Köszönjük, hogy leszokott

Kudarcok és sikerélmények a végső sikerig – Hogyan szoktam le a dohányzásról?

Gondolj egy sikerélményre.

Legyen nagyobb, legyen kisebb. Bármi.

Sikerült reggel időben elindulnod? Átmentél egy vizsgán? Előléptettek? Sütöttél egy finom sütit? Eljutottál álmaid városába? Az élet tele van sikerélményekkel, amelyeket magadnak köszönhetsz! Gondolj a jövőbeli nehézségekre azzal a gondolattal, hogy már mennyi mindent elértél és véghezvittél az életedben!

Legyőzni a lehetetlent. Legalábbis pár éve még a lehetetlennek neveztem. Azt mondtam magamnak, hogy megpróbáltam, nem sikerült. Többször. Nem ment. Sokan voltak körülöttem dohányosok, és ők természetesen nem támogattak. Nyolc év után mégis letettem a cigit. A következő történet nem arról szól, hogy hogyan tedd le a cigit, ha dohányzol, hanem arról, hogy mindent elérhetsz az életben, ha van benned kitartás és akaraterő.

Én sem értem miért lettem dohányos, és nincs is sok értelme az okokat keresni. A szüleim dohányoztak, ettől függetlenül és nem terveztem követni a példájukat egészen húsz éves koromig, amikor ez csak úgy megtörtént. Gyorsan váltam dohányossá, és évekig nem zavart. Aztán az ötödik évben már azért kezdett zavarni, mert szerettem volna minél többet mozogni, egészségesebben élni, de ez valahogyan nem fért össze a dohányzással. Ideje volt leszokni, és természetesen újévkor megfogadtam, hogy ennyi volt. Néhány hétig tartott, utána visszaszoktam. Nem használtam semmit, nem volt helyettesítő tevékenység, dohányzás naplót vezettem egy hétig, hogy megfigyeljem miért cigizek, aztán egyszer csak eldöntöttem, hogy mától már nem gyújtok rá.

Egy évvel később kórházba kerültem egy fertőzés miatt, és adódott egy újabb alkalom, hogy letegyem a cigit. Mivel nehezen jártam, nem tudtam elhagyni a kórházi ágyat, így elkezdhettem a dohánymentes életet.

Néhány hétig. 

Megint. 

Milyen bosszantó, amikor már másodjára is megbuksz egy vizsgán! Hát a akkor sem adtam fel! Újabb és újabb ötleteim lettek. Vettem Nikotinos rágót, de csak arra volt jó, hogy feltűnően jobb kedvem legyen. A Nikotinos rágóban ugyanis annyi volt a Nikotin, hogy kellemesen lenyugtatott és fülig érő mosollyal pötyögtem a laptopomon. 

A lényeg az volt, hogy ne adjam fel.

A nyolcadik évben már csak néztem, ahogy cigizek. A változásnak egy fontos pillanata, amikor ember rájön, hogy nem elégedett önmagával. Elkeseredtem. Nem tetszett, amit láttam. Ezért többet cigiztem. Még szomorúbb lettem, és még többet cigiztem. Belekerültem egy ördögi körbe és nem tudtam, hogyan fogok ebből kikerülni. 

Aztán jött a gondolat, hogy felmondok a munkahelyemen, és ez a gondolat akármilyen ijesztő is volt, csodálatos érzéssel töltött el. Azon a napon, amikor ezt eldöntöttem, mosollyal az arcomon feküdtem le aludni. A felmondás mellett sok új gondolat fogalmazódott meg bennem, tervezni kezdtem, ötleteltem arról, mit fogok csinálni és ez jó érzéssel töltött el. Tudtam, hogy a terv része lesz az is, hogy letegyem a cigarettát, de nem tudtam, hogyan csináljam. Eddig minden próbálkozás megbukott, mi legyen a következő módszer? 

Nem tudtam. 

Aztán egyik este volt egy álmom. 

Álmomban konkrétan eldobtam a cigit.

Tisztán emlékszem erre az álomra, és úgy gondolom egy üzenet is volt magamnak. Másnap reggel kimentem a villamoshoz és elhagytam a reggeli cigit. A szokásosat, amit a lakásomtól a villamosmegállóig szívtam. Aztán a másodikat, amit a metrótól a cég bejáratig. Megittam az első kávémat, és nem mentem ki utána cigizni. Emlékszem az első nap milyen nehéz volt, egy tréningen vettem részt, és a szünetben láttam, ahogy a dohányosok összegyűlnek, és mint az ezeréves barátok kimennek rágyújtani. Ott akartam lenni. Érdekelt, mi lehet a téma, nem akartam lemaradni, benn akartam lenni a VIP körben. Míg ők nevetgélve kimentek, én végig ültem egyedül a szüneteket. Egyedül. Kimaradtam.

A nap végén hazamentem, bámultam ki az ablakon, és letöltöttem egy App-ot, a Kwit-et.

Az első két hét nagyon nehéz volt volt. Azt mondták majd felszedek pár kilót, mert ez lesz a helyettesítő tevékenységem. A kollégám, akivel lejártam cigizni, megszólta, hogy már nem megyek vele.

“Hát, miattad egyedül kell lemennem!”

– mondta többször is haragosan, próbálta viccesen, de inkább zavaró volt.

Más sikere nem a mi kudarcunk. De ha a másik sikeréhez akár csak egy jó szóval is hozzájárulunk, akkor már részese lehetünk valaki sikerének.

Amikor felmondtam, még több rosszalló kommentet kaptam: “Leszokik a dohányzásról, most meg felmond” – túl sok volt a változás. Minden egyszerre jött. Nem ittam alkoholt hetekig, hogy könnyebbé tegyem a leszokást, a kávét viszont nem hagytam el. Mindig volt víz az asztalomnál, vagy a táskámban, ha cigizni szerettem volna, csak ittam egy nagy pohár vizet. Aztán teltek a napok, és az applikáció szorgalmasan számolta az órákat, a napokat, az el nem szívott cigiket…

Mindenből volt egy első. Egy első kint töltött este a barátaimmal, amikor nem gyújtottam rá, az első pohár bor, az első hazalátogatás, az első kártyázás az otthoni barátaimmal, akik mind cigiznek… 

Aztán jött az utazás. Három hónap után egy vietnámi diszkóban megkértem az egyik ismerősömet, hogy adjon egy slukkot, ami után tíz percig könnyezve köhögtem. Akkor jöttem rá, hogy mennyire nincs szükségem a cigarettára, megkönnyebbültem, megszabadultam egy régóta tartó rossz szokásomtól. 

Még egy év után is törtek rám álmok, amelyekben dohányoztam. Már tudom, hogy ez csak a leszokás része, az agyamnak is le kell szoknia, és az hosszabb idő, mint a fizikai leszokás. Hosszú utat tettem meg addig, amíg végül letettem a cigit, de megcsináltam.

Nekifutottam párszor, és el is buktam párszor. 

Viszont mindig tudtam, hogy újra fogok próbálkozni. 

Próbálkoznom kellett. 

Mert anélkül nem sikerült volna.

Mindig lesznek, akik visszahúznak

Reklámok

Újrakezdés 5 lépésben

“A rombolás áldás, mert az egyetlen út az újjáépüléshez.” — Ízek, Imák, Szerelmek c. film —

Az újrakezdés egyfajta rombolás utáni újjáépülés, amelyet mindenki máshogy él meg. Azt jelenti, hogy előtte ott valamit elhagytunk, részese voltunk egy nagy változásnak, amelyet vagy mi okoztunk, vagy csak megtörtént. Legutóbb Kambodzsából kerültem Prágába, most Indiából

Körülbelül tíz évvel ezelőtt megismertem egy magyar anyukát, akiknél vigyáztam néha a kisbabára. Akkoriban költöztem a fővárosba.  Elmesélte, hogy milyen nehéz volt neki új életet kezdeni, amikor vidékről a fővárosba költözött. Elmondta, hogy kapott a szüleitől egy üres lakást, és mivel tudja, milyen érzés új életet kezdeni egy bútorok nélküli lakásban, így szívesen nekem ad pár bútort, hiszen ők a férjével pont ezek lecserélését tervezik. Bár gyönyörűek voltak a bútorok, közel sem jártam egy saját lakáshoz. Ő pedig egyáltalán nem gondolta magát szerencsésnek, sőt, kudarcnak élte meg azt, hogy CSAK egy bútorozatlan lakást vettek neki a szülei. Minden hozzáállás kérdése, és nem csak úgy mondják, valóban így van. Mindenkinek más az újrakezdés, hiszen mindenki mást visz magával egy új élethelyzetbe. Sokszor újrakezdtem az életben (sokszor más országban), és eddig mindig valahogy könnyebb volt. Egy év utazás után ismét belevetettem magamat a multik világába, hogy a kalandvágyó személyiségemet össze tudjam egyeztetni a karrierista természetemmel.

Az elhatározás

Körülbelül egy évvel ezelőtt tettem meg Észak-Dél Vietnám útvonalát a hátizsákommal, és hosszú távú tervek nélkül, de annál boldogabban sodródtam az árral. Apró élményekben találtam meg a sikereimet, miközben egyre több fantasztikus emberrel ismerkedtem meg az úton egyre több csodálatos kalandot átélve. Az egyik élményem volt a cica-szitterkedés, amelynek köszönhetően kétszer – összesen 4 hetet – lakhattam egy modern háromszobás, medencés lakásban Ho Chi Minh városban.

A tulajdonosokkal megegyeztünk, hogy június közepétől 7 héten keresztül megint vigyázok a kis Sylvie cicára. Az eredeti terv szerint tehát májusban itthon lettem volna Európában, aztán pedig repültem volna vissza Vietnámba. Aztán jött a kérdés a fejemben: Minek? Az angol tanítást akkor élveztem a legjobban, amikor önkéntesként csináltam, a helyettesítések stresszesek voltak, és nem tudtam magamat hosszú távon ebben a pozícióban elképzelni. Szükségem volt egy kis állandóságra, változásra, megszólalt a belső hang: Itt az ideje egy kicsit hazamenni.

A tervezés – az első lépés

A tervezés párhuzamosan zajlott a kivitelezéssel. Először is le kellett mondanom a cica-szitterkedést, aztán haza kellett repülnöm Európába. A Vipassana meditációs tréning után április utolsó napján fájó szívvel elhagytam Indiát. Az Etiópiai légitársasággal repültem Bécsbe mindösszesen 91 ezer forintért, ebbe beletartozott egy 10 órás layover Addisz-Abeba repterén. A repjegyek nézegetve Budapestre a legolcsóbb jegy 160 ezer körül mozgott, így megnéztem Mumbai-ból hová lehet repülni a legolcsóbban szinte bárhová Európába, ahonnan már egy busszal, vonattal is hazajutok. Így kerültem Etiópiába.

Addisz-Abeba repterén láttam egy félretolt kiégett repülőt – kereshetnének egy új marketingest -, aztán háromszor körbejártam az egészet (nem volt túl nagy), hogy találjak egy működő konnektort. Internet néha volt, legtöbbször nem, kártyával nem lehetett fizetni, az étteremben pedig rideg kiszolgálás, érdektelen eladók, felszolgálók fogadták a turistákat. Naivan bementem egy szuvenír boltba, majd meglátva a 12 dolláros hűtőmágnest lassan, de biztosan elhagytam az árusító helyet. A reptérről bővebben Vándorboy oldalán olvashatunk.

Éjfél után indult a repülőm Bécsbe, addigra már nagyon fáradt voltam, így életemben először megtörtént, hogy felszállás előtt elaludtam a repülőgépen.

Pokorny Lia: Dolgok, amikért érdemes élni – egy volt a “repülőgépen felszállás előtt elaludni”

Amikor felkeltem, már nagyon rázkódott a gép, én pedig majdnem leestem az ülésből, és csak egy kérdés fordult meg a fejemben: Nem úgy van, hogy felszállás előtt a légiutaskísérő végigsétál és megnézi, hogy mindenki be van-e kötve?

15 eurórért utaztam Bécs-Szeged vonalon Flixbus-szal, és volt elég időm, hogy az Etióp főváros élményét halvány emlékké alakítsam – vagy legalábbis, hogy megpróbáljam.

Az átmenet

Ne felejtsük el, hogy az újrakezdés elején mindig van néhány hét átmenet. Ez az időszak lehet a legnehezebb a kivitelezésben, de mindig arra kell gondolni, hogy milyen jó lesz majd utána, amikor már belerázódtunk az új élethelyzetbe. Legyen az többé-, vagy kevésbé megszokott, legyünk kissé, vagy jobban tapasztaltabbak benne, a lényeg, hogy tudjuk Minden kezdet nehéz, később pedig már minden könnyebb lesz.

Nálam ez azzal kezdődött, hogy néhány hetet a családommal töltöttem, elláttam őket apró ajándékokkal – indiai édességekkel Guru Kripa boltjából, hűtómágnesekkel azokból az országokból, ahol jártam – , elmentünk színházba, mert bármilyen nehéz élethelyzetben legyen is az ember, a kikapcsolódás, a szórakozás fontos! Pokorny Lia előadásán (Dolgok, amikért érdemes élni c. darab) számtalan dolgot hallhattunk, amikért érdemes élni, én is elgondolkoztam, hogy engem mi motivál, illetve mik azok, amik nélkül el sem tudnám az életemet képzelni. Bár a darabban elég jól összeszedték az élet apró örömeit, én csak annyit tettem hozzá az egészhez, hogy milyen szerencsés vagyok az elmúlt pár hónapért, a kitartásért, az élményekért, az új barátságokért, na meg persze azért, hogy milyen gyorsan munkát kaptam Prágában (ismét).

A kidolgozás

Ha hátra dőlve lábat nyújtva tátott szájjal várjuk a sült galambot, nem fog a szánkba repülni.

“Ahhoz, hogy elérjük a várat, át kell úsznunk a vizes árkot.” — Ízek, Imák, Szerelmek c. film—

Mindenkinek mást jelenthet a kidolgozás, az én esetben először is munkát kellett találnom. Frissítettem a Linkedin profilomat, beleírtam az önkénteskedést az önéletrajzomba, majd elkezdtem munkákra jelentkezni. Néhány telefonhívás után pedig már el is kezdődtek a komolyabb interjúk, majd május 27-én megkaptam az első ajánlatot Prágából június 1-i kezdéssel. Nem hezitáltam, elfogadtam, költöztem. Bár a munkakeresés sokszor hónapokba is telhet, és a diploma megszerzése előtt valóban nehezebb is volt munkát találnom, próbáltam nyitott lenni a lehetőségekre, felkerestem a régi ismerősöket, elhíreszteltem, hogy munkát keresek. Természetesen az első munkanapon már azt számoltam hány szabadnapom maradt még utazásra idén, tehát nem tervezek otthon ülni a következő hónapokban. Most Prágai expat lettem, aki esetleg ide látogatna írjon nekem nyugodtan, ha pedig szívesen olvasnátok a városról, tavaly ajánlottam októberi hosszú hétvégére.

A jelen (a jövő gyermeke)

Nem terveztem konkrétan Prágába visszatérni, így alakult. Tudom, érzem, hogy van itt még tennivalóm, és ezért jöttem vissza. Találtam egy munkát, négy hét után már egy lakást is, a barátaim pedig már itt voltak. Így is nehéz volt az újrakezdés, de tudtam, hogy csak az első pár hét lesz ilyen, hiszen lassan visszarázódok. Nehéz visszaülni az irodai székbe egy év utazás után, de érzem a változást. A meditáció és az ottani tanítás segített abban, hogy nyugodtabban menjek be dolgozni, vagy kezeljem a kezdeti stresszt. Remélem nem fogom “csehül” érezni magamat, továbbra is álmodozó leszek, és erre biztatok mindenkit.

Talán nem kezdtél újra semmit mostanában, de gondolkozol rajta, hogy egy régi hobbit visszacsempéssz az életedbe? Hiányzik egy rég nem látott ismerős és ráírnál? Legyen a változás kicsi, vagy nagy, az, amit előidézhet, lehet sokkal hatalmasabb, mint gondolnád. 

Megérkezés Indiába

Az élet művészete

beszámoló a tíznapos Vipassana meditációs élményemről Indiában

Hogyan fejleszthetjük ki a tudatunk feletti kontrollt? Hogyan éljünk békében és teljes belső harmóniában? Hogyan váljunk erőssé ahhoz, hogy másokon is segíteni tudjunk?

Tíz napra beköltöztem egy Vipassana bentlakásos meditációs kurzusra a Dhamma Vipula meditációs központba Mumbai-ban, Indiában, hogy a fenti kérdésekre és még sok minden másra választ kaphassak. Fájdalmas volt testileg és lelkileg, mégis úgy érzem sok hasznát veszem majd a tanításoknak a mindennapokban.

Miről is van szó?

Ne gondoljuk, hogy tíz nap csendes pihenésről van szó!

“a 10 napos tanfolyam elvégzése meglehetősen komoly fizikai és mentális igénybevételt jelent” —dhamma.org—

Mielőtt jelentkeztem, rengeteget olvastam a technikáról, mindenhol említették a fájdalmas élményt a sok pozitívum mellett. Mivel a fájdalomtól nagyon féltem, így egyszer már meggondoltam magamat, miután bekerültem egy kambodzsai kurzusra, de mostmár nem bánom, hogy csak másodjára vettem rá magamat arra, hogy valóban végig csináljak egy ilyen kurzust. Az is közre játszott a döntésemben, hogy március elején Rishikesh-ben egy Ayurveda/Ájurvéda konzultáción megjegyezték, hogy a Tűz+Víz/Pitta* testtípusomnak fontos a nyugalom, a gyógyuláshoz vezető út része lehet egy ilyen Vipassana meditációs kurzus. Hát legyen!

*Az Ayurveda/Ájurveda gyógyászat a megelőzésben, az egészséges életmódban hisz, egy ősi indiai gyógymód, amelyben három tesstípust különítenek el (Váta, Pitta, Kátha). A testtípus megismerésével megtudhatjuk mi billent ki minket az egyensúlyból, a harmóniából, és helyreállítjuk, helyrehozhatjuk azt.

A technikát a 2500 évvel ezelőtti Siddhartha Gautama, ismertebb nevén a Buddha személyéhez kötik, aki egy fa alatt a felvilágosodást keresve gyakorolta azt. A meditációs technika önmagunk megfigyelésén alapszik, S.N.Goenka tanító videóiból, hanganyagokból állították össze a kurzust, ami mindenhol ugyanolyan, mindenhol ugyanazzal a napirenddel és struktúrával ( a világ minden táján elérhető, tehát nem szükséges feltétlenül Indiába utazni miatta).

Miután végigcsináltad a napi teendőket: Légy Boldog!

A barátok az első pillanattól kételkedtek abban, hogy magamnál vagyok. Négykor kelni, tíz órát ülni vacsora nélkül? Ezek ragadták meg a figyelmüket, én pedig csak az eredményre, az élményre koncentráltam, illetve a sok hasznos tanításra, amire szert tehetek mások tapasztalatai szerint. Az öt órai puffasztott rizses nasi nem is volt olyan rossz, és egyébként sem ajánlatos tele hassal meditálni (nem is működik egyébként mások szerint).

Rengeteg helyen olvastam a hihetetlen élményekről, amiket a volt diákok átéltek, és az egyik barátnőmtől, – akinek eredetileg az esküvőjére Indiába jöttem – is sok pozitív hatásról hallottam.

A meditálók a gyakorlással fokozatosan elérik, hogy életüket úgy lássák ahogyan az van és nem úgy ahogy látni szeretnék. Kiegyensúlyozottságot, emelkedett egykedvűséget érnek el, amit az életben jelentkező nehéz helyzetekben is képesek lesznek fenntartani. Ennek megfelelően az olyan negatív viselkedési formák, mint feszültség, harag, irigység, félelem és türelmetlenség fokozatosan leépülnek és helyükbe olyan pozitív minőségek lépnek, mint kiegyensúlyozottság, nagyvonalúság, elfogadás és türelem. ” —dhamma.org—

A 10 nap alatt egy könyv sem lehetett nálam, hogy lefoglaljam az agyamat valami mással. Egy külön szobát kaptam magamnak légkondícionálóval felszerelve, egyszerű vödrös fürdővel, leadtam a telefonomat, laptopomat, nem nézhettem senkire, nem szólhattam senkihez (mindenféle kommunikáció tilos volt, = Nemes csend), és minden nap a tanító videóinak nézése volt a Napom Fénypontja. Ekkor hangzott el ugyanis, hogy hányadik napon vagyok túl, illetve a legfontosabb az egészből az volt, hogy eltelt egy nap, megcsináltam.

The first day is over… The third day is over… The tenth day is over
Eltelt az első nap…. Eltelt a harmadik nap…. Eltelt a tizedik nap

A tíz napon kívül tehát semmit nem veszíthettem az egészből, az ételt és a szállásomat az előző diákok adományaiból finanszírozták, akik a tíz napos kurzusból már valamilyen szinten profitáltak, vagyis ha megcsinálták a kurzust és utána még adományoztak is, akkor csak nem lehet ez olyan rossz! – gondoltam.

Hogyan éltem meg?

Az érzékek megfigyelése. A tudat élesítése.

  1. nap – A természetes légzés megfigyelése
  2. nap – Az orrlyukak, orr, felső ajak feletti rész megfigyelése
  3. nap – Az orrlyukak, felső ajak feletti rész megfigyelése

Az első napon a figyelem összpontosítását a lélegzés megfigyelésével kellett megtanulnunk, illetve a harmadik napra már az orrunknál kellett megfigyelnünk a természetes lélegzést. Fontos volt, hogy a testünk megfigyelése közben fellépő jó és rossz érzeteket ne könyveljük el jónak, vagy rossznak, ne érezzünk vágyakozást a jó iránt, vagy hiányt, ha nem jelenik meg, de ne gondoljunk útálattal, haraggal a rossz érzetekre, a görcsre a lábban, a fájdalomra.

Ne reagáljunk a viszkető orra, tapasztaljuk meg azt, hogy elmúlik. Elfogadjuk, megfigyeljük és átéljük az elmúlást, a természet törvényét, mialatt az érzeteket tapasztaljuk a testünk felületén, majd bennünk is. Mindez a tudat élesítésével kezdődik, amikor az orrunkra, az orrlyukakra, a felső ajkunk feletti részre koncentrálunk, megfigyeljük a légzést, megfigyeljük a levegő érintését a bőrünk felszínén. Az első élmények közé tartozik a sok tüsszentés, hiszen fontos, hogy ne reagáljunk, tehát ha a levegő miatt viszket az orrunk, türelmesen várjunk, amíg a viszketés elmúlik. A viszketés valóban elmúlik, és ráébredsz, hogy talán eddig ezt nem is figyelted meg. Aztán a szobámban megvakartam az orrom, és ráébredtem, hogy mennyi mindent is csinálunk úgymond tudattalanul, persze azt is tudatosan, csak az agyunk olyan részével tudatosan, amire nem figyelünk oda a mindennapokban. Mert kifelé éljük az életünket, nem töltünk időt önmagunk megfigyelésével.

A tudat edzése. A türelmet fejleszteni, a tudatot edzeni nem könnyű dolog, de viszonylag hamar átélhető egy kisebb eredmény. Az első két napban a zavaró gondolatokkal küzdöttem, az utazásaim élményeire gondoltam, és arra, hogy mit fogok csinálni, ha hazaérek. Fontos volt, hogy ne érezzem magamat rosszul, amiért elkalandoztak a gondolataim, hanem ezt fogadjam el, és térjek vissza a légzés megfigyeléséhez. Tehát itt is ki kellett fejlesztenem egy semleges érzetet, egykedvűséget. Ez a rész nagyon nehéz volt, mert sokszor kudarcként gondoltam arra, hogy elkalandoztak a gondolataim.

4. naptól – Vipassana meditáció tanítása és gyakorlása

A meditációs terem előtt kiírták, hogy a Vipassana első napja következik. Izgatottan vártam, miről is lesz szó. Ekkortól már gyakorolnunk kellett az “Erős elhatározást”, ami azt jelentette, hogy az egyórás meditációt végigüljük pozíciónk megváltoztatása nélkül.

Légy a tudatod mestere, a bátorság harcosa!

A fájdalom elmúlik. Mikor már nem éreztem a lábamat, valóban elmúlt. Aztán jött a gong, ami a meditáció végét jelentette, én pedig nem bírtam felállni. A két kezemmel próbáltam felemelni magamat, de nem sikerült, így csak jót nevettem magamon, aztán előbb kivettem a lábaimat a törökülésből, hogy újjáéledjenek. Azt mondták, hogyha az egy óra alatt négyszer változtattál pozíciót, akkor a következő meditáción próbálj meg már csak háromszor, és így tovább.

Az első napon mindenkinek csak egy egyszerű meditációs párnája volt, aztán ahogyan teltek a napok, jelentek meg reggelente a háttámaszok és néhányaknál egy-egy plusz párna.


Mivel az első napokban a tudatunk élesítésére koncentráltunk, innentől kezdve a testünk egyes pontjain kellett végigmenni, először fentről lefelé, minden egyes testrészt megfigyelve addig, amíg egy érzet meg nem jelenik ott. Amint megjelent egy érzet, tovább kellett haladni a következő testrészre, pontról-pontra megfigyelve minden egyes testrészt. A negyedik naptól kezdve már nehezen aludtam el, az ágyban fekve minden testrészemen éreztem valamit, olyan volt kicsit mintha feltúrbózták volna az érzeteimet, beleértve a hát- és fejfájást is. A tanítás szerint ha sikerül kifejleszteni, átélni az érzetek iránti egykedvűséget, és a fájdalmat eltűrve végigülni a meditációt, a mindennapok nehézségeivel megküzdeni már sokkal egyszerűbb lesz.

A tanító sokat beszélt az érzületekről, mint a harag, félelem, útálat, arról, hogy amikor valakire haraggal, vagy útálattal nézünk, az egész testünket forróság öntheti el, kellemetlen érzet jelenik meg a testünkben. El kell fogadnunk ezt a negatív érzetet mindenféle reakció nélkül, megfigyelni, majd észrevesszük, hogy egyszer csak eltűnőben van. Miközben másban keressük a hibát, magunkba sokszor nem vagyunk képesek “belenézni”. Pedig ezek az érzések melegségként, tűzként bennünk jelennek meg. Amikor haragszom valakire, mert megbántott, vagy rosszat tett ellenem, a mellkasomban érzem a melegséget, azt, hogy annak a személynek a jelenléte irritál. Ekkor azt mondom, milyen ellenszenves, útálatos, vagy rossz ez az ember. Az is lehet, hogy haragszom rá, mert nem tetszik a haja, vagy a ruhája. Az is lehet, hogy 20 éve az iskolában cikizett. De amikor mások ránéznek, ők is ugyanezt érzik? Nem valószínű. Ezek az érzések kialakulhatnak bennünk, és ezeket kezelni kell. Ha nem edzük a tudatunkat, akkor a harag gyűlöletté válhat, aztán rosszabb esetben később tettlegességig fajulhat. Ehelyett a Vipassana mutat egy olyan utat, hogy leküzdjük ezeket az érzéseket, hiszen átéljük az elmúlást az érzékek megfigyelésével. Nem hiába kezdték el a Vipassana meditációt indiai majd később más országok börtöneiben is tanítani (Film: Ülök és meditálok, többszörös díjnyertes dokumentumfilm).

“A tudatban nem lehet béke és harmónia, ha azt negativitások és szennyeződések uralják.” —S.N.Goenka

6.-9. nap – A nyugalom és az erős elhatározás további gyakorlása

A testrészeken megjelenő érzetek megfigyelésére kellett koncentrálnunk továbbra is, ekkor már fentről-le, lentről-fel, majd megfigyelnünk egyfajta “áramlást”, azt pedig gyakorolni szimmetrikusan két kézen, két lábon fentről le, majd lentről felfelé. Lassan nem csak a felszínre hanem a belső érzetekre is koncentrálhattunk, a koncentráció pedig egyre nehezebben ment a szinte elviselhetetlen fájdalom miatt, amit az ülés okozott. Nagyon fájt mindenem leginkább attól, hogy próbáltam nem változtatni a pozíciómat. A hetedik naptól már a pagodában, saját cellában meditálhattunk, itt nagyon meleg volt, a legfőbb érzet a fájdalom és a meleg volt, de azért szerettem, mert senki köhögése nem zavarta meg a koncentrációmat. A csoportos meditációkon kívül szinte már mindegyik meditációt itt lehetett tölteni, de mivel nem figyelte senki, hogy a pagodába mennek-e a tanulók, így sokan elmentek a szobájukba. A nyolcadik naptól már alig voltunk tízen a negyvenből, akik a reggeli 4.30-as meditáción megjelentek. Az alvás már nem csak az érzetek miatt volt nehéz, hanem a fizikai fájdalom miatt is, nem számított, hogy ülök, állok, vagy sétálok a kertben, ugyanúgy fájt mindenem. Szinte minden este rémálmaim voltak, és lelassultam sétában, étkezésben, mindenben. A szünetekben sokszor pihentem, aludtam, hogy egy kicsit regenerálódjak.

10. nap – A nemes csend vége

Talán erre a napra vártam a leginkább, bár próbáltam leküzdeni a vágyakozást, a türelmetlenséget, nehéz volt a telefonom nélkül, nem tudtam a külvilágról, a barátokról, családról semmit. Ezen a napon reggel tanultunk egy új technikát, a Metta meditációt, ami a jóakarat gyakorlását jelentette. A Vipassana meditáció végén néhány percet erre kellett koncentrálnunk, hogy a jövőben mások felé jóakarattal forduljunk, ezáltal generáljunk másokban, a világban kedvességet, szeretetet. A 9 órai reggeli csoportos meditációval megszűnt a Nemes csend, vagyis beszélgethettünk egymással. Felvehettük a leadott értékeinket, a sorban állva pedig végre megkérdezhettük egymást, ki hogyan élte át a tíz napot. Sokként ért ez a nap, annyira hangos volt, hogy fájt a fejem. Egyedüli külföldiként sokan kérdezték, hogy honnan jöttem, mióta vagyok itt, én pedig néhány mondat után “elmenekültem” a szobámba. Bele sem mertem gondolni, milyen lesz a 11. nap, visszatérni a zajos városba, a mindennapokba. Visszakaptam a telefonomat, és elújságoltam a barátnőmnek, aki ajánlotta a kurzust, hogy végigcsináltam. Büszke voltam magamra és el sem akartam hinni.

11. nap – A Szabadulás napja

Bár elhagyva a meditációs kurzust többször is visszavágytam a csendes, békés központba, amikor ott éltem, bent voltam, sokszor éreztem magamat bezárva, és erre a napra mindig úgy gondoltam, hogy a szabadulásom napja. Azóta inkább úgy látom, hogy a meditációs kurzus utáni életem első napja. Reggel hétkor hagyhattuk el a központot, de én és még páran maradtunk, hogy segítsünk a kimosott ágyneműket kiteregetni, illetve összepakolni a meditációs teremben. Az önkéntesek közül az egyik néni mindenkinek nagyon kedves emlék maradt, hozzám is külön odajött, és kifejezte háláját, hogy ott voltam, hogy ilyen szépen végigcsináltam, betartottam minden szabályt, és hogy maradtam segíteni. Én pedig megköszöntem neki, hogy önkénteskedett, ezzel is lehetővé téve nekünk, hogy ennek az egésznek a részesei legyünk. (Lent: a néni és a 11. napi reggeli)

Mit tanultam?

A tudatom kreálja az életem. Minden szenvedés forrása a tudatom.

Sokkal erősebb és kitartóbb vagyok, mint azt gondoltam.

Minden elmúlik. Ez a természet törvénye.

Az elmúlást magamon tapasztaltam meg az érzetek elmúlásán keresztül, ez pedig rossz emlékek elengedését is lehetővé tette a tíz nap alatt. Bár konkrétan a légzésre, a testem megfigyelésére koncentráltam, felbukkantak régi fájdalmas emlékek, amelyeket sikerült elengednem, elfogadtam, hogy ezek is elmúltak. A tanítás szerint a múlt az már a múlté, a jövő még nem jött el, ezért koncentráljunk a jelenre, legyünk tudatában annak, ami most történik velünk, amit most érzünk, hiszen a jelenünk a jövőnk gyermeke!

S.N.Goenka ismertető videójáért kattintsatok ide. További kérdés esetén vagy ha érdekel a meditációs tréning, írjatok e-mailt, vagy küldjetek üzenetet a Facebook-on, szívesen küldök több információt.

Legyen minden lény boldog!

A layover

találkozások úton Indiába

Eljött az idő, hogy tovább lépjek és elinduljak a kis megszokott világomból, hátrahagyva Ho Chi Minh várost, és Vietnámot (bár lehet csak egy időre) elindultam Indiába. Az utazás maga azonban ismét megváltoztatott egy kicsit, az emberek, akikkel az úton összehozott a sors, tanítottak, meséltek, velem nevettek, átadtak valamit. Amikor elindultam, nem voltak magas elvárásaim, sőt, csak valahogyan oda akartam érni Új-Delhi-be. Couchsurfing-eltem Kuala Lumpurban és az egyetlen dolog a városban, ami érdekelt, a Petronas ikertorony volt.

Miért pont India? Az alap motiváció az egyik barátnőm esküvője volt, a vietnámi esküvő után ez volt a következő a nemzetközi esküvők listámon. Úgy döntöttem, eltöltök pár hetet ebben a “másik világban”, hiszen csak így nevezik azok, akik már voltak ebben az országban. Vietnámról is ezt mondták, és igazuk volt.

Belefér még egy világ az életembe? Meglátjuk.

Elindulás

Mióta októberben egy majdnem széteső repülővel utaztam Bangkokból Phnom Penhbe, vannak félelmem a repülőn. Két nappal indulás előtt már gyomorgörcsöm volt, aztán jött még a “Jajj elfelejtek valamit”, és a “nehogy lekéssem a gépet” sztori.  Csütörtökön délben még pénzt váltottam, ötkor pedig már teljesen izgatottan, idegesen, szomorúan és boldogan a reptérre tartottam. Természetesen a motortaxim alig talált meg, aztán a Domestic (vagyis országon belüli) reptérre vitt, de szerencsére csak 15 percet kellett sétálnom a nemzetközi reptérig. Leadtam a táskámat, amit tudtam, vagyis reméltem, hogy majd Delhi-ben újra látok; végül is mi a legrosszabb dolog ami történhet? Veszek új ruhákat, a biztosító meg kifizeti (természetesen a szerződésben foglalt ár-limitig). Szóval tényleg koncentráltam a pozitív gondolkodásra, de akkor is féltem magától a reüléstől. Azért, hogy jobban érezzem magam, cikkeket olvastam, amikből annyit tanultam, hogy ne igyak kávét, teát, csak vizet, az hidratál, illetve statisztikákat néztem, mennyire biztonságos repülővel utazni.

“Nyugi”

A repülés a második legbiztonságosabb utazási mód. És mi az első? Utazás lifttel. Hát ezen lehet vitatkozni.

Ahogy elindult a gép, rámtört a sírás. Az a sok ember, akit megismertem, az a sok ember, akiket meg fogok ismerni. Sírtam mert elhagyom Vietnámot, sírtam, mert boldog voltam, hogy micsoda élmények részese lehettem és lehetek. Sírtam, mert rámtört a honvágy. Hiányoztak a szüleim, az otthoni barátaim, a vietnámi barátaim, a barátaim a világ körül, de sírtam azért is, mert nem akartam elhinni, hogy mindez velem történik.

És aztán a repülőn valóban volt turbulencia, nem is kicsi, és sajnos nagyon ideges lettem. A hármas ülésben senki nem ült mellettem, csak eggyel arrébb, egy fiatalabb szőke srác,  megkopogtattam a vállát:

“ – Elnézést, nagyon félek, beszélgethetnék egy kicsit?” –  eléggé megleptem (egyébként magamat is), majd mosolyogva (“Mi a …” arccal) ennyit felelt :

“ – Ööhm…és miről szeretnél beszélgetni?”

“ – Például elmondhatnád, hogy ezerszer repültél már, és ez milyen biztonságos, meg a turbulencia csak átmeneti, ilyesmik” – rámosolyogtam, és reméltem, hogy ugyanilyen sorrendben megismétli.

Ennél sokkal többet kaptam. Nem csak megismételte, de valóban komolyan vette a “feladatát”. Azt mondta, gondoljak a papír repülőre. Gondoljak arra, hogy a papír repülőt eldobva is mozog a repülő, mert így repül. Így az, hogy mi is mozgunk, azt jelenti, hogy haladunk. Ha nem mozognánk, nem haladnánk előre. Erre gondolva, őt hallgatva teljesen megnyugodtam, ezerszer megköszöntem neki, még Kuala Lumpurban is a reptéren. Mikor leszálltunk mondta, hogy azért ő is akkor a legnyugodtabb, mikor megérkezünk, de ez mindenkivel így van, amikor utazik. Mosolyogtam, amikor elváltunk, az járt a fejemben: “Micsoda találkozás! Ennek így kellett lennie.”

Kuala Lumpur

Büszkén belépve az országba a kis hátizsákommal (kb. 20 órám volt a következő gépig) elindultam megkeresni a Couchsurfing szállásadómat, aki kijött elém a reptérre, pedig elég későn érkeztem meg, majd hazavitt, és az otthona egy órára volt a reptértől. Ráadásul ő másnap dolgozott. Azt mondta, mivel nem maradok sokáig, így szeretett volna jobban megismerni, azért is jött ki a reptérre, hogy legyen időnk utána az autóban beszélgetni. Aztán kiderült, hogy öt évig volt pilóta, így mesélt a turbulenciáról kicsit. Ezenkívül kiderült, hogy dolgozott már ezerféle állásban, így kaptam karrier tanácsadást, életvezetési tanácsokat, repüléssel kapcsolatos nyugtató tanácsokat. Az egyik legfontosabb mondata a honvágyról szólt: “Azok akik otthonról távol vannak, mind átélik a honvágyat. A honvágy nehéz dolog, azok, akik átélik, erős emberek. Mert ez is az élet része.”

Másnap reggel metróztam a városközpontig, hogy egy másik Couchsurfing-essel töltsem a napot. Egy fiatalabb egyiptomi egyetemista srác volt, aki itt tanul Malajziában és péntekenként éppen nem csinál semmit, így mondta hogy szívesen megmutatja a várost. Természetesen a Petronas tornyoknál kezdtük, majd elmentünk a központi piacra, megnéztünk egy parkot, bazárt. Dél körül leültünk a központi piac étkezdéinél és körülbelül 2 órán át beszélgettünk.

Hasonló volt a humorérzéke az enyémhez, így igazán jól kijöttünk. Miután a posta épületében az ima szobába mentem be a mosdó helyett, olyan jót nevettünk, hogy még jobb barátok lettünk.

Amikor négy körül lekísért a metróhoz, nagyon ideges voltam, hogy megtalálom-e hol kell átszállnom, kiérek-e időben a reptérre. Emlékszem, mintha a gondolataimban olvasott volna. Mosolygott, és csak annyit mondott:

“Higgy nekem,minden ott lesz, ahol mondtam, és kint leszel időben a reptéren.” – igaza lett, természetesen.

A reptérre tartva megint szomorkodtam, hogy csak ennyi időt töltöttem itt, de ugyanakkor boldog is voltam, hogy itt lehettem és megismerhettem ezeket az embereket. tudtam, hogy a srác a repülőn, a szállásadóm, és a városban körbevezető srác is a TERV része volt. Velük találkoznom kellett, amit mondtak, azt hallanom kellett. Ezzel a gondolattal ültem fel a repülőre, és voltam teljesen nyugodt öt és fél órán át. Megleptem magamat is. Visszakaptam a nyugodtságomat, amim volt azelőtt a nem túl jó repülős élmény előtt. Újra nyugodtan filmezhettem, és várhattam izgatottan milyen kalandok várnak még rám, és hogyan fogom megélni őket az én furcsa személyiségemmel. Mert sokszor úgy érzem nekem minden lassabban, és nehezebben megy, de ilyenkor arra gondolok, legalább BIZTOSAN.


Találkozások: pillanatok, amikor megosztjuk a múltat, a jelent és a jövőt másokkal. Találkozások, amelyek megváltoztathatják az életünket. 



A salsa élmény – beszippant a tánc

avagy hogyan lettem önkéntes tánctanár Prágában

Új év, új hobbi.

Négy évvel ezelőtt pontosan 2015-be átlépve az egyik barátnőm hozta fel az ötletet, hogy az új év kezdetével együtt kezdjünk egy új hobbit is.

Akkor még nem tudtam, hogy a tánc életem része lesz, és mennyi pozitív változást hoz majd.

Hogyan tette jobbá az életemet a tánc, és miért ajánlom mindenkinek, hogy kezdjen valami újba idén?

A botlábú

Sok év telt el úgy, hogy újévkor fogadalmakat tettem, amiket már január közepén el is felejtettem. A reggeli torna néhány nap után már nem volt fontos, a cigiről leszokás pedig túl nehéznek bonyolult, így azt mondtam magamnak: Jövőre majd sikerül! – Aztán négy évvel ezelőtt valami újba “vágtam a fejszémet”, habár csak egy próba óráról volt szó.

Szerettem táncolni, de inkább csak magamnak, nagyjából a ritmusra és egyedül. Egyszer próbáltam társastáncot tanulni, de konkrétan annyira béna voltam, hogy egy hónap után feladtam. A tánc sem ragadott magával az első pillanattól, de kitartóbb voltam, mint bármivel azelőtt. Az első óra után eldöntöttem, hogy nem megyek többet, túl sok volt az idegen arc, és nem is tudtam követni a lépéseket. Aztán körülbelül két hét után megint megjelentem, mert az egész egy jótékonysági szervezeten keresztül működött, és úgy gondoltam, ha már botlábam van, legalább segítsek azoknak, akiknek szükségük van rá. A Salsa4Water szervezet lényege, hogy önkéntes tanárok tanítanak salsa és bachata táncot, a résztvevők pedig egy alacsony összeget fizetnek az órákért, ami a Vízsegély szervezetet támogatja Afrikában (4water.org). A második óra után elmentem a csoporttal egy salsa klubba, ahol táncolhattam az egyik tanárral. Talán akkor szerettem bele az egészbe. Egy jó vezető ugyanis úgy tudja vezetni a partnerét, hogy ő máris igazi táncosnak érezheti magát. Ezután vettem egy tízalkalmas bérletet, heti egyszer pedig táncklubba mentünk a csoporttal. Az önkéntes tanárok és a diákok is kedvesek voltak, befogadóak, így rengeteg új barátra is szert tettem. Habár hetek múlva sem tudtam jól táncolni, lassú, de biztos fejlődésen mentem át, és csak kicsit zavart, hogy más kezdők már szintet is léptek rövid időn belül. Visszagondolva csak nevetek ezen az időszakon: forduláskor orrba vágtam a partnerem, vagy állon, mert rosszul tartottam a könyökömet. Aztán amikor annyira bennem volt a “bugi”, hogy forduláskor majdnem elestem.

Voltak pillanatok. De mentem folyamatosan az órákra, és ennek a fő oka a társaság volt. Annyian voltak, rengetegen. Hirtelen egy új család tagja lettem, és mindenki biztatott, hogy csak gyakorolnom kell. Az irodában sétálva is számoltam: egy-két-há…-öt-hat-hét. Elkezdtem az összes szintű órára járni, és videókat néztem a táncról. A salsa nem volt elég, és a salsa óra után volt a bachata, így úgy döntöttem abba is belevágok. Hiszen miért mennék haza egy óra után, ha maradhatok és tanulhatok egy másik táncot is? Aztán két önkéntes tanár alapított egy tánciskolát, és akkor már két helyre jártam táncolni.

Szédületes salsa

Valahol az első év után jött az őrület. Akkor kezdtem el minden nap táncolni. A salsa jobban ment, a bachata-t nem tudtam olyan jól követni, de azért a salsa sem volt tökéletes. Sok videót készítettünk a tánciskolában, és visszanézve a videókat sosem tetszett, amit láttam. Hiányzott az önbizalom, és a stílusom sem volt túl szép. Lógó kéz, görbe hát, mindig láttam valami fejleszteni-valót. Minden nap volt egy órám (legalább), és heti kétszer mentem táncklubba (legalább) is. A hétvégéken pedig elkezdtem stílus workshop-okra járni.

Órákat töltöttünk azzal, hogy gyakoroljuk a szép kéztartást, olyan mozdulatokat tegyünk bele a táncba, amelyekkel nőiesebbé tehetjük azt. Ez az időszak hozta meg nekem az önbizalom növekedést. Ekkor már körülbelül ötven barátom volt a facebook-on csak a táncnak köszönhetően. Együtt buliztunk, kirándultunk, egy új család vett körül. Beleszerettem a salsába, imádtam a bachata-t.

Aztán a második évben egy allergiás reakció miatt kórházba kerültem. Mivel Prágában éltem, így a családom nem volt a közelemben, de a tánc-családom igen. Egymás után jöttek az emberek meglátogatni a tánc-csoportból, a tanáraim könyveket, gyümölcsöt hoztak nekem, aztán ők vittek haza, amikor pár nap után kiengedtek a kórházból. Ezután kiesett pár hónap, de sok eseményen részt vettem bekötött lábbal, mosolyogva.

Tanári élmények

A harmadik évben ismételt erővel kezdtem el járni az órákra, ekkor már kisebb koreográfiákat is tanultunk a haladó csoportokban. Prága főterén és híres helyein táncoltuk le a betanult koreográfiát, levideóztuk és feltettük az internetre. Már “csak” heti ötször jártam ki, de az irodában így is tudták, hogy Anita táncol. Amikor fél hatkor összeszedtem a cuccaimat, ők mosolyogva kérdezték: “Most is táncra mész?”. A tánc bekerült minden rólam szóló leírásba. Az új ügyfeleknek való bemutatkozásba, az önéletrajzom Hobbi részéhez, a Couchsurfing profilomra, mindenhova. Amikor Magyarországra utaztam, nem maradhatott ki a tánc. Eljött az ideje a fesztiváloknak is, többet és jobban akartam táncolni. 2017 nyarán a Dance4Water (előtte Salsa4Water) szervezet elnökével mentem el egy koncertre, ahol arról áradoztam, mennyire megszerettem a táncot, és mennyire örülök annak, hogy nem hagytam abba a kezdeti kudarcok ellenére. Ekkor jött az ötlet: “Nem szeretnél belépni a szervezetbe? Mint önkéntes tanár?”– ez a kérdés pedig úgy hatott rám akkor, mint amikor egy nőt sok év után végre megkérdezi a párja, hogy hozzámenne-e feleségül. Szóval nem csak igennel válaszoltam, hanem egy “Úristen, dehogynem!”-mel. Miután minden szervezeti tag egyetértett a felvételemmel, beléptem a Dance4Water Prague csoportba.

Ezután sorban jöttek a tanári tréningek, a palacsinta-party-k (az önkéntes tanárok mindig szerveztek ilyet a szervezet tagjainak), még több közös program, immár a “VIP részleg”en.

Sokat gyakoroltunk parkokban, ahol az emberek megálltak, hogy végig nézzék, ahogyan táncolunk. Előfordult, hogy az egyik kollégám járt éppen arra, és tátott szájjal nézte a csoportomat, ahogyan gyakorolunk. Ekkor már rengeteg videóm volt magamról is, a kollégáim konkrétan minden héten kérték a videó-beszámolót. Én a videón csak a hibáimat láttam, de ők csak azt, hogy milyen jól táncolok. A Dance4Water-rel szerveztünk karácsonyi party-t is, illetve eleinte pénztárosként segítettem az órák alatt. Tíz perccel az óra kezdete után bezárhattam az ajtót, és csatlakozhattam az órához. Kaptam egy Dance4Water pólót, ez jelezte, hogy én is önkéntes vagyok. A tanárok pedig többször említették a diákoknak, hogy az ilyen pólót viselők szintén önkéntes tanárok, lehet tőlük kérdezni, és mindenki figyeljen oda a tanácsainkra. Aztán miközben visszatérve Prágába elkezdtem tanítani, lassan minden megváltozott.

Tánctér az egész világ

2017 év végén elküldtek két hónapra üzleti útra, és kicsit kiestem az egészből. A munka közbeszólt. A vicces az egészben, hogy miközben egyre jobban megszerettem a táncot, minden nap azt vártam, hogy végezzek a munkában és mehessek táncolni, egyre távolabb éreztem magamtól a munkámat. A legtöbb örömöt a tánc jelentette, adrenalinnal töltött fel, minden olyan este után, mikor táncoltam, hihetetlen nagy mosollyal mentem dolgozni. A napom fénypontja lett a tánc, a munkám pedig egyre frusztrálóbbá vált. Miután 2018-ban világossá vált számomra, hogy a munkám nem tesz boldoggá, el kellett döntenem, hogy Prágában maradok-e. Nehéz döntés volt, de tudtam, hogy utazni akarok, és önkénteskedni. Ha ma visszatekintek a tavalyi évre, tudom, hogy csak a csoport hiányzik, a szervezet és a barátaim. Április végéig még önkénteskedtem, volt egy tavaszi workshop-unk, tanítottam, voltam pénztáros. Az első órámon nem beszéltem sokat, inkább a partnerem beszélt, akinek több tapasztalata volt, de hihetetlen élmény volt középen állni, tanítani a kezdőket. Arra gondoltam, hogy néhány évvel ezelőtt én is ott álltam, és aztán bekerültem a kör közepére, elkezdhettem tanítani.

Februárban volt egy nagy fesztivál, ahol fel is léptem. Életem egyik legszebb élménye volt a négy óra alatt megtanult koreográfia előadása, ami után konkrétan sztárnak éreztem magamat.

Aztán májusban felültem a repülőre és elutaztam Hanoi-ba. Az első hónapban csak “tánc-vágyam” volt, de a másodikban már kerestem is egy tánc-klubot, és elmentem táncolni. Miután utazgatni kezdtem Vietnámban, nehezebbé vált olyan helyeket találnom, ahol tudok táncolni, de magától jött a megoldás. Sokszor elég volt egy tetőtér, nappali, zene és én máris gyakorolhattam. Mindenhol voltak követőim, vagyis akárhol jött rám a “táncolhatnék”, mindig voltak emberek, akik csatlakoztak.

Szerencsés vagyok, hogy mióta visszatértem Ho Chi Minh városba, már a törzshelyemet is megtaláltam. Először csak a buliba akartam menni, de mivel teljesen idegen voltam, nem sokan kértek fel táncolni. Ezután már 1-2 ingyenes órára is elmentem, ahol megismertem a potenciális tánc partnereimet. Néhány hét után már le sem tudtam ülni, mert konkrétan sorozatosan “vittek” táncolni. Nem panaszkodom, mert imádom. Heti kétszer tudok menni, ezt tudtam a naptáramba préselni. Hétfőnként salsa, csütörtökönként bachata. Keddenként és péntekenként vagyok a legboldogabb. 🙂 Ezt hozza ki belőlem a tánc. Bármilyen videót is nézek vissza magamról, akár három évvel ezelőttit, akár múlt hetit, nem tetszik, amit látok. A hibáimat látom, a nem szép kéztartást, egy rossz lépést. De őszintén szólva az egész nem érdekel már – vagyis az, hogy nem tetszik amit látok. Élvezem, amikor táncolok, és minden alkalommal jobb akarok lenni, mint előtte.

Talán a tánc nem jön be mindenkinek, talán a társastánc, vagy a latin tánc úgy általában nem. Az viszont biztos, hogy egy új hobbi annyi örömet, pozitívumot hozhat az életünkbe, ami miatt megéri belevágni, és bénázni az elején. Volt olyan barátnőm, aki rajzolni kezdett, és imádta. Volt olyan, aki jógázni kezdett, ő annyira megszerette, hogy jógatanár lett. Mindenki más, minden ember különböző, és minden kezdet nehéz.

“Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.” — Henry Ford —

Karácsony a világ végén, egyedül

Az első karácsonyom távol a családomtól, pihenéssel és munkával megtöltve. Be kell vallanom, volt egy kis szomorkodás múlt héten, de aztán olvastam pár cikket az interneten, amik elláttak tippekkel, hogyan is lehet szebbé tenni egy ilyen karácsonyt: Mondjuk temérdek filmezéssel! Persze jött egy kis megfázás is, meg persze a tanár helyettesítés…

Ingyen lakás cica-felügyelőként

Miután kiköltöztem a meditációs központból, beköltöztem egy háromszobás lakásba, amit három teljes hétig egyedül birtokolhatok. Nem regisztráltam a ház-szitterkedős oldalak egyikére sem, de csatlakoztam az összes létező expat facebook csoporthoz. November végén bukkantam rá a posztra, ahol egy pár három hétre keresett lakás és cica-szittert. Tökéletes! – gondoltam, és már írtam is nekik egy üzenetet. Meglátogattam őket, “bemutatkoztam” a cicának, és már fel is vettek. Talán azért választottak, mert én ígyis-úgyis “hajléktalan” vagyok, vagyis itt is lakok egy kicsit, meg ott is. Azt mondták, nekik tetszik az ötlet, hogy mindkét félnek előnyös a ház-szitterkedés, hiszen ők nyugodtan “telelhetnek”, én pedig kapok egy nyugodt helyet pár hétre, ahol pihenhetek. Így végre van egy kis időm magamra, nem osztozom sok másik emberrel a szobán, és tudok írni is. Van egy szuper nappali, konyha, három hálószoba, és három szuper fürdőszoba. A sors iróniája, hogy november elején még úgy volt Balira megyek egy hónapra ház és kutya-szitternek, de azt visszamondták. Azt még nem tudom, ezután merre megyek és hol fogok lakni, de még van egy hetem, hogy megálmodjam.

A karácsonyi program

Habár múlt héten sikerült jól megfáznom, terveztem ezt-azt karácsonyra, például filmezést. Aztán összeszedtem magam, elmentem a gyógyszertárba túlélő-készletért, készítettem egy forró fürdőt, feltettem egy arcmaszkot és relaxáltam kicsit.

A cicusnak sok szeretetre van szüksége, így mindig ott van, ahol én. De neki köszönhetem a lakást, így elnézem neki, hogy néha írni sem hagy.

Az elmúlt hetekben alig beszéltem a szüleimmel, de a karácsonyi szezon beköszöntével három napon belül kétszer is beszéltünk, így álmodozhattam az otthoni bejgliről és zserbóról, amivel hiába kínáltak a kamerán keresztül, valahogy nem ért el idáig. A sok gyógyszer segített, hogy jobban legyek, de szombaton le kellett mondanom egy munkát, ami helyett szerencsére később jött egy másik. Egy telefonreklámban voltam statiszta, vagyis turista, amiért 50 usd-t fizettek (kb. 14 ezer Ft). Három órán át ültem a háttérben, plusz volt reggeli, határtalan mennyiségű kávé és tea.

A legjobban a szentestétől féltem, mert azt mindig a családommal töltöttem eddig. Feldíszítettük a karácsonyfát, felköszöntöttük egymást, néztünk valami értelmetlen filmet a tévében, boroztunk… De idén, semmi program nem volt, egészen délutánig.

Hétfőn reggel elmentem tanítani, helyettesítettem a reptér melletti állami iskolában, ami meglepően jól telt. Hét órát kellett tartanom, amire készültem pár játékkal, így az idő gyorsan elrepült a gyerekekkel. Az ebédszünetről visszatérve pedig betekintést nyerhettem a vietnámi delelés titkaiba, hiszen itt ilyen is van az iskolában, a tanárok is ledobják a papucsot, aztán eldőlnek a katedrán.

Bármennyire is csábító volt, hogy én is eldőljek valamelyik padon, inkább játékokat találtam ki az alsósoknak. A nagyszünetben (14.25- 15.00) kaptam egy üzenetet a Homestay menedzserétől, meghívtak vacsorára, így történt, hogy a Szentestét a barátaimmal töltöttem. A konyhában a földön ettünk, mert annyian voltunk, hogy másképpen nem fértünk volna, illetve karácsonyi dalokat hallgattunk. Rengeteg az új tanár, olyan, mintha ezer éve eljöttem volna, pedig körülbelül csak három hete.

A Homestay karácsonyfája

Miután felfedeztem a Netflixet is, végignéztem az összes karácsonyi témájú filmet, és kedden még elmentem két régi Homestay tanárhoz vacsorára. Igazából a többi karácsonyomhoz képest csendesen telt az idei, a betegség kimaradhatott volna. Még mindig nem értem, hogyan fázhattam meg ilyen melegben, miközben otthon mínuszok vannak, de remélem lassan teljesen kilábalok belőle, és készen állok majd arra, hogy újult erővel egészségesen vágjak bele az új évbe.

Hogyan tovább

Ez a kérdés sokszor felmerült az életemben, az érettségi után, a diplomaosztó után, amikor felmondtam a munkahelyemen. Annyit tanultam az elmúlt hónapok alatt, hogy valahogyan mindig lesz, és nem tervezek annyira előre. Egyelőre a szilveszteri programot kell kitalálnom, hiszen életemben először tölthetem egy nyolcmilliós városban harminc fokban. Így belegondolva eddig minden szilveszterkor nagykabátban buliztam, az alkohol fűtött, és próbáltam nem megfagyni a kis rövid, de annál trendibb ruhában. Idén másképp lesz. Még szereznem kell lencsét, mert azt minden évben eszek elsején, meghozza a szerencsét, eddig minden évben bevált. Ez az év annyira szuperül sikerült, hogy el sem hiszem, hogy megtörtént. Sok tervem van az újévre, és ha meggyógyulok, teljes gőzzel kezdem majd a tervezést! Utazások, és munkakeresés is van a tervek között, de természetesen sosem tudhatom, mit hoz a jövő. Hiszen ember tervez, Isten….

Egyedül a nagyvilágban, nőként

Mennyire veszélyes egyedül utazni nőként Dél-Kelet Ázsiában és mire figyeljünk oda, ha ilyen őrült ötlet jut az eszünkbe?

Featured image by Zack: Mountains of Sapa, North Vietnam

Őszintén szólva mindenhol lehet olvasni ezt is azt is, az alábbiakban leírom a tapasztalataimat, illetve hogy az utazásaim alatt milyen történeteket hallottam, amelyekből tanulhattam.

Az elhatározás

Nem ez volt az első őrült ötlet az életemben, hiszen többször költöztem, utaztam egyedül, kanapé-szörföltem idegeneknél, mégis ez volt az az ötlet, amitől azért én is féltem. Ötből négy blog azt javasolta, keressek útitársat, és próbálkoztam is, de aztán eszembe jutott, hogy máshoz alkalmazkodni is kell, ha nem egyedül utazom. Életemben egyszer éreztem magamat veszélyben, és az Barcelonában történt nappal az utcán, amikor egy felém sétáló férfi “letámadott”, de sikerült ellökni, majd elszaladtam. Ez néhány éve történt, és nem felejtem el, de tanulok belőle, azóta jobban odafigyelek. Az év elején eldöntöttem, hogy Vietnámba utazom pár hónapra, és csak később jött az ötlet, hogy megnézem Kambodzsát is, azért eléggé elszomorodtam, amikor mindenhol azt olvastam, mennyire veszélyes Kambodzsában egyedül. Az otthoniak mindig azt mondták “Vigyázz magadra”, én pedig próbáltam kifejleszteni egy tökéletes módszert erre.

A megvalósítás

Mielőtt megérkeztem Hanoi-ba, már írtam több helyinek is a Couchsurfing-en, telefonszámokat gyűjtöttem arra az esetre, ha a Homestay mégsem az a hely lenne, amit a Workaway-en írtak, vagy ha nem tetszene, és segítségre lenne szükségem. A Workaway oldalon is kerestem utazókat, akik ugyanakkor voltak Hanoiban, mint én, így akár hozzájuk is becsatlakozhattam volna. Bebiztostottam magamat arra az esetre, ha az “A” terv nem műküdne, de szerencsére működött.

Alap dolog, hogy idegenekkel nem megyek sehová (főleg nem kettesben), az utazás alatt a pénzem, fontos irataim pedig a ruhám alatt elrejtve, vagy a cipőmben utaznak velem. Utóbbi példára pont hallottam egy történetet, amikor Hanoi-ban jártam. Egy szegény jóhiszemű svéd srác a tóparton üldögélt, majd leszólította két helyi, barátságosnak tűntek, elhívták egy kávéra. Miután kiderült, hogy nincs programja délutánra, elvitték egy Karaoke klubba, ahol hirtelen megjelent néhány lány, majd körülbelül 15 perc múlva hoztak egy számlát, amin nagyjából 70 usd szerepelt, vagyis kb húszezer ft. Ebből 10-10 usd volt a lányok borravalója, amit azért kaptak, mert ott voltak – a srác elmondása szerint nem is táncoltak, csak ott ültek, mosolyogtak, mégis borravalót kellett nekik adni. Mindezt egy kávézóban mesélte el, és csak nevetett az egészen, bár két napja érkezett Svédországból. Két hónapra tervezi a körutazását, remélem legközelebb okosabb lesz.

Kikerülve tehát az ilyen helyzeteket (amennyire lehet), próbáltam és próbálok mindig résen lenni. Ez azt jelenti, hogy odafigyelek arra, hogy ki közelít felém, vagy ki van mellettem, mögöttem. Sajnos errefelé sokszor nem tudják, hogyan működik a sorbanállás, ezért konkrétan a mögöttem álló “ránő” a hátamra, ilyenkor megpróbálok arrébb állni, de ami a legfontosabb, hogy a táskámat magam előtt szorítom, hogy ahhoz biztosan senki ne férjen hozzá.

Motoros forgalom – közel egymáshoz

A motoron is oda kell figyelni erre, telefonozni nem ajánlatos, mert azt hallottam kikapják a kezemből és már oda is a telefon. Ezért ha telefonozni szeretnék, akár motoron, akár sétálva, mindig úgy teszem, hogy gyorsan intézem, amit meg szeretnék nézni, vagy úgy veszem elő a telefonomat, hogy senki ne lássa, és mindig két kézzel szorítom. Habár eddig szerencsém volt, tudom, hogy nem kellene telefonoznom sem az utcán, sem a motoron.

Az autóban arra kell odafigyelni, hogy ha egyedül utazom, nem ülök az anyósülésbe, mert azt hallottam a taxisok kikapják a kezemből a pénztárcát, vagy a pénzemet, így mindig hátra ülök, fizetésnél pedig erősen szorítom a pénztárcát, és csak annyit veszek ki belőle, ami szükséges, hogy a taxis ne lássa, mennyi pénz van nálam.

Éjszakai busz Vietnámban

Az éjszakai buszozásokról nincs sok történetem, de én mindig magamra aggatom a hátitáskámat, a kistáskát, amiben a pénzem és az útlevelem van, a ruhám alá rejtem, és a hátizsákomat átölelve alszom. Habár a kéthetes túrám alatt hallottam egy sztorit, amiben egy német lány egész utazó hátizsákját ellopták, sajnos arra nem lehet odafigyelni, mert az a busz aljában van. A lényeg, hogy ne legyen benne semmi értékes, és akkor ha esetleg eltűnne, még nem dől össze a világ. A hostelekben mindig használtam a zárható szekrényeket, vettem egy lakatot, és ezt tudtam használni az utam során. Sajnos hallottam olyan történetet is, hogy valaki egy szobát vett ki, kint hagyta minden cuccát, majd elment egy egynapos kirándulásra. Mire visszaért, az értékei eltűntek ( a zárt szobából), így a külön szobában is szükséges elzárni az értékeinket.

Phnom Penh-ben kanapészörföltem egy francia lánynál, ahol az első este áthívta a barátait vacsorára. Az akkor hallott történetek után volt egy olyan érzésem, hogy nem megyek ki az utcára, de természetesen legyőztem ezt a félelmemet. Habár Vietnámban is rengeteg történetet hallani a lopásokról, zsebesekről, Kambodzsában azt mondták, konkrétan kitépik a kezedből a táskádat, vagy ha egy Tuk-Tuk-ban ülsz és ott van az összes cuccod, simán kilopják.

Ezért amikor a Tuk-Tuk-ban utaztam, a lábamra tekertem a hátizsákjaimat úgy, hogy csak velem együtt lehetett volna elvinni. Amikor a városba mentem sétálni, a sálammal magamra kötöttem a kistáskámat, amit szintén csak velem együtt lehetett volna elvinni. Nem volt túl divatos, és kaptam is pár mosolyt az utcán, de senki nem próbálta meg kitépni a kezemből a táskámat, így a cél szentesítette az eszközt.

Az éjszakai életbe nem folytam bele Kambodzsában, de ez annyira nem is hiányzott. Amikor a szigeten megismertem két német srácot, és velük utaztam több napon keresztül, egyszer kimentünk este meginni egy sört, de ők sem preferálták az ázsiai éjszakai életet. Hanoiban kijártam a diákjaimmal, de mindig odafigyeltem arra, hogy ne maradjak el messzire tőlük, hiszen tudtam, hogy nélkülük talán haza sem találok. Az elmúlt hónapok alatt nem sokszor voltam egyedül, és leginkább csak akkor, ha én is úgy akartam. Megismertem rengeteg utazót, más tanárokat, a diákjaimat, így mindig volt, akire számíthattam, mindig van, akire számíthatok. Így a mai napig nem megyek ki az éjszakába egyedül, csak ismerősökkel.

Összességében..

… eddig nagy szerencsém volt, és a legrosszabb dolog talán az volt, hogy egy ACB automata elnyelte a bankkártyámat Hue-ban. Ebből az volt a tanúlság, hogy mindig van nálam készpénz, és nem várom meg, hogy teljesen elfogyjon. Ez azért is fontos, mert az ACB két napos átfutási idővel akarta nekem visszaadni a bankkártyámat, csak én “balhéztam” egyet, hogy a bankban alszom, ha nem kapom vissza a bankkártyámat, így valamilyen csoda folytán húsz perc múlva ott is volt.

Ettől függetlenül csak ruhákat vesztettem el az úton, itt-ott elmaradt néhány ruhadarab, mivel a mosás után nem kaptam vissza, majd később vettem észre. Az a legfontosabb, hogy mindig résen kell lenni, emberek között kell lenni, és a legfontosabb értékeinkre ezer százalékosan odafigyelni. Fontos, hogy a telefonunk mindig fel legyen töltve, ha hosszabb időt töltünk valahol, vegyünk helyi Sim kártyát, akkor már lehet internetünk is.

Előfordult, hogy a taxi egy olyan helyen hagyott, ahol nem volt semmi, vagy a motortaxi ezer forintért akart elvinni egy címre, ami tíz perc sétára volt. A térkép nagyon fontos minden helyzetben, tudnunk kell, mi van körülöttünk, és a telefonunk mindig legyen hívásra kész. Fontos egy jó biztosítás megléte, illetve legalább a minimum oltások felvétele utazás előtt.

Ha otthon maradtam volna Májusban, rengeteg élmény kimaradt volna az életemből, igazából életem legszebb élményei. Ma már el sem tudom képzelni az életemet a vietnámi vagy kambodzsai hetek, hónapok nélkül. Nem volt egyszerű meghozni a döntést, és kellett hozzá egy kis őrültség is, de ha résen van az ember, akkor rengeteg pozitív élménnyel gazdagodhat egy ilyen út alatt.

Ezért azt mondom, aki teheti, induljon el!

Sokszor nehéz felkelni, és inkább az ágyban maradnék. De akkor életem legszebb élményeire gondolok! Azok mind akkor történtek, amikor kikeltem az ágyból!

Utazás egyedül?