Az élet művészete

beszámoló a tíznapos Vipassana meditációs élményemről Indiában

Hogyan fejleszthetjük ki a tudatunk feletti kontrollt? Hogyan éljünk békében és teljes belső harmóniában? Hogyan váljunk erőssé ahhoz, hogy másokon is segíteni tudjunk?

Tíz napra beköltöztem egy Vipassana bentlakásos meditációs kurzusra a Dhamma Vipula meditációs központba Mumbai-ban, Indiában, hogy a fenti kérdésekre és még sok minden másra választ kaphassak. Fájdalmas volt testileg és lelkileg, mégis úgy érzem sok hasznát veszem majd a tanításoknak a mindennapokban.

Miről is van szó?

Ne gondoljuk, hogy tíz nap csendes pihenésről van szó!

“a 10 napos tanfolyam elvégzése meglehetősen komoly fizikai és mentális igénybevételt jelent” —dhamma.org—

Mielőtt jelentkeztem, rengeteget olvastam a technikáról, mindenhol említették a fájdalmas élményt a sok pozitívum mellett. Mivel a fájdalomtól nagyon féltem, így egyszer már meggondoltam magamat, miután bekerültem egy kambodzsai kurzusra, de mostmár nem bánom, hogy csak másodjára vettem rá magamat arra, hogy valóban végig csináljak egy ilyen kurzust. Az is közre játszott a döntésemben, hogy március elején Rishikesh-ben egy Ayurveda/Ájurvéda konzultáción megjegyezték, hogy a Tűz+Víz/Pitta* testtípusomnak fontos a nyugalom, a gyógyuláshoz vezető út része lehet egy ilyen Vipassana meditációs kurzus. Hát legyen!

*Az Ayurveda/Ájurveda gyógyászat a megelőzésben, az egészséges életmódban hisz, egy ősi indiai gyógymód, amelyben három tesstípust különítenek el (Váta, Pitta, Kátha). A testtípus megismerésével megtudhatjuk mi billent ki minket az egyensúlyból, a harmóniából, és helyreállítjuk, helyrehozhatjuk azt.

A technikát a 2500 évvel ezelőtti Siddhartha Gautama, ismertebb nevén a Buddha személyéhez kötik, aki egy fa alatt a felvilágosodást keresve gyakorolta azt. A meditációs technika önmagunk megfigyelésén alapszik, S.N.Goenka tanító videóiból, hanganyagokból állították össze a kurzust, ami mindenhol ugyanolyan, mindenhol ugyanazzal a napirenddel és struktúrával ( a világ minden táján elérhető, tehát nem szükséges feltétlenül Indiába utazni miatta).

Miután végigcsináltad a napi teendőket: Légy Boldog!

A barátok az első pillanattól kételkedtek abban, hogy magamnál vagyok. Négykor kelni, tíz órát ülni vacsora nélkül? Ezek ragadták meg a figyelmüket, én pedig csak az eredményre, az élményre koncentráltam, illetve a sok hasznos tanításra, amire szert tehetek mások tapasztalatai szerint. Az öt órai puffasztott rizses nasi nem is volt olyan rossz, és egyébként sem ajánlatos tele hassal meditálni (nem is működik egyébként mások szerint).

Rengeteg helyen olvastam a hihetetlen élményekről, amiket a volt diákok átéltek, és az egyik barátnőmtől, – akinek eredetileg az esküvőjére Indiába jöttem – is sok pozitív hatásról hallottam.

A meditálók a gyakorlással fokozatosan elérik, hogy életüket úgy lássák ahogyan az van és nem úgy ahogy látni szeretnék. Kiegyensúlyozottságot, emelkedett egykedvűséget érnek el, amit az életben jelentkező nehéz helyzetekben is képesek lesznek fenntartani. Ennek megfelelően az olyan negatív viselkedési formák, mint feszültség, harag, irigység, félelem és türelmetlenség fokozatosan leépülnek és helyükbe olyan pozitív minőségek lépnek, mint kiegyensúlyozottság, nagyvonalúság, elfogadás és türelem. ” —dhamma.org—

A 10 nap alatt egy könyv sem lehetett nálam, hogy lefoglaljam az agyamat valami mással. Egy külön szobát kaptam magamnak légkondícionálóval felszerelve, egyszerű vödrös fürdővel, leadtam a telefonomat, laptopomat, nem nézhettem senkire, nem szólhattam senkihez (mindenféle kommunikáció tilos volt, = Nemes csend), és minden nap a tanító videóinak nézése volt a Napom Fénypontja. Ekkor hangzott el ugyanis, hogy hányadik napon vagyok túl, illetve a legfontosabb az egészből az volt, hogy eltelt egy nap, megcsináltam.

The first day is over… The third day is over… The tenth day is over
Eltelt az első nap…. Eltelt a harmadik nap…. Eltelt a tizedik nap

A tíz napon kívül tehát semmit nem veszíthettem az egészből, az ételt és a szállásomat az előző diákok adományaiból finanszírozták, akik a tíz napos kurzusból már valamilyen szinten profitáltak, vagyis ha megcsinálták a kurzust és utána még adományoztak is, akkor csak nem lehet ez olyan rossz! – gondoltam.

Hogyan éltem meg?

Az érzékek megfigyelése. A tudat élesítése.

  1. nap – A természetes légzés megfigyelése
  2. nap – Az orrlyukak, orr, felső ajak feletti rész megfigyelése
  3. nap – Az orrlyukak, felső ajak feletti rész megfigyelése

Az első napon a figyelem összpontosítását a lélegzés megfigyelésével kellett megtanulnunk, illetve a harmadik napra már az orrunknál kellett megfigyelnünk a természetes lélegzést. Fontos volt, hogy a testünk megfigyelése közben fellépő jó és rossz érzeteket ne könyveljük el jónak, vagy rossznak, ne érezzünk vágyakozást a jó iránt, vagy hiányt, ha nem jelenik meg, de ne gondoljunk útálattal, haraggal a rossz érzetekre, a görcsre a lábban, a fájdalomra.

Ne reagáljunk a viszkető orra, tapasztaljuk meg azt, hogy elmúlik. Elfogadjuk, megfigyeljük és átéljük az elmúlást, a természet törvényét, mialatt az érzeteket tapasztaljuk a testünk felületén, majd bennünk is. Mindez a tudat élesítésével kezdődik, amikor az orrunkra, az orrlyukakra, a felső ajkunk feletti részre koncentrálunk, megfigyeljük a légzést, megfigyeljük a levegő érintését a bőrünk felszínén. Az első élmények közé tartozik a sok tüsszentés, hiszen fontos, hogy ne reagáljunk, tehát ha a levegő miatt viszket az orrunk, türelmesen várjunk, amíg a viszketés elmúlik. A viszketés valóban elmúlik, és ráébredsz, hogy talán eddig ezt nem is figyelted meg. Aztán a szobámban megvakartam az orrom, és ráébredtem, hogy mennyi mindent is csinálunk úgymond tudattalanul, persze azt is tudatosan, csak az agyunk olyan részével tudatosan, amire nem figyelünk oda a mindennapokban. Mert kifelé éljük az életünket, nem töltünk időt önmagunk megfigyelésével.

A tudat edzése. A türelmet fejleszteni, a tudatot edzeni nem könnyű dolog, de viszonylag hamar átélhető egy kisebb eredmény. Az első két napban a zavaró gondolatokkal küzdöttem, az utazásaim élményeire gondoltam, és arra, hogy mit fogok csinálni, ha hazaérek. Fontos volt, hogy ne érezzem magamat rosszul, amiért elkalandoztak a gondolataim, hanem ezt fogadjam el, és térjek vissza a légzés megfigyeléséhez. Tehát itt is ki kellett fejlesztenem egy semleges érzetet, egykedvűséget. Ez a rész nagyon nehéz volt, mert sokszor kudarcként gondoltam arra, hogy elkalandoztak a gondolataim.

4. naptól – Vipassana meditáció tanítása és gyakorlása

A meditációs terem előtt kiírták, hogy a Vipassana első napja következik. Izgatottan vártam, miről is lesz szó. Ekkortól már gyakorolnunk kellett az “Erős elhatározást”, ami azt jelentette, hogy az egyórás meditációt végigüljük pozíciónk megváltoztatása nélkül.

Légy a tudatod mestere, a bátorság harcosa!

A fájdalom elmúlik. Mikor már nem éreztem a lábamat, valóban elmúlt. Aztán jött a gong, ami a meditáció végét jelentette, én pedig nem bírtam felállni. A két kezemmel próbáltam felemelni magamat, de nem sikerült, így csak jót nevettem magamon, aztán előbb kivettem a lábaimat a törökülésből, hogy újjáéledjenek. Azt mondták, hogyha az egy óra alatt négyszer változtattál pozíciót, akkor a következő meditáción próbálj meg már csak háromszor, és így tovább.

Az első napon mindenkinek csak egy egyszerű meditációs párnája volt, aztán ahogyan teltek a napok, jelentek meg reggelente a háttámaszok és néhányaknál egy-egy plusz párna.


Mivel az első napokban a tudatunk élesítésére koncentráltunk, innentől kezdve a testünk egyes pontjain kellett végigmenni, először fentről lefelé, minden egyes testrészt megfigyelve addig, amíg egy érzet meg nem jelenik ott. Amint megjelent egy érzet, tovább kellett haladni a következő testrészre, pontról-pontra megfigyelve minden egyes testrészt. A negyedik naptól kezdve már nehezen aludtam el, az ágyban fekve minden testrészemen éreztem valamit, olyan volt kicsit mintha feltúrbózták volna az érzeteimet, beleértve a hát- és fejfájást is. A tanítás szerint ha sikerül kifejleszteni, átélni az érzetek iránti egykedvűséget, és a fájdalmat eltűrve végigülni a meditációt, a mindennapok nehézségeivel megküzdeni már sokkal egyszerűbb lesz.

A tanító sokat beszélt az érzületekről, mint a harag, félelem, útálat, arról, hogy amikor valakire haraggal, vagy útálattal nézünk, az egész testünket forróság öntheti el, kellemetlen érzet jelenik meg a testünkben. El kell fogadnunk ezt a negatív érzetet mindenféle reakció nélkül, megfigyelni, majd észrevesszük, hogy egyszer csak eltűnőben van. Miközben másban keressük a hibát, magunkba sokszor nem vagyunk képesek “belenézni”. Pedig ezek az érzések melegségként, tűzként bennünk jelennek meg. Amikor haragszom valakire, mert megbántott, vagy rosszat tett ellenem, a mellkasomban érzem a melegséget, azt, hogy annak a személynek a jelenléte irritál. Ekkor azt mondom, milyen ellenszenves, útálatos, vagy rossz ez az ember. Az is lehet, hogy haragszom rá, mert nem tetszik a haja, vagy a ruhája. Az is lehet, hogy 20 éve az iskolában cikizett. De amikor mások ránéznek, ők is ugyanezt érzik? Nem valószínű. Ezek az érzések kialakulhatnak bennünk, és ezeket kezelni kell. Ha nem edzük a tudatunkat, akkor a harag gyűlöletté válhat, aztán rosszabb esetben később tettlegességig fajulhat. Ehelyett a Vipassana mutat egy olyan utat, hogy leküzdjük ezeket az érzéseket, hiszen átéljük az elmúlást az érzékek megfigyelésével. Nem hiába kezdték el a Vipassana meditációt indiai majd később más országok börtöneiben is tanítani (Film: Ülök és meditálok, többszörös díjnyertes dokumentumfilm).

“A tudatban nem lehet béke és harmónia, ha azt negativitások és szennyeződések uralják.” —S.N.Goenka

6.-9. nap – A nyugalom és az erős elhatározás további gyakorlása

A testrészeken megjelenő érzetek megfigyelésére kellett koncentrálnunk továbbra is, ekkor már fentről-le, lentről-fel, majd megfigyelnünk egyfajta “áramlást”, azt pedig gyakorolni szimmetrikusan két kézen, két lábon fentről le, majd lentről felfelé. Lassan nem csak a felszínre hanem a belső érzetekre is koncentrálhattunk, a koncentráció pedig egyre nehezebben ment a szinte elviselhetetlen fájdalom miatt, amit az ülés okozott. Nagyon fájt mindenem leginkább attól, hogy próbáltam nem változtatni a pozíciómat. A hetedik naptól már a pagodában, saját cellában meditálhattunk, itt nagyon meleg volt, a legfőbb érzet a fájdalom és a meleg volt, de azért szerettem, mert senki köhögése nem zavarta meg a koncentrációmat. A csoportos meditációkon kívül szinte már mindegyik meditációt itt lehetett tölteni, de mivel nem figyelte senki, hogy a pagodába mennek-e a tanulók, így sokan elmentek a szobájukba. A nyolcadik naptól már alig voltunk tízen a negyvenből, akik a reggeli 4.30-as meditáción megjelentek. Az alvás már nem csak az érzetek miatt volt nehéz, hanem a fizikai fájdalom miatt is, nem számított, hogy ülök, állok, vagy sétálok a kertben, ugyanúgy fájt mindenem. Szinte minden este rémálmaim voltak, és lelassultam sétában, étkezésben, mindenben. A szünetekben sokszor pihentem, aludtam, hogy egy kicsit regenerálódjak.

10. nap – A nemes csend vége

Talán erre a napra vártam a leginkább, bár próbáltam leküzdeni a vágyakozást, a türelmetlenséget, nehéz volt a telefonom nélkül, nem tudtam a külvilágról, a barátokról, családról semmit. Ezen a napon reggel tanultunk egy új technikát, a Metta meditációt, ami a jóakarat gyakorlását jelentette. A Vipassana meditáció végén néhány percet erre kellett koncentrálnunk, hogy a jövőben mások felé jóakarattal forduljunk, ezáltal generáljunk másokban, a világban kedvességet, szeretetet. A 9 órai reggeli csoportos meditációval megszűnt a Nemes csend, vagyis beszélgethettünk egymással. Felvehettük a leadott értékeinket, a sorban állva pedig végre megkérdezhettük egymást, ki hogyan élte át a tíz napot. Sokként ért ez a nap, annyira hangos volt, hogy fájt a fejem. Egyedüli külföldiként sokan kérdezték, hogy honnan jöttem, mióta vagyok itt, én pedig néhány mondat után “elmenekültem” a szobámba. Bele sem mertem gondolni, milyen lesz a 11. nap, visszatérni a zajos városba, a mindennapokba. Visszakaptam a telefonomat, és elújságoltam a barátnőmnek, aki ajánlotta a kurzust, hogy végigcsináltam. Büszke voltam magamra és el sem akartam hinni.

11. nap – A Szabadulás napja

Bár elhagyva a meditációs kurzust többször is visszavágytam a csendes, békés központba, amikor ott éltem, bent voltam, sokszor éreztem magamat bezárva, és erre a napra mindig úgy gondoltam, hogy a szabadulásom napja. Azóta inkább úgy látom, hogy a meditációs kurzus utáni életem első napja. Reggel hétkor hagyhattuk el a központot, de én és még páran maradtunk, hogy segítsünk a kimosott ágyneműket kiteregetni, illetve összepakolni a meditációs teremben. Az önkéntesek közül az egyik néni mindenkinek nagyon kedves emlék maradt, hozzám is külön odajött, és kifejezte háláját, hogy ott voltam, hogy ilyen szépen végigcsináltam, betartottam minden szabályt, és hogy maradtam segíteni. Én pedig megköszöntem neki, hogy önkénteskedett, ezzel is lehetővé téve nekünk, hogy ennek az egésznek a részesei legyünk. (Lent: a néni és a 11. napi reggeli)

Mit tanultam?

A tudatom kreálja az életem. Minden szenvedés forrása a tudatom.

Sokkal erősebb és kitartóbb vagyok, mint azt gondoltam.

Minden elmúlik. Ez a természet törvénye.

Az elmúlást magamon tapasztaltam meg az érzetek elmúlásán keresztül, ez pedig rossz emlékek elengedését is lehetővé tette a tíz nap alatt. Bár konkrétan a légzésre, a testem megfigyelésére koncentráltam, felbukkantak régi fájdalmas emlékek, amelyeket sikerült elengednem, elfogadtam, hogy ezek is elmúltak. A tanítás szerint a múlt az már a múlté, a jövő még nem jött el, ezért koncentráljunk a jelenre, legyünk tudatában annak, ami most történik velünk, amit most érzünk, hiszen a jelenünk a jövőnk gyermeke!

S.N.Goenka ismertető videójáért kattintsatok ide. További kérdés esetén vagy ha érdekel a meditációs tréning, írjatok e-mailt, vagy küldjetek üzenetet a Facebook-on, szívesen küldök több információt.

Legyen minden lény boldog!

Hírdetés

Az indiai esküvő sztori

élménybeszámoló egy nem mindennapi lagziról

“Oh, a legjobb barátnő és a menyasszony druszák! Csak nehogy a vőlegény összetévessze kit is vesz el! ” – mondták a falusiak mielőtt az összes szingli házasodásra készülő férfinak bemutattak

ahol az eküvői ruha szoknyája olyan nehéz volt, hogy megállt a menyasszony nélkül is

az esküvő, amin a mennyasszony után a második legfontosabb hölgyként vehettem részt. Nálunk talán tanú, koszorúslány szerepként említhetnénk, én néha úgy éreztem, magam is házasodom (már megint, hiszen Vietnámban pont így éreztem a gratulációk miatt).

A bemelegítés

Március elején kisebb utazások és megannyi kultúrsokk után végre találkozhattam az egyik legjobb barátnőmmel, Anitával, akinek az esküvője volt a legfőbb indoka indiai utazásomnak. Már egy éve nem találkoztunk, volt hát mit mesélnem, így Delhi-ben csatlakoztam hozzá és a családjához, hogy együtt mehessünk Haridwar városába, ami mellett Tarun, a szerencsés vőlegény családja lakik, és megpróbáljuk legalább egy kicsit bepótolni az elmúlt egy év csajos sztorizásait. Vasárnap volt, négy nap az esküvő legfontosabb napjáig, amiről ugyan valamikor kaptam meghívót, de azt a magyar címemre küldték, így sok fogalmam a programról nem volt. Nekem kellett azonban a legkevésbé aggódnom, hiszen a szállodában Anitával osztoztam a szobán, így a programról elsőkézből értesülhettem. Ekkor még nem is tudtam, mennyire fontos szerepem jut majd az esküvőn.

Anitával 2014-ben találkoztam Prágában, gyorsan összebarátkoztunk a hasonló humorunk és talán a szuper nevünk miatt. Sokszor utaztunk együtt például kenu-kemping-túrára Dél-Csehországba, vagy hétvégi városnéző túrára Berlinbe. Ő volt az ötletgazdája a prágai szalszázásnak is.

Miután lepakoltunk, felfrissültünk a szállodában, indulhattunk is a közeli faluba, hogy megismerjük Tarun családját, részese legyünk egy kis bulinak és helyi vacsorának. A falusiak mind nagyon kedvesek voltak, bár sokuk ennyi külföldit egy helyen még biztosan nem látott. Még ők szinte mind álltak, nekünk hoztak székeket, vizet, majd jöhetett egy kis punjabi tánc is.

Habár én az első napi vacsora után kiestem a bulizásból egy napra (talán a vacsora utáni táncolás, talán a vacsora nem tetszett a gyomromnak), az első három napban ugyanaz volt az esti program: vacsora a faluban, tánc.

A nulladik napnak mondanám a megérkezés napját, az esküvő nagy napja pedig az ezután következő negyedik nap volt (technikailag az 5. napon hajnalban zajlott az esküvő).

A punjabi esküvő

Ahány állam, vallás, annyiféle esküvő. Így egy kicsit írok arról, amin részt vettem. Punjab egy állam Észak-Indiában, a “punjabi esküvő” kifejezést először a zenével kapcsolatosan hallottam. Azt mondják ezek az esküvők hangosak, színesek, sok a tánc és szórakozás – mindez több napon keresztül.

Bemelegítő napi elő-party szűk családi körben

A második naptól dobosok játszották a zenét (az első napon telefonról játszották a zenét hangfallal), ez tipikus punjabi zene volt, amit úgy tudnék leírni, hogy hihetetlenül gyors, ritmusos, kicsit ugrálós, de nagyon szórakoztató zene, amire kiválóan lehet táncolni, bár aki nincs formában, az gyorsan elfáradhat. Vacsora után jól belakva nem ajánlott a csatlakozás.

Az indiai esküvők általában arról is híresek, hogy többszáz vendég vesz rajta részt, itt sem volt ez másképp, bár ez csak az utolsó, a legfontosabb napon volt így (és talán csak a vacsora erejéig).

Érkezik a “herceg” fehér lovon

A hagyományos punjabi esküvőn a vőlegény fehér lovon, turbánnal a fején érkezik, körülötte pedig a rokonok táncolnak (én erről lemaradtam, mert a hotelben vártam a sminkest és a fodrászt Anitával, akik három órás késéssel érkeztek meg, mivel a falu többi lányát szépítették a menyasszony helyett).

A menyasszony piros szárit visel az esküvőn, ez a jószerencsét szimbolizálja.

A hivatalos esküvői ceremónia a menyasszony és vőlegény közötti virágfüzér-cseréjével kezdődik.

A legfontosabb rituálé a Saptapadi, ami alatt a pár hét kört tesz a szent tűz körül.

Ez volt az esküvő legutolsó eseménye, a végső és legfontosabb rituálé, ami a mi esetünkben három órás ceremónia volt, konkrétan hajnali 2 és 5 között.

Esküvői csókról pedig szó sincs, még a ceremóniák végén, után sem!

Na de térjünk vissza egy kicsit az események elejére…

Esküvő előtti rituálék – Esküvő előtti nap

A legelső ceremónia talán a Chunni volt, de mivel a menyasszony családja nem követi a hagyományokat (Anita szlovén), így a vőlegény családjából jöttek a lányok, hozták a helyi hindu papot, és leültettek minket egy kis körbe. Én először hátul voltam, gondoltam majd megnézem a képeket, kicsi volt a hely, sok volt az ember. Aztán szólítottak.

“Anita! Anita number 2! (azaz második, kettes :D)”

A pap rámnézett, mondott valamit hindi nyelven, majd a lányok mondták, hogy el kell takarnom a fejemet egy sállal. A Chunni egyébként a sálat jelenti, ez a ceremónia arról ismert, hogy a vőlegény családja befogadja a menyasszonyt. Nekem azért kellett részt vennem ezen, mert mint később kiderült, mostantól mindig Anita mellett kellett legyek. Szóval valaki hátulról a fejemre dobott egy sálat, és kezdődött a “Shanti, Shanti”, ami egyébként békét jelent, ezt mondogatta a pap, Anita anyukájával sokszor összemosolyogtunk, bár néha Anita is elveszett, hogy most mit is kell csinálni.

Szerencsére több fordítónk is volt, és a nyelvi nehézségek elkerülése érdekében Tarun a vőlegény is ott volt.

Mehendi- Henna ceremónia

Az esküvő előtti napon mindenkinek alkalma nyílt, hogy egy kis hennát kaphasson, én is sorra kerültem, bár visszafogottan, csak az egyik kezemre kértem.

Ezen a napon vittek egyébként engem és Anitát egy újonnan épített falusi házikóba, ahonnan a tradíció szerint a menyasszony már nem mehet ki, vagy legalábbis nem mehet a vőlegény házába. Ekkor tudtam meg azt is, hogy a hagyomány szerint a legjobb barátnő innentől mindenhová elkíséri a menyasszonyt, így védve őt mindentől és mindenkitől. Nem volt nehéz feladat,az első kihívás a négy órás henna festés alatti szóvaltartás volt, a menyasszony ugyanis nagyon komoly henna tetoválást kapott mindkét kezén és lábán. Aztán persze még órákon át száradt a henna.

Az esküvő előtti napon több rituálé is zajlott a vőlegény családjával, de mi a kisházban maradtunk Anitával, ide jöttek néha-néha családtagok megnézni a menyasszonyt. Volt, aki egyáltalán nem volt felkészülve a külföldi menyasszony látványára, és konkrétan tátott szájjal nézte Anitát körülbelül 15 percig.

Esküvő előtti rituálék – a Nagy nap

Reggel négykor keltünk, előző este nagy stresszben voltunk Anitával, mert a faluban a kis házikóban kellett volna aludnunk matracon, szinte világítás nélkül, és hát ez nem hangzott valami jól. Aztán az egyik rokon segítségével meggyőztük a családot, hogy jobb nekünk a hotelban, reggel meg majd jövünk korán. Szóval fél ötkor indultunk a hotelből a faluba, ahol a kisházban készítettük elő a “terepet”, három kancsóba vizet tettünk, ennek a tetejére kis tálkát, abba olajat, majd égő zsinórt. Nem tudom pontosan hogyan hívják ezt magyarul, az volt a lényeg, hogy Anitának emellett kellett maradnia, hogy úgy ragyogjon majd az arca a házasságban, mint a gyertyafény. Hoztak egy kis túrós-kukoricás rizst is, amiből ennünk kellett, majd aludhattunk egy kicsit a gyertyák mellett.

Ceremónia hajnali ötkor – hogy a menyasszony arca mindig ragyogjon

Mondanom sem kell, hogy nem sokat aludtunk, mert Anita mozdulni sem mert, nehogy felgyújtsa a takaróját, de azért pihengettünk kicsit úgy hétig, amikor elkezdtek jönni a családtagok.

Haldi ceremónia – Sárga szári

A nap első ceremóniája a haldi ceremónia volt, ehhez Anitát felöltöztették a sárga száriba (a harmadik képen látszódnak a gyertyák, ami mellett aludnia kellett volna).

Utánaolvasva a reggeli gyertyagyújtást is ehhez kötik, de én úgy hallottam másoktól az esküvőn, hogy a sárga szári felvételétől számítódik a haldi. A szári felvétele után összegyűltünk a kis házikóban, én megint Anita mellett, innen jó képeket készíthettem arról, mi is történik. Elkészült egy zöld mix, amibe a menyasszony belemártotta a tenyerét, majd megpecsételte az esküvő napját egy kartonpapír-féleségen. Az esküvő gyakorlatilag a következő napon történt- erről majd később.

Az esküvő napját egyébként nem a pár választja, hanem a hindu pap dönti el.

Ezután elkészült egy sárga kurkuma-mix , amit nekem kellett felkennem Anita arcára, kezére és egy kicsit a lábára.

“Hol van az edény a kurkumával!? Miért nem hoztad?” – hangzott a nem túl kedves kérdés az egyik falusi lánytól, aki valószínűleg elfelejtette, hogy nem vagyok gondolatolvasó és őszintén szólva magam sem tudom mi történik, hova megyünk, mi az ÉN feladatom az egészben? Szóval néha elfelejtették, hogy igazából azt sem tudtuk, mi történik, se én, se a család, és néha maga a menyasszony sem…

Ezután el kellett mennie tusolni, hogy megtisztuljon az esküvő előtt. A tusolás előtt fel kellett magára kennie az egész kurkuma-mixet, hát ehhez kellett magammal vigyem az edényt. Én ugyanis végig a menyasszonnyal kellett maradjak. A reggeli ceremónia előtti ruháját pedig többé nem viselhette, mert az az egyedülálló életét jelképezi, ő pedig mostantól nem az (ezt Anita egyébként nem tudta, így az egyik kedvenc kurtáját kellett eldobnia).

Churra ceremónia

A megtisztulás után következett a Churra, azaz a karperecek felvétele. A menyasszony nem nyithatja ki a szemét, amíg fel nem helyezik a karpereceket a két karjára, ez jelképezi azt, hogy készen áll a házasságra.

A két karperecet én próbáltam feltenni Anita karjára, több, de inkább kevesebb sikerrel (végül az egyik helyi lány is segített).

Este nyolckor még semmi- A nagy késés

Délután visszamentünk a hotelba pihenni kicsit, hatra vártuk Anita sminkesét, öltöztetőit, fodrászát.

“Nézd, a szoknya olyan nehéz, hogy megáll magától is” – Anita kivette a dobozból az esküvői ruhája szoknyáját és az ablakhoz tette. Valóban megállt. “Remélem formában vagy, úgy tűnik lesz rajtad pár kiló ruha és ékszer” – mondtam neki, aztán mindketten csak jót nevettünk.

Körülbelül kilenckor érkezett meg a csapat, hogy előkészítse Anitát az esküvő legfontosabb napjára, vagy estéjére, igazából pedig hajnalára. Tíz körül váltam el Anitától.

Nem tudom mikorra leszek kész, de te csak menj és szórakozz kicsit” – mondta, majd csatlakoztam az egyik faluba tartó autóhoz. Lemaradtam ugyan a vőlegény fehér lovon érkezéséről, de odaértem a vacsorára és egy kis táncolásra.

Rengetegen voltak a vacsoránál, bár az emberek 80%-a eltűnt a vacsora után. A tánc is véget ért körülbelül 11 körül, senki nem tudta mi történik, hol a menyasszony, a családosok aggódtak, hogy a gyerekeknek már lassan aludniuk kell. Éjfél után már kezdett hideg lenni, Anita pedig körülbelül 1 órakor érkezett meg.

A menyasszony bevonulása

Miután virágfüzért cseréltek a vőlegénnyel, hosszú fotózkodás következett, mi pedig a baráti oldalról elkezdtük átadni az ajándékainkat. Ezután, illetve eközben már többen elmentek vissza a hotelba.

Miközben egyre hidegebb lett, egyik ismerősöm felajánlotta, hogy az autójukban van egy pulcsi, azt kölcsönadják. Amikor kimentünk kiderült, hogy nyolcan várnak egy autóra, és elkezdtek azon tárgyalni, ki menjen vissza először a hotelba. Ekkor az egyik lány rámnézett:

Az biztos, hogy Anita vissza kell menjen, szegény alig aludt már pár napja” – nos, valóban nehéz napjaim voltak, de akkor milyen lehetett a menyasszonynak? Elmosolyodtam, majd mondtam, hogy én nem megyek még vissza a hotelba, itt maradok az esküvő végéig, akármeddig is tartson, én csak egy pulcsira várok.

Hajnali kettő után már csak én voltam ott és Anita szülei (Anita részéről). Először csak a szülei vettek részt egy rituálén a vőlegénnyel, én leültem Anita mellé. Megfogtam a kezét, ő pedig csak ennyit mondott: “Köszönöm”.

Fáradt voltam, de el sem tudom képzelni, ő milyen fáradt lehetett. Ott ültem reggeli ötig, és körülbelül hatkor értem vissza a hotelba. A háromórás ceremónia végén Anita már a faluban aludhatott Tarunnal egy fedél alatt (és az egész családdal).

Te leszel a következő?

Sokszor hallottam ezt a kérdést, illetve szinte elvárták tőlem, hogy azt mondjam, annyira tetszett ez az esküvő, hogy én is indiai esküvőt akarok (be is mutattak sok egyedülálló leendő feleséget kereső indiai férfinak, illetve az esküvő után is érkeztek a facebook baráti bejelölések).

Valóban szép volt az esküvő és hatalmas élmény volt ott lenni az egészen, és tudom, hogy hatalmas szerelemről van itt szó. Azonban a menyasszonynak sokszor nem adtak választási lehetőséget, én pedig sokszor úgy éreztem, nem voltak velem túl kedvesek a falusi lányok. Talán az egész onnan ered, hogy az indiai esküvőn legtöbbször a menyasszony csak szót fogad, sok beleszólása a dolgokba nincs. Még mindig elterjedtek a megszervezett házasságok, és őszintén szólva, el sem tudom képzelni, milyen lehet egy ilyen házasságban menyasszonynak lenni. Bár erről azt hallottam, néha jobban működnek, mint a szerelem-házasságok. A válási ráta rendkívül alacsony, szinte nem is ismerik a válás kifejezést. Üzletet is csinálnak ma már az indiai esküvőkből, több helyen is olvastam, hogy egyes emberek fizetnek azért, hogy részt vehessenek hagyományos indiai esküvőn. Én örülök, hogy itt lehettem, hogy a barátnőm mellett lehettem, és látom, tudom, hogy most boldog.

Kívánok nekik sok boldogságot mégegyszer, és ragyogást az újdonsült feleség arcára élete végéig!

Történelmi kalandozások

kúltúrsokkok Indiában – 3. rész

Amikor már azt sem tudom, hol volt a komfort zónám.

Indiai történetek asuchange “tollából”: – Sziklarajzok és az éjszakai vonatút

(Kivel utazol – folytatás)

Kukki és a sziklarajzok

Jaipur-ból a Sindhi camp nevű buszmegállóból minden 30 percben megy busz, nőknek 170 rupee-ért (kb 680 Ft) egy körülbelül 4 órás út után lehet eljutni Bundí-ba. Az utazás során ajánlom, hogy próbáljunk meg elől ülni, én hátul ültem, ennek köszönhettem a kisebb agyrázkódásom. A busz ugyanis akkorákat “ugrik” a kátyúkban, hogy mi majdnem kiesünk az ülésünkből. Mindemellett akik állnak a buszon, ráülnek, ráesnek azokra, akiknek van ülésük, így sok kényelemre nem számíthatunk, de én örültem annak, hogy legalább ülhettem. Vagyis gondoljunk mindig a pozitívumokra! Egy igazi indiai élmény részese lehettem.

A buszon elbóbiskoltam, majd amikor felkeltem egy autó haladt el a busz mellett, ami két tehenet szállított. Ahogyan lassan előzték a buszt, egyre közelebb került hozzám az egyik tehén, majd rámnézett. Az egész olyan volt, mint egy lassított felvétel. Úgy tűnik itt a tehenek mindig megnéznek. Vagy visszanéznek?

A sziklarajzokhoz egy Kukki nevű idősebb indiai férfi viszi el az érdeklődőket. Ő jött ki elénk a buszállomásra, és vitt el minket a Lake View Guest House nevű szállásra. Ez egy családi vállalkozás, 400 rupee (kb 1600 Ft) egy szoba/éj, a tóparti szállás nagyon jó helyen van, többen jöttek ide a környékről csak kávézni, vagy ebédelni. Bundí-ban egyébként több látnivaló is van, de engem már lassan csak a nagyon különleges látnivalók érdekelnek, így itt a sziklarajzok. A jaipur-i társaság nem is hallott ezekről, pedig sokezeréves sziklarajzokról van szó, amelyek kicsit elbújva, körülbelül 50-60 km-re Bundí-tól találhatóak, gyönyörű természettel körülvéve. Kukki fedezte fel ezeket több mint 20 éve, és azóta tart idegenvezetést a turistáknak. Ha körbekérdezünk a városban őt keresve, többen fogják azt állítani, ők az igazi Kukki. Ezt elkerülendő keressünk rá az interneten, Kukki’s world és egyeztessünk vele telefonon.

A legszomorúbb dolog, hogy ezek a sziklarajzok egyre kevésbé láthatóak. Amikor Kukki rájuk talált, sűrű fák, bokrok védték a rajzokat, azóta azonban a falusiak ezeket kivágták, hogy fűtésre használják a fát, így a rajzokat már nem védi semmi az esőtől, naptól.

Aki erre jár, mindenképpen nézze meg ezeket a rajzokat, márcsak a körülötte található gyönyörű természet miatt is.

Káma szutra templomok

“Van ilyen?” – hangzik a kérdés az egyik otthoni barátnőmtől. Van, Khajuraho-ban. 🙂

(és az éjszakai vonatutak)

Mit keresek én itt? Emberek a földön, emberek mindenhol. Alig fértem el az állomáson a vágányon, annyian voltak, rengeteg csomaggal. Este volt, hideg, mindenki engem nézett. Akik mentek valahová, szinte fellöktek, mintha láthatatlan lettem volna. Láthatatlan és feltűnő egyben. Aztán jött a vonat, és mintha egy filmben találtam volna magam. Miközben én slow-motion, azaz lassított felvétel módban lépkedtem előre, körülöttem az emberek szaladtak, ugrottak a vonatra, másztak be az ablakon, dobták fel a csomagjaikat, kiabáltak az ismerőseiknek, lógtak ki a vonatból, tömték a csomagokat minden lehetséges helyen: ajtón, ablakon. Én pedig csak néztem, mintha nem is ott lennék, hanem csak kívülről látnám ezt az egészet. Valóban kívülről láttam az egészet. Megálltam, hogy átéljem, megálltam, hogy megfigyeljem. Fogalmam sem volt, hogyan találjam meg azt a kocsit, ahová az én jegyem szólt, de inkább csak át akartam élni ezt az egészet, hogy utána le tudjam írni, át tudjam adni legalább egy kicsit. Miután megtaláltam a kocsit, majd az ágyamat, leültem egy kicsit valaki ágyára, csak bámulni. Lehet, hogy tátott szájjal. Az első éjszakai vonat élmény Indiában. Három ágy volt egymás felett, az enyém volt a felső. Azt sem tudtam, hogyan fogok felmászni. A jegyem a sleeper, azaz mondjuk fekvőkocsis osztályra szólt, mint később kiderült a második legrosszabb osztály a vonaton. Kaptam egy “ágyat”, de az ablakok nyitva (természetes légkondícionálás), és vagyunk sok-sok-sokan kis helyen, hogy hallhassuk egymás szuszogását… csak viccelek, de tényleg így volt.

Talán fél órát lehettem sokkban, majd írtam Sanjay-nek, hogyan kell felmászni az ágyra. Próbáltam meglesni másokat, de senki nem mászott fel az ágyra, én pedig elég fáradt voltam, így kezdett sürgős lenni az alvás.

A vonat tetején aludtál? – Kérlek, Anita erősítsd meg, hogy így volt-e” – így viccelődtek a vietnámi barátaim. Hát a legfelső ágyon, de azért nem a vonat tetején. Miután hoztak pokrócot, párnát, megágyaztam és elaludtam. A mellettem alvó elég közel volt, így azt hiszem az eddigi legtöbb emberrel együttalvásom volt ez a vonatút Delhi-Khajuraho között. Khajuraho egy kis falu körülbelül 600 km-re a fővárostól, Új-Delhitől, az út körülbelül 12 órás volt. Annyira fáradt voltam, hogy már csak akkor keltem fel, amikor megérkeztünk.

A templomokon rengeteg erotikus szobor található, Káma a szerelem istene, Szútra pedig a könyv maga. A templomokon a káma szútra fejezeteinek megfelelően vannak bemutatva a különböző szexuális alakzatok, pózok. A hindu templomokat a X. és a XI. században építették. A kétkötetes minden részletet a szerelemről leíró könyv lebutított változatát turistáknak körülbelül 200 rupee-ért (kb 800 Ft), helyieknek 40-50 rupee-ért árulják (kb 200 Ft). Természetesen találtam egy helyi ismerőst a neten, és az olcsóbb árért szereztem be ezt a remekművet. A templomok gyönyörűek, szép napos időm volt, a belépő külföldieknek 600 rupee (2400Ft kb).

A vonat este hat után indult vissza Delhi-be, egyébként 365 rupee volt egy út (kb 1500Ft), de a visszafelé úton eggyel rosszabb osztályon utaztam. Ez azt jelentette, hogy nem kaptam pokrócot, de az nem is lett volna baj, ha nincs beépített “légkondi”, ami az ágyam melletti lukat jelentette a vonat oldalában. Így a fejemnél frissítő hideg levegő fújt be a vonatba egész éjszakán keresztül. Természetesen ezt is megoldottam, odatettem a hátizsákomat, a pulóveremet kispaplannak használtam, a hátizsákomat pedig többfunkcióssá tettem, ő volt a párnám is. Volt egy német srác a vonaton, aki úgy döntött elfoglalja a fél ágyamat, mert ő már csak állójegyet kapott, így éjszaka többször keltem fel arra, hogy forduláskor nem tudtam kinyújtani a lábamat, illetve megrúgtam szegényt. Ezt is toleráltam. Ahogyan azt is, hogy rengetegen aludtak a földön, majdnem mindenki horkolt, néhányan pedig mintha egy ideje nem tisztálkodtak volna. Az abszurd élmény örökre megmarad, ami pedig még számomra is meglepő, hogy csak mosolygok az egészen. Fordultam egyet, és megvontam a vállamat. Mi mást tehettem volna? Hiszen sokszor nem tudom sírjak-e vagy nevessek, de azt mindig tudom, hogy a nevetést KELL választanom. Hiszen mi értelme mindenen felkapnoma vizet? Az én választásom itt lenni, és nem bánom. Vannak szituációk, helyzetek, amelyek nehezebbek, mint mások, de mindent át akarok élni, hogy meg legyen az igazi utazás, az igazi élmény. Hiszen, ha ezeken nem megyek keresztül, nem ismerem meg azt a rengeteg nagyszerű embert, akik motiválnak, inspirálnak. Hiszen a repülőn is féltem, egyedül utazva az éjszakai repülőn Moszkva és Hanoi között, amikor megkérdeztem magamtól mit csinálok? Ha nem győztem volna meg magamat arról, hogy repülnöm kell, nehéz lett volna látnom azt a rengeteg gyönyörű helyet, ahová eljutottam. Mert megpróbálom legyőzni a félelmeimet, és átélni a szituációkat, amiért cserébe sokkal több pozitív élményt kapok, mint gondoltam. Mert otthon, sokszor az ágyból sem volt kedvem kikelni, pedig a legjobb dolgok akkor történnek velünk, amikor elindulunk, élményeket gyűjtünk és megismerünk másokat.

Életed legszebb napján is felkeltél, elindultál és mosolyogtál. Legyen életed minden napja a legszebb.

Megérkezés Vietnámba

Kivel utazol?

Az India élmény: kúltúrsokkok Indiában – 2. rész

Sokszor kérdezik, bár nem áll mellettem senki. Itt sem volt másképp. Visszagondolva, talán Kambodzsában féltem a legjobban egyedül utazni, de Indiában is voltak, vannak kétségeim. Felhasználom a Dél-Kelet Ázsiában szerzett tapasztalataim, miközben felfedezem ezt az új világot.

Indiában nőként

Rengeteget lehet olvasni mindenféléről, és én is utánanéztem például az öltözködésnek, hogy ne lógjak ki, ne zaklassanak, szólítsanak meg, vagy jöjjenek túl közel az utcán (hosszú nadrág, vállat eltakarni – alapszabály). Persze ideérkezve teljesen máshogy néz ki a dolog. Akkor is megbámulnak, ha tetőtől talpig fel vagyok öltözve, a férfiak pedig folyamatosan selfie-zni szeretnének velem.

Mielőtt ideértem, már hallottam történeteket, miszerint sokan a helyi férfiak közül úgy tekintenek a nyugati nőkre, mint ingyenesen elérhető egyéjszakás kalandokra. Rengeteg a férfi, kevés a nő, a metrón is külön kocsi van a hölgyeknek, hogy teljesen biztonságban érezhessék magukat.

Azok a férfiak, akikkel az elején megismerkedtem, nagyon figyelmesek és udvariasak voltak, szóltak, ha egy padkához értünk, hogy vigyázzak, nehogy leessek. Néhányan sokkal udvariasabbak voltak, mint például amit megszoktam Európában vagy Vietnámban. Az egyik legjobb tanács volt a barátaimtól, hogy egyedül ne nagyon sétálgassak, így ezta tanácsot most tovább adom azoknak, akik ezután terveznek ideutazni: A legjobb, ha nem vagyunk egyedül.

Mint ahogyan a szegények és a gazdagok között is, ebben is nagy a kontraszt. Az utcán puszit küldenek felém, mellettem hirtelen elkezdenek sétálni és kérdezgetnek honnan jöttem, van-e barátom. Az én megoldásom, hogy nem reagálok a kérdésekre, tovább sétálok, mintha nem érteném, de egyértelműen mutatva, hogy nem szeretnék beszélgetni – egyáltalán nem. Ugyanígy tettem a több mint 100 üzenettel, amiket kaptam Facebook-on, vagy Couchsurfing-en. Csak ártatlan kérdésként említettem meg, hogy ki utazik arra, amerre én, de ahelyett, hogy más utazók írtak volna rám, indiai férfiak kezdtek el nekem üzeneteket küldözgetni. Sajnos még azután is, hogy töröltem a posztomat.

A minap az utcán megkérdezte egy srác, hogy honnan jövök, de én csak annyit válaszoltam: Nem.

Próbálkoztam azzal is, hogy a következő férfi az életemben a férjem lesz, de erre olyan választ kaptam, hogy “nem baj, összeházasodhatunk”. Tehát már ezt sem célszerű használnom, figyelembe véve azt, hogy itt a férfiak többsége házasodni szeretne.

A couchsurfing oldalon többször válaszoltam, leginkább egy “Ne haragudj, de nagyon elfoglalt vagyok, van kivel utaznom, van szállásom, mindenem megvan” üzenettel, főleg azoknak, akiknek semmilyen referenciájuk nem volt az oldalon (azért válaszolgattam, hogy ne romoljon a válaszadási rátám a profilomon). Jaipur-ban kaptam egy olyan üzenetet is, amelyben az illető leírta, hogy van saját kocsija is, hátha ezzel meggyőz arról, hogy találkoznom kell vele. Sok üzenetet úgy írtak, mint egy bemutatkozás az egyik társkereső oldalon.

“Helló. Néhány sor magamról. Ebben és abban van végzettségem, két autóm van, itt és ott lakom, sokat utazom, stb.”

Természetesen ezek ártatlan üzenetek, egyszerűbben lehet őket figyelmen kívül hagyni, mint egy direkt leszólítást az után. Már az elején mondták, hogy erős magabiztos NEM-mel feleljek, és ezzel nem is volt sohasem gondom. Semmi félreérthető mosoly, csak egy egyértelmű nem. Az eddigi tapasztalataim alapján ezután eltűnnek ezek a férfiak, tehát zaklatásról szó sincs, inkább csak próbálkozásról. Olyan tanácsot is kaptam, hogyha a barátomról kérdeznek, mondjam azt, hogy egy másik országban van, vár rám, és dolgozik, én meg épp oda tartok, ahol ő van, csak szétnézek előtte egy kicsit, de már nagyon várom, hogy újra együtt legyünk.

Kéregetők

Fontos kiemelnem az érintéseket is. Vietnámtól eltérően itt a kéregetők ütögetik a vállamat, vagy az oldalamat, felébresztenek a vonaton, hogy pénzt kérjenek. Bár nem csak a kéregetőkről van szó, általában az emberek közel ülnek hozzám, vagy félig rajtam utazás közben, de sokszor volt könyök az oldalamnál is. A közeli utazás még nem is lenne annyira nagy baj, amíg nem tapogatásról van szó, de sokszor megijesztettek a kéregetők, akik erősen megütötték a vállamat, vagy a gyerekek, akik huzogatták a ruhámat. Ezekhez az érintésekhez, vagy ütögetésekhez egyáltalán nem vagyok hozzászokva, szeretem megtartani a távolságot, bár szerintem ezzel mind így vagyunk mi (legalábbis magyarok biztosan). Amikor az egyik kéregető gyereknek vettünk egy csomag kekszet, néhány perc múlva már a barátai is jöttek, hogy vegyünk nekik is. Egyszer a buszon megjelent egy férfi, aki arról beszélt, hogy ő egy orvos, aki feltalált egy mindenre megoldást nyújtó fájdalomcsillapítót, amit itt és most bárki megvehet. A kérdésemre “Ez működik?” hamar megkaptam a választ, mert többen is nyitották a pénztárcát és vették a mindenre hatásos gyógyszert. A vonaton is jöttek a kéregetők, nőnek öltözött férfiak, akiknek azért adnak pénzt az emberek, mert ha nem adnának, megátkoznák őket. Ezt én nem tudtam, bár egyébként sem terveztem nekik pénzt adni, azért tiszta szívből remélem, hogy nem átkoztak meg.

Új barátok

Az első napokban mindenhová autóval mentünk, így egy kicsit “panaszkodtam”, hogy ez nem folytatódhat, meg kell tanulnom egyedül utaznom a városban, átélni a tömegközlekedés élményét. Habár Delhi ígyis-úgyis bííííp-bíííp-bííííp-ként marad meg az emlékezetemben, azért a metrózást és ki kellett próbálnom. Letettük hát az autót, és az ötödik napon Sanjay megmutatta, hogyan utazzam a metrón, buszon (20 forintos jeggyel) hol vehetek jegyet, mi hogyan működik és mire figyeljek oda ha egyedül vagyok (melyik metrókocsi van a hölgyeknek fenntartva).

Az “oktatás” után tehát ki kellett próbálnom a valódi egyedüli utazást Indiában, elmentem Jaipur-ba egy állami busszal. Jaipur Rádzsasztán szövetségi állam fővárosa, körülbelül 300km-re a fővárostól. A buszig egy körülbelül 10 személyes kis tuk-tuk-kal vittek el, itt mindenki ült mindenkin, az oldalamban pedig több könyök is érezhető volt (de legalább ezért a 20 perces utazásért 10 rupee-t, azaz kb. 40Ft-ot. A valódi India.

Amikor megérkeztem Jaipur-ba, egy buszmegállóban várakoztam a szállásadómra. Úgy állt meg mellettem a motorral, mintha egy filmből érkezett volna meg, nagy mosoly, magabiztos tartás. Elmentünk a boltjába, ahol ékszereket készített egy kollégájával. Az első pillanattól kezdve kényelmetlenül éreztem magam, nem tetszett, ahogy méregetett, ugyanígy a munkatársa is. Elmentem sétálni, majd sosem mentem vissza.

Megérzés. Úgy éreztem, inkább keresek egy hostelt, és örültem, hogy elmentem, mert a történet nagy fordulatot vett ezután. A CS hangouts-on keresztül megbeszéltem néhány emberrel, hogy találkozzunk egy kávézóban, eközben pedig keresgéltem hosteleket. Miközben a kávézóban ültem, megérkezett Sai, egy indiai srác, aki néhány ismerősével utazgatott Jaipurban. Elmentünk egy másik kávézóba, ahol aztán az egyik lány felajánlotta, hogy nála megszállhatok. Így ismertem meg egy egész társaságot, tele okos, vicces és szuper indiai fiatalokkal, akikkel a következő napokat töltöttem.

Csak úgy tudom megmagyarázni, hogy pozitív energiát sugároztak, megérzés volt, hogy velük lehetek, mert kedvesek voltak az első pillanattól kezdve. Tudtam, hogy ők jó emberek. Nevettek a vicceimen, hasonló volt a humorunk. Volt aki, Mumbai-ból, Pune-ból, Delhi-ből jött a városba pár napra, ajánlottak nekem kapcsolatokat mindenhol, ahová tervezek utazni.

Ez a társaság felvidított, energiával töltött fel a pár nap, amit velük töltöttem, és az egyikük eljött velem Bundí-ba is. Sokszor kérdezik, Kivel utazol? aztán vagy bátornak neveznek, vagy elkönyvelnek őrültnek. De azt nem tudják, hogy sosem vagyok igazán egyedül, csak ha egyedül szeretnék lenni. Mert az utam során egyre több nagyszerű emberrel hoz össze a sors. Sanjay megalapozta az egész Indiai élményt, bemutatott a barátainak és ajánlott helyeket, ahová elmentem. Azt hiszem életem utazása ez az év, ahol rengeteg olyan embert ismerhetek meg, akik megváltoztatják az életemet. Én is egy kicsit az övékét. Azért hagytam ott a munkámat, hogy jobbá tegyem a világot, hogy legalább egy kicsit hozzájáruljak a világ jobbá-tételéhez. Amikor az egyik volt diákom megírta nekem, hogy mennyire inspiráltam őt, minden megváltozott. Mert úgy éreztem, ha legalább egy ember életét jobbá tettem azzal, amit csinálok, csináltam az elmúlt hónapokban, már megérte. Az alap tervnél azonban sokkal többet kaptam, mert én is változom. India feltölt az első pillanattól kezdve, úgy érzem, mintha csodák történnének. Minden ember, akit megismertem az úton, egy csoda. Mindenkivel valamilyen indokkal találkoztam, mindenkitől tanultam valamit, és remélem néhányuknak én tanítottam valamit. Remélem azok, akik olvassák a blogomat, megosztanak majd valamit másokkal, átadnak valamit, ami ha csak egy kicsit is, de jobbá teszi majd a másik ember életét.

Hiszen ezzel tesszük jobbá a világot.

“Rájössz milyen hatalmas a világ, hogy milyen keveset tudsz. Rájössz hogy milyen csodás életed van. Megtanulod értékelni a dolgokat, azt amid van és azokat akik szeretnek. ” — asuchange —

Történelmi kalandozások – Kultúrsokkok Indiában 3. rész

A tehén visszanéz

Az India élmény: kúltúrsokkok Indiában – 1. rész

Mióta megérkeztem Indiába, folyamatosan sírok. Vagy a fűszeres ételek miatt, vagy az élettörténetek miatt, amiket hallok. India megérintett.

Bár Vietnámban sem vezetnék autót, Indiában még annyira sem. Megérkezésem estéjén három tehén sétált az úton, és nem volt túl sok hely mellettük. Hirtelen az egyik tehén megállt, és visszanézett. Ahogy elhaladtunk a tehén mellett, mintha rám nézett volna. Megijedtem, hogy nekimegyünk a tükörrel, de valahogy volt elég hely mellette. Azóta ezen nevetünk: “When the cow looks back”

Az egész világ egy nagy család

Kuala Lumpur után pénteken, helyi idő szerint este tíz körül érkeztem meg Új-Delhi-be, és a szállásadóm is pont repült valahonnan, így megbeszéltük, hogy a reptéren találkozunk. Előtte képeket küldtünk egymásnak, ki hogy fog kinézni, milyen táskám van, csak, hogy biztosan megtaláljuk egymást.

The world is a family. – ez állt a Couchsurfing profilon

Hamar kiderült, hogy megint egy pilótával hozott össze a sors, aki hallva a történetem, mennyire féltem repülni, megnyugtatott, hogy majd tart nekem fizika órát a repülőről. Sanjay-t az első pillanattól egy barátságos, mosolygós embernek ismertem meg, és a következő napokban hihetetlen jól összecsiszolódtunk, új családot kaptam Indiában neki köszönhetően. Bár így is ért elég sok kultúrsokk, de mivel az első pillanattól fogva vele voltam, így szerintem az egyik legszerencsésebb ember lehetek.

Szombaton megismertem a család barátait, Monica-t, a hugát Nitu-t és Kavita-t, három teljesen magabiztos, erős jellemű indiai nőt. Ők voltak Sanjay legjobb barátai, bár családnak hívták egymást, magukat, és ez egyértelműen látszott is, hogy egy nagy család részese lettem.

Egyébként rajtuk kívül nem sok nőt látok, láttam, akárhányszor mentem valahová az elmúlt pár napban, az utcán nincsenek nők, bár lehet azért sem, mert félnek, vagy azért mert háziasszonyok, férjesek, gyerekekkel vannak otthon. A szállásadóm Sanjay, szombaton mesélt a helyi mitológiáról, megmutatta az emlékkönyvet, amibe minden Couchsurfing utazó írhat valamilyen személyes üzenetet. Valahol a délután folyamán azt mondta, hogy elvisznek másnap a Taj Mahal-hoz. El sem akartam hinni. Még nem is láttam Delhi-t (bár azt mondta, sok látnivaló incs), de máris láthatom a Taj Mahal-t? Minden álmom volt oda elmenni egyszer. Természetesen álmaimban sem gondoltam, hogy egy indiai családdal, tradícionális helyi viseletben, egy saree (ejtsd szárí)-ban fogom ezt megtenni.

Szombaton este elmentünk Monica-hoz, aki adott egy saree-t kölcsönbe, majd ittunk egy rumos kólát, indiai rummal.

Helló Taj Mehel

A világ egyik csodája előtt tradícionális saree-ban

Nem is gondoltam, hogy mennyire messze van a Taj Mahal (az itteniek Tadzs Mehel-nek ejtik), addig a pillanatig, amíg beültünk az autóba, és láttam, hogy három és fél óra lesz az odaút. Felvettük Monica-t, az anyukáját, a gyerekeket, majd indultunk a nagy útra. Megkérdeztem, hányszor voltak már a Taj Mahal-nál.

” – Százszor legalább. De ne gondold, hogy minden Couchsurfing utazót elviszünk oda! Csak a különlegeseket!”

Szóval valóban különlegesnek érezhettem magam. Amikor odaértünk Nitu és Sanjay megfogták a kezemet és kértek, csukjam be a szememet. Odavezettek a bejárathoz, ahol először pillanthatod meg a Taj Mahal-t.

úton az álmok felé

“Emlékezz arra, hogy a dolgok távolodva kisebbnek, közeledve nagyobbnak látszódnak.” – ezt mondta Sanjay még a kocsiban. Amikor kinyithattam a szemem, ott volt a Taj Mahal, a legszebb épület, amit életemben láttam. Hófehéren, tökéletesen ragyogott, és ott álltam saree-ban. Hátralépve nagyobb volt, közelebb lépve pedig egyre kisebb. Varázslat. Amíg közelebb sétáltunk, készítettünk rengeteg képet, majd körbesétáltuk az épületet. Azon gondolkoztam, milyen érzés, amikor egy álmod teljesül.

Éreztem, hogy mindenem megvan, megöleltem a Taj Mahal-t. 🙂

Köszönöm.

Indiában minden lehetséges

“- Miért ég a villany nappal az úton?” – ” Van bukósisak?” – “Miért nyitják ki útközben az autót, majd csukják vissza?” “- Kapunk pókrócot?” “-Ne legyen fúszeres, rendben?” – ilyen, és hasonló naiv kérdések, visszagondolva Vietnámban is előfordultak annak idején. A legtöbbször az volt a válasz, ez India, Indiában minden lehetséges. Kezdődött ott a történet, hogy az évek óta betört kijelzőjű telefonomat megjavították, miközben Csehországban azt mondták nem lehet megjavítani, újat kell vennem. Ahhoz, hogy olcsóbban megoldhassuk, messzebb kellett állnom, Sanjay pedig alkudozott. Tehát itt is működik az “arc-árazás”, mint Vietnámban. Vidéken senki nem használ bukósisakot, bár ez Vietnámban is sokszor előfordul vidéken, ritkábban a városokban. Az autót azért nyitják ki menet közben, hogy köpjenek egyet, valószínűleg dohányt rágcsálnak, egyébként a buszsofőr is kiköp az ablakon, ez már csak így megy itt. Miközben elkezdtem utazgatni, az egyik éjszakai vonaton szinte kinevettek, amikor a pókrócról kérdeztem. Egyébként megvagyok nélküle is, csak tudnom kell előre, hogy felkészüljek gondolatban. Az pedig, hogy ne legyen fűszeres az étel, lehetetlen, de talán már kezdek hozzászokni. Az utcán rengeteg a hajléktalan ember, ez leginkább az óváros egyik metrójához közeli parkban láttam, ahol az utcakutyák együtt alszanak az emberekkel a füvön.

Old Delhi utcakép

Az óvárosban hajléktalan emberek feküdtek a parkban a füvön, beteg utcakutyák ették a földre dobott maradékot, az embertömeg pedig csak lökte, tolta, tùrta magát előre. Ez egy olyan hely volt, amit láttam, hallottam, szagoltam, átéltem, majd alig jutottam szóhoz. Miért is panaszkodtam tegnap? Az én életem csodálatos, ha ùgy döntök azzá teszem. De nem néha, hanem mindig, folyamatosan, mostantól, tegnaptól. 

Mindenem megvan, csak néha elfelejtem.

Folyt.köv.