Szeretnék már hazamenni

Mindig akkor jövök rá mennyire hiányzik az otthon, amikor elköszönök az otthoniaktól.

Elköszönök egy kisbabától, és egy járó gyermeket látok legközelebb. Aztán bölcsis, ovis lesz, minden alkalommal egyre nagyobb.

A szüleim öregszenek, engem alig látnak, maximum a videóhíváskor a kamerán keresztül. Miért nem megyek már haza?

Amikor lediplomáztam, nagyon nehéznek találtam otthon jó munkát szerezni, konkrétan megmondták, hogy a munka túl unalmas, vagy csak ennyit tudnak adni. Azt is kijelentették sok helyen, hogy előrelépés nem nagyon van. Lehet csak én jelentkeztem rossz helyre. Minden tudásommal úgy éreztem nem vállalok munkát 120-150 ezerért , így külföldre mentem, ahol a fizetéshez nagyon jó béren kívüli juttatások is jártak.
Szegeden egy interjún megkérdeztem, milyen béren kívüli juttatások járnak a munkával, erre azt felelték ilyen nincs, a juttatás az, hogy fizetik utánam a TB-t és be leszek jelentve.
Mindezekután azonnal elfogadtam a külföldi állást és bele sem gondoltam, hogy mennyi barátom, családtagom életéből szakadok ki. Új életet építettem fel, társaságba jártam, új barátaim lettek, habár a családomat és a családtagjaimat mindig segítettem ha szükségük volt rá. Aztán kaptam egy olyan lehetőséget, hogy két hónapra expat-ként élhettem Budapesten, a cég ahol dolgoztam átszervezett és fizettek nekem egy lakást. Ebben a két hónapban szinte az összes fizetésem megmaradt, mert csak élelmiszerre költöttem. Mindeközben láttam, hogy a családtagjaim milyen nehézkesen élnek a minimálbérből. Hiába néztem utána az otthoni munkalehetőségnek, vidéken még mindig nagy számnak számít a bejelentés. Valóban? Miért olyan nehéz ez?

A milliókat kereső építőipari cégeknél megtehetnék, hogy bejelentik az embereket, ehelyett sokuknál azt mondják be leszel jelentve, az emberek többsége azt sem tudja mit jelent az. Láttad a szerződést? Kérdezem. “Van szerződésem, náluk van” – hangzik a válasz. De ilyen nincs. Miért kell hazudni a másiknak? Miért nem segítünk mindenhol, ahol csak tudunk? És ezt általánosságban értem, nem csak Magyarországon. Ki magyarázza el azoknak az embereknek, akiknek nem volt lehetőségük vagy erejük továbbtanulni, hogyan is kellene kinéznie egy munkaviszonynak? A nehéz fizikai munkát végzők vért izzadnak, hogy pénzt keressenek, miközben sokszor alig tudnak megélni a fizetésükből. Ezek az emberek nem jártak egyetemre, de vannak álmaik, amelyeket sokszor mások – olyanok, akiknek megvan mindenük – rombolnak le hasztalan ígéretekkel. Valóban a szegényebbekből kell meggazdagodnia a gazdagoknak?

Látom, hogy a barátaim hogyan élnek Pesten. Van akinek adott a lakás, ő jobban elvan. Van aki a párjával bérel egy kisebb lakást, nekik már nehezebb, de a barátnőm nem panaszkodik, mindig mosolyog, úgy imádom. Spórolnak a nyaralásra is, vannak terveik. Ez a barátnőm azonban néhány hónapja mondta nekem, hogy ha valakinek nincs párja, egyedül fizetni egy teljes lakást szinte lehetetlen. Mindezek mellett pozitívnak maradni és mosolyogni, az az értékelnivaló. Mert ezek az emberek átragasztják ezt a környezetükre. Csodálatos, hogy azért ritkán, de még mindig van ilyen.

Megint elköszöntem a barátaimtól és a családomtól. Még mindig a spórolt pénzemből utazok Ázsiában. Jelenleg egy olcsó szálláson szedem össze a gondolataimat, próbálom kitalálni mi a megoldás, illetve hogy hirtelen miért kezdett el zavarni ez az egész.
Amikor Bangkokban megérkeztem a reptérre, nem volt kinyomtatva a beszállókártyám. Nem találtam azt sem, hogy hol kell. Odamentem a pulthoz, ahol le kelll adni a hátizsákom. A kis ázsiai hölgy meghajlással és széles mosollyal üdvözölt. Bocsánatkéréssel kezdtem, mondtam, hogy nem tudtam kinyomatni a beszállókártyám. “Semmi gond” – válaszolta, majd elvette az útlevelem. Hol van a világból a mosoly? És ez nem csak Magyarország, de Európában sok helyen. A világban annyira sokan szegények, mégis mosolyognak, boldogak.
Miért más szegénynek lenni otthon? Hiszen én sem akarok az lenni, talán azért sem megyek haza. Persze lassan ígyis-úgyis szegény leszek, mert elfogy a spórolt pénzem. Mégis úgy érzem, még ebből a kevésből is tovább kell önkénteskednem valahol, segíteni másokon. Nem pénzzel, de a pénz kell ahhoz, hogy odajussak, vagy az adott helyen meglegyek. Miért nem segít a pénz otthon? Miért nem tudnak sokan félrerakni otthon, valóban nincs miből vagy a pénzbeosztással van a baj?
Az egyik barátnőm szociális munkás. ő mesélte, hogy sok helyen a pénz nem segít, mert nem tudják mire költeni. A szegényebb azért vesz több kólát ha több pénze van, mert az neki valamiféle státuszszimbólum. Azt mutatja a külvilágnak, hogy ő igenis meg tudja venni, van rá pénze, megteheti – miközben különben nem. Egyesek ha több pénzt kapnak több kolbászt vesznek, mert az mutatja a bőséget. Miközben félretenni és magukról, a jövőről gondoskodni képtelenek. Ki tanítja meg az embereket bánni a pénzzel?
Mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik szegény családban nevelkedtek és onnan kiszakadtak? Hiába volt jobb fizetésem, mint sok más embernek, majdnem két évembe telt, mire megtanultam beosztani a fizetésemet. Nehéz volt belátnom, hogy fogalmam sincs hogyan kell bánnom a pénzzel. Hirtelen megvehettem olyan dolgokat, amiket előtte nem. Erre hozzák fel az éhező gyermek példáját. Aki amikor hirtelen annyit ehet amennyit akar, teleeszi magát, és abba hal bele.
Nehéz messze lenni a családomtól, és a barátaimtól. Nehéz arra gondolnom, mi mindenen kellene még fejlesztenem ahhoz, hogy úgy menjek haza majd Magyarországra, hogy befolyással legyek az emberekre. Hogy átadhassak nekik valami pozitívat. Ha felvennének valahová dolgozni, átadnám a vidámságot a kollégáknak, önkéntes munkát vállalnék valahol legalább hétvégente. Vagy táncot tanítanék. Miért olyan nehéz ez?
Bennem van a félsz. Hogy elutasítanak. Hogy nem lesz akinek kell a pozitív energia, a mosoly. Mert tudom, hogy nem könnyű, tudom, hogy nehéz, és sokan a minimálbérből élnek, és nem tudnak eljönni otthonról. Az emberek irigyek a másikra, miközben sokan nem tesznek semmit a jobbért. Nem változtatnak. De sokan el is hagyják magukat. És sokan mások ezt elfogadják. Mert nehéz rávenni magunkat, hogy vegyünk egy mély levegőt és ne adjuk fel, vagy hogy változtassunk. Változtathatunk állást, szokást, baráti kört. Le tudunk szokni a cigiről. Találunk másik állást, tovább tudunk tanulni és tudunk azért tenni, hogy jobb legyen. Igen,vannak akik mindent ezüsttálcán kaptak. De nem ők a lényegesek! Hanem azok, akik nem! Azok, akik vért izzadva küzdöttek, és elértek mindent amit akartak. Mert a végén én úgy fogok magamra tekinteni, hogy megtehettem volna, de nem tettem (de legalább megpróbáltam). Nem úgy, hogy bezzeg a másiknak van mindene!

Így hát sok év után sikerült rájönnöm arra, hogy hazahúz a szívem. És egyszer valóban hazamegyek, mert csak az az otthonom. De legalább a közelben maradok, mert Ázsia nagyon messze van!Remélem mosollyal vár majd az otthonom, és kell a pozitív energiám otthon. Ha másnak nem is, remélem legalább a barátaimnak és a családomnak! 🙂

Segítenünk kell egymásnak, mert mind emberek vagyunk, álmokkal és akaraterővel. Van akinek több, van akinek kevesebb jutott, de ha biztatjuk a másikat, vagy csak jó példát mutatunk, a világ jobb hely lehet a jövőben. Milyen világba szeretnénk, hogy felnőjenek a gyerekeink? Teremtsünk hát olyan világot! Mert a világot mi formáljuk olyanná amilyen. Nem egy ember, hanem MI, emberek.

Hírdetés

Kambodzsától Prágáig

– Ó, wáo!!! – mondta, amikor felfelé mentünk a templom lépcsőin. Visszanéztem, azt hittem valami érdekeset látott. – 4 dollárért beépített légkondícionáló van ebben a nadrágban… – majd ekkor láttuk meg, hogy a 10 perccel előbb vett nadrág térdtől térdig kiszakadt. 

útvonal: Koh Rong sziget (Kambodzsa) – Sihanoukville (Kambodzsa) – Siem Reap (Kambodzsa) – Bangkok (Thaiföld) 

kép: Angkor Wat napfelkelte

Sokan kérdezték, nem vagyok-e magányos a világ másik felén? Egyedül utazom nőként Ázsiában. Sokan bíráltak, amikor hazajöttem, a családomban is voltak, akik megkérdezték, mégis hogyan gondoltam ezt? Ez nagyon veszélyes! Mit tudok csinálniegyedül, nem unalmas? Az igazság pedig az, hogy sosem voltam igazán egyedül. Mindig utaztam valakivel, és ezeket nem én terveztem így. A szigetről tudtam, hogy a fővároson keresztül Siem Reap-ba visz majd az utam, onnan pedig Bangkokba. Az utolsó napokban abban reménykedtem, hogy majd jó idő lesz, nem úgy mint amikor megérkeztem a szigetre. A tizedik napomon este fél nyolc lehetett, amikor a főnökömék elmentek, én egyedül maradtam a vendégekkel, és még másfél óra volt a zárásig. A kezembe vettem egy kártyapaklit, majd kártyázni kezdtem az egyik helyi sráccal. Később felálltam és az összes vendégnek ezt kiabáltam: “Akinek van kedve kártyázni, nyugodtan csatlakozzon!” – legnagyobb meglepetésemre az összes vendég (ekkor négyen voltak) felállt és odajött az asztalomhoz.

Az utolsó pár nap velük telt el, a barátaim lettek,  minden este kártyáztunk. Volt ott két húszéves német srác, akik szintén Bangkokba tartottak Siem Reap-on keresztül. Ekkor dőlt el, hogy a következő 7 napban sem leszek egyedül. Mint később kiderült, mindenki azt gondolta, hogy évek óta a szigeten dolgozom, de azon nagyon meglepődtek, hogy velük tartok.

Az utolsó estémen hajnali kettőig kártyáztunk, nyolc körül keltünk fel és 9 körül motorral indultunk a sziget másik felére, hogy elérjük a kompot. Az egyetlen helyi aki jól beszélt angolul, azt hallgatta, hogy kérem a másik motorost ne hajtson majd gyorsan. Tudtam milyen motor-út vár rám, és hajtogattam a leendő “sofőrömnek”, hogy óvatosan menjen. Addig addig hajtogattam ezt, mire ránézett a másik srácra, és kijelentette, ő inkább nem visz el. Legalább így olyannal mehettem, aki értette az úton a “siránkozásomat”. Csak a félelmemet, aggodalmamat osztottam meg valakivel, jó érzés, ha van kihez szólnom, amikor félek. Sihanoukville-ben még eltöltöttünk egy éjszakát, elsétáltunk egy ATM-ig, billiárdoztunk, én pedig beleléptem egy olyan sárba, hogy lesüllyedtem majdnem a térdemig. Ez volt az első alkalom, amikor mindhárman kisírtuk a szemünket a nevetéstől. Habár féltem, kijövök-e majd a két fiúval, de végül jókat nevettünk. A szállodában rendeltünk buszt másnap Siem Reap-ba, ami reggel 7-kor indult. Jöttek is értünk és elvittek egy buszirodához. Amikor azonban megmutattam a jegyemet, azt mondták ez nem az ő cégük. Ránéztem a sofőrre, aki odavitt minket. Ő azt mondta, a hotel kérte, vigyenek oda minket. Én és a két német srác pedig azon gondolkodtunk, hogyan lehetséges, hogy másik irodához vitettek minket, ha náluk vettük a jegyünket. Nem értettük az egészet. Persze a szálloda már akkor is furcsa volt, amikor a mosott ruháimat átnézve egy bordó inget találtam a tasakban. A recepcióson ugyanilyen volt, és ahogy kivettem, úgy nézett ki, mintha gyerek méret lenne. Kivettem és odatartottam a recepciósnak: -“Ez nem az enyém” – mondtam. -“De igen!”- vágta rá a recepciós. Jót mosolyogtam, kinyitottam, hogy lássa, ez olyan mint az ő egyenruhájuk. Letettem a pultra és nevetve elsétáltam. Ezeken is túltettük magunkat és végül átvittek minket a másik busztársasághoz. Itt Phnom Penh-ig végig aludtunk, majd egy kisebb és kényelmetlenebb buszra szálltunk ami elvitt minket Siem Reap-ba. Habár készültünk étellel, az nem volt elég, és elég éhesen értük Siem Reap-ba. Betértünk egy pizzázóba, ahol minden pizzán volt ananász, a tészta nagyon édes volt, és mi voltunk egyedül turisták. Ekkor azt is eldöntöttük, legközelebb inkább megnézzük mit ajánlanak a neten (ennek köszönhetően egy nagyon finom burgert ettünk a következő nap egy közeli kávézóban). Bejelentkeztünk a hotelba. Egész utazásom legpuccosabb szállodája volt 5500Ft/éjszakáért reggelivel (privát üzenetben szívesen megírom, melyik hotel volt).

A facebook-on van egy csoport Thailand Cambodia Laos Vietnam Backpacker/Traveler néven, ahol rákerestünk azokra a tuk-tuk sofőrökre, akik vállalják az Angkor templomok körbevezetését velünk. Ezen az oldalon volt egy lista, itt írtam többnek is, szinte azonnal válaszoltak, és végül napfelkeltével egész napra 20 dollárt fizettünk (3 főre kb. 5500Ft). A napfelkelte és a templomok is gyönyörűek voltak, nem csoda, hogy annyian látogatnak ide évente. Nemrégen a világ legnagyobb vallásos építményének is titulálták a komplexumot.

(A fenti képeket az egyik utitársamtól kaptam, nem az én fotóim.)

Néhány templomot talán túl gyorsan néztünk meg, mert egyszer arra mentünk vissza a tuk-tukhoz, hogy a sofőrünk elbóbiskolt. Habár mindig hideg vízzel, hidegvizes törölközővel és mosollyal várt minket, egyszer lepihent. Természetesen ezen is csak jót mosolyogtunk. Ezelőtt történt ugyanis, hogy az egyik utitársam eldöntötte vesz egy szellősebb nadrágot, így 4 dollárért “befektetett” egybe. A lépcsőkön felfelé azonban szétnyílt. Lefelé is ezen nevettünk. Így a tuk-tukhoz érve is csak elmosolyodtunk.

LRM_EXPORT_57752037128460_20180830_155934868

Két nap után kedden reggel indultunk Bangkokba, a VIP minibuszt foglaltuk, amire légkondit, vizet, kényelmet igértek. Egyik sem volt. Egy boltnál álltunk meg pihenni, de a mosdó felé tartva elénk ugrott a bolt eladója és fölényesen kijelentette, hogy csak akkor használhatjuk a mosdót, ha ott veszünk valamit. Nem vettem inkább semmit. Ennek a levét is később ittam meg. A határhoz érve már nagyon kellett volna a mosdó, leszálltunk a kisbuszról, de ekkor láttak el minket információval. Át kell sétálnunk, a másik oldalon majd várnak. Az első sor volt a kilépés Kambodzsából, már itt is kerestem mosdót, de nem találtam. Átsétáltunk a határon, majd ki kellett tölteni egy papírt a belépéshez Thaiföldre. Kezemben a papírral bementünk egy házba, ahol rettentő hosszú sor volt és csak 2 ablak nyitva, ahol elfogadták a papírokat. Két órát álltam itt táncolva, ugrálva, majd mint a tigris a Micimackóból ugráltam be Thaiföldre, siettem ahogy tudtam. Az egész abszurd és vicces volt. Ezen is jót nevettünk utána az utitársaimmal. Már majdnem a látogatás célja (purpose of your stay) részhez írtam, hogy mosdóba kell mennem, de végül kibírtam. A fiúk azt mondták, ne ugráljak annyit, mert azt hiszik bedrogoztam. Gondoltam, ha elvisznek drogtesztre, legalább elmehetek mosdóba. Abban a teremben, ahol vártunk, nem volt mosdó. Miért is lett volna? Ott volt egy rakat ember, vártunk, vártunk, se mögöttünk, se előttünk a közelben nem volt mosdó. Ez is egy élmény volt.

42443982_437312036791651_5773681586339840_n
VIP Minibusz 24$-ért – Egyáltalán nem érte meg

Miután megérkeztünk Bangkokba, elfoglaltuk a szállásunkat (közel a Khaosan úthoz – ez itt a backpacker/hátizsákos turista rész) és elmentünk vacsorázni. Ez volt az utolsó előtti napunk együtt, így megittunk pár sört is, miközben az elmúlt pár nap legviccesebb történeteit idéztük fel. Egy bárban az egyik utitársam próbált kérni két gin felest egy gin tonic áráért: – Kaphatnék két gin felest egy gin tonic helyett, ugyanazon az áron? – Hiába ismételte 3x. Nem értették meg. Mondtam, hogy megpróbálom én. Megkérdeztem mennyibe kerül egy gin tonic. – 80. – mondta a pultos. – Mennyibe kerül két gin feles? – 80.- mondta. – Akkor két gin felest. – Mindenki elmosolyodott. A pultos puszit küldött nekem és mondta, hogy így kell vele beszélni. Pedig csak egyszerűsítettem a mondanivalót. Hiszen van egy pici tapasztalatom, mint angol tanár. A kezdőkkel is le kellett egyszerűsítenem a mondatszerkezeteket.

Másnap elmentünk Thaiföld 2. legmagasabb épületéhez, Bangkok legmagasabb tetőteraszához (Baiyoke Tower II – 309m), az én ötletem volt, pedig mindenki tudta, hogy félek a magasban. Voltam már magasban Saigon-ban is, nem lesz gond – gondoltam. A liftből ki lehetett látni, elég félelmetes volt. A forgó tetőteraszra is nehezen vettem rá magam a 84. emeleten, de aztán már mentem egy második kört vele. Miután az egészet kibirtam a 20. emeleten várt egy ingyen lábmasszázs is.

LRM_EXPORT_55866201866540_20180830_152809033
Kilátás a Baiyoke toronyból

A belépő 400-500 baht volt (3400-4200Ft), a tetőteraszról pedig nagyon szép kilátás nyílt a városra. Este kártyáztunk, felidéztük a legviccesebb történeteinket és sokat nevettünk.  Örültem, hogy ilyen utitársakra tehettem szert.

Másnap reggel kimentem a reptérre, és Budapestre repültem. A reptérre másfél órával hamarabb el kellett indulni a dugó miatt. Borzasztó a közlekedés ebben a városban. Bagkokból Moszkvába, majd Moszkvából Budapestre utaztam. Életem leghosszabb napja volt. Kiszáradt szájjal, vörös szemekkel érkeztem Budapestre. Az útlevelem elejéről elpárolgott az írás még a szigeten, reméltem ebbe nem kötnek bele. Eldöntöttem, hogy a legközelebbi utazási listára felírom: szemcsepp, szájbalzsam, légmentes tasak. 🙂 Két napot töltöttem Thaiföldön, utána Budapestre kellett utaznom. Itt ugyanis várt egy esküvő, illetve el kellett mennem Prágába is néhány ügyemet elintézni a hivatalban, bankban (az utolsó két napon nem tudtam levenni pénzt a kártyámról, de fizetni tudtam vele. Később kiderült, hogy csak a havi limitemet értem el). Vonattal mentem, és már ekkor előjöttek az emlékek. Úgy éreztem vissza sem akarok menni. Hiszen itt olyan jól ismerek mindent. Ez az otthonom, Európa.  Itt tudom, hogyan vegyek vonatjegyet. Beszélem a nyelvet. Az arcom nem idegen.  Hiszen itthon minden sokkal egyszerűbb! Elfogott egy olyan érzés, amire nem számítottam. Megírtam egy ajánlót Prágáról. Imádom a várost. Kilenc napig voltam itt, és minden percét imádtam. Frissítettem az önéletrajzomat és elküldtem pár helyre. Szinte eldöntöttem, hogy maradok. Pedig oda-vissza jegyet vettem Bangkokból-Bangkokba. A visszatérésre azonban nem terveztem még semmit. Mit csinálhatnék még Ázsiában, ha visszamegyek? Hazatérve honvágyam lett? Nem is számítottam erre. Váratlanul ért, és eldöntöttem, hogy a válasz majd magától jön. Hogy lesznek jelek, a választ majd megkapom, vagy jön egy megérzés.

Mint Februrában Így kezdődött minden….

Lesz egy új kezdet.

Egy új történet.

Ígyis-úgyis.

Itthon maradjak, vagy menjek vissza Ázsiába?

Miért pont Prága?

– Volt már valaha Prágában?

– Nem még, de ha felvesznek leszek… 😉

2014-es állásinterjú

Szerdán államvizsgáztam, vasárnap pedig már költöztem is Prágába….

Nem titok, hogy megkaptam az állást, és majdnem négy évet éltem ebben a gyönyörű városban 2014 és 2018 között (mielőtt elkezdtem a világ másik végén önkénteskedni – Így kezdődött minden….) A főtér olyan, mint egy mese helyszíne, az ízek hasonlóak az otthoniakhoz, a sör olcsó. Nézzük, milyen okokat tudok még felsorolni arra, hogy miért töltsön itt mindenki legalább egy hosszú hétvégét.

Közel van.

Nincs kifogás annak sem, aki nem szeret repülni, hiszen vonattal, busszal és autóval is könnyen megközelíthető. Fapados járatok is vannak Budapest-Prága között, de ha utolsó pillanatban döntenénk, akkor a busz vagy a vonat mindig jó megoldás lehet. Az árak nem változnak sokat, sokszor vettem másnapra jegyet és a vonat (www.elvira.hu) majdnem mindig 19 euró (6170Ft) – ha nem, akkor lehet még 29 euró – , a busz (www.regiojet.cz) pedig 400-600 (kb 5-7 ezer Ft) korona körül mozog/út. Az út hossza körülbelül 6,5-7 óra, azért választom többször a vonatot, mert több helyem van mozogni, és sokszor a busz nem állt meg szünetre. A busz Kelenföldről vagy Ferihegyről indul, a vonat pedig a belvárosból a Nyugatiból. Prágában a busz és a vonatállomás is a belvároshoz közel található, így ebből a szempontból mindegy, hogy hova érkezünk. A reptérről busszal és metróval juthatunk el a belvárosba. A 119-es busz visz el Nadrazi Veleslavin-ig, ahonnan a zöld, A metróvonalon jutunk be a belvárosba.

Szállás?

Azok, akik megtehetik, nyugodtan nézzenek szét a booking-on. Itt lehet találni olcsóbb-drágább szállást, hostel-t vagy hotel-t is. Ugyanígy lehet szétnézni az airbnb-n is, ha egész lakást szeretnénk kivenni. Azok, akik olcsóbb megoldásra vágynak, nyugodtan nézzenek szét a couchsurfing-en. Az itteni közösség elég aktív, az applikáción található Hangouts segítségével találkozhatunk más utazókkal is, programot szervezhetünk helyiekkel is, vagy csatlakozhatunk már kiakalakulóban lévő csoportokhoz. Vannak heti találkozók is (az állandó heti csütörtökönként van a  Simply u Kravaty nevű helyen), ezekre is becsatlakozhatunk ha pont akkor vagyunk Prágában. Ezeket azért is ajánlom teljes szívvel, mert amikor kiköltöztem, mindig mentem ilyen találkozókra, itt ismertem meg az első barátaimat is, akik szintén expatok voltak, épp kiköltöztek Prágába és ők is így reméltek új barátokat szerezni. Azok, akik pedig akár két hetet, vagy többet is töltenének itt, kipróbálhatják a workaway-t, itt is vannak lehetőségek.

Na de mit csináljak Prágában?

A kedvenc útvonalam egy séta a Nemzeti Múzeum-tól az Óváros téren és Károly hídon át a Kampa szigetre egy jó kávéért és pácolt sajtért. Rengeteg helyet lehet megnézni a városban, és természetesen kell néhány óra a vár körüli rész körbesétálására is, ha azonban két napra megyünk, akkor a legfontosabb az óváros és a vár. Jegyre nincs szükség, ha pár órát gond nélkül le tudunk sétálni. Kényelmes cipő kell, mert nem túl kellemes egész nap a macskaköveken sétálni. Ha nem szeretnénk sokat költeni, a séta előtt érdemes bemenni egy Albert/Billa szupermarketbe, és venni vizet, ennivalót, a belvárosban ugyanis minden étterem turista árakkal működik. Míg a boltban 100 koronából (1275 Ft) már veszünk egy napra elegendő dolgot, addig az étteremben 150 korona (1912 Ft) alatt nem találunk főételt. A városban sok kis vietnámi potraviny (kisbolt) található, de itt az árak sokkal magasabbak, mint egy szupermarketben. Ha tehát mindennel megvagyunk, elmehetünk a Nemzeti Múzeumhoz (Metrómegálló Museum). Piros metróval jövünk ide, az a C metró. Minden metrón van metrótérkép, három metróvonal van, egyértelműen leolvashatjuk ha másik metróvonalról átszállással kell idejutnunk. Ha megnéztük a sok kimondhatatlan nevű megállót, rájöttünk, hogy van egy Hurka nevű megálló, ezen jót mosolyogtunk, majd megtaláltuk, hogyan jutunk el a Múzeumhoz, máris legyűrtük az első kihívást.

IMG_20180912_145239.jpg

Innen végigsétálhatunk a Vencel téren kisutcákon át teljesen egyenesen az Óvárosi térre.

42058366_320050962091160_6246709359967993856_n

Itt rengeteg képet készíthetünk a gótikus, reneszánsz és barokk épületekről, megnézhetjük a városháza XV. századi csillagászati óráját – az épület oldalánál taláható a turista információs központ, itt lehet kapni ingyen térképet -, a gótikus Tyn székesegyházat és a Szent-Miklós templomot. A tér közepén Husz János református cseh pap szobra áll, aki a husztizmus alapítója volt.

Innen ha a táblákat és a tömegeket követjük a Károly híd felé, nem lehet gond (de ekkorra már biztosan rendelkezünk egy térképpel is :)). A Károly hídon át balra lefordulva jutunk el a Kampa szigetre, ahol mindenkivel aki meglátogatott Prágában, megettünk egy pácolt sajtot (nakládaný hermelín – 59kc körülbelül, ami 750 Ft – (azóta változhatott az ár)) itt (Mlynská kavárná). Pácolt camember sajtot más helyeken is ehetünk a cseh fővárosban, körülbelül 7-800 Ft körül mozog mindenhol és elég laktató (kenyérrel tálalják).

DSC05917

A kávézóból a folyóparton el lehet jutni a Táncoló házig is, ahol a bal oldali ház egy lány szoknyában, a jobb oldali pedig a fiú a rövid hajjal. Ez legjobban arról az oldalról látszik, ahol sétálunk a kávézótól, közelebbről ez talán fel sem tűnhet. Az időnktől is függ mit nézhetünk meg, szép kilátás nyílik a városra a Petrin toronyból is, bár néha elég hosszú sor áll előtte. Amikor fent voltam 80kc (kb 1000Ft)  volt a belépő és 80kc a lift (gyalog is fel lehet menni, ha szeretünk/tudunk lépcsőzni annyit).

Innen el tudunk sétálni a várhoz is (Károly hídtól is fel tudunk sétálni a várig – vagy villamossal is felmehetünk, ha nem szeretnénk felgyalogolni,  24kc egy félórás jegy, ami körülbelül 300Ft), ezt semmiképp ne hagyjuk ki. Ha több napra megyünk, vehetünk jegyet az itteni múzeumokba, templomokba is, ha szűkösebb az időnk, elég körbegyalogolni.

A városnézésen kívül meg kell kóstolnunk a helyi söröket. Zizkov városrészben rengeteg sörözőt találhatunk, ahol 25kc-ért (300Ft) már kaphatunk egy korsó sört. Ha nem szeretnénk ilyen messzire menni, a belvárosban is találhatunk éttermeket, kocsmákat, ízlésünktől függően, illetve a Beer Museum-ba is bemehetünk, ha többféle helyi sört szeretnénk végigpróbálni. Jobb időben lemehetünk a folyópartra, akár Naplavka részre is, ahol sokszor élő zene is van. A városban rengeteg park is található, ajánlom a Letna parkot, vagy Riegrovy Sady-t, Grebovka-t, ide is kiülhetünk, ha ahhoz van kedvünk. Természetesen minden idő függő, ahhoz mérten tudjuk eldönteni mit is szeretnénk csinálni.

Gyönyörű város egy hétvégére, egy hétre, vagy akár itt lakni is. 

Közel van Magyarországhoz, régen a fővárosunk is volt, különleges hangulattal rendelkezik, ezért mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy már foglalja is a jegyét 🙂

Közel négy év távlatából a világ egyik legszebb városát látom Prágában. Azt a helyet, ahol megtanultam táncolni, táncot tanítani, vezetni, ott kezdtem a karrierem és ismertem meg rengeteg értékes embert, akik a legjobb barátaim lettek. Itt ismertem meg azokat az embereket, akiktől inspirációt, motivációt és a pozitív gondolkodás alapjait elsajátítottam. Azokat az embereket, akik minden helyzetben megnyugtattak, megosztották velem az élettörténetüket, biztattak arra, hogy minél több új kalandba vágjak bele. Arra tanítottak, hogy sose adjam fel, hogy legalább próbáljam meg, mert ha már meg sem próbáltam volna, sosem tudtam volna meg, hogy sikerülhet-e. A kudarcok után a folytatásra biztattak, és hiába kezdtem el úgy táncolni, hogy letapostam a táncpartnerem lábát, fordulásnál könyökkel sajnos, de orrba vágtam az illetőt, – ők azt mondták ne adjam fel. Hittem nekik, amikor azt mondták, hogy ők is így kezdték, és néhány hónap után több önbizalommal indultam az órára. Három évvel később ugyanebben az iskolában én is elkezdtem tanítani. Ráébredtem. Ráébredtem arra, hogy így boldogabb voltam, mert amikor én álltam ott középen és tanítottam, ránéztem a diákokra és önmagamat láttam.  Tudtam, hogy ők is fejlődni fognak, és meg tudnak tanulni táncolni, ha igazán akarnak. Úgy ahogyan például egy idegen nyelvet is elsajátíthatunk, ha igazán akarjuk. Mert hiszek abban, hogy mindent el tudunk érni az életben, ha azt igazán akarjuk.

.

.

.

Na de hogy kerültem Kambodzsából Prágába?

A következő posztomban erről is írok majd!

2 hét a kambodzsai paradicsomban 5070Ft-ból

önkénteskedés a világ másik felén

Életem legfélelmetesebb hajóútja viharban.

Életem legnehezebb éjszakái a dzsungelben.

A legszebb tengerpart, amit valaha láttam.

Habár nem ilyen önkéntes lehetőséget kerestem a Homestay után, továbbra is az maradt, hogy megismerjek másokat, tanuljak tőlük, felfedezzek, megosszak, motiváljak, …

Az önkénteseket legalább egy hónapra fogadták csak ezen a helyen, de mivel esős évszak volt, kivételesen lehetett két hetet maradni. Leginkább az étteremben és a bárban segítettem, bár naponta szedtük a műanyag-hulladékot is a tengerpartról. Az első pár napban komolyan gondolkoztam azon, hogy visszamegyek a szárazföldre, mert nem birom itt ki ezt a két hetet. Nem tudtam mit jelent az, hogy esős évszak, bár azt sem tudtam, mit jelent az, hogy száraz évszak. Az első kérdésem talán az lehetett, mikor kezdődik a száraz évszak, mert én addig itt maradok. Na de miért? A sár miatt, az eső miatt, a páratartalom miatt, stb.

Kezdem az első nappal: Sihanoukville tengerpartja egy lerombolt városhoz hasonlított, esett az eső, a tenger sáros volt, a stég amin vártuk a hajót, konkrétan mozgott. Volt is rajta pár repedés. Az idő borzasztó volt, csak azon gondolkodtam, hogyan lehetett olyan szép az a sziget a képeken? Aztán megérkezett a gyors komp, a “taxink”, amibe úgy kellett beszállnunk, hogy közben fel-le mozgott, és volt aki bizony arccal borult be a hajóba. Mikor én voltam soron, alig mertem megtenni azt a kis lépést, annyira mozgott a hajó, hogy nem tudtam mikor is kell lépjek, vagy inkább ugorjak?

Készítettem egy mosolygós szelfit. Ezt elküldtem az otthoniaknak: “Lám, már úton vagyok a szigetre. Minden szuper!”

Öt percet sem lehettünk úton, küldtem egy üzenetet a tesóimnak:

“Ezt nem bírom.” – egy félig síró én, egy “jajj” arckifejezés, és a gondolat, hogy szeptemberben lagzira kell mennem! Muszály túléljem.

“Mit?” – jött a kérdés otthonról, aztán sokáig nem tudtam elérni a telefonom, küldtek még egy kérdőjelet, mert nem válaszoltam.

Nos, a hullámok nagyon nagyok voltak, a hajó konkrétan repült, aztán zuhant, fel-le dobott minket a tenger, sokszor jobbra-balra manővereztünk, vizesek lettünk (legalábbis én, mert ugye az ablak mellé kellett ülnöm nagy lelkesen), minden külföldi felvette a mentőmellényt, erősen kapaszkodtunk. Az első sorban volt egy helyi, aki majdnem leesett az ülésről, de aludt. Neki ezek a hullámok kellemes ringatásként hatottak, az út végéig fel sem kelt. Volt egy másik helyi utas, aki a hajó elején ugrándozott, annyira élvezte hogy a hullámok dobálják a hajót.

Sok mély lélegzet és ez a gondolat, hogy szeptemberben egy lagzin kell lennem, segített át a másfél órás úton, amit majdnem megdupláztam. Amikor beszálltam a hajóba, azt mondták Prek Svay a harmadik megálló (idáig kellett mennem), de a második volt.

Aztán amikor elindultunk vissza a szürke tenger felé a második megálló után, elgondolkodtam. Lesz harmadik megálló? Szaladtam a kapitányhoz, hogy ez volt Prek Svay? Ekkor jót nevetett, visszafordult és kitettek a kis faluban.

Sütött a nap, nyugodt volt a tenger. Megérkeztem. Ez a paradicsom.

De amint visszanéztem, láttam a háborgó hullámokat, a viharos eget, és kirázott a hideg. Végre túl vagyok ezen is – gondoltam. Persze nem volt még vége a napnak. Várt még rám egy érdekes motorút is. Öt vendéggel érkeztem, először őket vitték el motoron, nekem várnom kellett. Bementem az ottani resortba, kértem egy sört és töltőre tettem a telefonomat.

Egy negyven kilós fiatal helyi srác jött értem a motoron, feltette a nagy hátizsákom, a kis hátizsákot, és még egy gurulós bőröndöt is szeretett volna vinni (az egyik vendégé volt). Itt egy kicsit megijedtem, hiszen már a motoron nem volt hova üljek. Meggyőztem a motorost, hogy azt hagyjuk hátra, hiszen azzal már nem lenne hova üljek a motoron. Sokáig próbált győzködni, hogy ne aggódjak, ő elbír ennyi csomagot meg engem is, de az ottani resort tulajdonosa segített őt meggyőzni, hogy majd visszajön a bőröndért.

Az esős évszak azt is jelentette, hogy mindenhol sár van, néhol a fele motor a sárban volt, sokszor megcsúsztunk, körülbelül kétszer csak leugrottam, hogy inkább sétálok, köszönöm, nekem ennyi elég is volt. Egyszer beragadtunk a sárba, és a motoros srác maga mondta, hogy most sétálnom kell. Mire az eco reszortba értem, százszor megbántam, hogy idejöttem. Persze ezt gondoltam akkor. Olyan messze kerültem a komfort zónámtól, mint eddig még soha. Mások azt mesélték, hogy a gyors komp három órán át tekergett a tengeren, akkora hullámok voltak, hogy nem is gondolták, hogy eljutnak a szigetre. Ehhez képest én a másfél óra után úgy éreztem kiugrik a szívem. Volt a reszortban egy idős kínai hölgy is, megkérdeztem a többi önkéntest, hogy a néni is a motorral jött? Ők pedig csak bólogattak.

Este volt mire ideértem, megmutatták a bungalóm, amit az első három napban csak nehezen találtam meg. A telefonommal világítottam, hogy megtaláljam az utat a dzsungelben, mert a bungalóig nem volt világítás (igazából csak a házaknál volt, sehol máshol). Félelmetes volt a vaksötétben hazabotorkálni az első napokban, de ehhez is hozzá lehetett szokni.

Az igazi paradicsom. A hangyákkal, a gekkókkal, a kígyóval, pókokkal, de igen ez volt az. A hely, ahova mindig is el akartam jutni. Nehéz volt azonban teljesen átérezni ezt a dolgot az elején. Az első napokban sok nehézséggel találkoztam. Néhány ezek közül:

  • a sok szúnyog, ami minden “zuhany” után meg akart enni
  • a hideg esővíz, amiben “fürödtünk”
  • a békák, amik a “fürdővizünkben úszkáltak”
  • A tenger hangja, ami miatt minden hajnalban pisilnem kellett (legalább egyszer, de volt, hogy háromszor)
  • a hangos dzsungel, ami miatt minden éjszaka félve indultam a “mosdóba”
  • a magas páratartalom, amitől minden ruhám vizes volt, hajat mostam, de a hajam nem száradt meg három napig
  • a kislábujjamnál begyulladt a bőr, mert nem tudott rendesen megszáradni (ezt a betegséget az itteniek “Paul”-nak becézték)

Miért teszem “” közé a fürdés, és zuhanyzás szót? Mert folyó vizünk nem volt. Ez egy eco-reszort volt, ami azt jelentette, hogy napkollektor gyűjtötte az energiát, hogy tölthessük a telefonunkat, hogy éjszaka legalább a bungalónkban legyen világitás. Egy – nevezzük kádnak – kádszerű gyűjtőben volt az esővíz, amelyben volt egy műanyag nyeles edény, amivel mertük a vizet és magunkra öntöttük. Az egyik este megosztottak velem egy fontos tippet: mielőtt magamra merem a vizet, kicsit mozgassam jobbra-balra a merítő edényt, és akkor a békák elmennek, ha ekkor a kád aljából merem a vizet, az tiszta lesz. Ennyi.

Előjött az az énem, akit nem szeretek, sőt, próbálok jobb lenni nála. Panaszkodtam magamban, miközben a legszebb helyre kerültem, ahol valaha is voltam és talán ahova valaha is eljutok. Már többször említettem az oldalamon a workaway-t, ezen keresztül jutottam el ide is. A napi öt óra munkáért cserébe szállást és napi háromszori étkezést biztosítottak. A szigeten már évek óta vannak önkéntesek, bár a minimum maradási idő egy hónap szokott lenni. Nálam is így volt, de mivel haza kellett mennem, így csak két hét szabadidőm maradt. Szerencsém volt, hogy mehettem. Általában az önkéntesek a dorm-ban aludnak, az egy teljesen nyitott bungaló 12 ággyal. Nekem a saját bungaló nem áldásnak, hanem átoknak tűnt az elején. A hangok a dzsungelből túl közel voltak. A hangyák csíptek, a gekkóm egyszer leesett fentről és nagyot koppant az ágyam végénél. Miközben küldtem a képeket a barátnőimnek, arról áradoztak mennyire szeretnének ide eljutni. Aztán meséltem az állatokról, az igazi dzsungelről, és hirtelen mindenki kedve elment a kirándulástól.

Pedig ez a hely tényleg maga volt a paradicsom,

de ezt csak egy hét után értettem meg.

A kristálytiszta víz, a világító planktonok, a fehér homokos tengerpart, a pálmafák.

A harmadik napon csendesebb lett az óceán, így este kilenc után elmentünk megnézni a planktonokat. Kézenfogva az egyik önkéntessel, és egy kínai vendéggel a sötétben botorkálva mentünk a hullámok közé, hogy lássuk a világító planktonokat. Azon az estén körülbelül hármat láttam. Amikor másnap elmeséltem az ittenieknek, jót mosolyogtak: “Hármat?” – nem sok, de ez engem akkor is boldoggá tett. Körülbelül az ötödik napon kilenc után mentünk a vízbe, azt mondta az egyik tulajdonos, hogy a hold állása szerint ez a legjobb alkalom a plankton-nézésre. Az egyik önkéntessel – szintén kézenfogva – indultunk a hullámok közé (mivel vak sötétben mentünk, kézen fogva kevésbé volt félelmetes). Persze még aki szereti az olajat a tűzre tenni, az említett nekem valami cápát is – de már nem hallgatok az ilyen negatív mondatokra. Szóval azon az estén volt a legszebb a planktonnal telített óceán (legalábbis addig a napig). Ahogy mozgattuk a kezünket, vagy a lábunkat, a planktonok világítottak. Rengeteg volt, a sok kis zseblámpa egyszerre világított, ahogy a hullámok jöttek, és ahogy mi mozgattuk a vizet. Olyan volt, mintha mi is világítanánk. Ekkor megértettem azt is, miért mosolyogtak azon, hogy az előző napon hármat láttam. Ez egy olyan élmény, amit mindenkinek át kell élnie egyszer az életben.

Az elején hatan voltunk önkéntesek, négy lány és két fiú. Egyik nap elsétáltunk a közeli faluba, ahol szúnyogcsípésre krémet vettünk, illetve megnéztük a készülő vendégházat (a reszort, ahol önkénteskedtünk tervezett a sziget másik felén nyitni egy vendégházat is, közelebb a kikötőhöz). Néhány falusi gyerek odaszaladt hozzánk, és picsi-pacsiztunk velük.

Hihetetlenül örültek, én pedig annak örültem, hogy szebbé tettük a napjukat. Az út kihívás volt, a visszafele útra már nem is emlékszem annyira, mint az odafele útra. Bokáig sárban, térdig vízben, papuccsal a kezemben mentem. Azon nevettünk a lányokkal, hogy az első napon még kikerülöd, vagy próbálod kikerülni a tócsát, a sártengert, aztán a második napon már belelépsz. Azt is mondják, a sártól puhább lesz a bőr. Hát ez is hozzátartozott az esős évszakhoz. Nem tudtad mibe lépsz, nem tudtad hova lépsz, néha térdig elmerültél, néha megcsúsztál, a többiek pedig csak nevettek rajtad, vagy éppen segítettek kimászni a sárból…

Miután a három lány elment, minden megváltozott. Az első napon még szomorkodtam, mert egyedül maradtam a dzsungelben (önkéntesként, csak két francia volt még, de ők elszeparálódtak). Aztán a beérkező vendégek másmilyenek voltak. Vagy én változtam. Megtanultam a nyelvükön a Jó étvágyat – illetve Jó reggelt/Hogy vagy kifejezéseket, és ezzel személyesebbé tettem a találkozásainkat. Aztán egyik este nagyon unatkoztam az asztalomnál, ők pedig egymással beszélgettek. Megkérdeztem van-e kedvük kártyázni. És volt. Mindenki felállt az asztalától és odajött az én asztalomhoz kártyázni.

Velük újabb barátokra tettem szert. Elmentünk a nagy vízeséshez, és minden este együtt kártyáztunk. Már nem bántam, hogy nincs más lány önkéntes, nem éreztem úgy, hogy egyedül maradtam.

Az utolsó estémen ittam egy koktélt az egyik tulajdonossal. Azt mondtam neki, mennyire hirtelen változott meg a véleményem a helyről. Hogy hirtelen beleszerettem a dzsungelbe és a szigetbe. Azt mondta, ezért is kérik, hogy egy hónapot maradjunk. Mert egy hét arra kell, hogy megérkezzünk. Hogy megszokjuk a nekünk teljesen más világot, az állatokat, a hullámokat, a természetet. Én nem csak megszoktam, de beleszerettem. Az utolsó hetemen minden este fent volt a hold. Ez azt jelentette, hogy túl világos volt planktont nézni. A tulajdonosok azt mondták hajnali négykor kell menni. Rábeszéltem két olasz vendéget és két németet, hogy menjünk planktont nézni. Az a plankton-nézés volt a legszebb. Nem kellett a hullámokat mozgatni, ahogy beleléptem a tengerbe, fehér volt a lábam. Abban viszont biztos voltam, hogy egyedül nem mertem volna belemenni. Hajnali négykor hatalmas volt a part. A víz teljesen visszahúzódott. Koromsötét volt. Örültem, hogy volt aki felkelt négykor velem. És habár a macska miatt majdnem lett egy szív-infarktusunk – hajnali négykor békát kergetett a parton -, minden gond nélkül túléltük a plankton-nézést. Aztán másnap még egyszer mentem és elbúcsúztam tőlük. A vendégek a barátaim lettek, meglepődtek a sztorimon. Az első kérdésük az volt, hány éve  dolgozom a szigeten. Miután megosztottam a történetemet, és elmondtam, hogy Bangkokba tartok, a két német vendég elmondta, hogy ők is. Tehát nem csak barátokat, de útitársakat is találtam a szigeten.

A két hét után pedig 18 dollárt kellett fizetnem, amit pár sörre költöttem, nutellás pitára és rántott banánra. Nélkülözhetetlen dolgokra. 🙂

Akikkel találkoztam, megosztották velem az álmukat. Mindenkinek kívánom, hogy teljesüljön. Nagyon hálás vagyok a Sorsnak, hogy ezekkel az emberekkel találkozhattam. Mert ők is megváltoztatták az életemet. A Khmer lányok (helyiek) a konyhában tanították nekem a nyelvet. Megtanították, hogyan készítsek pitát, vagy rántott banánt. Megtudtam, hogy buliznak. Egy évben egyszer valamikor szeptemberben. Egész évben ezt az egy bulit várják, és ez az egyedülálló lányok nagy estéje, nagy lehetősége a férj-találásra.

Én angolt tanítottam nekik. Tanultam pár francia szót a francia önkéntesektől, németül beszéltem a német tulajokkal, és már két nap után éreztem a fejlődést. Megtanultam kártyázni francia kártyával. Eddig csak a magyar kártyát ismertem. Ezek az emberek mind felfelé húztak, és ráébredtem, hogy egymás mágnesei vagyunk. Engem sokan inspirálnak, hogy jobb legyek, de mindeközben én is inspirálok másokat, hogy jobbak legyenek.

Sokkal többre vagyunk képesek, mint hinnénk. Hiszen, amit más ember el tud érni, meg tud csinálni, azt mi is meg tudjuk. Tudok tanulni nyelveket, és próbálok másokat arra biztatni, hogy tegyenek meg mindent az álmaikért.

Megérkezés Kambodzsába

A két hét szigeten töltött idő után: Siem Reap és Bangkok