hogy mi itt mennyire szerencsések vagyunk. Miközben másoknak fele annyi pénzük vagy tárgyuk sincs, mint nekünk, ők legalább kétszer olyan boldogabbak mint mi. A gondolkodásmódhoz hozzátartozik a stressz elengedése, ami többek között azt is jelenti, hogy ha a 8 órás busz 10-kor érkezett meg, mosolyogtunk egyet, hogy legalább jött busz. Eközben a reggelente 2 percenként járó metróra úgy szaladnak az emberek Prágában, mintha az utolsó esélyük lenne arra, hogy a közeledő Apokalipszis elől elmenekülhessenek. Ha valóban ezen múlik a nyugalmuk, keljenek fel 15 perccel korábban. Én ha már később indultam, már úgyis elkések, majd tanulok belőle, elnézést kérek, és megpróbálok kialakitani egy szokást, hogy ez legközelebb már ne forduljon elő.

Túlgondolás.

Júniusban kezdtem az új munkahelyemen, nem volt egyszerű a beilleszkedés. Azonban hamar feladni sem akartam, nem a szokásom. Bár az első hetekben nehezen ment az egész napos koncentráció, lassan visszaszoktam a nyolc órás munkahétbe, és a lehető legtöbb dolgot próbáltam belevinni a mindennapjaimba. Először csak sodródtam az árral, de később már átvettem az irányitást, és egy megváltozott gondolatmenettel rengeteg lehetőséget nyitottam meg magam előtt. Amikor elfáradtam, pihentem, amikor stresszes voltam meditáltam. Régebben sokat stresszeltem, de megváltoztattam a “Mi lesz ha” kérdésre a választ. Belegondolok a legrosszabb végkimenetelbe, és rájövök, hogy az annyira egyébként nem is rossz. Mert mi lesz, ha a munkában elrontok valamit? Szerencsére nem vagyok sebész, csak e-maileket irkálok egész nap, ezzel nem árthatok senkinek. Ha sok e-mailem van, akkor lesz aki később kap választ, tőle elnézést kérek. De emiatt miért stresszelném magam?Meg kell találni a fontossági sorrendet, és az első az egészség. A jó alvás, egy finom étel, mosoly, nyugalom, ez csak akkor lehetséges, ha a stresszes szituációkra másképp gondolunk, ha egy kicsit távolabbról nézzük. Valóban olyan fontos ez?

“Semmi sem olyan fontos az életben, mint ahogy azt akkor hiszed, amikor arról gondolkodsz.” Daniel Kahneman

… vagy ahogy a bátyám szokta az üzenetben küldeni “Nyugi.”

Persze könnyű mondani, nyugalom, meditáció, mindenki más, és mindenkinek más működik, de az biztos hogy tennünk kell a változásért. Októberben “sikerült” elérnem egy pontra, amikor úgy éreztem, hogy levegőre van szükségem, sok volt a munka, és megtettem amit tudtam, de energiát kellett gyűjtenem valahonnan, ezért hirtelen felindulásból elutaztam Svájcba, hogy meglátogassak néhány rég nem látott ismerőst. Annyira ismerem magamat, hogy tudjam, a hegyek, a tó, a természet, Uetliberg, mind-mind lélek-nyugtató hatással vannak rám. Pénteken este vettem meg a jegyet Szombat reggelre, vonat-busz, mindösszesen 35 euróért egy útra, szükségem volt a levegő változásra.

Az egészből a tanulság, hogy ha érezzük, hogy kell a változás, tegyünk érte. Kisebb, nagyobb, mindenkinek más működhet.

Elengedés.

A metró, ami szemünk előtt ment el, már elment. A munka, amit nem kaptunk meg, már nem kaptuk meg. Jön a következő metró, és lesz egy másik munka, amit megkapunk. Nekem segített, hogy egy kicsit visszaléptem.

Tegnap rossz anyagot küldtem az egyik dolgozónak, de az már tegnap volt. Már elküldtem, már elolvasta. Elnézést tudok kérni, elküldeni a jó információt, és legközelebb jobban odafigyelni. Mi mást tudnék tenni? Ami már megtörtént, azon nem tudok változtatni, de a reakciómon igen, mert lehetek nagyon ideges, és mondogathatom magamnak, hogy milyen buta voltam, de az nem fog segíteni. Biztosan volt valami oka, tanulnom kell belőle és továbblépni, semmiképpen sem hibáztatni magamat. Ezen dolgozom folyamatosan, illetve a változáson, hogy idén, bölcsebben, több energiával, kidolgozottabb és megvalósítható tervekkel, nagyobb mosollyal és még több pozitív gondolattal beléphessek a harmadik X-be.

“A tegnap történelem. A holnap rejtély. A mai nap: ajándék” Eleanor Roosevelt

Ajánlott:

Újrakezdés öt lépésben

Miért menjünk Vietnámba?

Köszönjük, hogy leszokott

Kudarcok és sikerélmények a végső sikerig – Hogyan szoktam le a dohányzásról?

Gondolj egy sikerélményre.

Legyen nagyobb, legyen kisebb. Bármi.

Sikerült reggel időben elindulnod? Átmentél egy vizsgán? Előléptettek? Sütöttél egy finom sütit? Eljutottál álmaid városába? Az élet tele van sikerélményekkel, amelyeket magadnak köszönhetsz! Gondolj a jövőbeli nehézségekre azzal a gondolattal, hogy már mennyi mindent elértél és véghezvittél az életedben!

Legyőzni a lehetetlent. Legalábbis pár éve még a lehetetlennek neveztem. Azt mondtam magamnak, hogy megpróbáltam, nem sikerült. Többször. Nem ment. Sokan voltak körülöttem dohányosok, és ők természetesen nem támogattak. Nyolc év után mégis letettem a cigit. A következő történet nem arról szól, hogy hogyan tedd le a cigit, ha dohányzol, hanem arról, hogy mindent elérhetsz az életben, ha van benned kitartás és akaraterő.

Én sem értem miért lettem dohányos, és nincs is sok értelme az okokat keresni. A szüleim dohányoztak, ettől függetlenül és nem terveztem követni a példájukat egészen húsz éves koromig, amikor ez csak úgy megtörtént. Gyorsan váltam dohányossá, és évekig nem zavart. Aztán az ötödik évben már azért kezdett zavarni, mert szerettem volna minél többet mozogni, egészségesebben élni, de ez valahogyan nem fért össze a dohányzással. Ideje volt leszokni, és természetesen újévkor megfogadtam, hogy ennyi volt. Néhány hétig tartott, utána visszaszoktam. Nem használtam semmit, nem volt helyettesítő tevékenység, dohányzás naplót vezettem egy hétig, hogy megfigyeljem miért cigizek, aztán egyszer csak eldöntöttem, hogy mától már nem gyújtok rá.

Egy évvel később kórházba kerültem egy fertőzés miatt, és adódott egy újabb alkalom, hogy letegyem a cigit. Mivel nehezen jártam, nem tudtam elhagyni a kórházi ágyat, így elkezdhettem a dohánymentes életet.

Néhány hétig.

Megint.

Milyen bosszantó, amikor már másodjára is megbuksz egy vizsgán! Hát a akkor sem adtam fel! Újabb és újabb ötleteim lettek. Vettem Nikotinos rágót, de csak arra volt jó, hogy feltűnően jobb kedvem legyen. A Nikotinos rágóban ugyanis annyi volt a Nikotin, hogy kellemesen lenyugtatott és fülig érő mosollyal pötyögtem a laptopomon.

A lényeg az volt, hogy ne adjam fel.

A nyolcadik évben már csak néztem, ahogy cigizek. A változásnak egy fontos pillanata, amikor ember rájön, hogy nem elégedett önmagával. Elkeseredtem. Nem tetszett, amit láttam. Ezért többet cigiztem. Még szomorúbb lettem, és még többet cigiztem. Belekerültem egy ördögi körbe és nem tudtam, hogyan fogok ebből kikerülni.

Aztán jött a gondolat, hogy felmondok a munkahelyemen, és ez a gondolat akármilyen ijesztő is volt, csodálatos érzéssel töltött el. Azon a napon, amikor ezt eldöntöttem, mosollyal az arcomon feküdtem le aludni. A felmondás mellett sok új gondolat fogalmazódott meg bennem, tervezni kezdtem, ötleteltem arról, mit fogok csinálni és ez jó érzéssel töltött el. Tudtam, hogy a terv része lesz az is, hogy letegyem a cigarettát, de nem tudtam, hogyan csináljam. Eddig minden próbálkozás megbukott, mi legyen a következő módszer?

Nem tudtam.

Aztán egyik este volt egy álmom.

Álmomban konkrétan eldobtam a cigit.

Tisztán emlékszem erre az álomra, és úgy gondolom egy üzenet is volt magamnak. Másnap reggel kimentem a villamoshoz és elhagytam a reggeli cigit. A szokásosat, amit a lakásomtól a villamosmegállóig szívtam. Aztán a másodikat, amit a metrótól a cég bejáratig. Megittam az első kávémat, és nem mentem ki utána cigizni. Emlékszem az első nap milyen nehéz volt, egy tréningen vettem részt, és a szünetben láttam, ahogy a dohányosok összegyűlnek, és mint az ezeréves barátok kimennek rágyújtani. Ott akartam lenni. Érdekelt, mi lehet a téma, nem akartam lemaradni, benn akartam lenni a VIP körben. Míg ők nevetgélve kimentek, én végig ültem egyedül a szüneteket. Egyedül. Kimaradtam.

A nap végén hazamentem, bámultam ki az ablakon, és letöltöttem egy App-ot, a Kwit-et.

Az első két hét nagyon nehéz volt volt. Azt mondták majd felszedek pár kilót, mert ez lesz a helyettesítő tevékenységem. A kollégám, akivel lejártam cigizni, megszólta, hogy már nem megyek vele.

“Hát, miattad egyedül kell lemennem!”

– mondta többször is haragosan, próbálta viccesen, de inkább zavaró volt.

Más sikere nem a mi kudarcunk. De ha a másik sikeréhez akár csak egy jó szóval is hozzájárulunk, akkor már részese lehetünk valaki sikerének.

Amikor felmondtam, még több rosszalló kommentet kaptam: “Leszokik a dohányzásról, most meg felmond” – túl sok volt a változás. Minden egyszerre jött. Nem ittam alkoholt hetekig, hogy könnyebbé tegyem a leszokást, a kávét viszont nem hagytam el. Mindig volt víz az asztalomnál, vagy a táskámban, ha cigizni szerettem volna, csak ittam egy nagy pohár vizet. Aztán teltek a napok, és az applikáció szorgalmasan számolta az órákat, a napokat, az el nem szívott cigiket…

Mindenből volt egy első. Egy első kint töltött este a barátaimmal, amikor nem gyújtottam rá, az első pohár bor, az első hazalátogatás, az első kártyázás az otthoni barátaimmal, akik mind cigiznek…

Aztán jött az utazás. Három hónap után egy vietnámi diszkóban megkértem az egyik ismerősömet, hogy adjon egy slukkot, ami után tíz percig könnyezve köhögtem. Akkor jöttem rá, hogy mennyire nincs szükségem a cigarettára, megkönnyebbültem, megszabadultam egy régóta tartó rossz szokásomtól.

Még egy év után is törtek rám álmok, amelyekben dohányoztam. Már tudom, hogy ez csak a leszokás része, az agyamnak is le kell szoknia, és az hosszabb idő, mint a fizikai leszokás. Hosszú utat tettem meg addig, amíg végül letettem a cigit, de megcsináltam.

Nekifutottam párszor, és el is buktam párszor.

Viszont mindig tudtam, hogy újra fogok próbálkozni.

Próbálkoznom kellett.

Mert anélkül nem sikerült volna.

—

Mindig lesznek, akik visszahúznak

Újrakezdés 5 lépésben

“A rombolás áldás, mert az egyetlen út az újjáépüléshez.” — Ízek, Imák, Szerelmek c. film —

Reprezentációs ház (Prága)

Az újrakezdés egyfajta rombolás utáni újjáépülés, amelyet mindenki máshogy él meg. Azt jelenti, hogy előtte ott valamit elhagytunk, részese voltunk egy nagy változásnak, amelyet vagy mi okoztunk, vagy csak megtörtént. Legutóbb Kambodzsából kerültem Prágába, most Indiából…

Körülbelül tíz évvel ezelőtt megismertem egy magyar anyukát, akiknél vigyáztam néha a kisbabára. Akkoriban költöztem a fővárosba. Elmesélte, hogy milyen nehéz volt neki új életet kezdeni, amikor vidékről a fővárosba költözött. Elmondta, hogy kapott a szüleitől egy üres lakást, és mivel tudja, milyen érzés új életet kezdeni egy bútorok nélküli lakásban, így szívesen nekem ad pár bútort, hiszen ők a férjével pont ezek lecserélését tervezik. Bár gyönyörűek voltak a bútorok, közel sem jártam egy saját lakáshoz. Ő pedig egyáltalán nem gondolta magát szerencsésnek, sőt, kudarcnak élte meg azt, hogy CSAK egy bútorozatlan lakást vettek neki a szülei. Minden hozzáállás kérdése, és nem csak úgy mondják, valóban így van. Mindenkinek más az újrakezdés, hiszen mindenki mást visz magával egy új élethelyzetbe. Sokszor újrakezdtem az életben (sokszor más országban), és eddig mindig valahogy könnyebb volt. Egy év utazás után ismét belevetettem magamat a multik világába, hogy a kalandvágyó személyiségemet össze tudjam egyeztetni a karrierista természetemmel.

Az elhatározás

Körülbelül egy évvel ezelőtt tettem meg Észak-Dél Vietnám útvonalát a hátizsákommal, és hosszú távú tervek nélkül, de annál boldogabban sodródtam az árral. Apró élményekben találtam meg a sikereimet, miközben egyre több fantasztikus emberrel ismerkedtem meg az úton egyre több csodálatos kalandot átélve. Az egyik élményem volt a cica-szitterkedés, amelynek köszönhetően kétszer – összesen 4 hetet – lakhattam egy modern háromszobás, medencés lakásban Ho Chi Minh városban.

A tulajdonosokkal megegyeztünk, hogy június közepétől 7 héten keresztül megint vigyázok a kis Sylvie cicára. Az eredeti terv szerint tehát májusban itthon lettem volna Európában, aztán pedig repültem volna vissza Vietnámba. Aztán jött a kérdés a fejemben: Minek? Az angol tanítást akkor élveztem a legjobban, amikor önkéntesként csináltam, a helyettesítések stresszesek voltak, és nem tudtam magamat hosszú távon ebben a pozícióban elképzelni. Szükségem volt egy kis állandóságra, változásra, megszólalt a belső hang: Itt az ideje egy kicsit hazamenni.

A tervezés – az első lépés

A tervezés párhuzamosan zajlott a kivitelezéssel. Először is le kellett mondanom a cica-szitterkedést, aztán haza kellett repülnöm Európába. A Vipassana meditációs tréning után április utolsó napján fájó szívvel elhagytam Indiát. Az Etiópiai légitársasággal repültem Bécsbe mindösszesen 91 ezer forintért, ebbe beletartozott egy 10 órás layover Addisz-Abeba repterén. A repjegyek nézegetve Budapestre a legolcsóbb jegy 160 ezer körül mozgott, így megnéztem Mumbai-ból hová lehet repülni a legolcsóbban szinte bárhová Európába, ahonnan már egy busszal, vonattal is hazajutok. Így kerültem Etiópiába.

Addisz-Abeba repterén láttam egy félretolt kiégett repülőt – kereshetnének egy új marketingest -, aztán háromszor körbejártam az egészet (nem volt túl nagy), hogy találjak egy működő konnektort. Internet néha volt, legtöbbször nem, kártyával nem lehetett fizetni, az étteremben pedig rideg kiszolgálás, érdektelen eladók, felszolgálók fogadták a turistákat. Naivan bementem egy szuvenír boltba, majd meglátva a 12 dolláros hűtőmágnest lassan, de biztosan elhagytam az árusító helyet. A reptérről bővebben Vándorboy oldalán olvashatunk.

Éjfél után indult a repülőm Bécsbe, addigra már nagyon fáradt voltam, így életemben először megtörtént, hogy felszállás előtt elaludtam a repülőgépen.

Pokorny Lia: Dolgok, amikért érdemes élni – egy volt a “repülőgépen felszállás előtt elaludni”

Amikor felkeltem, már nagyon rázkódott a gép, én pedig majdnem leestem az ülésből, és csak egy kérdés fordult meg a fejemben: Nem úgy van, hogy felszállás előtt a légiutaskísérő végigsétál és megnézi, hogy mindenki be van-e kötve?

15 eurórért utaztam Bécs-Szeged vonalon Flixbus-szal, és volt elég időm, hogy az Etióp főváros élményét halvány emlékké alakítsam – vagy legalábbis, hogy megpróbáljam.

Az átmenet

Ne felejtsük el, hogy az újrakezdés elején mindig van néhány hét átmenet. Ez az időszak lehet a legnehezebb a kivitelezésben, de mindig arra kell gondolni, hogy milyen jó lesz majd utána, amikor már belerázódtunk az új élethelyzetbe. Legyen az többé-, vagy kevésbé megszokott, legyünk kissé, vagy jobban tapasztaltabbak benne, a lényeg, hogy tudjuk Minden kezdet nehéz, később pedig már minden könnyebb lesz.

Nálam ez azzal kezdődött, hogy néhány hetet a családommal töltöttem, elláttam őket apró ajándékokkal – indiai édességekkel Guru Kripa boltjából, hűtómágnesekkel azokból az országokból, ahol jártam – , elmentünk színházba, mert bármilyen nehéz élethelyzetben legyen is az ember, a kikapcsolódás, a szórakozás fontos! Pokorny Lia előadásán (Dolgok, amikért érdemes élni c. darab) számtalan dolgot hallhattunk, amikért érdemes élni, én is elgondolkoztam, hogy engem mi motivál, illetve mik azok, amik nélkül el sem tudnám az életemet képzelni. Bár a darabban elég jól összeszedték az élet apró örömeit, én csak annyit tettem hozzá az egészhez, hogy milyen szerencsés vagyok az elmúlt pár hónapért, a kitartásért, az élményekért, az új barátságokért, na meg persze azért, hogy milyen gyorsan munkát kaptam Prágában (ismét).

A kidolgozás

Ha hátra dőlve lábat nyújtva tátott szájjal várjuk a sült galambot, nem fog a szánkba repülni.

“Ahhoz, hogy elérjük a várat, át kell úsznunk a vizes árkot.” — Ízek, Imák, Szerelmek c. film—

Mindenkinek mást jelenthet a kidolgozás, az én esetben először is munkát kellett találnom. Frissítettem a Linkedin profilomat, beleírtam az önkénteskedést az önéletrajzomba, majd elkezdtem munkákra jelentkezni. Néhány telefonhívás után pedig már el is kezdődtek a komolyabb interjúk, majd május 27-én megkaptam az első ajánlatot Prágából június 1-i kezdéssel. Nem hezitáltam, elfogadtam, költöztem. Bár a munkakeresés sokszor hónapokba is telhet, és a diploma megszerzése előtt valóban nehezebb is volt munkát találnom, próbáltam nyitott lenni a lehetőségekre, felkerestem a régi ismerősöket, elhíreszteltem, hogy munkát keresek. Természetesen az első munkanapon már azt számoltam hány szabadnapom maradt még utazásra idén, tehát nem tervezek otthon ülni a következő hónapokban. Most Prágai expat lettem, aki esetleg ide látogatna írjon nekem nyugodtan, ha pedig szívesen olvasnátok a városról, tavaly ajánlottam októberi hosszú hétvégére.

A jelen (a jövő gyermeke)

Nem terveztem konkrétan Prágába visszatérni, így alakult. Tudom, érzem, hogy van itt még tennivalóm, és ezért jöttem vissza. Találtam egy munkát, négy hét után már egy lakást is, a barátaim pedig már itt voltak. Így is nehéz volt az újrakezdés, de tudtam, hogy csak az első pár hét lesz ilyen, hiszen lassan visszarázódok. Nehéz visszaülni az irodai székbe egy év utazás után, de érzem a változást. A meditáció és az ottani tanítás segített abban, hogy nyugodtabban menjek be dolgozni, vagy kezeljem a kezdeti stresszt. Remélem nem fogom “csehül” érezni magamat, továbbra is álmodozó leszek, és erre biztatok mindenkit.

Talán nem kezdtél újra semmit mostanában, de gondolkozol rajta, hogy egy régi hobbit visszacsempéssz az életedbe? Hiányzik egy rég nem látott ismerős és ráírnál? Legyen a változás kicsi, vagy nagy, az, amit előidézhet, lehet sokkal hatalmasabb, mint gondolnád.

Megérkezés Indiába

Szeretnék már hazamenni

Mindig akkor jövök rá mennyire hiányzik az otthon, amikor elköszönök az otthoniaktól.

Elköszönök egy kisbabától, és egy járó gyermeket látok legközelebb. Aztán bölcsis, ovis lesz, minden alkalommal egyre nagyobb.

A szüleim öregszenek, engem alig látnak, maximum a videóhíváskor a kamerán keresztül. Miért nem megyek már haza?

Amikor lediplomáztam, nagyon nehéznek találtam otthon jó munkát szerezni, konkrétan megmondták, hogy a munka túl unalmas, vagy csak ennyit tudnak adni. Azt is kijelentették sok helyen, hogy előrelépés nem nagyon van. Lehet csak én jelentkeztem rossz helyre. Minden tudásommal úgy éreztem nem vállalok munkát 120-150 ezerért , így külföldre mentem, ahol a fizetéshez nagyon jó béren kívüli juttatások is jártak.
Szegeden egy interjún megkérdeztem, milyen béren kívüli juttatások járnak a munkával, erre azt felelték ilyen nincs, a juttatás az, hogy fizetik utánam a TB-t és be leszek jelentve.
Mindezekután azonnal elfogadtam a külföldi állást és bele sem gondoltam, hogy mennyi barátom, családtagom életéből szakadok ki. Új életet építettem fel, társaságba jártam, új barátaim lettek, habár a családomat és a családtagjaimat mindig segítettem ha szükségük volt rá. Aztán kaptam egy olyan lehetőséget, hogy két hónapra expat-ként élhettem Budapesten, a cég ahol dolgoztam átszervezett és fizettek nekem egy lakást. Ebben a két hónapban szinte az összes fizetésem megmaradt, mert csak élelmiszerre költöttem. Mindeközben láttam, hogy a családtagjaim milyen nehézkesen élnek a minimálbérből. Hiába néztem utána az otthoni munkalehetőségnek, vidéken még mindig nagy számnak számít a bejelentés. Valóban? Miért olyan nehéz ez?

A milliókat kereső építőipari cégeknél megtehetnék, hogy bejelentik az embereket, ehelyett sokuknál azt mondják be leszel jelentve, az emberek többsége azt sem tudja mit jelent az. Láttad a szerződést? Kérdezem. “Van szerződésem, náluk van” – hangzik a válasz. De ilyen nincs. Miért kell hazudni a másiknak? Miért nem segítünk mindenhol, ahol csak tudunk? És ezt általánosságban értem, nem csak Magyarországon. Ki magyarázza el azoknak az embereknek, akiknek nem volt lehetőségük vagy erejük továbbtanulni, hogyan is kellene kinéznie egy munkaviszonynak? A nehéz fizikai munkát végzők vért izzadnak, hogy pénzt keressenek, miközben sokszor alig tudnak megélni a fizetésükből. Ezek az emberek nem jártak egyetemre, de vannak álmaik, amelyeket sokszor mások – olyanok, akiknek megvan mindenük – rombolnak le hasztalan ígéretekkel. Valóban a szegényebbekből kell meggazdagodnia a gazdagoknak?

Látom, hogy a barátaim hogyan élnek Pesten. Van akinek adott a lakás, ő jobban elvan. Van aki a párjával bérel egy kisebb lakást, nekik már nehezebb, de a barátnőm nem panaszkodik, mindig mosolyog, úgy imádom. Spórolnak a nyaralásra is, vannak terveik. Ez a barátnőm azonban néhány hónapja mondta nekem, hogy ha valakinek nincs párja, egyedül fizetni egy teljes lakást szinte lehetetlen. Mindezek mellett pozitívnak maradni és mosolyogni, az az értékelnivaló. Mert ezek az emberek átragasztják ezt a környezetükre. Csodálatos, hogy azért ritkán, de még mindig van ilyen.

Megint elköszöntem a barátaimtól és a családomtól. Még mindig a spórolt pénzemből utazok Ázsiában. Jelenleg egy olcsó szálláson szedem össze a gondolataimat, próbálom kitalálni mi a megoldás, illetve hogy hirtelen miért kezdett el zavarni ez az egész.
Amikor Bangkokban megérkeztem a reptérre, nem volt kinyomtatva a beszállókártyám. Nem találtam azt sem, hogy hol kell. Odamentem a pulthoz, ahol le kelll adni a hátizsákom. A kis ázsiai hölgy meghajlással és széles mosollyal üdvözölt. Bocsánatkéréssel kezdtem, mondtam, hogy nem tudtam kinyomatni a beszállókártyám. “Semmi gond” – válaszolta, majd elvette az útlevelem. Hol van a világból a mosoly? És ez nem csak Magyarország, de Európában sok helyen. A világban annyira sokan szegények, mégis mosolyognak, boldogak.
Miért más szegénynek lenni otthon? Hiszen én sem akarok az lenni, talán azért sem megyek haza. Persze lassan ígyis-úgyis szegény leszek, mert elfogy a spórolt pénzem. Mégis úgy érzem, még ebből a kevésből is tovább kell önkénteskednem valahol, segíteni másokon. Nem pénzzel, de a pénz kell ahhoz, hogy odajussak, vagy az adott helyen meglegyek. Miért nem segít a pénz otthon? Miért nem tudnak sokan félrerakni otthon, valóban nincs miből vagy a pénzbeosztással van a baj?
Az egyik barátnőm szociális munkás. ő mesélte, hogy sok helyen a pénz nem segít, mert nem tudják mire költeni. A szegényebb azért vesz több kólát ha több pénze van, mert az neki valamiféle státuszszimbólum. Azt mutatja a külvilágnak, hogy ő igenis meg tudja venni, van rá pénze, megteheti – miközben különben nem. Egyesek ha több pénzt kapnak több kolbászt vesznek, mert az mutatja a bőséget. Miközben félretenni és magukról, a jövőről gondoskodni képtelenek. Ki tanítja meg az embereket bánni a pénzzel?
Mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik szegény családban nevelkedtek és onnan kiszakadtak? Hiába volt jobb fizetésem, mint sok más embernek, majdnem két évembe telt, mire megtanultam beosztani a fizetésemet. Nehéz volt belátnom, hogy fogalmam sincs hogyan kell bánnom a pénzzel. Hirtelen megvehettem olyan dolgokat, amiket előtte nem. Erre hozzák fel az éhező gyermek példáját. Aki amikor hirtelen annyit ehet amennyit akar, teleeszi magát, és abba hal bele.
Nehéz messze lenni a családomtól, és a barátaimtól. Nehéz arra gondolnom, mi mindenen kellene még fejlesztenem ahhoz, hogy úgy menjek haza majd Magyarországra, hogy befolyással legyek az emberekre. Hogy átadhassak nekik valami pozitívat. Ha felvennének valahová dolgozni, átadnám a vidámságot a kollégáknak, önkéntes munkát vállalnék valahol legalább hétvégente. Vagy táncot tanítanék. Miért olyan nehéz ez?
Bennem van a félsz. Hogy elutasítanak. Hogy nem lesz akinek kell a pozitív energia, a mosoly. Mert tudom, hogy nem könnyű, tudom, hogy nehéz, és sokan a minimálbérből élnek, és nem tudnak eljönni otthonról. Az emberek irigyek a másikra, miközben sokan nem tesznek semmit a jobbért. Nem változtatnak. De sokan el is hagyják magukat. És sokan mások ezt elfogadják. Mert nehéz rávenni magunkat, hogy vegyünk egy mély levegőt és ne adjuk fel, vagy hogy változtassunk. Változtathatunk állást, szokást, baráti kört. Le tudunk szokni a cigiről. Találunk másik állást, tovább tudunk tanulni és tudunk azért tenni, hogy jobb legyen. Igen,vannak akik mindent ezüsttálcán kaptak. De nem ők a lényegesek! Hanem azok, akik nem! Azok, akik vért izzadva küzdöttek, és elértek mindent amit akartak. Mert a végén én úgy fogok magamra tekinteni, hogy megtehettem volna, de nem tettem (de legalább megpróbáltam). Nem úgy, hogy bezzeg a másiknak van mindene!

Így hát sok év után sikerült rájönnöm arra, hogy hazahúz a szívem. És egyszer valóban hazamegyek, mert csak az az otthonom. De legalább a közelben maradok, mert Ázsia nagyon messze van!Remélem mosollyal vár majd az otthonom, és kell a pozitív energiám otthon. Ha másnak nem is, remélem legalább a barátaimnak és a családomnak! 🙂

Segítenünk kell egymásnak, mert mind emberek vagyunk, álmokkal és akaraterővel. Van akinek több, van akinek kevesebb jutott, de ha biztatjuk a másikat, vagy csak jó példát mutatunk, a világ jobb hely lehet a jövőben. Milyen világba szeretnénk, hogy felnőjenek a gyerekeink? Teremtsünk hát olyan világot! Mert a világot mi formáljuk olyanná amilyen. Nem egy ember, hanem MI, emberek.

Így kezdődött minden…

Kezdhetném úgy, hogy tini voltam, amikor arról álmodoztam, hogy utazni fogok és az utazásaimról írni, de nem fogom. Az egész azzal kezdődött, hogy kaptam karácsonyra két könyvet.

Az egyik a multik világáról szólt, a másik az utazásról. Az egyikből rájöttem, hogy nem akarok a multis világban dolgozni, a másikból pedig, hogy utazni akarok…

A meditáció is segít, hogy jobban meghalljuk a belső hangot, ami segíthet a döntések meghozatalában. Amikor arról olvastam, hogy hogyan lehet nagyon olcsón utazni, egyre közelebbinek éreztem az egészet. Egyre közelebb éreztem Ázsiát magamhoz. Biztos voltam benne, hogy nem az USA-ba megyek, mert nem két hét, vagy egy hónap alatt akartam felélni a spórolt pénzemet. Karácsony után visszamentem a melómhoz, minden nap kedvetlenül mentem be, majd sokszor néztem ki az ablakon és gondolkoztam. Eközben párhuzamosan olvastam a két könyvet, és eleinte csak a két hét vakáción gondolkoztam. Folyamatosan nézegettem a Workaway oldalt, hogy aktív nyaralást találhassak, olyat amivel hasznossá tehetem magamat. Eközben jött vissza az egyik barátnőm pár hónap után Indiából, és sokat beszélgettem vele. Tátott szájjal hallgattam a történeteit, és néztem a képeit. Egy jóga-tanár képző hónap alatt megismerte az igazit, majd hozzá költözött hat hónapra, majd megkérték a kezét, jövőre esküvő. Sokat kérdezett, hogy mit szeretnék én, de túlságosan ragaszkodtam a munkámhoz. Úgy gondoltam az utazás mellé meg kell tartanom a munkám, az alap. Aztán a január hónap alatt rájöttem, hogy nem kell. Minden nap egyre lehangolóbb volt a munkában, egyre távolabbnak éreztem az egészet, amit csináltam. Fokozatosan jöttem rá, hogy nem csinálhatom ezt. Sem magamnak, sem a kollégáimnak nem segít, ha kedvetlenül fanyar arccal dolgozok, csak azért, hogy legyen fizetésem. És tudom, hogy sajnos sok ember csak a fizetésért csinálja, a család, számlák, új autó, érthető. Ugyanakkor én pont ezt nem akartam. Egyszer csak megtaláltam a profilt, ahol önkéntes angol tanárokat kerestek Vietnámba. Nagyon tetszett a leírás, ezért több helyre is írtam, és 1-2 napon belül már volt is két skype hívásom. A jóga oktató barátnőmnek felvetettem az ötletet: Felmondok és elmegyek Vietnámba angolt tanítani. – Kimondva még őrültebbnek tűnt az ötlet, de volt egy megérzésem, hogy ezt kell csinálnom. A legmeglepőbb még számomra az volt, hogy az összes barátnőm, akinek elmondtam, elcsodálkozott és utána helyeselte a döntésemet. Mindenki támogatott (a családomnak később mondtam csak el). Eközben valahol mélyen belül meghoztam a döntést, hogy megváltoztatom az életemet és elmegyek megkeresem a boldogságot, miközben megismerem magam és a határaim, felfedezek új dolgokat és megismerek új embereket.

Egyik napról a másikra letettem a cigit, aztán beszéltem a főnökömmel, majd a team meeting-en elmondtam mindenkinek, hogy elmegyek.

Senkinek nem beszéltem a tervemről, mert babonás is vagyok és nem is bíztam magamban annyira, hogy ezt valóban véghez tudom vinni. Annyit mondtam, hogy valami teljesen mást fogok kipróbálni, és talán pár hónap múlva rájövök, hogy a multi a családom és visszajövök. Nehéz két hónapos felmondási idő volt, minden kolléga érdeklődött hova megyek, miért megyek el. Voltak, akik teljesen kiakadtak, külön beszélgetésekre hívtak, megkérdezték tehetnek-e bármit azért, hogy maradjak. Akkor még biztosabb voltam, hogy mennem kell. Nem a kollégák, vagy a munka miatt (sok kollégámat kifejezetten szerettem, mint embert), hanem egyre inkább azt éreztem, hogy egy új ember kell ide, valaki, aki boldog hogy itt dolgozhat, úgy mint én amikor kezdtem. Aztán amikor felmondtam, tudtam, hogy nem azt kell csinálnom. Vagy csak azt tudtam, hogy egy ideig nem ezt akarom csinálni. Megvettem a repjegyem, lefixáltam a helyem a programban Hanoi-ban, majd elkezdtem felvenni a kötelező oltásokat. Mindezt úgy, hogy a munkában sosem mondtam senkinek semmit.

Egy vicces “lebukás” – egyszer az oltás után ujjatlan felsőben mentem egy meeting-re és az egyik kollégám a vállamra mutatott: “Jól vagy?” – akkor vettem észre, hogy ott a sebtapasz, amiről elfeledkeztem…

Összességében jól tudtam titkot tartani, és eleinte csak a legközelebbi barátaimnak mondtam el. Ahol laktam, ott is természetesen szólni kellett. Körülbelül egy hónap után mondtam el az otthoniaknak, szerintem akkor is csak azért, mert közeledett a hazaköltözés napja (körülbelül 4 héttel az indulás előtt lehetőségem volt kocsival hazavinnem a cuccaim nagy részét). Ahol táncot tanítottam, nagyon szomorúak lettek, persze én is: éppen hogy elkezdtem tanítani, máris lelépek. Ezt sajnáltam én is, de úgy éreztem, ez a helyes döntés. Mindent feladtam és elkezdtem készülődni. Olvastam az internetet, majdnem hetente oltásokat vettem fel, és spóroltam ezerrel. Nem nagyon jártam ki, az utolsó két hónapban szinte semmire nem költöttem. Az oltásokat és sok gyógyszert céges “cafeteria” pontokból vettem meg, egyedül még a biztosításért fizettem, mert azt Magyarországon kötöttem. Ahogy közeledett az indulás napja, egyre erősödött bennem az elhatározás. Egy idő után már csak azért is vártam, hogy lássam magamat egy teljesen új környezetbe beilleszkedni, hogy megismerjem ki is vagyok én, ha a világ másik végén találom magam egyedül? Tudtam, hogy írni fogok, mert ez régi vágyam volt és csak reméltem, hogy lesznek akik elolvassák. Izgatottan vártam a nagy változást az életemben, azt a változást, amit én idéztem elő. Eljutottam arra a szintre, hogy “Ha törik, ha szakad”, végig viszem a három hónap tanítást és megmutatom magamnak, hogy tudok, ha akarok. Persze sok kérdés felmerült bennem, de mindenhez pozitívan álltam. Sok kérdést is kaptam másoktól:

“Mi lesz ha elfogy a pénzed?” -erre azt válaszoltam, addig nem várok, és sokkal hamarabb hazajövök.

“Úgy gondolod, van olyan jó az angol tudásod, hogy taníts?” – a válaszom egyszerű volt: “Nem tudom, de azt tudom, hogy van olyan jó, hogy megtanulom, hogyan kell tanítani”.

“Mi lesz, ha lezuhan a repülőgép?” – “Akkor így jártam” -nos, sajnos mindenre nincs és akkor sem volt frappáns válaszom, de nem rettentett el semmi. A szarkasztikus humorom sokszor elhallgattatta az embereket és nem mertek vagy nem akartak többet kérdezni. Tudtam, hogy az emberek közül sokan majd néznek rám, hogy megőrültél? De ez nem érdekelt, mert a barátaim mind mellettem voltak. Próbáltam mindenre megoldást találni, hiszen kifogást már nem lehetett. Habár a munkahelyemen folyamatosan kérdezgették meggondoltam-e magam, – még akkor is, amikor már az új lány kezdett, mondva, hogy kreálnak nekem másik pozíciót, ha maradnék …- tudtam, hogy már nincs visszaút. Kitöltöttem a vízumhoz szükséges papírokat, a biztonság kedvéért vettem kifelé jegyet is az országból (sajnos senki nem tudta megmondani, hogy csak befelé jeggyel kapok-e vízumot, vagy kell-e a kifelé jegy is). Ami meglepett, hogy a családom nem lepődött meg annyira. Talán hozzászoktak már a nem mindennapi ötleteimhez az elmúlt években. Azt is tudják, hogy hiszek a megérzéseimben, és azzal győzködtem a szüleimet, hogy úgy érzem mennem kell. Megértették, és azon sem akadtak ki, hogy garázs lett a régi szobámból, miután a külföldi életemet hazaköltöztettem a kis szobámba…Csak néhány plusz doboz és bőrönd. Furcsa érzés volt. A legfurcsább érzés az volt, amikor felültem a budapesti vonatra, amikor hazaköltöztem. A sok szép prágai nyár. Az idei kimarad. A jövőbeli nyaraim még nagy kérdőjelként szerepelnek a Nagy Könyvben. Hazamentem a szüleimhez és otthon töltöttem velük egy hetet. Megünnepeltük a szülinapomat, találkoztam az otthoni barátaimmal és ittunk a jövőmre. Amikor a beszállókártyámat nyomtattam, akkor már nagyon ideges voltam. Idegeskedtem, hogy elfelejtek valamit, habár az otthoniak segítettek bepakolni és tudtam, hogy szinte semmire nincs szükségem az utazáshoz. Elindulok, hogy megismerjem önmagamat, hogy angolt tanítsak és megosszam a gondolataimat másokkal. Nem sokat aludtam, körülbelül 4 órakor keltem, ittam egy kávét az otthoniakkal (mindenki felkelt természetesen erre a közös kávézásra) és elindultam a buszra. A városban az autós már várt, aki felvitt a reptérre. Az autóban mindenkitől megkérdezték, ki hova utazik. Amikor én mondtam, hogy Hanoi-ba, mindenki rámnézett és kérdésekkel kezdett bombázni. Ekkor már erősödött bennem a remény, hogy az embereket érdekelni fogja a sztorim. A nagy “semmire nincs szükségem” bepakolásnak az lett az eredménye, hogy a Ferihegyen mért adatok szerint 10 kilós lett a hátizsákom. Jót nevettem, átadtam a vízumpapíromat és elindultam a moszkvai járathoz. Itt még több magyar volt, utána a Hanoi-i járaton már senki. A reptéren felhívott az egyik barátnőm Svájcból, pont mielőtt kinyitották a kaput.

“Úristen, el sem hiszem, hogy ezt megcsinálod, de annyira büszke vagyok rád! Csinálj sok képet, küldd el őket, hogy lássuk jól vagy és nagyon vigyázz magadra!”

Az utolsó pozitív energia-áradat mielőtt felszálltam a gépre. Mosolyogva léptem fel a lépcsőkön és néztem ki az ablakon a repülőn.

Megcsinálom, jó lesz, érzem.

Megérkezés Vietnámba (a sokk)

Miért is hagytam ott az állásom?

Biztost a bizonytalanért el ne hagyj!

Legalábbis ezt mondják. Négy év multis karrier után szünetre vágytam, többre, jobbra, de nem a fizetésemben, hanem emberként, magamban. Arra vágytam, hogy utazzak, tanuljak azoktól, akiket az úton megismerek, és jobban megismerjem magamat, változzak, jobb ember legyek.

Keressem a spontán és új dolgokat, legyek szabadabb, boldogabb.

Az egyetem után külföldön kaptam állást, sokat tanultam, sokat dolgoztam. A napirendem mindig előre meg volt tervezve, rengeteg dolgot csináltam a munka mellett, tánc, jóga, edzés, barátok, városlátogatások. Néhány év után úgy éreztem változtatnom kell, a munkámban nem találtam benne semmi örömöt, olyan örömöt, aminek lenne értelme. Nyolc órát ültem a gép előtt – legalább- naponta, . Nem jutottam sokkal előrébb, habár mindent beleadtam, sokat tanultam és proaktív voltam. Hónapokon keresztül csak elvoltam, mint a hal a vízben, míg valóban nyilvánvalóvá vált, hogy ennél többre vágyom az életben. Önkéntesként táncot tanítottam pár hónapig, akkor ez volt az örömöm, de rájöttem, hogy máshol is szeretnék segíteni, és tudni azt, hogy van értelme annak, amit csinálok. Tudtam, hogy a munkám csak az adott multinak kedvez, nagyon messze álltam attól, hogy valakiknek konkrétan segíthessek. Olyan lehetőségre vágytam, ahol nem a számítógép mögül “segítek”, hanem face-to-face. A workaway oldalon kezdtem önkéntes munkákat keresni, először csak 2-3 hétben gondolkoztam. Aztán amikor a kollégák közül néhányan rosszallóan néztek rám, amiért ennyire hosszú vakációt tervezek, eldöntöttem, hogy több hónapon át akarok valami önkéntes munkát csinálni. Ekkor találtam rá az angoltanításra Vietnámban, ami tökéletes lehetőségnek hangzott. Ha olvastátok a posztomat arról, hogy változtassuk meg egy ember életét, akkor tudhatjátok, hogy a tanítás a legjobb választásnak bizonyult. Több helyre is írtam, és mindenhonnan pozitív visszajelzések érkeztek. Ugyanekkor volt egy álmom, ami meggyőzött arról, hogy mennem kell. Sok kollégámat szerettem, nehéz volt felmondani és hátra hagyni az egész külföldi életet, amit annyian irigyeltek tőlem. De én tudtam, hogy mennem kell, és meg kell változtatnom valaki életét. Inspirálnom kell diákokat, hogy tanuljanak angolul, miközben élettapasztalatot gyűjtök és jobban megismerem magamat. Megkérdezték tőlem, hogy elég jónak gondolom-e az angol tudásom ahhoz, hogy taníthassak. A válaszom az volt, hogy nem tudom, DE annyira jónak tartom az angol tudásom, hogy képes legyek megtanulni, hogyan kell tanítani. Megvettem a repjegyem, és a felmondási időm alatt készültem az utazásra. Felvettem a védőoltásokat, apránként vettem meg mindent, ami az utazáshoz kellett. Nem voltam benne biztos, hogy tudok egy ázsiai országban élni, de addigra már túl kíváncsi és izgatott voltam, vonzott a kalandvágy, hogy egyedül utazom. Lassan körvonalazódott a terv is, hogy két hetet fogok utazni északról délre, és az alap terv a három hónap Vietnám, utána meglátom. Természetesen nem lehet hónapokig önkénteskedni, ha az ember nem spórolt össze valamennyi pénzt. De az önkénteseknek ingyen van a szállás és étkezés, így sokkal kevesebb pénzt kell kiadniuk, mint azoknak, akik csak utazgatnak. Az ország maga összességében nagyon olcsó, ezért könnyedén el lehet itt tölteni három hónapot is. Hiányzik a fizetés, a lakás, a saját fürdő és a “hú de jó állás”, de a pár hét alatt, amit Hanoi-ban töltöttem több elismerést kaptam és hasznosabbnak éreztem magam, mint négy év alatt a cégnél, ahol voltam. A következő állásomban szeretnék többet emberekkel lenni, mert ez több örömöt okoz, látom, hogyan segítek, hogyan fejlődnek és sokkal hasznosabbnak érzem magam, mintha egész nap csak a gép mögött ülnék. Most kezdem el a tanítást Ho Chi Minh városban, Saigon-ban, egy hónapom van még, amíg lejár a vízumon. Addig is remélem sok okos diákot fogok inspirálni, megismerni és tanulni tőlük. Felmondtam, vettem egy hátizsákot és elindultam Dél-Kelet Ázsiába. Az utazás rengeteg gondolatot hozott elő belőlem, a blogomban ezeket, illetve az utazásaim, élményeim leírását olvashatjátok. Az, hogy a pár hónappal ezelőtti döntésemnek mi lesz a vége, és hol leszek néhány hónap múlva, a jövő kérdése. Hiszek abban, hogy jön majd egy megérzés, és az élet megmutatja, hogy ez után hol kell lennem. Ha a csendre koncentrálunk, halljuk az útmutatásokat, amiket megérzéseknek is nevezhetünk. Ezek megmutatják merre menjünk, ezeknek köszönhetem, hogy itt vagyok, Vietnámban. Az utazásom egy kaland, az, hogy mi következik ezután, egyelőre nem tudom. De minden lépést, gondolatot le fogok ide írni és remélem ezzel inspirálok másokat is, hogy vigyék véghez az álmaikat, kövessék a megérzéseiket.