9. hét Vietnámban – Saigon felülről

Talán hihetetlen, de úgy jöttem el Európából, hogy talán két hét múlva sírva szaladok haza. Egy hónapos biztosítás, próba szerencse, ennyivel indultam el. Egy valóban szép életet hagytam ott, de valamiért boldogabb vagyok munka nélkül, a világ másik végén.

A 9. héten költöztem be a Saigon/Ho Chi Minh város Homestay-be. A diákok kedvesek, mind meg akarnak tanulni angolul és szeretnek az első pillanattól kezdve, mert idejöttél, hogy segíts nekik. Az első nap volt a legrosszabb, megint látni a sok alvó lányt a szobában, és rábeszélni magamat arra, hogy én nem aludhatok. Persze megtehetném, de még mindig sajnálom magamtól, nem szeretnék egész nap aludni, mint mikor megérkeztem Hanoi-ba. A meleg természetesen tehet róla, és mi mást is csinálnál helyette? De itt mindig meleg van, én nem aludhatok mindig! Mivel már két hónapja hordozgatok pár képeslapot, így aktivizáltam magam és elindultam a postára, hogy feladjam őket. Jó kifogásnak tűnt, hogy ne aludjak, bár nehéz volt elindulni, mert a szobában legalább nyolcan szundiztak, én pedig harminc percen keresztül pakoltam a táskámba, hátha időközben jó kifogást találok arra, miért is lenne jobb most aludni. Vettem egy mély levegőt és rendeltem egy motortaxit. Az applikáció elég egyértelmű, honnan-hova-rendeled. Mégis…a motoros írt nekem, hogy itt vagyok, de én láttam, hogy teljesen máshol van, hív is a mobilon. Ekkor vissza kell szaladnom a diákjaimhoz, akik elmondják, hol is vagyok. Tehát rá kellett jönnöm, hogy egy taxit sem tudok rendelni a diákjaim nélkül – de legalább nekem vannak ők. Valahogy összejött, és eljutottam a postáig. Annyi mindent szerettem volna lefotózni!!! DE…a lelkemre kötötték a Hanoi-i diákjaim (majd az itteniek megerősítették), hogy ha a telefonom a kezemben van, itt a motorosok kikapják, elviszik és volt mobil, nincs mobil. Ezért vicces módon vettem elő a telefonom: minden alkalommal jól körbenéztem, kinyitottam a táskát, körbenéztem, kivettem a telefont, szorítottam nagyon, készítettem pár képet, visszatettem a táskámba, azt jól bezártam, és büszke voltam magamra, hogy még mindig van telefonom. Erről jut eszembe a “Good job, little body” – Szép munka kishaver, a Jóbarátok sorozatból, amikor Joey franciául “tanult”. Ha nem ismeri valaki, ajánlom megguglizni.

Ezután elsétáltam a Bitexco toronyig, ide fel lehet menni, és nagyon kíváncsi voltam a városra felülről. 250.000 dong-ért (3000Ft) vettem belépőt a 49.emeleti kilátóba és a 60.emeleti Heineken múzeumba.

Csak a 49. emeletre is lehet venni külön belépőt, de az 200.000 dong, a különbség nem sok, de az a 600Ft magában foglal három sört, egyet a neveddel felcímkézve, plusz egy félliteres ásványvizet, plusz a körbevezetés a Heineken múzeumba. Elég turistás volt az egész, amit általában nem értékelek, de ezen a délutánon jól éreztem magam. Az egész annak volt köszönhető, hogy az egész élmény alatt sok kedves emberrel találkoztam, mind az ott dolgozók, mind azok, akik szintén a múzeumba mentek. A 49. emeleti kilátó nagyon szép volt, de jó képet magamról nem tudtam készíteni. Amit láttam, az egy fejlődő város – mindenhol építkezések. Ha néhány év múlva visszatérek, ez a város teljesen máshogy fog kinézni. Ezért is keresnek egyre több angolul beszélő embert, szeretnének pénzügyi központ is lenni, ehhez kell tudni angolul.

Az igazán érdekes rész pedig ezután következett, a Heineken múzeum a 60. emeleten. Egy körülbelül harminc perces körbevezetés és virtuális világ (megfőznek sörnek 🙂 után megmutatják, hogyan csapolj sört, megkóstolhatsz egy 5,6%-os és egy alkoholmentes Heineken-t. Utána két ingyen sör és egy félliteres víz jár. Ezt négy ausztrál, két pár társaságában fogyasztottam. Nagyon kedvesek voltak. Ilyenkor is ki kell emelnem, hogy azért, mert egyedül utazom, nem vagyok egyedül! Mindig emberekkel vagyok, sőt így többel is, mintha mással utaznék. Így lehet igazán barátokra szert tenni, élettörténeteket hallani, jókat nevetni.

A Heineken nekem nem fizet azért, hogy őket reklámozzam, csak az élményeimet osztom meg a blogomban, és ezt a múzeumot, a körbevezetést és a sört nagyon élveztem, ezért ajánlom másoknak is. Ezután rendeltem egy motortaxit és kicsit becsiccsentve hazamentem. Sokat mosolyogtam az úton és nem féltem a motoron. Hát ilyen sem lesz sokszor mostanában. Persze sokat fejlődtem. Először átkaroltam azt aki vezetett, aztán a vállát fogtam, ma már a motor hátulján kapaszkodom, van amikor egy kézzel! Talán lassan elérem a vietnámi szintet, amikor oldalazva ülök, magassarkúban vagyok és telefonozok…

Szerző: anitasz75

Utazó - Kalandvágyó - Blogger anitasz75 összes bejegyzéseinek megtekintése