Külföld – asUchange

Kalandozások és Kanapészörfölés Mexikóban

Három csodálatos hetet töltöttem el Mexikóban, új kalandokkal tértem haza, és hát végül nem csak a kedvem lett pozitív.

De elmesélem inkább milyen volt Mexikó…

A kezdetek

Az egész egy kósza ötlettel kezdődött, hogy hol is tölthetnénk meleg helyen a karácsonyt, aztán az egyik barátnőmmel és a barátjával Mexikó, pontosabban a Yucatan félsziget mellett döntöttünk. 659 euróért (~250.000 forint, oda-vissza ) megvettük a repjegyet Frankfurt-Cancun útvonalra. Kalandossá akartam tenni a nyaralást, ezért eldöntöttem, hogy nem foglalok szállást, csak kanapészörfölök. Persze sokan megkérdőjelezték a döntésemet, leginkább arra hivatkozva, hogy milyen jó áron lehet szállásokat foglalni Mexikóban, én azonban az extra élmény mellett döntöttem.

Heteken keresztül kerestem a couchsurfing host-okat, hogy biztosan legyen hol aludnom mind a 20 napon. Próbáltam helyieket keresni, akik onnan valók, ahová épp utaztam, vagy legalább hosszabb ideje élnek ott és segítenek a legtöbbet megtudni a városról, ahol éppen vagyok. Létrehoztam egy Nyilvános utat/Public Trip is a kanapészörfölős oldalon, amiben leírtam, hogy mit tervezek a nyaralásom alatt, és ez alapján a helyi vendéglátók rám tudtak írni, vagy ajánlást/meghívót küldeni. Sok választ kaptam, és szerencsére a legtöbb jelentkezőnek már voltak referenciái, így bátrabban fogadtam el a meghívásokat. A kanapészörföléssel nem csak ágyat, kanapét, hanem minden városban egy új barátot, szuper programokat és helyi látványosság, étterem-ajánlásokat is kaptam.

A kanapészörfölés: több, mint 10 éve a közösség tagja vagyok. Bár az oldalon sok megbízhatatlan profil is található, még mindig működik. Ingyen lehet lakni másoknál a világ különböző pontjain, új barátokat szerzel, és te is befogadhatsz utazókat.

Sok országban belépéskor, vagy még azelőtt, megkérdezik, hogy hol van a szállásod. Általában kérik a hotel, hostel nevét, ezért hallottam másoktól, hogy inkább foglalnak valamit az első napokra. Amikor megérkeztünk Mexikóba, én is kitöltöttem egy nyomtatványt, azt írtam rá: “Barátoknál szállok meg”. Ez nem minden esetben működhet, de az egyik barátnőm mesélte, hogy egy hasonló szituációban nem engedték tovább, amíg nem mondja meg a címet, ahol van a szállása. Felhívta a hosztot, akivel megbeszélték, hogy nála vendégeskedik majd, és sikerült mindent tisztázni. Meg tudták adni a szállás címét is, és azt is, hogy kinél száll majd meg. Ennek köszönhetően, és bízva a jó karmámban, nem foglaltam szállást, 100%-ban a kanapészörfölős vendéglátóimmal számoltam.

Ahogy fentebb említettem, bulik és különböző programok is társulnak egy kanapészörföléshez, hiszen a helyiek, vagy azok, akik régebb óta vannak egy bizonyos városban, tudják, hogy hol mi történik, hol zajlik az élet. A megérkezésünk napján a cancuni reptérről egyenesen egy barbeque party-ba mentünk Playa del Carmenben, ott találkoztam az első kanapészörfölős vendéglátómmal, Miguel-lel. Már azon az estén úgy éreztem, itt nincs világjárvány, virul a kanapészörfölés, senkin nem volt maszk és gyorsan beilleszkedtem a szabad életbe. Sokan kérdezték, hogy merre lakok, hol van a szállásom, mire én mosolyogva feleltem: “Még nem tudom. Kanapészörfölök. Ott a hosztom.” – majd Miguel-re mutattam. Aztán mindenki megerősítette, hogy remek vendéglátóra tettem szert, és szuper helyem lesz. Ez a következő napokban be is igazolódott. Miguel lakótársa a nappaliba költözött és nekem felajánlották a lakótárs szobáját. Tehét a kanapé helyett, máris upgrade-eltek, és saját szobám lett. De nem csak az ő, hanem a helyiek vendégszeretetéről és kedvességéről is megbizonyosodtam a következő napokban.

A helyiek vendégszeretete

Az első reggelen a szállásomtól nem messze kellett kisbuszt (helyi nevén Collectivo) stoppolnom az út mentén, hogy eljussak Playa del Carmen városközpontjába, mindössze 10 pezóért, azaz körülbelül 170 forintért. A taxi körülbelül 50 pezoért (~ 850 forint) tette meg ezt az utat (~6,5 km), ha szerencsés az ember, hiszen a turistáknak általában dupla, tripla árakat ajánlanak. A kisbuszok a városközonthoz közel, egy park mellett tették le az embereket, vagy éppen ki hol kérte, hiszen útközben ott áltunk meg, ahol éppen valaki kiszállt. Nem messze a Portal Maya parktól (ez volt a Collectivo végállomása) találtam egy pékséget, ahol vettem egy péksütit és egy kávét. Körülbelül 50 pezót kellett fizetnem, de csak nagyobb bankjegy volt nálam, amiből nem tudtak visszaadni. Előző este vettem fel pénzt, és akkor még nem sikerült felváltanom sehol. A mögöttem álló férfi mondott valamit spanyolul, kifizette ami nála volt, majd elment. Úgy tűnt sietett valahová, és nem tudta megvárni, amíg én kitalálom, hogyan fizetem ki amit vennék. De nem ez történt, ugyanis nekem visszaadták a bankjegyet, amivel fizettem volna, én pedig értetlenül néztem az eladóra. Odaadtam az eladónak egy kétszázast, ő meg úgy, ahogy volt visszaadta. Az előző férfi után mutatva ennyit mondott: „Señor” -azaz “Úr”, majd valami, valami spanyolul. Akkor jöttem rá, hogy az úr, aki sietett, kifizette a reggelimet és a kávémat is. Kimentem a pékség elé, körbenéztem, de már nem láttam sehol a titkos jótevőt. Így indult az első reggelem Mexikóban, Playa del Carmenben.

Öt napot töltöttünk itt, megnéztük az Xaret parkot, Cozumel szigetét és én elmentem a Cristalino cenote-be. A barátnőmék Kantun Chi (egy turisták által kedveltebb célpont) mellett döntöttek. Mivel az többször annyiba került, mint a Cristalino, és oda elkísért a hosztom, Miguel is, én inkább oda mentem. Collectivo kisbusszal mentünk, 150 pezó (~ 2500 forint) volt a belépő. A kisbuszok a kettes utcáról indultak, és előre kellett szólni, hogy a Cristalino cenote-ig megyünk. (cenote: természetes módon kialakult kútszerű karsztképződmény)

Playa del Carmen és Cozumel

Bár a legtöbb időt a vendéglátómmal töltöttem, néha egyedül is elmentem ide-oda. Egyik este magamnak kellett taxit fognom, hogy visszajussak a szállásomig. Kiálltam az út mellé, és stoppoltam a taxisokat. Meg is álltak, sőt egy család is, de sajnos dupla/tripla árakat mondtak, és egyik sem akart elvinni az eredeti árért (vagy ahhoz közeli árért). Már az első napon megkérdeztem a a Couchsurfing hosztomtól, mennyibe kerül a taxi a városközpontból az ő lakásáig. Azt mondta 50-70 pezó (neki 50, nekem 70, mert turista vagyok), és ezután mindig erre kalkuáltam. A BBQ party-n valaki azt mondta vele egyszer kifizettettek 300-at azért az útért. Én próbáltam kitartani az 50-70 mellett, de egyik este úgy tűnt sehogy sem sikerül. Átmentem a kisbuszokhoz, hátha még indul 10 pezóért arrafelé, amerre én lakom. Azt mondták, sajnos már elment az utolsó kisbusz. Amikor visszafelé sétáltam a taxisokhoz, hallottam hogy mások is arról a helyről kérdeztek, ahová én mennék. Hátrafordultam, és láttam hogy egy idősebb hölgy volt, egy középkorú férfi és egy körülbelül tízéves kisfiú. Odasétáltak az útszélére és elkezdtek taxikat stoppolni. Odamentem hozzájuk, és megkérdeztem ők is az Apartamento hoz tartanak-e (ez volt a neve a helynek, ahol laktam) és osztoznának- e egy taxin? A kisfiú tökéletes angollal válaszolt, hogy megkérdezi a nagymamáját. A nagymama rámmosolygott, majd bólogatott. Ezután már egy családként stoppoltunk. Nem volt egyszerű, de körülbelül 10 perc alatt találtunk egy taxit. Akkor a nagymama megkérdezte (a kisunoka tolmácsolásával) hogy hol van pontosan a lakás ahol lakom. Mint kiderült nagyon közel laktunk egymáshoz. Amikor begurultunk a kapun, elővettem 50 pezót, arra gondoltam bármennyi is lesz a taxi, ezt nekik adom, mert nélkülük lehet nem jutottam volna haza. A nagymama mellettem ült, rákoppintott a kezemre, mintha rosszat csináltam volna, majd rázta a fejét. Kiszálltunk a taxiból, a kisunoka kifizette a teljes díjat, majd odaléptem hozzá, hogy kifizessem a részemet. Nem fogadták el. Azt mondták érezzem jól magam, és a vendégük voltam. Olyan volt, mintha hirtelen egy mexikói család tagja lettem volna arra a 15 percre.

Kellemetlen pillanatok

A helyiek még az első esti buliban felkészítettek minket arra, hogy megpróbálnak majd mindenhol becsapni. Nem is kellett sokat várni, és ez az első napon meg is történt, amikor egy étteremben teljesen más összegeket ütöttek a terminálba, mint amennyit fizetni szerettünk volna. Miután szépen megvacsoráztunk, mondtuk, hogy szeretnénk külön fizetni. Körülbelül 260 pezó (~4400 forint) volt az én részem, ezért borravalóval együtt 300-at terveztem fizetni. A pincérnő meg is köszönte, beütötte a terminálba, majd odafordította felém, hogy fizessek. Már kettő számot be is ütöttem a PIN kódomból, amikor megláttam, hogy 725 volt beütve. Megkérdeztem a pincérnőt: “Miért van itt 725, és nem 300?” Elnézést kért, majd kijavította. Azután a barátnőméknél is 200-zal többet írt, majd azt mondta oda számolta az én borravaló részemet. Érdekes volt, hiszen két perccel azelőtt fizettem neki, és a barátnőmék is látták, hallották. Az egésznek az lett a vége, hogy visszakaptunk 100 pezót, majd azt mondta a pincérnő, hogy sajnálja, de nem túl jó az angolja. Hát, ezt sem értettük, hiszen amikor rendeltünk, akkor még teljesen jó volt. Elmeséltem a történetet a vendéglátómnak, aki ennél rosszabb sztorikat osztott meg. Voltak akiknek nem 200 pezót, hanem 200 eurót ütöttek be a terminálba, ahol a vendég általában gyorsan a számra néz, ha az okés, beüti a PIN kódot. Tehát ezután már erre is kellett figyelnünk.

Tulumban egy lelkes helyi ajánlotta nekem a vegán éttermet. Nem eszek húst, és igazából nem volt probléma húsmentes ételeket találnom átlagos éttermekben sem, de annyira reklámozták ezt az éttermet, hogy elmentem oda vacsorázni. A legdrágább taco volt (3 kisebb méretű) limonádéval körülbelül 200 pezót fizettem, utána pedig két napig beteg voltam. A vacsora után azonnal rosszul lettem, de hajnalban érte el a csúcspontot az ételmérgezésem. Szenvedtem, izzadtam, rosszul voltam, hánytam, imádkoztam, hogy jobb legyen. Másnap ki is kellett hagynom a programot, amit a barátaimmal terveztem, mert szédültem, a gyomrom pedig még mindig nem volt az igazi. Ételmérgezés nélkül nem is az igazi a mexikói élmény – olvastam valahol. Mint később kiderült, a barátaim sem hagyták ki ezt a „remek” élményt, ők egy bolti kávétól lettek rosszul és szenvedtek két napig. Ajánlott az útra vinni pár gyógyszert gyomorrontásra. Személyes tapasztalat pedig, hogy mexikóban nem megyek több vegán étterembe.

Mexikói Karácsony

Eljött a December 24, és ki kellett találnom valami szuper programot. A kanapészörfölős oldalon láttam, hogy más utazók is vannak Cancun-ban és együtt tervezik tölteni a karácsony estét. Eldöntöttem, hogy csatlakozom hozzájuk, és írtam is a szervezőnek, hogy több információt tudjak meg az eseményről. Az ismerőseim befizettek egy hajós túrára, amihez nekem nem volt kedvem, így inkább elmentem felfedezni a közeli szigetet, Isla Mujeres-t (avagy a „a nők szigetét”, melyet a maják a szülés istennőjének szenteltek. Reggel indultam a komppal, és egész napos sétálást, kirándulást terveztem. Ilyenkor extra energiával rendelkezem, vonz az új, nagyon sokat képes vagyok sétálni. Találtam egy helyi Couchsurfing tagot, Alain-t, aki felajánlotta, hogy a munkája befejeztével körbevezet a szigeten. A bátyja is pont látogatóban volt, így mindkettőnknek érdekes témát jelentett a sziget felfedezése. Egy kis golfautóval mentünk körbe a szigeten, ezt sok turista bérelte is. Bár nem volt túl nagy a sziget, voltak rajta távolságok, amit gyalog már nehézkes lett volna megtenni. Csak néhány óra telt el, és az “idegenvezetőim” már meg is kérdezték, van-e programom estére. Azt válaszoltam, hogy egy Couchsurfing találkozóra gondoltam becsatlakozni, de nem ismerek onnan senkit. Alain mosolyogva csak annyit mondott, hogy ő jobbat tud, és menjek velük egy igazi mexikói család által szervezett vacsorára ott a szigeten.

Nem mondhattam nemet, ez egy remek alkalom volt, hogy több időt tölthessek a helyiekkel. Hét óra körül érkeztünk Anwar családjához, akik úgy fogadtak engem is, mintha a család tagja lennék. A gyerekek ott szaladgáltak körülöttünk, zene szólt a háttérben, az asztalon rengeteg étel, édesség. A családtagok nem beszéltek angolul, de nagyon érdeklődtek arról, hogy honnan jöttem, mit láttam Mexikóból, Alain pedig kedvesen és készségesen fordított is. Ittunk puncsot, ettünk tortilla-t, guacamole-t, aztán lassan este lett, és meg kellett néznem mikor megy az utolsó komp vissza Cancun-ba. Akkor Alain és a bátyja felajánlotta, hogy maradhatok náluk, ha van kedvem még elmenni velük a vacsora után egy helyi buliba is. Én pedig Igenember voltam, elmentem a buliba, hiszen Európában a Covid kezdete óta nem voltam buliban. Reggel 4-ig táncoltunk. Utána még 1,5 napot a szigeten maradtam, napoztunk, ettünk, ittunk, alig akartam eljönni. Szerencsésnek éreztem magam, hogy mindezt megélhettem, és a lehetőségek csak úgy egymás után jöttek.

Mindezzel szemben a barátnőméknek nem teltek túl jól ezek a napok. A hajós kirándulás után visszamentek a szállodájukba, és megkérdezték a recepción, hogy tudnának-e nekik ajánlani egy éttermet. El is mentek oda vacsorázni, illetve néhány margaritát is megittak. A meglepetés csak akkor érte őket, amikor megkapták a számlát. Nem értették, milyen koktélok vannak a számlán, hogyan lehet, hogy ugyanazt itták, mégis több különböző dolog volt felszámolva. A pincér nagyon barátságtalan volt, a manager sem segített többet, annyit mondtak nekik, hogy ki kell fizessék a számlát. Az árak jók, külön számolták a tequilát, stb. Megmagyarázták. Nem volt mit tenni, kifizették.

Mivel én két napot Isla Mujeres-en töltöttem, majd elragadott egy jacuzzi party az utolsó estén, már csak a reptéren találkoztam a barátnőmékkel. Az ő pár napjuk Cancunban borzasztó volt, mindenhol átverték őket. Később az ismerőseinknek is csak a rossz élményeikről tudtak beszélni, és sajnos ezek erősen megmaradtak bennük. Amikor engem kérdeztek, csak hatalmas mosollyal annyit tudtam mondani: Ez egy fantasztikus nyaralás volt!

Visszamennék

Én igen, az ismerőseimnek elég volt ennyi. Azt mondom kell egyfajta nyitottság, hogy fel akarj fedezni, hogy merj igent mondani, hogy kövesd a megérzéseidet, de azért járj nyitott szemmel. A programok, lehetőségek néha csak az ölembe hullottak. Rengeteg csupaszív emberrel találkoztam, és sok olyan szituációba keveredtem, amit magam sem akartam elhinni.

Egyszer elmentem egy étteremben a mosdóba, és mire visszaértem ott volt egy papírcetli az asztalomon, amin ez állt: “Remélem nem zavarom, de maga gyönyörű.” – se név, se telefonszám, soha nem derült ki ki írta. Azóta is megvan ez a papír.

Anyukám mindig azt mondta: “Hátul is legyen szemed, kislányom!” – Egyedül a nagyvilágban nőként

Hello teacher!

avagy egy helyettesítő angol tanár őrült mindennapjai

Új élmények, új kihívások, az elmúlt két hétben nem volt hiány egyikben sem. Minden nap jöttek a telefonok, üzenetek, benne a kérések, hogy délután, reggel vagy este tudok-e helyettesíteni. Amikor pedig megjelentem az iskolában, azonnal jött a kérdés: Te ki vagy, segíthetek?

Az utolsó pillanatban kapott óratervet olvasgattam amikor a gyerekek már jöttek be a terembe. Nagyon izgultam, de örültem, hogy volt kis időm felkészülni. Aztán odajött a tanár-asszisztens, meglátta a kezemben a papírt, majd elvette:

“- Oh, nem, nem, ezt a múlt héten vettük, ma ez a tananyag” – és adott egy teljesen új tananyagot.

Már írtam az első tanítási élményemről az állami iskolában. Azóta voltam magániskolában is, tanítottam 6-17 éveseket, minden nap rugalmasan utazgattam egyik helyről a másikra. Mára már eldöntöttem, hogy be kell szereznem egy motort, mert nem éri meg a Grab motorra fizetnem, és sokszor előfordult a héten, hogy rossz helyre vittek. Ha tehát ők sem tudják hova megyek, és én sem, akkor mindketten ugyanott vagyunk, én is el tudok tévedni a városban a motorral. Az egy másik kérdés persze, hogy nekem egy napos tapasztalatom van motorozásban, míg nekik több éves. Arról nem is beszélve, hogy megtanulni szabályok nélkül motorozni nem könnyű, nekik mégis sikerül, és milliméterekre egymástól motorozgatnak.

Hétfőn már öt órát helyettesítettem, aminek nagyon örültem. Voltak azért félreértések bőven. Egyik nap kaptam egy másolatot a tankönyv egyik oldaláról, azt mondták 35 perces lesz egy óra. Szépen fel is készültem, de amikor odaértem az órakezdés előtt az asszisztens informált arról, hogy 70 percet töltök azzal az egy oldallal. Hirtelen nem tudtam, mit fogok csinálni, de aztán valahogyan megoldottam. Vettem egy mély levegőt, és hatalmas mosollyal az arcomon elkezdtem az órát. Az egyik barátnőm mondogatta, hogy “Fake it until you make it”, ami körülbelül annyit tesz, hogy “Tettesd, amíg meg nem tudod tenni”.

Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Megszoktam, hogy a Homestay-ben felnőtteket tanítok, akiket érdekli amit mondok, van rengeteg időm felkészülni az órámra. De a héten sokszor tanítottam olyan iskolában, ahol a gyerekek nem figyeltek rám, sőt, szaladgáltak, kiöntötték a vizet, sírtak nekem vietnámiul, amikor azt mondtam “Ülj le, kérlek” a válasz egy grimaszoló arc és egy “No!” volt. Körbenéztem a teremben, és hirtelen azon gondolkoztam, mit is keresek én itt.

Aztán eszembe jutnak azok az órák a hétről, amikor csillogó szemű gyerekeket láttam, akik a szünetben odajöttek hozzám és mindent tudni akartak rólam. Amikor jelentkeztek és közben majd kiestek a padból, mert mindenki részt akart venni a játékban, amit csináltunk. Voltak olyan óráim, amikor az asszisztens szólt, hogy vége, én pedig elszomorodtam. A kicsiket tanítani a legnehezebb, mert sokszor nem értenek. Gondolkoztam is azon, hogy nem vállalok 10 év alatti gyerekekkel helyetesítő órákat, de aztán rájöttem, hogy ez inkább osztály-függő. Tanítottam olyan helyen, ahol konkrétan angyalként viselkedett mindenki. Volt órám olyan hatévesekkel, akik végig nevettek velem az órán és jól érezték magukat. Ez az, amit próbáltam elérni a héten. Két kézzel a magasban, egy lábon ugráltunk a teremben és énekeltünk. Azt akartam, hogy mindenki élvezze az órát, a gyerekek is, és én is. Kitaláltam játékokat, aztán néztem, milyen szépen tudnak rajzolni, és milyen okosak. Nagyon nehéz két héten vagyok túl és csak napi néhány órát tanítottam, de remélem egyre jobb tudok lenni, és nem lesz ilyen nehéz tanítani a gyerekeket. Mi is az, ami nehéz ebben?

Először is, a gyerekek a nevemet sem tudják kiejteni. Amikor megjelenek egy iskolában, mintha megfagyna a levegő, senki nem beszél angolul (más tanárok), mindig össze-vissza sétálgatok. Az egyik nyelviskola szokott küldeni valakit, aki elkísér a teremig, de a másik nem küld senkit. Néha van egy másik külföldi, aki biztosan angol tanár 🙂 és meg tudom kérdezni, merre menjek.

Vannak szavak amiket nem tudok (szótár nem vagyok sajnos “még?”), vagy néha nem jut eszembe. Nem tudom, egy anyanyelvi angolnak van-e ilyen gondja. Az egyik órámon a vízi-sportokról volt szó, és a békaláb nem jutott eszembe. Nagyon rosszul éreztem magam emiatt, de a szünet alatt megnéztem és a második órán már megtanítottam a gyerekeknek. Persze emlékszem nyáron a diákok a Homestay-ben gyümölcsöket mutogattak egy angol anyanyelvűnek és kérdezgették az mi, a válasz pedig az volt “Nem tudom, ilyen nálunk nincsen”. Aztán arra gondolok, hogy mennyi magyar szó nem jut eszembe sokszor.

Néha a posztom írásakor kinyitom az angol-magyar szótárt és megnézek 1-1 szót magyarul.

Próbálok mindent beleadni a tanításba, mindig is maximalista voltam, és talán ebből nem is szeretnék lejjebb adni. A Homestay-ben a legegyszerűbb, a diákok visszajelzése pedig nagyon pozitív. Kedden az egyik diákom megkérdezte, én tartom-e a reggeli 9 órás angol órát, mondtam, hogy igen, ő pedig elmosoloyodott “Yessss!!!”. Ez annyira jól esett, tovább motivál arra, hogy jobb és jobb akarjak lenni abban, amit csinálok. Persze rengeteget kell még tanulnom. Az egyik iskolában a családról tanultunk, kivel élnek együtt a gyerekek. A tanár asszisztens rám nézett, majd odasúgta, hogy most kezdhetem énekelni a “Family” dalt. A fejemben átfutott a kérdés, hogy na az meg mi a csuda, mondtam, hogy nem ismerem. Az asszisztens felhúzta a szemöldökét “Nem ismered?”, én pedig elkeseredtem. Utolsó pillanatban kaptam az óratervet, abban nem volt megemlítve, így nem készültem. Pénteken három órán át énekeltem a “Head and Shoulders, knees and toes…” és az “If you are happy and you know it…” című gyerekdalokat. Szombaton alig volt hangom, de megérte. A gyerekek szerették, és én jól éreztem magam. Így szabadidőmben most gyerekdalokat tanulgatok.

Két középiskolában is helyettesítettem, ahol szóbeli vizsgát tettek a gyerekek. Ahol csütörtökön voltam, az első négy diák meg sem szólalt.

“-Tudnál nekem mesélni az iskoládról?” – erre a válasz egy hatalmas “- No”

“- Kicsi vagy nagy ez az iskola”, a válasz pedig “Yes!”.

“- Mit szeretsz csinálni a szabadidődben?” – válasz: “- Szabadidőmben, igen!”

Erről az a reklám jut eszembe, amikor a repülőtéren kérdezi a biztonsági őr a férfit, hogy van-e nála fegyver, drog, robbanószer, ő pedig mosolyog “- Igen!”. Próbáltam lassan, artikulálva, aztán komolyan az jutott eszembe, hogy egyszerűen a kiejtésem rossz. Szegény gyerekek. De aztán az ötödik tanuló mindenre gördülékenyen válaszolt, csak úgy, mint utána sok másik tanuló. Itt egytől tízig kellett pontoznom, akiknek hatosnál rosszabb lett volna, nekik nem írtam semmit a papírra. Azt tanácsoltam az asszisztensnek, hogy majd ha visszatér az angol tanár (aki valószínűleg lebetegedett), akkor próbálják meg a vizsgát újra a gyerekekkel.

A héten már Smartboard-dal is tanítottam, ez a legegyszerűbb, nem kell készülni, csak felnyitom a tananyagot, és kezdjük a játékokat. A fenti kép csütörtökön készült, vártam a gyerekeket. Minden székre jutott egy gyerkőc. Amikor kinyílt az ajtó és megláttak, mindenki odaszaladt hozzám, hogy megfogja a kezem, kiabáltak örömükben: “- Hello teacher!”. Aztán az egész órán majd kiestek a padból, jelentkeztek, mindenki ki akart jönni a táblához. Öröm volt tanítani őket.

Sokat gondolkozom azon, milyen is volt az angolom az iskolában, és eszembe jut, hogy nem szerettem az angolt, kinevettek a rossz kiejtésem miatt, a kérdésekre inkább csak bemagoltam a választ, hogy megkapjam a jó jegyet, de ha a mondatot máshogy kérdezték, már elvesztem. Magoltam a nyelvtant, miközben nem vettem észre, hogy hallomás után tanulok a legegyszerűbben. Nem foglalkoztam azzal, hogy megtaláljam a magamnak legmegfelelőbb módszert, csak az érdekelt, hogy kitűnő maradjak. Most pedig minden nap, egész nap angolul beszélek, rengeteget tanulok, naponta több új szót hallok, illetve a blog posztjaimat is elkezdtem lefordítani. Van két tanár a Homestay-ben, akikkel németül beszélek, mert nem szeretném, ha a németem teljesen “elkopna”, de azért van egy kis káosz a fejemben.

Megéri. Minden nap tanulok, és nekem ez a lényeg.

“A tanulás a legerősebb fegyver, amivel megváltoztathatod a világot.” – Nelson Mandela

Hogyan tanuljak meg egy idegennyelvet?

As you change – Vissza a Homestay-be

Hogyan is állhatna meg a változás ott, hogy hazamentem?

…és a történet arról, hogyan lettem helyettesítő angol tanár állami iskolában

“Úgy tűnik számomra, hogy minél keményebben dolgozom, annál nagyobb szerencsém van. “- Thomas Jefferson

Nagyon nehéz döntés előtt álltam, amikor Prágában voltam. Adott volt az egyszerűbb élet, hogy befejezzem az utazást, elkezdjek dolgozni és ne kelljen aggódnom amiatt, hogy elfogy majd a spórolt pénzem. Minden ismerősöm azzal jött, hogyha munkát keresnék, csak szóljak neki. Minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha nem jövök vissza. Legalábbis akkor, ott, egy ideig így éreztem. Féltem visszajönni, mert már nem volt közel sem olyan kidolgozott tervem, motivációm, mint májusban. Láttam, hogy az ismerőseim haladnak előre a karrierükben, és kicsit megirigyeltem őket. Aztán amikor visszajöttem, rájöttem arra, hogy én még mindig a határaimat feszegetem és a komfortzónámat bővítem. Elég lett volna erre pár hónap? Egy meditációs tréning miatt jöttem vissza Ázsiába, amire aztán nem mentem el. Örülök, hogy visszajöttem, bármilyen indokom is volt rá egy hónapja, és azóta elkezdődött az általam elnevezett: Dél-Kelet Ázsia 2. évad – Így változom én. Vagyis a szerencsecsillagom még mindig tündöklik.

A 9 órás repülőútról már írtam, amikor megérkeztem Hanoi-ba, sosem lesz a kedvencem, most először próbálkoztam nyugtatóval (macskagyökér-kivonat), de rosszabb lett a helyzet. Kívülről láttam magam, ahogyan megy a nagy repülőgép én meg savanyú arccal nézek kifelé, hogy Tejóég! Mikor szállunk már le. Megint megfordult a fejemben, hogy kinek az ötlete volt ez, és miért nem maradok otthon? Persze aztán ahogy megérkezem, máris örülök, hogy ott vagyok és el is felejtem, hogy nem szeretek repülni. Ezalkalommal Bangkokba érkeztem, ahonnan legutóbb hazarepültem. A Couchsurfing-en találtam szállást, nem is akármilyet.

A szállásadóm egy nappal a megérkezésem előtt szólt, hogy ő elmegy a hétvégére, de megvárja, hogy odaérjek és odaadja nekem a kulcsot.

Ez azt jelentette, hogy egy teljesen idegen egy teljesen idegennek otthagyta a lakását. Ez fogadott az első napon és hihetetlen hálás voltam neki, hogy nem kellett utolsó pillanatban új szállást vagy hostelt keresnem. Hihetetlennek tűnt az egész, de nagyon örültem a szerencsémnek. Miután ő elment én körülbelül csak aludtam, aztán másnap repültem Phnom Penhbe. Az AirAsia repülőtársasággal utaztam, aminek a reptere kicsit messzebb volt a belvárostól, de a szállásadóm küldött egy üzenetet teljes leírással, mivel és hogyan jutok el a Don Muang reptérre. A BTS Skytrain (“égi vonat” vagy magasvasút) és a busz segítségével negyedannyiért eljutottam a reptérre, mintha taxiztam volna.

Ha szeretnél te is egy majdnem széteső dobozban utazni, akkor az AirAsia már 7 dollártól ajánl repjegyeket. Nem hiába az a szlogenjük: “Now everyone can fly” – avagy mostmár mindenki repülhet

Ez rosszabb volt, mint a 9 órás repülőút, a gép rázkódott, láttam a gép részeit mozogni, semennyi turbulenciát nem bírtunk, az utasok közül sokan hangosan néztek valamit a telefonjukon. Én ötpercenként néztem a telefonomat, hogy mikor érünk már oda. Phnom Penhben a reptéren megismertem egy yogi-t, akivel megosztoztunk a taxin a belvárosig, majd elkezdődött a három hetes kaland Kampot kisvárossal és a borsföldekkel.

Szerdán egy 14 órás buszút után megérkeztem – vagyis inkább visszatértem – Ho Chi Minh városba. A buszút a szokásosan telt, 30-40km/óra átlaggal haladtunk, a határtól csak ketten voltunk külföldiek, a buszon mindenki helyi volt. Csütörtökön reggel végignéztem az összes facebook csoportot és elküldtem pár önéletrajzot. Két helyről azonnal visszaírtak, és délután már részt is vettem két interjún. Pár hónapot tervezek maradni, de sok helyen már akkor tudnak adni órákat, ha három hónapot maradsz. Az egyik angol nyelvsuliban felajánlották, hogy felvesznek helyettesítő tanárnak, és majd hívnak. A másik helyen reggelre kerestek tanárt, de azt nem tudtam bevállalni, mert visszaköltöztem a Homestay-be és itt reggelente tanítok. Aztán hazafelé megláttam egy iskolát nagyon közel az otthonomhoz, oda is bementem. Megkérdeztem keresnek-e angol tanárt, kaptam egy e-mail címet, elküldtem az önéletrajzomat és szombaton már interjúztam is. Mivel nem maradok hosszabb távra (vagyis egyelőre magam sem tudom), így itt is felajánlották, hogy lehetek helyettesítő tanár. Sok régi ismerőssel találkoztam, akik panaszkodtak, hogy nem találnak állást, pedig hónapok óta keresnek, aztán jövök én és két nap után már van munkám.

Ha valakinek nem az angol az anyanyelve, akkor szükséges egy TESOL bizonyítvány a tanításhoz.

Az első helyről már pénteken hívtak, hogy szombaton reggel két órán kellene helyettesítenem (2×90 perc), mert a tanár lebetegedett. Küldtek két oldalt a könyvből, amit le kell adnom az órán és az általános iskola címét. Nagyon izgultam, féltem, hogy nem tudok kitölteni 90 percet, vagy hogy a nyolcadikosok majd nem figyelnek, vagy nem tudom érdekessé tenni az órát nekik. Pénteken este jegyzeteket készítettem, játékötleteket írtam fel, hogy biztosan kitöltsem az órát (diákként is stréber voltam, tanárként is az lettem). Aztán szombat reggel hétkor ott voltam az iskolában. A gyerekek a földön ülve várták a becsöngetést, engem pedig a másodikra küldtek a 20-as tanterembe. Itt katedra volt, úgy éreztem, mintha egy színpadon lennék. Először bemutatkoztam, meséltem magamról, aztán elkezdtük venni a tananyagot. Az első órán nem maradt idő a játékra, de a másodikon igen. Volt egy tanár asszisztensem is, aki néha fordított, vagy rászólt a gyerekekre, hogy ne beszélgessenek. Mint később kiderült, a tanár asszsiztensem imádja Magyarországot, tavaly járt ott ésteljesen beleszeretett. Nem minden nap találkozok olyan vietnámiakkal, akik voltak Budapesten. A második órán már többet játszottunk az új szavakat gyakorolva. Aztán tíz órakor kicsöngettek, a gyerekek is mentek haza én pedig el sem hittem hogy megcsináltam. Nem is csak megcsináltam, hanem élveztem is!

Az állami iskolában tanítani Vietnámban életem egyik legnagyobb élménye volt. Nem tudom, milyen sűrűn fognak hívni, és nem tudom milyen iskolákba, de mostmár azt is tudom, hogy bárhogyan is lesz én helyt fogok állni! Mert eldöntöttem, és így akarom. Tehát így lesz.

Bármikor, ha megkérdezik, hogy meg tudsz-e csinálni valamit, válaszold azt: “Természetesen!”. Aztán állj neki és találd ki, hogyan is kell. – Theodore Roosevelt

Featured image : photo credit to Gaevint

Szeretnék már hazamenni

Mindig akkor jövök rá mennyire hiányzik az otthon, amikor elköszönök az otthoniaktól.

Elköszönök egy kisbabától, és egy járó gyermeket látok legközelebb. Aztán bölcsis, ovis lesz, minden alkalommal egyre nagyobb.

A szüleim öregszenek, engem alig látnak, maximum a videóhíváskor a kamerán keresztül. Miért nem megyek már haza?

Amikor lediplomáztam, nagyon nehéznek találtam otthon jó munkát szerezni, konkrétan megmondták, hogy a munka túl unalmas, vagy csak ennyit tudnak adni. Azt is kijelentették sok helyen, hogy előrelépés nem nagyon van. Lehet csak én jelentkeztem rossz helyre. Minden tudásommal úgy éreztem nem vállalok munkát 120-150 ezerért , így külföldre mentem, ahol a fizetéshez nagyon jó béren kívüli juttatások is jártak.
Szegeden egy interjún megkérdeztem, milyen béren kívüli juttatások járnak a munkával, erre azt felelték ilyen nincs, a juttatás az, hogy fizetik utánam a TB-t és be leszek jelentve.
Mindezekután azonnal elfogadtam a külföldi állást és bele sem gondoltam, hogy mennyi barátom, családtagom életéből szakadok ki. Új életet építettem fel, társaságba jártam, új barátaim lettek, habár a családomat és a családtagjaimat mindig segítettem ha szükségük volt rá. Aztán kaptam egy olyan lehetőséget, hogy két hónapra expat-ként élhettem Budapesten, a cég ahol dolgoztam átszervezett és fizettek nekem egy lakást. Ebben a két hónapban szinte az összes fizetésem megmaradt, mert csak élelmiszerre költöttem. Mindeközben láttam, hogy a családtagjaim milyen nehézkesen élnek a minimálbérből. Hiába néztem utána az otthoni munkalehetőségnek, vidéken még mindig nagy számnak számít a bejelentés. Valóban? Miért olyan nehéz ez?

A milliókat kereső építőipari cégeknél megtehetnék, hogy bejelentik az embereket, ehelyett sokuknál azt mondják be leszel jelentve, az emberek többsége azt sem tudja mit jelent az. Láttad a szerződést? Kérdezem. “Van szerződésem, náluk van” – hangzik a válasz. De ilyen nincs. Miért kell hazudni a másiknak? Miért nem segítünk mindenhol, ahol csak tudunk? És ezt általánosságban értem, nem csak Magyarországon. Ki magyarázza el azoknak az embereknek, akiknek nem volt lehetőségük vagy erejük továbbtanulni, hogyan is kellene kinéznie egy munkaviszonynak? A nehéz fizikai munkát végzők vért izzadnak, hogy pénzt keressenek, miközben sokszor alig tudnak megélni a fizetésükből. Ezek az emberek nem jártak egyetemre, de vannak álmaik, amelyeket sokszor mások – olyanok, akiknek megvan mindenük – rombolnak le hasztalan ígéretekkel. Valóban a szegényebbekből kell meggazdagodnia a gazdagoknak?

Látom, hogy a barátaim hogyan élnek Pesten. Van akinek adott a lakás, ő jobban elvan. Van aki a párjával bérel egy kisebb lakást, nekik már nehezebb, de a barátnőm nem panaszkodik, mindig mosolyog, úgy imádom. Spórolnak a nyaralásra is, vannak terveik. Ez a barátnőm azonban néhány hónapja mondta nekem, hogy ha valakinek nincs párja, egyedül fizetni egy teljes lakást szinte lehetetlen. Mindezek mellett pozitívnak maradni és mosolyogni, az az értékelnivaló. Mert ezek az emberek átragasztják ezt a környezetükre. Csodálatos, hogy azért ritkán, de még mindig van ilyen.

Megint elköszöntem a barátaimtól és a családomtól. Még mindig a spórolt pénzemből utazok Ázsiában. Jelenleg egy olcsó szálláson szedem össze a gondolataimat, próbálom kitalálni mi a megoldás, illetve hogy hirtelen miért kezdett el zavarni ez az egész.
Amikor Bangkokban megérkeztem a reptérre, nem volt kinyomtatva a beszállókártyám. Nem találtam azt sem, hogy hol kell. Odamentem a pulthoz, ahol le kelll adni a hátizsákom. A kis ázsiai hölgy meghajlással és széles mosollyal üdvözölt. Bocsánatkéréssel kezdtem, mondtam, hogy nem tudtam kinyomatni a beszállókártyám. “Semmi gond” – válaszolta, majd elvette az útlevelem. Hol van a világból a mosoly? És ez nem csak Magyarország, de Európában sok helyen. A világban annyira sokan szegények, mégis mosolyognak, boldogak.
Miért más szegénynek lenni otthon? Hiszen én sem akarok az lenni, talán azért sem megyek haza. Persze lassan ígyis-úgyis szegény leszek, mert elfogy a spórolt pénzem. Mégis úgy érzem, még ebből a kevésből is tovább kell önkénteskednem valahol, segíteni másokon. Nem pénzzel, de a pénz kell ahhoz, hogy odajussak, vagy az adott helyen meglegyek. Miért nem segít a pénz otthon? Miért nem tudnak sokan félrerakni otthon, valóban nincs miből vagy a pénzbeosztással van a baj?
Az egyik barátnőm szociális munkás. ő mesélte, hogy sok helyen a pénz nem segít, mert nem tudják mire költeni. A szegényebb azért vesz több kólát ha több pénze van, mert az neki valamiféle státuszszimbólum. Azt mutatja a külvilágnak, hogy ő igenis meg tudja venni, van rá pénze, megteheti – miközben különben nem. Egyesek ha több pénzt kapnak több kolbászt vesznek, mert az mutatja a bőséget. Miközben félretenni és magukról, a jövőről gondoskodni képtelenek. Ki tanítja meg az embereket bánni a pénzzel?
Mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik szegény családban nevelkedtek és onnan kiszakadtak? Hiába volt jobb fizetésem, mint sok más embernek, majdnem két évembe telt, mire megtanultam beosztani a fizetésemet. Nehéz volt belátnom, hogy fogalmam sincs hogyan kell bánnom a pénzzel. Hirtelen megvehettem olyan dolgokat, amiket előtte nem. Erre hozzák fel az éhező gyermek példáját. Aki amikor hirtelen annyit ehet amennyit akar, teleeszi magát, és abba hal bele.
Nehéz messze lenni a családomtól, és a barátaimtól. Nehéz arra gondolnom, mi mindenen kellene még fejlesztenem ahhoz, hogy úgy menjek haza majd Magyarországra, hogy befolyással legyek az emberekre. Hogy átadhassak nekik valami pozitívat. Ha felvennének valahová dolgozni, átadnám a vidámságot a kollégáknak, önkéntes munkát vállalnék valahol legalább hétvégente. Vagy táncot tanítanék. Miért olyan nehéz ez?
Bennem van a félsz. Hogy elutasítanak. Hogy nem lesz akinek kell a pozitív energia, a mosoly. Mert tudom, hogy nem könnyű, tudom, hogy nehéz, és sokan a minimálbérből élnek, és nem tudnak eljönni otthonról. Az emberek irigyek a másikra, miközben sokan nem tesznek semmit a jobbért. Nem változtatnak. De sokan el is hagyják magukat. És sokan mások ezt elfogadják. Mert nehéz rávenni magunkat, hogy vegyünk egy mély levegőt és ne adjuk fel, vagy hogy változtassunk. Változtathatunk állást, szokást, baráti kört. Le tudunk szokni a cigiről. Találunk másik állást, tovább tudunk tanulni és tudunk azért tenni, hogy jobb legyen. Igen,vannak akik mindent ezüsttálcán kaptak. De nem ők a lényegesek! Hanem azok, akik nem! Azok, akik vért izzadva küzdöttek, és elértek mindent amit akartak. Mert a végén én úgy fogok magamra tekinteni, hogy megtehettem volna, de nem tettem (de legalább megpróbáltam). Nem úgy, hogy bezzeg a másiknak van mindene!

Így hát sok év után sikerült rájönnöm arra, hogy hazahúz a szívem. És egyszer valóban hazamegyek, mert csak az az otthonom. De legalább a közelben maradok, mert Ázsia nagyon messze van!Remélem mosollyal vár majd az otthonom, és kell a pozitív energiám otthon. Ha másnak nem is, remélem legalább a barátaimnak és a családomnak! 🙂

Segítenünk kell egymásnak, mert mind emberek vagyunk, álmokkal és akaraterővel. Van akinek több, van akinek kevesebb jutott, de ha biztatjuk a másikat, vagy csak jó példát mutatunk, a világ jobb hely lehet a jövőben. Milyen világba szeretnénk, hogy felnőjenek a gyerekeink? Teremtsünk hát olyan világot! Mert a világot mi formáljuk olyanná amilyen. Nem egy ember, hanem MI, emberek.

Miért pont Prága?

– Volt már valaha Prágában?

– Nem még, de ha felvesznek leszek… 😉

2014-es állásinterjú

Szerdán államvizsgáztam, vasárnap pedig már költöztem is Prágába….

Nem titok, hogy megkaptam az állást, és majdnem négy évet éltem ebben a gyönyörű városban 2014 és 2018 között (mielőtt elkezdtem a világ másik végén önkénteskedni – Így kezdődött minden….) A főtér olyan, mint egy mese helyszíne, az ízek hasonlóak az otthoniakhoz, a sör olcsó. Nézzük, milyen okokat tudok még felsorolni arra, hogy miért töltsön itt mindenki legalább egy hosszú hétvégét.

Közel van.

Nincs kifogás annak sem, aki nem szeret repülni, hiszen vonattal, busszal és autóval is könnyen megközelíthető. Fapados járatok is vannak Budapest-Prága között, de ha utolsó pillanatban döntenénk, akkor a busz vagy a vonat mindig jó megoldás lehet. Az árak nem változnak sokat, sokszor vettem másnapra jegyet és a vonat (www.elvira.hu) majdnem mindig 19 euró (6170Ft) – ha nem, akkor lehet még 29 euró – , a busz (www.regiojet.cz) pedig 400-600 (kb 5-7 ezer Ft) korona körül mozog/út. Az út hossza körülbelül 6,5-7 óra, azért választom többször a vonatot, mert több helyem van mozogni, és sokszor a busz nem állt meg szünetre. A busz Kelenföldről vagy Ferihegyről indul, a vonat pedig a belvárosból a Nyugatiból. Prágában a busz és a vonatállomás is a belvároshoz közel található, így ebből a szempontból mindegy, hogy hova érkezünk. A reptérről busszal és metróval juthatunk el a belvárosba. A 119-es busz visz el Nadrazi Veleslavin-ig, ahonnan a zöld, A metróvonalon jutunk be a belvárosba.

Szállás?

Azok, akik megtehetik, nyugodtan nézzenek szét a booking-on. Itt lehet találni olcsóbb-drágább szállást, hostel-t vagy hotel-t is. Ugyanígy lehet szétnézni az airbnb-n is, ha egész lakást szeretnénk kivenni. Azok, akik olcsóbb megoldásra vágynak, nyugodtan nézzenek szét a couchsurfing-en. Az itteni közösség elég aktív, az applikáción található Hangouts segítségével találkozhatunk más utazókkal is, programot szervezhetünk helyiekkel is, vagy csatlakozhatunk már kiakalakulóban lévő csoportokhoz. Vannak heti találkozók is (az állandó heti csütörtökönként van a Simply u Kravaty nevű helyen), ezekre is becsatlakozhatunk ha pont akkor vagyunk Prágában. Ezeket azért is ajánlom teljes szívvel, mert amikor kiköltöztem, mindig mentem ilyen találkozókra, itt ismertem meg az első barátaimat is, akik szintén expatok voltak, épp kiköltöztek Prágába és ők is így reméltek új barátokat szerezni. Azok, akik pedig akár két hetet, vagy többet is töltenének itt, kipróbálhatják a workaway-t, itt is vannak lehetőségek.

Na de mit csináljak Prágában?

A kedvenc útvonalam egy séta a Nemzeti Múzeum-tól az Óváros téren és Károly hídon át a Kampa szigetre egy jó kávéért és pácolt sajtért. Rengeteg helyet lehet megnézni a városban, és természetesen kell néhány óra a vár körüli rész körbesétálására is, ha azonban két napra megyünk, akkor a legfontosabb az óváros és a vár. Jegyre nincs szükség, ha pár órát gond nélkül le tudunk sétálni. Kényelmes cipő kell, mert nem túl kellemes egész nap a macskaköveken sétálni. Ha nem szeretnénk sokat költeni, a séta előtt érdemes bemenni egy Albert/Billa szupermarketbe, és venni vizet, ennivalót, a belvárosban ugyanis minden étterem turista árakkal működik. Míg a boltban 100 koronából (1275 Ft) már veszünk egy napra elegendő dolgot, addig az étteremben 150 korona (1912 Ft) alatt nem találunk főételt. A városban sok kis vietnámi potraviny (kisbolt) található, de itt az árak sokkal magasabbak, mint egy szupermarketben. Ha tehát mindennel megvagyunk, elmehetünk a Nemzeti Múzeumhoz (Metrómegálló Museum). Piros metróval jövünk ide, az a C metró. Minden metrón van metrótérkép, három metróvonal van, egyértelműen leolvashatjuk ha másik metróvonalról átszállással kell idejutnunk. Ha megnéztük a sok kimondhatatlan nevű megállót, rájöttünk, hogy van egy Hurka nevű megálló, ezen jót mosolyogtunk, majd megtaláltuk, hogyan jutunk el a Múzeumhoz, máris legyűrtük az első kihívást.

Innen végigsétálhatunk a Vencel téren kisutcákon át teljesen egyenesen az Óvárosi térre.

Itt rengeteg képet készíthetünk a gótikus, reneszánsz és barokk épületekről, megnézhetjük a városháza XV. századi csillagászati óráját – az épület oldalánál taláható a turista információs központ, itt lehet kapni ingyen térképet -, a gótikus Tyn székesegyházat és a Szent-Miklós templomot. A tér közepén Husz János református cseh pap szobra áll, aki a husztizmus alapítója volt.

Innen ha a táblákat és a tömegeket követjük a Károly híd felé, nem lehet gond (de ekkorra már biztosan rendelkezünk egy térképpel is :)). A Károly hídon át balra lefordulva jutunk el a Kampa szigetre, ahol mindenkivel aki meglátogatott Prágában, megettünk egy pácolt sajtot (nakládaný hermelín – 59kc körülbelül, ami 750 Ft – (azóta változhatott az ár)) itt (Mlynská kavárná). Pácolt camember sajtot más helyeken is ehetünk a cseh fővárosban, körülbelül 7-800 Ft körül mozog mindenhol és elég laktató (kenyérrel tálalják).

A kávézóból a folyóparton el lehet jutni a Táncoló házig is, ahol a bal oldali ház egy lány szoknyában, a jobb oldali pedig a fiú a rövid hajjal. Ez legjobban arról az oldalról látszik, ahol sétálunk a kávézótól, közelebbről ez talán fel sem tűnhet. Az időnktől is függ mit nézhetünk meg, szép kilátás nyílik a városra a Petrin toronyból is, bár néha elég hosszú sor áll előtte. Amikor fent voltam 80kc (kb 1000Ft) volt a belépő és 80kc a lift (gyalog is fel lehet menni, ha szeretünk/tudunk lépcsőzni annyit).

Innen el tudunk sétálni a várhoz is (Károly hídtól is fel tudunk sétálni a várig – vagy villamossal is felmehetünk, ha nem szeretnénk felgyalogolni, 24kc egy félórás jegy, ami körülbelül 300Ft), ezt semmiképp ne hagyjuk ki. Ha több napra megyünk, vehetünk jegyet az itteni múzeumokba, templomokba is, ha szűkösebb az időnk, elég körbegyalogolni.

A városnézésen kívül meg kell kóstolnunk a helyi söröket. Zizkov városrészben rengeteg sörözőt találhatunk, ahol 25kc-ért (300Ft) már kaphatunk egy korsó sört. Ha nem szeretnénk ilyen messzire menni, a belvárosban is találhatunk éttermeket, kocsmákat, ízlésünktől függően, illetve a Beer Museum-ba is bemehetünk, ha többféle helyi sört szeretnénk végigpróbálni. Jobb időben lemehetünk a folyópartra, akár Naplavka részre is, ahol sokszor élő zene is van. A városban rengeteg park is található, ajánlom a Letna parkot, vagy Riegrovy Sady-t, Grebovka-t, ide is kiülhetünk, ha ahhoz van kedvünk. Természetesen minden idő függő, ahhoz mérten tudjuk eldönteni mit is szeretnénk csinálni.

Gyönyörű város egy hétvégére, egy hétre, vagy akár itt lakni is.

Közel van Magyarországhoz, régen a fővárosunk is volt, különleges hangulattal rendelkezik, ezért mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy már foglalja is a jegyét 🙂

Közel négy év távlatából a világ egyik legszebb városát látom Prágában. Azt a helyet, ahol megtanultam táncolni, táncot tanítani, vezetni, ott kezdtem a karrierem és ismertem meg rengeteg értékes embert, akik a legjobb barátaim lettek. Itt ismertem meg azokat az embereket, akiktől inspirációt, motivációt és a pozitív gondolkodás alapjait elsajátítottam. Azokat az embereket, akik minden helyzetben megnyugtattak, megosztották velem az élettörténetüket, biztattak arra, hogy minél több új kalandba vágjak bele. Arra tanítottak, hogy sose adjam fel, hogy legalább próbáljam meg, mert ha már meg sem próbáltam volna, sosem tudtam volna meg, hogy sikerülhet-e. A kudarcok után a folytatásra biztattak, és hiába kezdtem el úgy táncolni, hogy letapostam a táncpartnerem lábát, fordulásnál könyökkel sajnos, de orrba vágtam az illetőt, – ők azt mondták ne adjam fel. Hittem nekik, amikor azt mondták, hogy ők is így kezdték, és néhány hónap után több önbizalommal indultam az órára. Három évvel később ugyanebben az iskolában én is elkezdtem tanítani. Ráébredtem. Ráébredtem arra, hogy így boldogabb voltam, mert amikor én álltam ott középen és tanítottam, ránéztem a diákokra és önmagamat láttam. Tudtam, hogy ők is fejlődni fognak, és meg tudnak tanulni táncolni, ha igazán akarnak. Úgy ahogyan például egy idegen nyelvet is elsajátíthatunk, ha igazán akarjuk. Mert hiszek abban, hogy mindent el tudunk érni az életben, ha azt igazán akarjuk.

Na de hogy kerültem Kambodzsából Prágába?

A következő posztomban erről is írok majd!

Hogyan kezdj új életet egy idegen országban?

English-version

…vagy egy idegen városban, ugyanabban az országban…

Dél-alföldi falusi lány vagyok, éltem Svájcban, Angliában, Csehországban, Budapesten tanultam, majd két városba is beköltöztem pár hétre Vietnámban. Azt mondják arról írjunk, amiben otthon vagyunk… Nos, azt hiszem ez az én témám 😉

Ha ugyanabban az országban költözünk másik városba, könnyebb dolgunk van, hiszen már ismerjük az országot, a nyelvet, a kultúrát. Ilyenkor sem szabad elhanyagolni az új ismeretségek kötését, hiszen a helyiek mindig olyan tudással rendelkeznek, ami számunkra hasznos lehet. Fontos, hogy tudjuk melyik piac, bolt van a legközelebb, posta, orvos, stb. De mi a helyzet, ha egy másik országba költözünk? Én sokat pislogtam..

Kezdd el tanulni a nyelvet!

Ha úgy költözünk egy országba, hogy nem tanultuk még az ott beszélt nyelvet, itt az ideje elkezdeni. Ha csak köszönni tudunk, már jobban mosolyognak ránk a helyiek, akkor is, ha borzasztó a kiejtésünk. Az, hogy elfoglaltak vagyunk, nem lehet kifogás, mert így vagy úgy találkozunk helyiekkel és akkor megkérdezhetjük őket, hogy hogyan mondják köszönöm, viszlát, stb. A helyiek szívesen tanítják a nyelvet (eddig mindenhol ezt láttam), mert örülnek, hogy érdeklődünk. A legjobb persze mindig, ha be is iratkozunk egy kurzusra, ezt akkor is ajánlom, ha csak 1-2 évet tervezünk az adott országban maradni. Ázsiában találkozni egy cseh-vel és csehül beszélgetni? Nos, megtörténhet, sosem tudhatod, és akkor örülni fogsz, hogy tanultál valamennyit. Ha pedig úgy gondolod nincs nyelvérzéked, akkor olvasd el az egyik előző blogbejegyzésemet.

Ismerkedj meg a helyiekkel!

Megérkezhetünk az adott országba és máris kereshetjük a magyarokat, magyarok Svájcban, magyarok Angliában, magyar találkozó… vagy? Jobban járunk, ha a helyiekkel is ismerkedünk, vagy más expat-okkal, akik ugyanabban a cipőben járnak mint mi – ebben az esetben együtt fedezhetünk fel dolgokat, aminek a vége egy élethosszig tartó barátság lehet -, vagy olyan ott élő külföldiekkel, akik már régebben költöztek ide – ebben az esetben hasznos tanácsadóra lelhetünk. Ha pedig valóban a helyiekkel ismerkedünk, az a lottó ötös. Ők segíthetnek mindenben, ha elakadunk valamilyen ügyintézésben, bármikor segíthetnek nekünk, elkísérhetnek ügyet intézni, vagy telefonálhatnak nekünk egyet. A helyiek barátsága minden országban felbecsülhetetlen érték, a kultúrát is jobban megismerhetjük általuk, csak nyitottnak kell legyünk. Hogyan találkozzunk helyiekkel, ha nem a munkahelyen? Rengeteg weboldal létezik helyi programokkal, kereshetünk facebook eseményeket, csoportokat, vagy csak beírhatjuk a google-be, hogy melyik városban milyen programot keresünk. Ajánlom a Couchsurfing-et is, sok helyi kíváncsi a külföldiek élettörténetére, szeretne tanulni egy másik kultúráról, így ezen a weboldalon nem csak utazókat, de helyieket is találhatunk. Jó kapcsolatot építhetünk ki a szomszédokkal is, illetve a közeli bolteladóval is, hiszen velük sokat fogunk találkozni. Néha egy mosoly elég, akkor is, ha nem mosolyognak vissza. Tapasztalataim szerint néhány ember csak túlzottan meglepődik, talán bolondnak tart kicsit, de aztán másodjára már visszamosolyognak, addigra rájönnek, hogy csak kedveskedni próbáltunk.

Nézz körül!

Hol van a legközelebbi bolt? Posta? Bevásárlóközpont? Kávézó? Mindenkinek más a prioritása, én például a legtöbb helyen a kávézót kerestem. Megkérdezhetünk egy helyit is erről, ebben az esetben azt éreztetjük valakivel, hogy fontos szerepe van a beilleszkedésünkben. Minden új, az emberek, a ház, a lakás. Csak néhány nap kérdése, hogy ezeket megszokjuk, de az a pár nap el kell, hogy teljen valahogy, nem dőlhetünk hátra és lógathatjuk a lábunkat! Induljunk el, sétáljunk a ház körül, vagy pár utcát. Csodáljuk meg a többi házat, mosolyogjunk az emberekre – akkor is, ha nem mosolyognak vissza, néha előfordul. Minél messzebbre merészkedünk az új otthonunktól, annál izgalmasabbá válik a felfedezés. A maps.me alkalmazásban mindig letöltöm az új hely térképét, lementem az új otthonom a térképen, és így nehezen fordulhat elő, hogy ne találjak vissza. Azért Hanoi-ban nehéz volt kimozdulni, mert 1-2 napig nem mertem egyedül átkelni az úton, de ha Európában maradunk, akkor nem lehet gond a kis felfedező-körúttal. Készítsünk képeket is, küldjük haza az otthoniaknak, hogy tudják megvagyunk, biztonságos a környék, semmi bajunk, élvezzünk az új országot. A boltban pedig mindig érdemes felmérni az árakat, azután pedig megkérdezni valakit, aki már évek óta itt lakik – vagy egy helyit -, hogy mit hol éri meg vásárolni. Vietnámban kicsit nehezebb, mert sok árucikken nincs ár és az arcomra nézve áraznak…Azért van néhány szupermarket, ahol előre megadják az árakat, így nem az én nyugati kinézetemnek áraznak.

Találd meg a kedvenc helyi ételedet/italodat!

Nem utolsó szempont az étkezés. Minden kultúra oda és vissza van a saját konyhájáért. Mivel beköltözöl ebbe az országba, nem eszed majd az otthoni megszokott ételeket, nincs rakott krumpli és töltött káposzta – csak álmaidban. Ki kell próbálni a helyi ételeket és megtalálni azokat, amiket szeretünk és azokat, amiket nem. Ez már csak a túlélés miatt is fontos szempont lehet. De ha a kapcsolatépítésre koncentrálunk, akkor azt kell mondjam, hogy a legtöbb helyen konkrétan megkérdezik, szereted-e az ételeket. Akkor leszel szimpatikus külföldi, ha meg tudsz nevezni valamit, amit szeretsz. Nem minden ország konyhája nevezetes, de talán van valami híres italuk, amit ki tudsz emelni. A helyi ember máris büszke arra, hogy egy külföldi valamit szeret az országából. Te magad is jobb kedvre derülsz, mert ráébredsz, hogy nem fogsz éhen halni. Minden országban csodálatos felfedezés, de persze Európán belül nem érhetnek nagy meglepetések. Ázsiában pedig konkrétan azt sem tudom mit eszek – de azért fel tudok sorolni pár ételt, amit szeretek, ha megkérdeznék a helyiek – felkészültem az ilyen szituációkra, valóban szimpátiát ébreszt. Képzeljük csak el, mennyire jól esik, ha egy külföldi arról áradozik nekünk mennyire finom a magyar bor, a töltött káposzta, a rakott krumpli…

Keress barátokat a hobbid alapján!

Ha van egy hobbid, egyszerű a recept. Meg kell keresned azokat az embereket, akik ezt a hobbit űzik. Nekem ilyen a tánc, vagy a jóga. Minden városban találok csoportot, ahol táncolnak, vagy jógáznak, így egyszerűen megtalálom azokat az embereket, akiknek ugyanaz az érdeklődési körük. A különböző csoportokban érdeklődhetünk ismer-e valaki futó csoportot, kézilabdásokat, vagy olyanokat, akik néha együtt fociznak. Ebben az esetben máris egy olyan társaságba kerülünk, ahol egy közös érdeklődési kör már biztosan van. Ez is lehet egy életen át tartó barátság kezdete. Elmehetünk egy “pub crawl”-ra is, ha bulizni szeretünk és olyanokkal szeretnénk ismerkedni, akik a jövőben velünk buliznak. Ha családosak vagyunk, a játszótereken találhatunk más anyukát, apukát, akivel szintén van egy közös hobbi – a gyerek. Persze ebben még nincs tapasztalatom, de valahogy úgy kezdődhet a beszélgetés, hogy megdicsérem vagy a gyerkőcöt, vagy a szülőt és máris szimpátiát ébresztek a másik félben – legalábbis így képzelem. Ha nincs hobbink, akkor itt az ideje, hogy elkezdjünk valamit! Új ország, új élet, új szokások! Senki nem akar otthon ülni! Keress egy hobbit, mindenki talál magának megfelelőt, a sakktól, az úszáson át a jógáig, fotózás, bármi. Ha nincs ötletünk, olvassunk utána a neten, keressünk ihletet, valami biztosan megfogja a fantáziánkat.

Épp csak megérkeztél, de máris hazamennél?

Nos, minden kezdet nehéz. Az első napok a legrosszabbak, utána már mindenhez hozzászoksz. Legyél türelmes önmagadhoz, keresd a segítő embereket, hallgass a helyiekre, olyanokra, akik már egy ideje az adott országban élnek. Járj nyitott szemmel, foglald el magad, tanulj sokat az adott kultúráról, keress magadnak programokat. Ne gondold, hogy azonnal otthon leszel az új helyen, akkor sem, ha egyik városból költözöl a másikba. Eleinte minden idegen, minden új. Ha új lakásba költözöl, vegyél pár színes párnát, vagy olyan dolgokat, amivel otthonosabb áteszed azt a helyet, ahol élsz, ahol élni fogsz. Ha pedig túl vagy az első héten, ünnepeld meg egy pohár vörösborral, vagy egy sörrel, dőlj hátra és élvezd az új életed!

How to start a new chapter in life in a foreign land

I am from a small village in Southern Hungary. Over the last few years, I’ve lived in various places around Europe, starting with Budapest, which is where I ended up getting my university degree. Among other countries, I’ve lived varying durations in Switzerland, England, Czech Republic, and Vietnam (Hanoi and Ho Chi Minh City). I had a borrowed idea in my mind that I should write about something I’m rather passionate about. So, I guess this is the subject matter of my blog!

As logic would dictate, if you move to another city within the country you originate from, the learning curve isn’t very steep because you already know the country, the language, and the culture. And just because you’re moving to such a city, it doesn’t mean you shouldn’t make some local friends. You can learn new things, as the residents there always know something you might not, and this knowledge could be very helpful. This way you find out where the markets are, places to go food shopping, the nearest post office, the local GP/clinic, etc. And of course, let’s not forget about the best deals in town.

But what if you wanted to move to a new country? Well, I for one, was a certainly astounded. The following is a breakdown of how I feel that one should go about following their foreign dream.

Orientation and Acclimatization

Where is the closest grocery store? The Post office? A shopping mall? Café? Our priorities might be different, but chances are that we will all have at least one of these in common. Me, I was always looking for a café. Best way is to ask a local person, because not only do you get a location, but it also brightens up their day.

So when you first move somewhere new, everything is new, the housing situation, the people. In few days you’ll probably stick around the area to get used to these, but as those days pass by, you should start venturing outside. Go out, take map with you, check out the surrounding streets. Look interested at the sights, smile at people, take a city tour. The farther you get from your new home, the more exciting the exploration gets. I have always download offline maps to my maps app, so it is almost impossible to get lost. Depending on the country you’re in, these specifics vary of course. In Hanoi for instance, everything was different from what I had seen previously. Over there, I couldn’t even cross the roads in the first two days. This won’t be an issue in Europe or North America though. Take pictures and send them to people back home, so that they know you’re living in a friendly neighborhood. Message friends and family so they know that you’re safe, doing well and enjoying the new city.

Another strong piece of advice is to check prices in the shops, but don’t buy. Cross check those prices with your local friends or those expats I mentioned, and if it sounds like you’re not getting ripped off then buy it. Bargaining is also big in some countries, so if you know the approximate value of the product, keep bargaining until you’re happy with what you’re paying. Apparently tourists have special prices in some parts of the world. In Vietnam, they looked at my face and quoted a massively blown up price. But fortunately, the supermarkets over there have prices printed on the products!

The language

If you’ve moved to a country with a new language which you don’t know, it’s advisable to start learning it sooner rather than later. Believe me when I say this that even a simple “hi/hello”, regardless of if you nailed the correct pronunciation or not, in the local tongue goes a long way. People will smile at you differently and they’ll generally be warmer. And you can’t ever be too busy to learn the basic greetings. In one way or another you will meet locals, and there will be several opportunities to ask/say hello, thank you, goodbye, etc. From my experience, they’ll be happy to teach you, as it shows that you have genuine interest. A good way to go about getting a hang of the basics is to just sign up for a language course. I’d recommended this regardless of if you’re planning to stay there for a month or a year or two. I learnt the Czech language when I was in Czech Republic. I liked learning it, even though I was planning to leave the country after a couple of years. After I left for my travels in Asia, I met a Czech girl in Cambodia, and we ended up speaking to each other in Czech. It was lovely to have that feeling of accomplishment! She was really pleased, and she told me that she had never talked to any foreigners in her own language! My point is, you never know when you might need the language, or when it’ll come in handy to make a new friend.

If you think you don’t have a talent for languages, but are interested in some tips, have a look at my post about it. How to Learn a New Language?

Get to know the locals

We live in the future. There are so many avenues for one to meet new people these days. As most would prefer to do, they might just try to look for people from their own country through their favorite form of social media. Alternatively, you could try to meet locals or perhaps other expats too, with the latter being closer to home because they’re in the same shoes as you. Making friends with other expats makes sense because it means you can explore the area together, and for all you know you might even end up starting a lifelong friendship! The third demographic of potential friends are the expats that have been living there for longer time, which is sort of the best of both worlds. After all, they were in your shoes not too long ago. Coming back to the first group though, if you get to talk to proper locals, that’s not unlike winning the lottery! They can help you with just about anything. They can make a call for you, help you with legal matters, show you the hidden attractions, bars, cafés, restaurants, etc. The friendship with these people is priceless, and the bonus perk is that you get acquainted with their culture. All you have to do is have an open mind.

So, how do you meet them if they are not in the office/hotel where you are based? There are plenty of Facebook pages and websites where you can find programs, events, parties and festivals. And that’s not even accounting for all the web search results. Personally, I recommend a website called Couchsurfing. It has an app for both the major smartphone platforms, and on this app, there’s a feature called Hangouts. Hangouts essentially shows you other people in your area who are also using Couchsurfing (in real time). People on Hangouts are usually locals who want to swap cultural knowledge over drinks or food. Whatever the reasons for them to be on there, maybe they can’t afford to travel or are interested in practicing a language, or perhaps they’re just looking for a foreign friend. The app aside, it’s also a very good idea to build a good relationship with the neighbors, like the cashier from the corner grocery store or the sweet old lady from down the street who sits in her porch every morning drinking tea, because there’s a very good chance that you’ll meet them more often than not. Like I said before, a single smile can be enough, even if they don’t smile back. From my experience, people may be surprised to see a stranger smiling at them. They might even think you’re a little weird, but the second time you smile at them, they will smile back, because they’ll realize that you were just trying to be nice.

Get to know the local history

It is very important to know the country where you have moved. If you get acquainted with the history, you will understand people and the country more. Go to museums and learn about the country’s history, its arts and, famous historical and culturally relevant people. What are the basic pillars of their culture? What are their national (bank) holidays and why? Is there a king? How’s the current the political situation? If you’re going to live in that country, your work schedule will vary based on all these factors. Also, learn the basic minimum information to be able to live there comfortably. As for the history, learn a little more than the minimum. Another good idea is to research which world famous people were born in that country, and read about their life. My point is, if you take a genuine interest in this new country, the new home will feel closer to your heart than ever before, I guarantee it.

Eat and drink like a local

Cuisine is very important in every country. As a Hungarian moving to Asia, I had to realize that the foods I ate in back home like stuffed cabbage, layered potatoes, pasta with semolina or apricot jam didn’t exist in Asia. You have to try local foods and find stuff which pleases your taste palette. In some countries, they might just ask you if you like the local cuisine. Going back to the point about doing some basic research about the new country, you’d be a polite foreigner if you can immediately list some foods and/or drinks that you particularly enjoy if someone asks you. I get really happy if a foreigner says how much they like Hungarian cuisine. I feel pride! The bottom line is, you’ll feel happier about yourself because you’re not going to be starving. I mean, yeah, there were occasions when I had no idea what I wanted to eat in Vietnam, but, this is an international issue. Although in Vietnam, one main reason for the latter was because I didn’t know some of the local fruits and vegetables. In any case, if anyone asks me what my favorite dish was in Switzerland, or in Vietnam or Cambodia, I now know what to say. And when I do, the local people smile, they feel pride.

Find “your people”

It generally helps if you have a hobby. I practice yoga, and I dance salsa and bachata. I can usually find people interested in the same in any country with a bit of searching around. There are always events, meetup groups, or expat groups where you can just easily ask where the joggers, needle men or the volleyball players are. I saw football teams everywhere. If you have a family, playgrounds can be a decent place to find new friends too. I don’t have family myself, but I was doing a babysitting job, and there were always some people starting conversation about the kids over at the playground. It usually starts with a compliment about the other child or parent, and it helped that I’m already a likable person. If you don’t have a hobby, simply find something you could see yourself getting into. No one wants to sit at home all day. New country, new habits, new memories, new skills. Just off the top of my head, you can find a board games group, ask people to go swimming with you, talk to hobby photographers. Whatever the case may be, there will be something there for you. After a quick online search, you’ll certainly have a couple of ideas.

You have just arrived, and if you don’t have a set duration for your stay, don’t think about the end.

Every new beginning is difficult, but that first scratch makes all the difference. Be patient, look out for helpful people, listen to advice from people who have been there longer than you have. Keep your eyes open, stay busy, stay positive, learn about the local culture, and keep an eye out for interesting events and programs.

Your new house will not feel like home immediately, even if you just moved to another city in your country. Everything will feel strange, maybe even a little overwhelming in the beginning. Colors bring joy, so go get some colorful pillows to liven up your new place, perhaps even some decorations. Customize what you can to your tastes so that you feel more accommodated.

If you survive the first week, celebrate it with a glass of wine (or whatever drink you prefer). Lay back on your couch and contemplate how far you’ve come. Give yourself a pat on the back. This is just the beginning of a whole new adventure!

English version proofread and edited by Pranav (thanks!)