A salsa élmény – beszippant a tánc

avagy hogyan lettem önkéntes tánctanár Prágában

Új év, új hobbi.

Négy évvel ezelőtt pontosan 2015-be átlépve az egyik barátnőm hozta fel az ötletet, hogy az új év kezdetével együtt kezdjünk egy új hobbit is.

Akkor még nem tudtam, hogy a tánc életem része lesz, és mennyi pozitív változást hoz majd.

Hogyan tette jobbá az életemet a tánc, és miért ajánlom mindenkinek, hogy kezdjen valami újba idén?

A botlábú

Sok év telt el úgy, hogy újévkor fogadalmakat tettem, amiket már január közepén el is felejtettem. A reggeli torna néhány nap után már nem volt fontos, a cigiről leszokás pedig túl nehéznek bonyolult, így azt mondtam magamnak: Jövőre majd sikerül! – Aztán négy évvel ezelőtt valami újba “vágtam a fejszémet”, habár csak egy próba óráról volt szó.

Szerettem táncolni, de inkább csak magamnak, nagyjából a ritmusra és egyedül. Egyszer próbáltam társastáncot tanulni, de konkrétan annyira béna voltam, hogy egy hónap után feladtam. A tánc sem ragadott magával az első pillanattól, de kitartóbb voltam, mint bármivel azelőtt. Az első óra után eldöntöttem, hogy nem megyek többet, túl sok volt az idegen arc, és nem is tudtam követni a lépéseket. Aztán körülbelül két hét után megint megjelentem, mert az egész egy jótékonysági szervezeten keresztül működött, és úgy gondoltam, ha már botlábam van, legalább segítsek azoknak, akiknek szükségük van rá. A Salsa4Water szervezet lényege, hogy önkéntes tanárok tanítanak salsa és bachata táncot, a résztvevők pedig egy alacsony összeget fizetnek az órákért, ami a Vízsegély szervezetet támogatja Afrikában (4water.org). A második óra után elmentem a csoporttal egy salsa klubba, ahol táncolhattam az egyik tanárral. Talán akkor szerettem bele az egészbe. Egy jó vezető ugyanis úgy tudja vezetni a partnerét, hogy ő máris igazi táncosnak érezheti magát. Ezután vettem egy tízalkalmas bérletet, heti egyszer pedig táncklubba mentünk a csoporttal. Az önkéntes tanárok és a diákok is kedvesek voltak, befogadóak, így rengeteg új barátra is szert tettem. Habár hetek múlva sem tudtam jól táncolni, lassú, de biztos fejlődésen mentem át, és csak kicsit zavart, hogy más kezdők már szintet is léptek rövid időn belül. Visszagondolva csak nevetek ezen az időszakon: forduláskor orrba vágtam a partnerem, vagy állon, mert rosszul tartottam a könyökömet. Aztán amikor annyira bennem volt a “bugi”, hogy forduláskor majdnem elestem.

Voltak pillanatok. De mentem folyamatosan az órákra, és ennek a fő oka a társaság volt. Annyian voltak, rengetegen. Hirtelen egy új család tagja lettem, és mindenki biztatott, hogy csak gyakorolnom kell. Az irodában sétálva is számoltam: egy-két-há…-öt-hat-hét. Elkezdtem az összes szintű órára járni, és videókat néztem a táncról. A salsa nem volt elég, és a salsa óra után volt a bachata, így úgy döntöttem abba is belevágok. Hiszen miért mennék haza egy óra után, ha maradhatok és tanulhatok egy másik táncot is? Aztán két önkéntes tanár alapított egy tánciskolát, és akkor már két helyre jártam táncolni.

Szédületes salsa

Valahol az első év után jött az őrület. Akkor kezdtem el minden nap táncolni. A salsa jobban ment, a bachata-t nem tudtam olyan jól követni, de azért a salsa sem volt tökéletes. Sok videót készítettünk a tánciskolában, és visszanézve a videókat sosem tetszett, amit láttam. Hiányzott az önbizalom, és a stílusom sem volt túl szép. Lógó kéz, görbe hát, mindig láttam valami fejleszteni-valót. Minden nap volt egy órám (legalább), és heti kétszer mentem táncklubba (legalább) is. A hétvégéken pedig elkezdtem stílus workshop-okra járni.

Órákat töltöttünk azzal, hogy gyakoroljuk a szép kéztartást, olyan mozdulatokat tegyünk bele a táncba, amelyekkel nőiesebbé tehetjük azt. Ez az időszak hozta meg nekem az önbizalom növekedést. Ekkor már körülbelül ötven barátom volt a facebook-on csak a táncnak köszönhetően. Együtt buliztunk, kirándultunk, egy új család vett körül. Beleszerettem a salsába, imádtam a bachata-t.

Aztán a második évben egy allergiás reakció miatt kórházba kerültem. Mivel Prágában éltem, így a családom nem volt a közelemben, de a tánc-családom igen. Egymás után jöttek az emberek meglátogatni a tánc-csoportból, a tanáraim könyveket, gyümölcsöt hoztak nekem, aztán ők vittek haza, amikor pár nap után kiengedtek a kórházból. Ezután kiesett pár hónap, de sok eseményen részt vettem bekötött lábbal, mosolyogva.

Tanári élmények

A harmadik évben ismételt erővel kezdtem el járni az órákra, ekkor már kisebb koreográfiákat is tanultunk a haladó csoportokban. Prága főterén és híres helyein táncoltuk le a betanult koreográfiát, levideóztuk és feltettük az internetre. Már “csak” heti ötször jártam ki, de az irodában így is tudták, hogy Anita táncol. Amikor fél hatkor összeszedtem a cuccaimat, ők mosolyogva kérdezték: “Most is táncra mész?”. A tánc bekerült minden rólam szóló leírásba. Az új ügyfeleknek való bemutatkozásba, az önéletrajzom Hobbi részéhez, a Couchsurfing profilomra, mindenhova. Amikor Magyarországra utaztam, nem maradhatott ki a tánc. Eljött az ideje a fesztiváloknak is, többet és jobban akartam táncolni. 2017 nyarán a Dance4Water (előtte Salsa4Water) szervezet elnökével mentem el egy koncertre, ahol arról áradoztam, mennyire megszerettem a táncot, és mennyire örülök annak, hogy nem hagytam abba a kezdeti kudarcok ellenére. Ekkor jött az ötlet: “Nem szeretnél belépni a szervezetbe? Mint önkéntes tanár?”– ez a kérdés pedig úgy hatott rám akkor, mint amikor egy nőt sok év után végre megkérdezi a párja, hogy hozzámenne-e feleségül. Szóval nem csak igennel válaszoltam, hanem egy “Úristen, dehogynem!”-mel. Miután minden szervezeti tag egyetértett a felvételemmel, beléptem a Dance4Water Prague csoportba.

Ezután sorban jöttek a tanári tréningek, a palacsinta-party-k (az önkéntes tanárok mindig szerveztek ilyet a szervezet tagjainak), még több közös program, immár a “VIP részleg”en.

Sokat gyakoroltunk parkokban, ahol az emberek megálltak, hogy végig nézzék, ahogyan táncolunk. Előfordult, hogy az egyik kollégám járt éppen arra, és tátott szájjal nézte a csoportomat, ahogyan gyakorolunk. Ekkor már rengeteg videóm volt magamról is, a kollégáim konkrétan minden héten kérték a videó-beszámolót. Én a videón csak a hibáimat láttam, de ők csak azt, hogy milyen jól táncolok. A Dance4Water-rel szerveztünk karácsonyi party-t is, illetve eleinte pénztárosként segítettem az órák alatt. Tíz perccel az óra kezdete után bezárhattam az ajtót, és csatlakozhattam az órához. Kaptam egy Dance4Water pólót, ez jelezte, hogy én is önkéntes vagyok. A tanárok pedig többször említették a diákoknak, hogy az ilyen pólót viselők szintén önkéntes tanárok, lehet tőlük kérdezni, és mindenki figyeljen oda a tanácsainkra. Aztán miközben visszatérve Prágába elkezdtem tanítani, lassan minden megváltozott.

Tánctér az egész világ

2017 év végén elküldtek két hónapra üzleti útra, és kicsit kiestem az egészből. A munka közbeszólt. A vicces az egészben, hogy miközben egyre jobban megszerettem a táncot, minden nap azt vártam, hogy végezzek a munkában és mehessek táncolni, egyre távolabb éreztem magamtól a munkámat. A legtöbb örömöt a tánc jelentette, adrenalinnal töltött fel, minden olyan este után, mikor táncoltam, hihetetlen nagy mosollyal mentem dolgozni. A napom fénypontja lett a tánc, a munkám pedig egyre frusztrálóbbá vált. Miután 2018-ban világossá vált számomra, hogy a munkám nem tesz boldoggá, el kellett döntenem, hogy Prágában maradok-e. Nehéz döntés volt, de tudtam, hogy utazni akarok, és önkénteskedni. Ha ma visszatekintek a tavalyi évre, tudom, hogy csak a csoport hiányzik, a szervezet és a barátaim. Április végéig még önkénteskedtem, volt egy tavaszi workshop-unk, tanítottam, voltam pénztáros. Az első órámon nem beszéltem sokat, inkább a partnerem beszélt, akinek több tapasztalata volt, de hihetetlen élmény volt középen állni, tanítani a kezdőket. Arra gondoltam, hogy néhány évvel ezelőtt én is ott álltam, és aztán bekerültem a kör közepére, elkezdhettem tanítani.

Februárban volt egy nagy fesztivál, ahol fel is léptem. Életem egyik legszebb élménye volt a négy óra alatt megtanult koreográfia előadása, ami után konkrétan sztárnak éreztem magamat.

Aztán májusban felültem a repülőre és elutaztam Hanoi-ba. Az első hónapban csak “tánc-vágyam” volt, de a másodikban már kerestem is egy tánc-klubot, és elmentem táncolni. Miután utazgatni kezdtem Vietnámban, nehezebbé vált olyan helyeket találnom, ahol tudok táncolni, de magától jött a megoldás. Sokszor elég volt egy tetőtér, nappali, zene és én máris gyakorolhattam. Mindenhol voltak követőim, vagyis akárhol jött rám a “táncolhatnék”, mindig voltak emberek, akik csatlakoztak.

Szerencsés vagyok, hogy mióta visszatértem Ho Chi Minh városba, már a törzshelyemet is megtaláltam. Először csak a buliba akartam menni, de mivel teljesen idegen voltam, nem sokan kértek fel táncolni. Ezután már 1-2 ingyenes órára is elmentem, ahol megismertem a potenciális tánc partnereimet. Néhány hét után már le sem tudtam ülni, mert konkrétan sorozatosan “vittek” táncolni. Nem panaszkodom, mert imádom. Heti kétszer tudok menni, ezt tudtam a naptáramba préselni. Hétfőnként salsa, csütörtökönként bachata. Keddenként és péntekenként vagyok a legboldogabb. 🙂 Ezt hozza ki belőlem a tánc. Bármilyen videót is nézek vissza magamról, akár három évvel ezelőttit, akár múlt hetit, nem tetszik, amit látok. A hibáimat látom, a nem szép kéztartást, egy rossz lépést. De őszintén szólva az egész nem érdekel már – vagyis az, hogy nem tetszik amit látok. Élvezem, amikor táncolok, és minden alkalommal jobb akarok lenni, mint előtte.

Talán a tánc nem jön be mindenkinek, talán a társastánc, vagy a latin tánc úgy általában nem. Az viszont biztos, hogy egy új hobbi annyi örömet, pozitívumot hozhat az életünkbe, ami miatt megéri belevágni, és bénázni az elején. Volt olyan barátnőm, aki rajzolni kezdett, és imádta. Volt olyan, aki jógázni kezdett, ő annyira megszerette, hogy jógatanár lett. Mindenki más, minden ember különböző, és minden kezdet nehéz.

“Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.” — Henry Ford —

Reklámok

Karácsony a világ végén, egyedül

Az első karácsonyom távol a családomtól, pihenéssel és munkával megtöltve. Be kell vallanom, volt egy kis szomorkodás múlt héten, de aztán olvastam pár cikket az interneten, amik elláttak tippekkel, hogyan is lehet szebbé tenni egy ilyen karácsonyt: Mondjuk temérdek filmezéssel! Persze jött egy kis megfázás is, meg persze a tanár helyettesítés…

Ingyen lakás cica-felügyelőként

Miután kiköltöztem a meditációs központból, beköltöztem egy háromszobás lakásba, amit három teljes hétig egyedül birtokolhatok. Nem regisztráltam a ház-szitterkedős oldalak egyikére sem, de csatlakoztam az összes létező expat facebook csoporthoz. November végén bukkantam rá a posztra, ahol egy pár három hétre keresett lakás és cica-szittert. Tökéletes! – gondoltam, és már írtam is nekik egy üzenetet. Meglátogattam őket, “bemutatkoztam” a cicának, és már fel is vettek. Talán azért választottak, mert én ígyis-úgyis “hajléktalan” vagyok, vagyis itt is lakok egy kicsit, meg ott is. Azt mondták, nekik tetszik az ötlet, hogy mindkét félnek előnyös a ház-szitterkedés, hiszen ők nyugodtan “telelhetnek”, én pedig kapok egy nyugodt helyet pár hétre, ahol pihenhetek. Így végre van egy kis időm magamra, nem osztozom sok másik emberrel a szobán, és tudok írni is. Van egy szuper nappali, konyha, három hálószoba, és három szuper fürdőszoba. A sors iróniája, hogy november elején még úgy volt Balira megyek egy hónapra ház és kutya-szitternek, de azt visszamondták. Azt még nem tudom, ezután merre megyek és hol fogok lakni, de még van egy hetem, hogy megálmodjam.

A karácsonyi program

Habár múlt héten sikerült jól megfáznom, terveztem ezt-azt karácsonyra, például filmezést. Aztán összeszedtem magam, elmentem a gyógyszertárba túlélő-készletért, készítettem egy forró fürdőt, feltettem egy arcmaszkot és relaxáltam kicsit.

A cicusnak sok szeretetre van szüksége, így mindig ott van, ahol én. De neki köszönhetem a lakást, így elnézem neki, hogy néha írni sem hagy.

Az elmúlt hetekben alig beszéltem a szüleimmel, de a karácsonyi szezon beköszöntével három napon belül kétszer is beszéltünk, így álmodozhattam az otthoni bejgliről és zserbóról, amivel hiába kínáltak a kamerán keresztül, valahogy nem ért el idáig. A sok gyógyszer segített, hogy jobban legyek, de szombaton le kellett mondanom egy munkát, ami helyett szerencsére később jött egy másik. Egy telefonreklámban voltam statiszta, vagyis turista, amiért 50 usd-t fizettek (kb. 14 ezer Ft). Három órán át ültem a háttérben, plusz volt reggeli, határtalan mennyiségű kávé és tea.

A legjobban a szentestétől féltem, mert azt mindig a családommal töltöttem eddig. Feldíszítettük a karácsonyfát, felköszöntöttük egymást, néztünk valami értelmetlen filmet a tévében, boroztunk… De idén, semmi program nem volt, egészen délutánig.

Hétfőn reggel elmentem tanítani, helyettesítettem a reptér melletti állami iskolában, ami meglepően jól telt. Hét órát kellett tartanom, amire készültem pár játékkal, így az idő gyorsan elrepült a gyerekekkel. Az ebédszünetről visszatérve pedig betekintést nyerhettem a vietnámi delelés titkaiba, hiszen itt ilyen is van az iskolában, a tanárok is ledobják a papucsot, aztán eldőlnek a katedrán.

Bármennyire is csábító volt, hogy én is eldőljek valamelyik padon, inkább játékokat találtam ki az alsósoknak. A nagyszünetben (14.25- 15.00) kaptam egy üzenetet a Homestay menedzserétől, meghívtak vacsorára, így történt, hogy a Szentestét a barátaimmal töltöttem. A konyhában a földön ettünk, mert annyian voltunk, hogy másképpen nem fértünk volna, illetve karácsonyi dalokat hallgattunk. Rengeteg az új tanár, olyan, mintha ezer éve eljöttem volna, pedig körülbelül csak három hete.

A Homestay karácsonyfája

Miután felfedeztem a Netflixet is, végignéztem az összes karácsonyi témájú filmet, és kedden még elmentem két régi Homestay tanárhoz vacsorára. Igazából a többi karácsonyomhoz képest csendesen telt az idei, a betegség kimaradhatott volna. Még mindig nem értem, hogyan fázhattam meg ilyen melegben, miközben otthon mínuszok vannak, de remélem lassan teljesen kilábalok belőle, és készen állok majd arra, hogy újult erővel egészségesen vágjak bele az új évbe.

Hogyan tovább

Ez a kérdés sokszor felmerült az életemben, az érettségi után, a diplomaosztó után, amikor felmondtam a munkahelyemen. Annyit tanultam az elmúlt hónapok alatt, hogy valahogyan mindig lesz, és nem tervezek annyira előre. Egyelőre a szilveszteri programot kell kitalálnom, hiszen életemben először tölthetem egy nyolcmilliós városban harminc fokban. Így belegondolva eddig minden szilveszterkor nagykabátban buliztam, az alkohol fűtött, és próbáltam nem megfagyni a kis rövid, de annál trendibb ruhában. Idén másképp lesz. Még szereznem kell lencsét, mert azt minden évben eszek elsején, meghozza a szerencsét, eddig minden évben bevált. Ez az év annyira szuperül sikerült, hogy el sem hiszem, hogy megtörtént. Sok tervem van az újévre, és ha meggyógyulok, teljes gőzzel kezdem majd a tervezést! Utazások, és munkakeresés is van a tervek között, de természetesen sosem tudhatom, mit hoz a jövő. Hiszen ember tervez, Isten….

Egyedül a nagyvilágban, nőként

Mennyire veszélyes egyedül utazni nőként Dél-Kelet Ázsiában és mire figyeljünk oda, ha ilyen őrült ötlet jut az eszünkbe?

Featured image by Zack: Mountains of Sapa, North Vietnam

Őszintén szólva mindenhol lehet olvasni ezt is azt is, az alábbiakban leírom a tapasztalataimat, illetve hogy az utazásaim alatt milyen történeteket hallottam, amelyekből tanulhattam.

Az elhatározás

Nem ez volt az első őrült ötlet az életemben, hiszen többször költöztem, utaztam egyedül, kanapé-szörföltem idegeneknél, mégis ez volt az az ötlet, amitől azért én is féltem. Ötből négy blog azt javasolta, keressek útitársat, és próbálkoztam is, de aztán eszembe jutott, hogy máshoz alkalmazkodni is kell, ha nem egyedül utazom. Életemben egyszer éreztem magamat veszélyben, és az Barcelonában történt nappal az utcán, amikor egy felém sétáló férfi “letámadott”, de sikerült ellökni, majd elszaladtam. Ez néhány éve történt, és nem felejtem el, de tanulok belőle, azóta jobban odafigyelek. Az év elején eldöntöttem, hogy Vietnámba utazom pár hónapra, és csak később jött az ötlet, hogy megnézem Kambodzsát is, azért eléggé elszomorodtam, amikor mindenhol azt olvastam, mennyire veszélyes Kambodzsában egyedül. Az otthoniak mindig azt mondták “Vigyázz magadra”, én pedig próbáltam kifejleszteni egy tökéletes módszert erre.

A megvalósítás

Mielőtt megérkeztem Hanoi-ba, már írtam több helyinek is a Couchsurfing-en, telefonszámokat gyűjtöttem arra az esetre, ha a Homestay mégsem az a hely lenne, amit a Workaway-en írtak, vagy ha nem tetszene, és segítségre lenne szükségem. A Workaway oldalon is kerestem utazókat, akik ugyanakkor voltak Hanoiban, mint én, így akár hozzájuk is becsatlakozhattam volna. Bebiztostottam magamat arra az esetre, ha az “A” terv nem műküdne, de szerencsére működött.

Alap dolog, hogy idegenekkel nem megyek sehová (főleg nem kettesben), az utazás alatt a pénzem, fontos irataim pedig a ruhám alatt elrejtve, vagy a cipőmben utaznak velem. Utóbbi példára pont hallottam egy történetet, amikor Hanoi-ban jártam. Egy szegény jóhiszemű svéd srác a tóparton üldögélt, majd leszólította két helyi, barátságosnak tűntek, elhívták egy kávéra. Miután kiderült, hogy nincs programja délutánra, elvitték egy Karaoke klubba, ahol hirtelen megjelent néhány lány, majd körülbelül 15 perc múlva hoztak egy számlát, amin nagyjából 70 usd szerepelt, vagyis kb húszezer ft. Ebből 10-10 usd volt a lányok borravalója, amit azért kaptak, mert ott voltak – a srác elmondása szerint nem is táncoltak, csak ott ültek, mosolyogtak, mégis borravalót kellett nekik adni. Mindezt egy kávézóban mesélte el, és csak nevetett az egészen, bár két napja érkezett Svédországból. Két hónapra tervezi a körutazását, remélem legközelebb okosabb lesz.

Kikerülve tehát az ilyen helyzeteket (amennyire lehet), próbáltam és próbálok mindig résen lenni. Ez azt jelenti, hogy odafigyelek arra, hogy ki közelít felém, vagy ki van mellettem, mögöttem. Sajnos errefelé sokszor nem tudják, hogyan működik a sorbanállás, ezért konkrétan a mögöttem álló “ránő” a hátamra, ilyenkor megpróbálok arrébb állni, de ami a legfontosabb, hogy a táskámat magam előtt szorítom, hogy ahhoz biztosan senki ne férjen hozzá.

Motoros forgalom – közel egymáshoz

A motoron is oda kell figyelni erre, telefonozni nem ajánlatos, mert azt hallottam kikapják a kezemből és már oda is a telefon. Ezért ha telefonozni szeretnék, akár motoron, akár sétálva, mindig úgy teszem, hogy gyorsan intézem, amit meg szeretnék nézni, vagy úgy veszem elő a telefonomat, hogy senki ne lássa, és mindig két kézzel szorítom. Habár eddig szerencsém volt, tudom, hogy nem kellene telefonoznom sem az utcán, sem a motoron.

Az autóban arra kell odafigyelni, hogy ha egyedül utazom, nem ülök az anyósülésbe, mert azt hallottam a taxisok kikapják a kezemből a pénztárcát, vagy a pénzemet, így mindig hátra ülök, fizetésnél pedig erősen szorítom a pénztárcát, és csak annyit veszek ki belőle, ami szükséges, hogy a taxis ne lássa, mennyi pénz van nálam.

Éjszakai busz Vietnámban

Az éjszakai buszozásokról nincs sok történetem, de én mindig magamra aggatom a hátitáskámat, a kistáskát, amiben a pénzem és az útlevelem van, a ruhám alá rejtem, és a hátizsákomat átölelve alszom. Habár a kéthetes túrám alatt hallottam egy sztorit, amiben egy német lány egész utazó hátizsákját ellopták, sajnos arra nem lehet odafigyelni, mert az a busz aljában van. A lényeg, hogy ne legyen benne semmi értékes, és akkor ha esetleg eltűnne, még nem dől össze a világ. A hostelekben mindig használtam a zárható szekrényeket, vettem egy lakatot, és ezt tudtam használni az utam során. Sajnos hallottam olyan történetet is, hogy valaki egy szobát vett ki, kint hagyta minden cuccát, majd elment egy egynapos kirándulásra. Mire visszaért, az értékei eltűntek ( a zárt szobából), így a külön szobában is szükséges elzárni az értékeinket.

Phnom Penh-ben kanapészörföltem egy francia lánynál, ahol az első este áthívta a barátait vacsorára. Az akkor hallott történetek után volt egy olyan érzésem, hogy nem megyek ki az utcára, de természetesen legyőztem ezt a félelmemet. Habár Vietnámban is rengeteg történetet hallani a lopásokról, zsebesekről, Kambodzsában azt mondták, konkrétan kitépik a kezedből a táskádat, vagy ha egy Tuk-Tuk-ban ülsz és ott van az összes cuccod, simán kilopják.

Ezért amikor a Tuk-Tuk-ban utaztam, a lábamra tekertem a hátizsákjaimat úgy, hogy csak velem együtt lehetett volna elvinni. Amikor a városba mentem sétálni, a sálammal magamra kötöttem a kistáskámat, amit szintén csak velem együtt lehetett volna elvinni. Nem volt túl divatos, és kaptam is pár mosolyt az utcán, de senki nem próbálta meg kitépni a kezemből a táskámat, így a cél szentesítette az eszközt.

Az éjszakai életbe nem folytam bele Kambodzsában, de ez annyira nem is hiányzott. Amikor a szigeten megismertem két német srácot, és velük utaztam több napon keresztül, egyszer kimentünk este meginni egy sört, de ők sem preferálták az ázsiai éjszakai életet. Hanoiban kijártam a diákjaimmal, de mindig odafigyeltem arra, hogy ne maradjak el messzire tőlük, hiszen tudtam, hogy nélkülük talán haza sem találok. Az elmúlt hónapok alatt nem sokszor voltam egyedül, és leginkább csak akkor, ha én is úgy akartam. Megismertem rengeteg utazót, más tanárokat, a diákjaimat, így mindig volt, akire számíthattam, mindig van, akire számíthatok. Így a mai napig nem megyek ki az éjszakába egyedül, csak ismerősökkel.

Összességében..

… eddig nagy szerencsém volt, és a legrosszabb dolog talán az volt, hogy egy ACB automata elnyelte a bankkártyámat Hue-ban. Ebből az volt a tanúlság, hogy mindig van nálam készpénz, és nem várom meg, hogy teljesen elfogyjon. Ez azért is fontos, mert az ACB két napos átfutási idővel akarta nekem visszaadni a bankkártyámat, csak én “balhéztam” egyet, hogy a bankban alszom, ha nem kapom vissza a bankkártyámat, így valamilyen csoda folytán húsz perc múlva ott is volt.

Ettől függetlenül csak ruhákat vesztettem el az úton, itt-ott elmaradt néhány ruhadarab, mivel a mosás után nem kaptam vissza, majd később vettem észre. Az a legfontosabb, hogy mindig résen kell lenni, emberek között kell lenni, és a legfontosabb értékeinkre ezer százalékosan odafigyelni. Fontos, hogy a telefonunk mindig fel legyen töltve, ha hosszabb időt töltünk valahol, vegyünk helyi Sim kártyát, akkor már lehet internetünk is.

Előfordult, hogy a taxi egy olyan helyen hagyott, ahol nem volt semmi, vagy a motortaxi ezer forintért akart elvinni egy címre, ami tíz perc sétára volt. A térkép nagyon fontos minden helyzetben, tudnunk kell, mi van körülöttünk, és a telefonunk mindig legyen hívásra kész. Fontos egy jó biztosítás megléte, illetve legalább a minimum oltások felvétele utazás előtt.

Ha otthon maradtam volna Májusban, rengeteg élmény kimaradt volna az életemből, igazából életem legszebb élményei. Ma már el sem tudom képzelni az életemet a vietnámi vagy kambodzsai hetek, hónapok nélkül. Nem volt egyszerű meghozni a döntést, és kellett hozzá egy kis őrültség is, de ha résen van az ember, akkor rengeteg pozitív élménnyel gazdagodhat egy ilyen út alatt.

Ezért azt mondom, aki teheti, induljon el!

Sokszor nehéz felkelni, és inkább az ágyban maradnék. De akkor életem legszebb élményeire gondolok! Azok mind akkor történtek, amikor kikeltem az ágyból!

Utazás egyedül?

Tíz nap egy meditációs központban

A meditáció egy ugrás: először a fejtől a szívig, majd a szívtől a létig. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolsz magadban, ahol a számítgatásokat hátra kell hagynod, ahol minden logika értelmét veszti.   — Osho —

A váltás

Habár a Homestay-t nagyon szerettem az elején, ugyanezzel a lendülettel szerettem ki belőle. Az órarend sosem sikerült úgy, ahogy kértem, több oldalról is zavaróvá vált az ottlétem. Míg nekem napi öt órát is adtak tanítani, addig volt olyan tanár, aki három napig csak az ágyában feküdt. Több tanár is kiköltözött, kivettek egy lakást, vagy szobát, nagy hévvel felemelt fejjel elmentek, mondván: Ők most új életet kezdenek függetlenül a Homestay-től, majd mindennap visszajártak, a Homestay-ben ettek, mostak, buliztak. Több okból is, de csak talán azért mert úgy éreztem elég volt, kiköltöztem a Homestay-ből. Tudtam, hogy nem veszek ki lakást, szobát, inkább másik önkénteskedési lehetőséget kerestem.  Így találtam rá egy meditációs központra, ahol angol tanárként önkénteskedhettem.

A meditációs központ

A központ egy ötemeletes házban található, plusz van egy szint a motoroknak (természetesen). A földszinten van egy masszázs- szoba, illetve egy előtér. Az első emeleten van a konyha, amihez tartozik egy erkély-szerűség, itt van a mosogató, és itt száradnak az elmosott edények. Ezen az emeleten van a könyvtár is, ahol lehet könyveket olvasni a buddhizmusról, meditációról, vagy az angol órákon részt venni. Itt is van egy buddha oltár, előtte egy nagy tér, itt zajlik hetente kétszer a jógaóra. A második és a harmadik emeleten meditációs termek vannak. A központ vezetője elmondta, hogy szoktak jönni angolul beszélő szerzetesek is, de az itt tartózkodásom alatt sajnos nem jöttek. A harmadik emelet a női részleg, ide férfiak nem jöhetnek be, két nagy terem van bebútorozva, itt vannak emeletes ágyak, illetve itt-ott ventilátor. Van egy ötödik emelet is, illetve egy nagy tetőterasz.

Buddha oltár a meditációs teremben

Emeletes ágyak a női részlegen

Az egyik meditációs terem

Csütörtökön és kedden 5.30 és 6.30 között jóga órán is részt lehet venni a központban, erre a tíz nap alatt sajnos csak egyszer sikerült felkelnem.

Múlt hónapban már voltam itt látogatóban, már régebb óta gondolkodtam a váltáson. Amikor szerdán beköltöztem, letettem a holmijaim és már kezdődött is egy Dhamma beszélgetés. A Vypassana meditációt gyakorolják az itt lakók, erről tartanak előadást a szerzetesek hétfőnként, szerdánként és péntekenként, ahol megvitathatják a felmerülő kérdéseket is. Az első napomon lelkesen csatlakoztam is. A beszélgetés elején volt egy rövid meditáció vietnámiul, amit a meditációs központ mellettem ülő vezetője fordított. Itt sikerült relaxálni, tudtam követni az eseményeket. Aztán következett egy történet, amelyben szerepelt egy teknős – itt kezdtem elveszteni a fonalat. Körülbelül fél óra után a “tolmácsom” azt mondta, hogy innentől nem tud fordítani, ez túl nehéz neki. Ezután másfél órát ültem és néztem ki a fejemből. Sokszor változtattam a törökülésben a lábaimat (lótuszülés esélytelen egyelőre), teljesen elzsibbadtak. A beszélgetés végén megkérdezték, van-e kérdésem – ???. Nem értettem semmit, de van-e kérdésem?

A meditációs központban is csak ventilátorok vannak, amiket mindig oda teszünk, ahol éppen vagyunk (legalábbis én, az ittenieknek nem mindig kell). Sajnos nem elég a nagy meleg, a meditációs központban el kell takarni a vállamat és a térdemet is, így nincs ujjatlan felső vagy rövid nadrág, csak a lányok emeletén. Több szabályt is kell követni azoknak, akik beköltöznek, ezek a következők:

  1. Ne árts semmilyen élőlénynek. 
  2. Ne vedd el, ami nem adott
  3. Tilos az ronda, csúnya vagy hazug beszéd
  4. Tilos drogozni, vagy alkoholt inni
  5. Tilos a szexuális érintkezés

Találtam egy vegetáriánus éttermet is a közelben, ahol életem legolcsóbb vacsoráját ehettem, leves és főétel (rizs zöldségekkel, tofu) 120 Ft-ért, azaz 10.000 dongért.

Leves, rizs sok tofuval és párolt zöldségekkel 120 Ft-ért

Az egyik barátnőm épp utolsó estéjét töltötte a városan, így miután végig arról panaszkodtam, hogy milyen melegem van, eldöntöttük, hogy elmegyünk egy jégbárba. -10 fokban élveztem a virgin mojito-m, ami sajnos elég drága volt (1200 Ft), de az élményért megérte (képek és rövid videó – instagram: @asuchange)

Munka és az önkéntesség

A meditációs központban ingyenesen lehet részt venni az angol órákon, így a Homestay-jel szemben itt valóban azokat taníthatom, akik nem tudják megengedni maguknak, hogy külön angol órákért vagy tanfolyamért fizessenek. Volt akivel külön megbeszéltem, hogy együtt tanulunk, de az ötödik naptól már kihirdették, hogy minden reggel kilenckor angol óra Ms Anitával. Szombaton reggel kilenckor volt egy órám az egyik itt élő diákkal. Alig kezdtem el az órát, többen is elkezdtek csatlakozni a könyvtárban, leginkább idősebb nénik. Néha közbeszóltak, hogy ők is akarnak velem órát, kedvesen csak annyit feleltem, hogy ezután az óra után megbeszéljük, hogy mikor.

Pénteken reggel mindenki takarított, másnapra 15 szerzetest vártak látogatóba, én is beálltam a sorba, és az egyik meditációs termet kezdtem el porszívózni. Mivel sokszor hallottam az életemben a “több kárt csinál,mint hasznot” kifejezést, a tudatalatti segítségével eltörtem egy vázát, ami az egyik oltárt díszítette. Sajnos néha előfordul, hogy a nagy “segíteni akarok” dolognak, valami ilyesmi lesz a vége. Vagy hívhatjuk a vonzás törvényének is azt, ami történt.

Az egyik idősebb néni mesélte, hogy jövőre Myanmar-ba megy, hogy ott segítsen egy faluban a szegényeknek az önellátó életre való átállásra. Nagyon izgul, hogy pár hónap alatt mennyit tud majd javulni az angolja, bár szerintem már így is nagyon jól beszél. Ajánlottam neki, hogy töltse le a Duolingo-t, segítettem neki a szintfelmérőben (elmondtam melyik ikont, hogyan használja, hogyan tud továbblépni), majd beállítottunk napi 5 perc gyakorlást. Annyira örült, hogy utána még a konyhában maradt gyakorolni.

Délutánonként és néha esténként dolgoztam, iskolában, óvodában, tanítással együtt minden alkalommal tanultam is valami újat. Például a fegyelemről. Az egyik iskolai szünetben a tanár-asszisztensem azt tanácsolta, adjak feladatot a gyerekeknek, mert máskülönben hangosak lesznek, és akkor nekünk meg fájhat a fejünk. Egy idősebb hölgy volt, a mosolya nyugtató, nem az a típus, aki vörös fejjel szalad ki az osztályból egy-egy óra után. Miután ötletem nem volt, felrajzolt a táblára egy virágot, majd azt mondta a gyerekeknek, aki a leghosszabb ideig tudja bámulni a virágot, az nyer. Ezután az ötperces szünetben egy gyerek sem szólalt meg, csendben, fegyelmezetten nézték a táblát.

Heti kétszer ugyanabba az oviba megyek mostanság, ahol négyszer 30 perces órákat tartok, ma voltam itt negyedik alkalommal. Mivel sokszor nehézségekbe ütköztem a gyerekekkel való kommunikációban (mert velük igazából nincs kommunikáció), az internet segítségével óvodai angol oktatást kezdtem tanulni.

A kis herceg – vietnámi ovi-kép

Volt egy óvodai tanár a Homestay-ben, tőle is kértem segítséget. Többször megfordult a fejemben, hogy lemondom ezeket az órákat, küldjenek mást, nekem több tapasztalatom van az idősebb korosztállyal, de aztán vettem egy mély levegőt és mégis végigcsináltam. Az internet segítségével több játékötletre találtam, és egyre könnyebben tudtam bevonni a gyerekeket a játékos tanulásba. Így együtt tanulhattam a gyerekekkel, én tapasztalatot szereztem, ők angol szavakat tanultak. A legutóbbi órámon annyira nevettek, hogy azt hittem valamit rosszul csinálok, de aztán az asszisztens mosolyogva csak annyit mondott: “Viccesnek találják, amit csinálok, élvezik, ezért nevetnek”. 

Tanulás a meditációról

Három nap után sikerült először a könyvtárban hasznos időt eltöltenem, és elkezdtem olvasni a meditációról. Teljesen más, mint ahogy elképzeltem. Azt hittem a légzésre koncentrálok, elgondondolkodom ezen-azon, de a valóságban ki kell kapcsolnom az agyam. Az egyik könyvben olvastam, hogy mivel egész nap gondolkodunk, a meditáció pont arra való, hogy pihenjen az agyunk. Az egyik vacsora alatt arról beszéltem, mennyire szeretek tanulni, és sajnos mennyire kevés időm jut erre, mennyire jó lenne ha egy nap 48 órából állna. George (a központ vezetője) elmosolyodott, és csak annyit mondott: “A meditáció segíteni fog”. Egyre jobban érdekel az egész, bár a könyvek leírása alapján is bevallom magamnak, nem lesz egyszerű. Bár a tánccal is így kezdtem, bénáztam sokat az elején, a többiek meg csak mondták, mondták, hogy az egész gyakorlás kérdése, és én ezért csináltam tovább. A központban minden reggel és este látok embereket, akik meditálnak, gyakorolják a Vypassana-t, én eddig sajnos csak egyszer gyakoroltam. Mindenhol csak az előnyökről lehet olvasni, így biztos vagyok benne, hogy ezt akarom csinálni. Sajnos a tíz nap így a munkával és önkénteskedéssel megtöltve nem hagyott elegendő időt, hogy sokat tanuljak a meditációról, de betekintést nyertem egy teljesen új világba. Habár nem vagyok buddhista, itt teljes szeretettel fogadtak, nyitottak voltak arra, hogy bármilyen kérdésemre válaszoljanak. Annyira nyugodtak, hogy néha elszégyelltem magamat, amikor idegeskedtem. Januártól talán visszaköltözöm, nem tudom még mit hoz a sors. Abban biztos vagyok, hogy ez az utazás, ami itt elkezdődött a fejemben, nem ér véget azzal, hogy kiköltözöm. 

Még mindig nem veszek ki lakást, és nem költözöm hotelbe, hostelbe, nem fogok kanapészörfölni, de lesz hol laknom. A szerencse mellettem van, és a következő posztomban el is árulom, hova költöztem. 

Minden ingyen

avagy adj, hogy kaphass

Mennyi dolgot kaptunk ingyen az életben? Megtaláljuk, észrevesszük ezeket a dolgokat? Mit adunk mi ingyen?

Júliusban részt vettem egy középiskolai kiránduláson, ahol elvittek egy másik tartományba helyi ízeket kóstolni és friss gyümölcsöket szedni. Az egészet a neten találtam, mindent fizettek, nekem csak beszélgetnem kellett mindenkivel angolul. A végén még állást is ajánlottak, az egész történet itt olvasható.

Hiszek abban, hogy ha kapunk, akkor adnunk is kell, és ha adunk, akkor azt majd valamilyen formában visszakapjuk. Nem arról beszélek, hogy kölcsönkérünk X összeget, vagy kapunk valamit X embertől, és azt X embernek fizetjük vissza. Arra gondolok, hogy a karma gondoskodik arról, hogy valamilyen formában visszakapjuk azt, amit adtunk. 

Az egész téma iránti érdeklődésem talán akkor kezdődött, amikor kiskoromban rendszeresen kaptam használt könyveket. A család ismerősei tudták, hogy szeretek olvasni, így ha volt pár könyv, ami nekik nem kellett, azt elhozták nekünk. Később ennek a felturbózott változata volt az, amikor felkerestem a helyi könyvtárakat, kiderítettem, mikor szelektálnak, és elmentem “turkálni”. Ha lett volna autóm, elvittem volna az összes könyvet.  Később a középsikolában fedeztem fel az internetet, ekkor találtam rá azokra az oldalakra, amelyek az “ingyen cuccok”-ra specializálódtak. Mivel fejleszteni akartam az angolomat, angol újságokból  mintaszámokat, katalógusokat, könyveket rendeltem, de nem álltam meg ezeknél. Kértem a termékmintákat is. Volt olyan weboldal, ahol a legújabb színes nyomtató reklámjaként ingyen lehetett fényképet “előhivatni”, így pár kedvenc képem remek minőségben került a fotóalbumba (természetesen a nyomtató verziója ott volt a jobb alsó sarokban, de ez nem zavart senkit). Rengeteg rejtvényt is fejtettem, ezekkel szinte mindig nyertem: mozijegyet, koncertjegyet, tánc-bemutató jegyet, vásárlási utalványt, vitorlás-repülést,stb. Akkoriban nem is gondoltam arra, hogy ezeket mind bevonzottam. Később a sok angol újságot elajándékoztam olyanoknak, akik nem tudták megengedni maguknak, hogy ilyesmiket vegyenek.

Fiatal felnőttként az egyetemi éveim alatt kétszer vettem részt a brüsszeli Youth! fesztiválon, amelyre fizették az eljutást teljes ellátással és szállással. A fesztivál a fiatalok jogairól szólt, továbbtanulásról, önkéntességről, az Európai Unióról. Erre a fesztiválra egy motivációs levél megírásával lehetett bekerülni, és nekem sikerült is – kétszer- . A második alkalommal a szobatársam is bekerült, ekkor Interrail vonatjegyet küldtek Belgiumból, így a barátnőmmel még egy pár napos Európa-túrát is tettünk. Később az ingyenesség más formában is megjelent az életemben, mert fizetetlen gyakornoki munkát kaptam Angliában. Nem bántam, mert biztosítottak szállást, és később jól jött a munkakeresésnél ez a tapasztalat. 

Miután júliusban attól féltem, hogy teljesen elfogy a pénzem és munkát kerestem, átéltem pár stresszes napot, szükségem volt egy kis relaxációra. A Couchsurfing oldalon találtam egy ingyenes wellnes kezelési lehetőséget, megnyílt egy új Spa, és egy szolgáltatást ingyenesen kipróbálhattunk. Rábeszéltem két tanárt, hogy menjünk el, és kaptunk egy két órás arckezelést ingyen. Nemsokkal később találtam egy lehetőséget, hogy egy profi sminkes modell-je lehetek. Életem talán legjobb sminkjét és képeit köszönhetem a művésznőnek. Kár, hogy utána nem mentem semmilyen buliba. 

Néhány napja volt egy prezentáció angol tanároknak ingyenes weboldalakról, szoftverekről, amiket a tanításhoz lehet használni. Én regisztráltam, de végül Hanoi miatt nem tudtam elmenni, így megkértem az egyik tanárt, menjen el és jegyzeteljen. Időközben megkaptam a jegyzeteket, a visszajelzése nagyon pozitív volt,de természetesen megkérdezte: “Hol találtad ezt az eseményt?”- és én csak mondogatom, hogy “aki keres, az talál”.

Az internet világában rengeteg ingyen dolgot találhatunk, de az utcán is, ha szerencsénk van. A kistáskám elszakadt, besétáltam egy varrodába. Miután a meglepődött helyiek megvarrták a táskámat, csak mosolyogtak, és mutatták a kijáratot. Szerettem volna fizetni, de nem engedték. Az ingyen dolgok nem csak arról szólnak, hogy mi kapunk, hanem mi adunk is. Rengeteg dolgot kaptam az életemben ingyen, amiért nagyon hálás vagyok. Ugyanakkor odafigyelek arra hogy én is adjak ingyen, hogy megtaláljam az egyensúlyt. Ezért is szeretnék önkéntes maradni – legalább valamilyen formában -, illetve biztatni másokat arra, hogy önkénteskedjenek, vagy segítsenek másokon.

Csatlakoztam egy jótékonysági szervezethez, amely utcagyerekeket támogat a tanulásban, illetve az iskolázatlan szülőknek próbál munkát teremteni. A szülők táskákat, illetve különböző tárgyakat készítenek, ezeknek a tárgyaknak az eladásához kérték a segítségemet. Így szabadidőmben (ha van ilyen :)) próbálok cégeket keresni, akik nyitottak lennének partnerkapcsolatra.

Ugye milyen jó érzés kapni valamit?

Ugyanakkor, ha senki nem adna, senki nem kapna.

Legyünk nyitottak az ingyenes dolgokra, de ne felejtsünk el “fizetni” az univerzumnak. 😉

 

Kambodzsai történetek – két vállalkozás, egy cél

Két helyi vállalkozás története, amelyekbe belefutottam az utam során. Valóban azt mondhatom, hogy nem terveztem ide jönni, csak idesodort a szél. Két vidéki projekt történetét szeretném megosztani, amelyek talán másokat is inspirálhatnak.

1. A helyszín: Kampot

Te is azt gondoltad, hogy Kambodzsa csak az Otres tengerpartról, Koh Rong Samloem szigetéről, és az Angkor templomokról szól? Rosszul gondoltad, hiszen van egy alulértékelt gyöngyszem a vidéken, amelyet még nem vásároltak fel a kínaiak sem, így kaszinómentes: Kampot.

2. Banteay Srey projekt

Nem csak egy nagyon kellemes helyi gyógyfürdőről beszélünk, hanem egy hátrányos helyzetű helyi nőket támogató programról. A projekt megálmodója egy kanadai hölgy, Freya, akinek a családja 1975-ben örökbefogadott két kambodzsai lányt, akiknek sikerült elmenekülniük az akkori  vörös khmer elől. Freya 10 éves volt, amikor a szülei adoptálták az ikerlányokat. Később a család 2007-ben látogatott az országba, Freya ekkor döntött úgy, hogy visszacseréli repjegyét és az országban marad.  Elkezdte tanulni a khmer nyelvet, és egy árváknak segítő szervezet fejlesztésében vett részt. 2010-ben kezdett el a Banteay Srey projekten dolgozni. A program célja biztos munkahelyet termeteni  a helyi nőknek, biztos fizetéssel, továbbképzési lehetőségekkel a házasságon és munkahelyen belüli kihasználás elkerülése végett. A nők többsége olyan családban nőtt fel, amelyek traumatikus eseményeken estek át a vörös khmer ideje alatt, illetve teljesen elszegényedtek. A program lehetőséget nyújt nekik egy jobb életre.

 

 

A weboldalukon több hasznos információt találhatunk, a jógát, az aromaterápiás masszázst, a reggeli kínálatot és a gőzölést nagyon szerettem. Több helyi vállalkozás kézzel készített organikus termékei is megvásárolhatók itt (pl. szappan, kókuszolaj).

3. Epic Arts Café

A hallássérülteket foglalkoztató szervezet kávézójában banános-kókuszos palacsintát ettem lime-mézes sziruppal. Nyami. Mindenkinek ajánlom. Az ő programuk, hogy ezeknek az embereknek munkát adhassanak, így nem csak a kávézóban dolgozók, de a különböző ajándéktárgyakat készítők is hasznosíthatják itt, vagyis az Epic Art iskolája által nyújtott képzéseken szerzett tudásukat. Mivel több helyi szülő is úgy gondolja, a hallássérült gyermeket iskolába küldeni felesleges, nagyobb hangsúlyt kell arra fektetni, hogy ez igenis szükséges. Ezek a szülők sokszor otthon rejtegetik gyermekeiket, azt gondolván, hogy így lesz nekik a legjob. Az Epic Art programjában kreatív módon tanítják a gyerekeket, illetve a fiatalkorúakat, hogy a társadalom dolgozó és aktív tagjai lehessenek.

 

 

A programról többet az oldalukon olvashatunk. A kávézó felett több helyi vállalkozás kézzel készített termékeit vehetjük meg.

4. A cél

Fontos, hogy változást vigyünk a világba, hogy jobbá tegyük azt. Miért ne egy hasonló ötlettel? Európában is egyre szélesebb körben elterjednek a hasonló vállalkozások, a társadalmi felelősségvállalásról is hallhatunk több multinacionális cégnél is. Csak talán nem kapnak elég hangsúlyt. A fent említett két projekt szívesen fogad önkénteseket, habár a workaway-en nincsenek fent.

Neked is van hasonló vállalkozásod? Keress önkénteseket a Workaway-en! Vagy oszd meg velünk a poszt alatt kommentben!

“Ott kezdődik a nagyemberség, hogy az ember észreveszi, hogy mások is élnek a földön őkívüle, és amit tesz, úgy teszi, hogy nemcsak magára gondol, hanem másokra is.” – Szabó Magda

Kambodzsától Prágáig

– Ó, wáo!!! – mondta, amikor felfelé mentünk a templom lépcsőin. Visszanéztem, azt hittem valami érdekeset látott. – 4 dollárért beépített légkondícionáló van ebben a nadrágban… – majd ekkor láttuk meg, hogy a 10 perccel előbb vett nadrág térdtől térdig kiszakadt. 

útvonal: Koh Rong sziget (Kambodzsa) – Sihanoukville (Kambodzsa) – Siem Reap (Kambodzsa) – Bangkok (Thaiföld) 

kép: Angkor Wat napfelkelte

Sokan kérdezték, nem vagyok-e magányos a világ másik felén? Egyedül utazom nőként Ázsiában. Sokan bíráltak, amikor hazajöttem, a családomban is voltak, akik megkérdezték, mégis hogyan gondoltam ezt? Ez nagyon veszélyes! Mit tudok csinálniegyedül, nem unalmas? Az igazság pedig az, hogy sosem voltam igazán egyedül. Mindig utaztam valakivel, és ezeket nem én terveztem így. A szigetről tudtam, hogy a fővároson keresztül Siem Reap-ba visz majd az utam, onnan pedig Bangkokba. Az utolsó napokban abban reménykedtem, hogy majd jó idő lesz, nem úgy mint amikor megérkeztem a szigetre. A tizedik napomon este fél nyolc lehetett, amikor a főnökömék elmentek, én egyedül maradtam a vendégekkel, és még másfél óra volt a zárásig. A kezembe vettem egy kártyapaklit, majd kártyázni kezdtem az egyik helyi sráccal. Később felálltam és az összes vendégnek ezt kiabáltam: “Akinek van kedve kártyázni, nyugodtan csatlakozzon!” – legnagyobb meglepetésemre az összes vendég (ekkor négyen voltak) felállt és odajött az asztalomhoz.

Az utolsó pár nap velük telt el, a barátaim lettek,  minden este kártyáztunk. Volt ott két húszéves német srác, akik szintén Bangkokba tartottak Siem Reap-on keresztül. Ekkor dőlt el, hogy a következő 7 napban sem leszek egyedül. Mint később kiderült, mindenki azt gondolta, hogy évek óta a szigeten dolgozom, de azon nagyon meglepődtek, hogy velük tartok.

Az utolsó estémen hajnali kettőig kártyáztunk, nyolc körül keltünk fel és 9 körül motorral indultunk a sziget másik felére, hogy elérjük a kompot. Az egyetlen helyi aki jól beszélt angolul, azt hallgatta, hogy kérem a másik motorost ne hajtson majd gyorsan. Tudtam milyen motor-út vár rám, és hajtogattam a leendő “sofőrömnek”, hogy óvatosan menjen. Addig addig hajtogattam ezt, mire ránézett a másik srácra, és kijelentette, ő inkább nem visz el. Legalább így olyannal mehettem, aki értette az úton a “siránkozásomat”. Csak a félelmemet, aggodalmamat osztottam meg valakivel, jó érzés, ha van kihez szólnom, amikor félek. Sihanoukville-ben még eltöltöttünk egy éjszakát, elsétáltunk egy ATM-ig, billiárdoztunk, én pedig beleléptem egy olyan sárba, hogy lesüllyedtem majdnem a térdemig. Ez volt az első alkalom, amikor mindhárman kisírtuk a szemünket a nevetéstől. Habár féltem, kijövök-e majd a két fiúval, de végül jókat nevettünk. A szállodában rendeltünk buszt másnap Siem Reap-ba, ami reggel 7-kor indult. Jöttek is értünk és elvittek egy buszirodához. Amikor azonban megmutattam a jegyemet, azt mondták ez nem az ő cégük. Ránéztem a sofőrre, aki odavitt minket. Ő azt mondta, a hotel kérte, vigyenek oda minket. Én és a két német srác pedig azon gondolkodtunk, hogyan lehetséges, hogy másik irodához vitettek minket, ha náluk vettük a jegyünket. Nem értettük az egészet. Persze a szálloda már akkor is furcsa volt, amikor a mosott ruháimat átnézve egy bordó inget találtam a tasakban. A recepcióson ugyanilyen volt, és ahogy kivettem, úgy nézett ki, mintha gyerek méret lenne. Kivettem és odatartottam a recepciósnak: -“Ez nem az enyém” – mondtam. -“De igen!”- vágta rá a recepciós. Jót mosolyogtam, kinyitottam, hogy lássa, ez olyan mint az ő egyenruhájuk. Letettem a pultra és nevetve elsétáltam. Ezeken is túltettük magunkat és végül átvittek minket a másik busztársasághoz. Itt Phnom Penh-ig végig aludtunk, majd egy kisebb és kényelmetlenebb buszra szálltunk ami elvitt minket Siem Reap-ba. Habár készültünk étellel, az nem volt elég, és elég éhesen értük Siem Reap-ba. Betértünk egy pizzázóba, ahol minden pizzán volt ananász, a tészta nagyon édes volt, és mi voltunk egyedül turisták. Ekkor azt is eldöntöttük, legközelebb inkább megnézzük mit ajánlanak a neten (ennek köszönhetően egy nagyon finom burgert ettünk a következő nap egy közeli kávézóban). Bejelentkeztünk a hotelba. Egész utazásom legpuccosabb szállodája volt 5500Ft/éjszakáért reggelivel (privát üzenetben szívesen megírom, melyik hotel volt).

A facebook-on van egy csoport Thailand Cambodia Laos Vietnam Backpacker/Traveler néven, ahol rákerestünk azokra a tuk-tuk sofőrökre, akik vállalják az Angkor templomok körbevezetését velünk. Ezen az oldalon volt egy lista, itt írtam többnek is, szinte azonnal válaszoltak, és végül napfelkeltével egész napra 20 dollárt fizettünk (3 főre kb. 5500Ft). A napfelkelte és a templomok is gyönyörűek voltak, nem csoda, hogy annyian látogatnak ide évente. Nemrégen a világ legnagyobb vallásos építményének is titulálták a komplexumot.

(A fenti képeket az egyik utitársamtól kaptam, nem az én fotóim.)

Néhány templomot talán túl gyorsan néztünk meg, mert egyszer arra mentünk vissza a tuk-tukhoz, hogy a sofőrünk elbóbiskolt. Habár mindig hideg vízzel, hidegvizes törölközővel és mosollyal várt minket, egyszer lepihent. Természetesen ezen is csak jót mosolyogtunk. Ezelőtt történt ugyanis, hogy az egyik utitársam eldöntötte vesz egy szellősebb nadrágot, így 4 dollárért “befektetett” egybe. A lépcsőkön felfelé azonban szétnyílt. Lefelé is ezen nevettünk. Így a tuk-tukhoz érve is csak elmosolyodtunk.

LRM_EXPORT_57752037128460_20180830_155934868

Két nap után kedden reggel indultunk Bangkokba, a VIP minibuszt foglaltuk, amire légkondit, vizet, kényelmet igértek. Egyik sem volt. Egy boltnál álltunk meg pihenni, de a mosdó felé tartva elénk ugrott a bolt eladója és fölényesen kijelentette, hogy csak akkor használhatjuk a mosdót, ha ott veszünk valamit. Nem vettem inkább semmit. Ennek a levét is később ittam meg. A határhoz érve már nagyon kellett volna a mosdó, leszálltunk a kisbuszról, de ekkor láttak el minket információval. Át kell sétálnunk, a másik oldalon majd várnak. Az első sor volt a kilépés Kambodzsából, már itt is kerestem mosdót, de nem találtam. Átsétáltunk a határon, majd ki kellett tölteni egy papírt a belépéshez Thaiföldre. Kezemben a papírral bementünk egy házba, ahol rettentő hosszú sor volt és csak 2 ablak nyitva, ahol elfogadták a papírokat. Két órát álltam itt táncolva, ugrálva, majd mint a tigris a Micimackóból ugráltam be Thaiföldre, siettem ahogy tudtam. Az egész abszurd és vicces volt. Ezen is jót nevettünk utána az utitársaimmal. Már majdnem a látogatás célja (purpose of your stay) részhez írtam, hogy mosdóba kell mennem, de végül kibírtam. A fiúk azt mondták, ne ugráljak annyit, mert azt hiszik bedrogoztam. Gondoltam, ha elvisznek drogtesztre, legalább elmehetek mosdóba. Abban a teremben, ahol vártunk, nem volt mosdó. Miért is lett volna? Ott volt egy rakat ember, vártunk, vártunk, se mögöttünk, se előttünk a közelben nem volt mosdó. Ez is egy élmény volt.

42443982_437312036791651_5773681586339840_n
VIP Minibusz 24$-ért – Egyáltalán nem érte meg

Miután megérkeztünk Bangkokba, elfoglaltuk a szállásunkat (közel a Khaosan úthoz – ez itt a backpacker/hátizsákos turista rész) és elmentünk vacsorázni. Ez volt az utolsó előtti napunk együtt, így megittunk pár sört is, miközben az elmúlt pár nap legviccesebb történeteit idéztük fel. Egy bárban az egyik utitársam próbált kérni két gin felest egy gin tonic áráért: – Kaphatnék két gin felest egy gin tonic helyett, ugyanazon az áron? – Hiába ismételte 3x. Nem értették meg. Mondtam, hogy megpróbálom én. Megkérdeztem mennyibe kerül egy gin tonic. – 80. – mondta a pultos. – Mennyibe kerül két gin feles? – 80.- mondta. – Akkor két gin felest. – Mindenki elmosolyodott. A pultos puszit küldött nekem és mondta, hogy így kell vele beszélni. Pedig csak egyszerűsítettem a mondanivalót. Hiszen van egy pici tapasztalatom, mint angol tanár. A kezdőkkel is le kellett egyszerűsítenem a mondatszerkezeteket.

Másnap elmentünk Thaiföld 2. legmagasabb épületéhez, Bangkok legmagasabb tetőteraszához (Baiyoke Tower II – 309m), az én ötletem volt, pedig mindenki tudta, hogy félek a magasban. Voltam már magasban Saigon-ban is, nem lesz gond – gondoltam. A liftből ki lehetett látni, elég félelmetes volt. A forgó tetőteraszra is nehezen vettem rá magam a 84. emeleten, de aztán már mentem egy második kört vele. Miután az egészet kibirtam a 20. emeleten várt egy ingyen lábmasszázs is.

LRM_EXPORT_55866201866540_20180830_152809033
Kilátás a Baiyoke toronyból

A belépő 400-500 baht volt (3400-4200Ft), a tetőteraszról pedig nagyon szép kilátás nyílt a városra. Este kártyáztunk, felidéztük a legviccesebb történeteinket és sokat nevettünk.  Örültem, hogy ilyen utitársakra tehettem szert.

Másnap reggel kimentem a reptérre, és Budapestre repültem. A reptérre másfél órával hamarabb el kellett indulni a dugó miatt. Borzasztó a közlekedés ebben a városban. Bagkokból Moszkvába, majd Moszkvából Budapestre utaztam. Életem leghosszabb napja volt. Kiszáradt szájjal, vörös szemekkel érkeztem Budapestre. Az útlevelem elejéről elpárolgott az írás még a szigeten, reméltem ebbe nem kötnek bele. Eldöntöttem, hogy a legközelebbi utazási listára felírom: szemcsepp, szájbalzsam, légmentes tasak. 🙂 Két napot töltöttem Thaiföldön, utána Budapestre kellett utaznom. Itt ugyanis várt egy esküvő, illetve el kellett mennem Prágába is néhány ügyemet elintézni a hivatalban, bankban (az utolsó két napon nem tudtam levenni pénzt a kártyámról, de fizetni tudtam vele. Később kiderült, hogy csak a havi limitemet értem el). Vonattal mentem, és már ekkor előjöttek az emlékek. Úgy éreztem vissza sem akarok menni. Hiszen itt olyan jól ismerek mindent. Ez az otthonom, Európa.  Itt tudom, hogyan vegyek vonatjegyet. Beszélem a nyelvet. Az arcom nem idegen.  Hiszen itthon minden sokkal egyszerűbb! Elfogott egy olyan érzés, amire nem számítottam. Megírtam egy ajánlót Prágáról. Imádom a várost. Kilenc napig voltam itt, és minden percét imádtam. Frissítettem az önéletrajzomat és elküldtem pár helyre. Szinte eldöntöttem, hogy maradok. Pedig oda-vissza jegyet vettem Bangkokból-Bangkokba. A visszatérésre azonban nem terveztem még semmit. Mit csinálhatnék még Ázsiában, ha visszamegyek? Hazatérve honvágyam lett? Nem is számítottam erre. Váratlanul ért, és eldöntöttem, hogy a válasz majd magától jön. Hogy lesznek jelek, a választ majd megkapom, vagy jön egy megérzés.

Mint Februrában Így kezdődött minden….

Lesz egy új kezdet.

Egy új történet.

Ígyis-úgyis.

Itthon maradjak, vagy menjek vissza Ázsiába?