Kivel utazol?

Sokszor kérdezik, bár nem áll mellettem senki. Itt sem volt másképp. Visszagondolva, talán Kambodzsában féltem a legjobban egyedül utazni, de Indiában is voltak, vannak kétségeim. Felhasználom a Dél-Kelet Ázsiában szerzett tapasztalataim, miközben felfedezem ezt az új világot.

Indiában nőként

Rengeteget lehet olvasni mindenféléről, és én is utánanéztem például az öltözködésnek, hogy ne lógjak ki, ne zaklassanak, szólítsanak meg, vagy jöjjenek túl közel az utcán (hosszú nadrág, vállat eltakarni – alapszabály). Persze ideérkezve teljesen máshogy néz ki a dolog. Akkor is megbámulnak, ha tetőtől talpig fel vagyok öltözve, a férfiak pedig folyamatosan selfie-zni szeretnének velem.

Mielőtt ideértem, már hallottam történeteket, miszerint sokan a helyi férfiak közül úgy tekintenek a nyugati nőkre, mint ingyenesen elérhető egyéjszakás kalandokra. Rengeteg a férfi, kevés a nő, a metrón is külön kocsi van a hölgyeknek, hogy teljesen biztonságban érezhessék magukat.

• 

• 

Azok a férfiak, akikkel az elején megismerkedtem, nagyon figyelmesek és udvariasak voltak, szóltak, ha egy padkához értünk, hogy vigyázzak, nehogy leessek. Néhányan sokkal udvariasabbak voltak, mint például amit megszoktam Európában vagy Vietnámban. Az egyik legjobb tanács volt a barátaimtól, hogy egyedül ne nagyon sétálgassak, így ezta tanácsot most tovább adom azoknak, akik ezután terveznek ideutazni: A legjobb, ha nem vagyunk egyedül.

Mint ahogyan a szegények és a gazdagok között is, ebben is nagy a kontraszt. Az utcán puszit küldenek felém, mellettem hirtelen elkezdenek sétálni és kérdezgetnek honnan jöttem, van-e barátom. Az én megoldásom, hogy nem reagálok a kérdésekre, tovább sétálok, mintha nem érteném, de egyértelműen mutatva, hogy nem szeretnék beszélgetni – egyáltalán nem. Ugyanígy tettem a több mint 100 üzenettel, amiket kaptam Facebook-on, vagy Couchsurfing-en. Csak ártatlan kérdésként említettem meg, hogy ki utazik arra, amerre én, de ahelyett, hogy más utazók írtak volna rám, indiai férfiak kezdtek el nekem üzeneteket küldözgetni. Sajnos még azután is, hogy töröltem a posztomat.

A minap az utcán megkérdezte egy srác, hogy honnan jövök, de én csak annyit válaszoltam: Nem.

Próbálkoztam azzal is, hogy a következő férfi az életemben a férjem lesz, de erre olyan választ kaptam, hogy “nem baj, összeházasodhatunk”. Tehát már ezt sem célszerű használnom, figyelembe véve azt, hogy itt a férfiak többsége házasodni szeretne.

A couchsurfing oldalon többször válaszoltam, leginkább egy “Ne haragudj, de nagyon elfoglalt vagyok, van kivel utaznom, van szállásom, mindenem megvan” üzenettel, főleg azoknak, akiknek semmilyen referenciájuk nem volt az oldalon (azért válaszolgattam, hogy ne romoljon a válaszadási rátám a profilomon). Jaipur-ban kaptam egy olyan üzenetet is, amelyben az illető leírta, hogy van saját kocsija is, hátha ezzel meggyőz arról, hogy találkoznom kell vele. Sok üzenetet úgy írtak, mint egy bemutatkozás az egyik társkereső oldalon.

“Helló. Néhány sor magamról. Ebben és abban van végzettségem, két autóm van, itt és ott lakom, sokat utazom, stb.”

Természetesen ezek ártatlan üzenetek, egyszerűbben lehet őket figyelmen kívül hagyni, mint egy direkt leszólítást az után. Már az elején mondták, hogy erős magabiztos NEM-mel feleljek, és ezzel nem is volt sohasem gondom. Semmi félreérthető mosoly, csak egy egyértelmű nem. Az eddigi tapasztalataim alapján ezután eltűnnek ezek a férfiak, tehát zaklatásról szó sincs, inkább csak próbálkozásról. Olyan tanácsot is kaptam, hogyha a barátomról kérdeznek, mondjam azt, hogy egy másik országban van, vár rám, és dolgozik, én meg épp oda tartok, ahol ő van, csak szétnézek előtte egy kicsit, de már nagyon várom, hogy újra együtt legyünk.

Kéregetők

Fontos kiemelnem az érintéseket is. Vietnámtól eltérően itt a kéregetők ütögetik a vállamat, vagy az oldalamat, felébresztenek a vonaton, hogy pénzt kérjenek. Bár nem csak a kéregetőkről van szó, általában az emberek közel ülnek hozzám, vagy félig rajtam utazás közben, de sokszor volt könyök az oldalamnál is. A közeli utazás még nem is lenne annyira nagy baj, amíg nem tapogatásról van szó, de sokszor megijesztettek a kéregetők, akik erősen megütötték a vállamat, vagy a gyerekek, akik huzogatták a ruhámat. Ezekhez az érintésekhez, vagy ütögetésekhez egyáltalán nem vagyok hozzászokva, szeretem megtartani a távolságot, bár szerintem ezzel mind így vagyunk mi (legalábbis magyarok biztosan). Amikor az egyik kéregető gyereknek vettünk egy csomag kekszet, néhány perc múlva már a barátai is jöttek, hogy vegyünk nekik is. Egyszer a buszon megjelent egy férfi, aki arról beszélt, hogy ő egy orvos, aki feltalált egy mindenre megoldást nyújtó fájdalomcsillapítót, amit itt és most bárki megvehet. A kérdésemre “Ez működik?” hamar megkaptam a választ, mert többen is nyitották a pénztárcát és vették a mindenre hatásos gyógyszert. A vonaton is jöttek a kéregetők, nőnek öltözött férfiak, akiknek azért adnak pénzt az emberek, mert ha nem adnának, megátkoznák őket. Ezt én nem tudtam, bár egyébként sem terveztem nekik pénzt adni, azért tiszta szívből remélem, hogy nem átkoztak meg.

Új barátok

Az első napokban mindenhová autóval mentünk, így egy kicsit “panaszkodtam”, hogy ez nem folytatódhat, meg kell tanulnom egyedül utaznom a városban, átélni a tömegközlekedés élményét. Habár Delhi ígyis-úgyis bííííp-bíííp-bííííp-ként marad meg az emlékezetemben, azért a metrózást és ki kellett próbálnom. Letettük hát az autót, és az ötödik napon Sanjay megmutatta, hogyan utazzam a metrón, buszon (20 forintos jeggyel) hol vehetek jegyet, mi hogyan működik és mire figyeljek oda ha egyedül vagyok (melyik metrókocsi van a hölgyeknek fenntartva).

• 

• 

• 

• 

Az “oktatás” után tehát ki kellett próbálnom a valódi egyedüli utazást Indiában, elmentem Jaipur-ba egy állami busszal. Jaipur Rádzsasztán szövetségi állam fővárosa, körülbelül 300km-re a fővárostól. A buszig egy körülbelül 10 személyes kis tuk-tuk-kal vittek el, itt mindenki ült mindenkin, az oldalamban pedig több könyök is érezhető volt (de legalább ezért a 20 perces utazásért 10 rupee-t, azaz kb. 40Ft-ot. A valódi India.

Amikor megérkeztem Jaipur-ba, egy buszmegállóban várakoztam a szállásadómra. Úgy állt meg mellettem a motorral, mintha egy filmből érkezett volna meg, nagy mosoly, magabiztos tartás. Elmentünk a boltjába, ahol ékszereket készített egy kollégájával. Az első pillanattól kezdve kényelmetlenül éreztem magam, nem tetszett, ahogy méregetett, ugyanígy a munkatársa is. Elmentem sétálni, majd sosem mentem vissza.

• 

• 

• 

• 

Megérzés. Úgy éreztem, inkább keresek egy hostelt, és örültem, hogy elmentem, mert a történet nagy fordulatot vett ezután. A CS hangouts-on keresztül megbeszéltem néhány emberrel, hogy találkozzunk egy kávézóban, eközben pedig keresgéltem hosteleket. Miközben a kávézóban ültem, megérkezett Sai, egy indiai srác, aki néhány ismerősével utazgatott Jaipurban. Elmentünk egy másik kávézóba, ahol aztán az egyik lány felajánlotta, hogy nála megszállhatok. Így ismertem meg egy egész társaságot, tele okos, vicces és szuper indiai fiatalokkal, akikkel a következő napokat töltöttem.

Csak úgy tudom megmagyarázni, hogy pozitív energiát sugároztak, megérzés volt, hogy velük lehetek, mert kedvesek voltak az első pillanattól kezdve. Tudtam, hogy ők jó emberek. Nevettek a vicceimen, hasonló volt a humorunk. Volt aki, Mumbai-ból, Pune-ból, Delhi-ből jött a városba pár napra, ajánlottak nekem kapcsolatokat mindenhol, ahová tervezek utazni.

Ez a társaság felvidított, energiával töltött fel a pár nap, amit velük töltöttem, és az egyikük eljött velem Bundí-ba is. Sokszor kérdezik, Kivel utazol? – aztán vagy bátornak neveznek, vagy elkönyvelnek őrültnek. De azt nem tudják, hogy sosem vagyok igazán egyedül, csak ha egyedül szeretnék lenni. Mert az utam során egyre több nagyszerű emberrel hoz össze a sors. Sanjay megalapozta az egész Indiai élményt, bemutatott a barátainak és ajánlott helyeket, ahová elmentem. Azt hiszem életem utazása ez az év, ahol rengeteg olyan embert ismerhetek meg, akik megváltoztatják az életemet. Én is egy kicsit az övékét. Azért hagytam ott a munkámat, hogy jobbá tegyem a világot, hogy legalább egy kicsit hozzájáruljak a világ jobbá-tételéhez. Amikor az egyik volt diákom megírta nekem, hogy mennyire inspiráltam őt, minden megváltozott. Mert úgy éreztem, ha legalább egy ember életét jobbá tettem azzal, amit csinálok, csináltam az elmúlt hónapokban, már megérte. Az alap tervnél azonban sokkal többet kaptam, mert én is változom. India feltölt az első pillanattól kezdve, úgy érzem, mintha csodák történnének. Minden ember, akit megismertem az úton, egy csoda. Mindenkivel valamilyen indokkal találkoztam, mindenkitől tanultam valamit, és remélem néhányuknak én tanítottam valamit. Remélem azok, akik olvassák a blogomat, megosztanak majd valamit másokkal, átadnak valamit, ami ha csak egy kicsit is, de jobbá teszi majd a másik ember életét.

Hiszen ezzel tesszük jobbá a világot.

“Rájössz milyen hatalmas a világ, hogy milyen keveset tudsz. Rájössz hogy milyen csodás életed van. Megtanulod értékelni a dolgokat, azt amid van és azokat akik szeretnek. ” — asuchange —

Történelmi kalandozások – Kultúrsokkok Indiában 3. rész