Gratulálunk! – Önt meghívták!

avagy egy vietnámi esküvő kulisszatitkai

Néha úgy éreztem, én is házasodom.

Egyetlen külföldiként sok vendéggel kellett kezet fognom, illetve innom egy felest.

Nem panaszkodom. Életem egyik legnagyobb élménye volt ez az esküvő!

A pár: Thang és Dieu, mindketten a diákjaim voltak a Homestay-ben Hanoi-ban. Minden nap volt órám velük, Dieu a haladó csoportomban tanult, Thang a privát óráimon vett részt, amit legtöbbször a Xinh kávézóban tartottunk. Thang-gal sokat buliztunk, Dieu író, a könyve jövőre lesz kiadva. Júliusban kezdtek el randizni, és három hónap után döntöttek úgy, hogy összeházasodnak.

46430807_251553322183129_2212117300872478720_n

Az egyik volt tanár így fogalmazott: ” Megházasodik a Homestay dráma-királynője és party-arca. Izgalmas esküvőre számíthatunk.”

Csütörtökön repültem Ho Chi Minh városból Hanoi-ba. Uyen, egyik volt diákom fogadott be néhány napra magához. A repülő egy órakor érkezett meg Hanoi-ba, rendeltem egy Grab motort és elindultam a megadott címhez. A Google szerint egy órás út várt rám, de a motoros úgy száguldott, hogy fél óra alatt megérkeztem a célállomásra. Egész úton a bukósisakot fogtam, mert majdnem lefújta a szél, olyan gyorsan mentünk – fő a “biztonság”. Természetesen áthaladtunk néhány piroson, ott csak lelassítottunk kicsit. A motoros végig fázott, pedig nagykabátban volt. Amikor meglátta, hogy én csak kardigánban vagyok, le akart beszélni a motorról, bár lehet csak nem volt kedve olyan messzire elvinni. Az autó dupla áron lett volna, így mindenképpen motorozni akartam. Aztán útközben arra gondoltam, visszafelé majd autózom, de természetesen akkor is motoroztam. Spórolok.

Pénteken pihengettem, majd Uyen főzött nekem vacsorát. Felhívta az anyukáját és “bemutatott” neki a videóhíváson keresztül. Azt mondta az anyukája meglepődött, hogy elfogadtam a meghívást, hogy “ilyen körülmények között” tudok megszállni, velük együtt lakni. Megkérdeztem, mit ért az “ilyen körülmények” alatt, de nem tudták megmagyarázni. Egyébként Uyen az öccsével lakik együtt egy teljesen normális két-szobás lakásban, én mondtam is, hogy mennyire örülök, hogy befogadott. Amikor a vacsora után elmosogattam, Uyen még le is videózta, mert nem akarta elhinni, hogy még mosogatok is vendégként (szerintem elküldte az anyukájának).

Szombaton délután indultunk Thanh Hoa tartományba, Dieu szülővárosába, 170 km-re Hanoi-tól.

Az esküvőre béreltek buszt, így több vendéggel együtt utaztunk négy órát. Amikor Dieu házához értünk, már nagyban tartott az ünneplés. Ez volt az esküvő második napja, előző napon volt a templomi esküvő pénteken. Ezen csak a család vett részt. Szombaton a pár nem találkozhatott, külön ünnepeltek az otthonukban, én Dieu-vel, a családjával és a barátaival.  Dieu bemutatott az anyukájának, aki nagyon örült nekem, ő volt az első “Gratuláló”. Uyen azt mondta, hogy büszkék Dieu-ra

Miután felálltam, hogy készítsek pár képet, mindenki odahívott az asztalához, kezet ráztak velem, és öntötték a rizspálinkát.

A vacsora nagyon finom volt, bár húst ettek hússal, és én egy ideje nem eszem húst, azért készítettek nekem zöldségeket. Amikor mondtam, hogy nem eszem húst, úgy néztek rám, mintha beteg lennék, de valahogyan ezen is túltették magukat. A vacsora után elmentünk a tengerparthoz, bár sokat nem láttunk a sötétben, azért belesétáltam kicsit a tengerbe. Körülbelül 7 órakor indultunk vissza a karaoke buliba, illetve éppen zajlott egy Vietnám-Kambodzsa focimeccs. Miután 3-0 lett az állás Vietnám javára, kezdődhetett az éneklés. Az alábbi videón Uyen és Dieu énekelnek.

Énekelni nem szeretek, mert nem tudok, de Dieu emlékezett rá, hogy szeretek táncolni, így Dieu, Uyen és én együtt táncoltunk a Baby Shark című számra. A vendégek megdermedtek, nem tudták mi történik, szerintem ilyen bulikon sosem táncol senki. 😀 Minden asztalnál nagyban ricáztak a vendégek, ezt lehet zsákszámra veszik az esküvői bulikra.

Valamikor 11 óra körül Dieu bátyja elvitt minket egy hotelbe, majd mondta, hogy 5 órakor indulunk másnap. Indulunk? Ekkor hallottam először a tervet. Szóval 4.50-kor kelünk, gyors készülődés, és 5 órakor kezdődik a ceremónia, ami után négy órát buszozunk egy másik városba. Persze azt gondoltam naívan, majd milyen jókat pihenek a pár nap alatt, hát igazából alig aludtam. Aztán az járt az eszemben, hogy Thang és Dieu valószínűleg három napig nem alszik.

Felvettem a farmert a pólóval, de Uyen az ünnepi ruhát vette fel és sminkelt is. Azt mondták, hogy 4 órát utazunk a buszon, mert elmegyünk Thang szülővárosába, így azt gondoltam, erre nem öltözök ki. Habár Uyen mondta, hogy jobb, ha felveszem az ünneplő ruhát, én farmerban maradtam. Azt gondoltam, csak a buszhoz megyünk.

Rosszul gondoltam.

Öt órakor visszamentünk Dieu házához, ahol már Thang is ott volt. A hagyomány nem áll messze az otthoni esküvőktől, a vőlegény jött kikérni a lányt.

Tehát mindenki kiöltözve – én farmerban – elkezdődött a ceremónia. Minden asztalon volt egy kis nassolni-való, egy doboz cigaretta és gyufa a vendégeknek.

Thang bement a házba, kikérte Dieu-t és beszálltak az autóba, a vendégek pedig a buszba. Két busszal és körülbelül négy autóval indultunk Ha Tinh tartományba, Thang szülővárosába, 234 km-re Dieu szülővárosától. A hagyomány szerint tehát Thang kikérte Dieu-t és elviszi az új otthonába, vagyis Thang szülőházába. Ez az út körülbelül öt órán át tartott. Amikor megérkeztünk Thang házához, mindenki gyönyörű ruhákban volt, én pedig még mindig farmerban, így gyorsan kerestem egy mosdót és átöltöztem. Néhány fotó erejéig maradtunk itt, utána elmentünk az ebéd helyszínére, rengetegen voltunk, a pár mindenkivel kezet fogott. Minden asztalhoz odamentek, ittak mindenkivel és közben mosolyogtak. Amikor a mi asztalunkhoz értek, Dieu csak annyit mondott “Fáradt vagyok”.

El sem tudom képzelni, mennyire fáradt lehetett, de a képeken szépen mosolyogott (délután biztosan lepihent). Az ebéd után Thang odajött hozzám és néhány asztalhoz elvitt, hogy igyak a vendégekkel. Minden asztalnál kezet fogtak velem, mintha nekem is gratulálnának. Megkérdeztem Uyen-t, miért van ez, azt mondta, mert büszkék, hogy egy külföldi vendég is részt vesz az esküvőn. Sokan kérdezték Uyen-t ki vagyok én, és sokan néztek rám meglepődve, mintha eltévedtem volna, mert nem értették mit keresek ott. Velem nem mertek vagy nem tudtak beszélni, Uyen-t kérdezték honnan jöttem, hogyan kerültem ide. Miközben asztalról-asztalra “jártam” és ittam a pár egészségére, énekesek szórakoztatták a vendégeket, volt színpad, illetve egy kivetítőn láthattuk a pár esküvőre készített képeit.

Készítettek esküvői  fotókönyvet is, a bejáratnál volt az ajándék-doboz mellett. Mindenhol lehetett látni üres borítékokat, ebbe tettük a pénzt, amit ajándéknak szántunk., a borítékra pedig ráírtuk a jókívánságainkat. Az ebéd után sokan elmentek, nekünk is indulnunk kellett egy órakor, mert 8 óra buszútra volt Hanoi és sokan dolgoztak hétfőn (Uyen is).

Thang kérdezte, hogy mennék-e későbbi busszal, de tudtam, hogyha maradok, csak rizspálinkázás lett volna a program, és utána a 8 órás buszút még rosszabb. Elbúcsúztam a pártól, és mondtam, hogy jöjjenek meglátogatni Saigon-ba.

Az út vissza Hanoi-ba borzasztó volt, másnap végig fájt a fejem, eléggé sok a bukkanó az úton és szerintem kisebb agyrázkódásom lett. Hétfőn majdnem egész nap aludtam, Uyen ismét főzött nekem, elmentem a Hoan Kiem tóhoz, és élveztem az őszi időjárást. Majdnem mindenki nagykabátban volt, én pólóban. Tökéletes huszonakárhány fokok voltak. Kedden megvacsoráztunk Uyen-nel, majd elindultam a reptérre. Nehéz volt elindulnom júniusban is, hátrahagyni a sok barátot, akit úgy megszerettem, de valamiért Saigont választottam átmeneti otthonomként.

Idén a második esküvőn voltam, bár a legutóbbira Budapestig kellett repülnöm. Mindkét esküvő gyönyörű volt, és ez a vietnámi is hatalmas élményként marad meg az emlékezetemben. Thang és Dieu nagyon jó barátaim lettek a néhány hét alatt Hanoi-ban, és nagyon boldog vagyok, hogy ott lehettem az esküvőjükön. A következő esküvő Márciusban várható, a helyszín India. Tehát a következő hetekben azért dolgozom, hogy jövőre Indiába mehessek esküvőzni. Úgy tűnik az utazással jár az is, hogy a világ különböző pontjaira utazom esküvőkre. Nem panaszkodom…

Talán utaznom sem kell külön a jövőben, csak arra spórolnom, hogy esküvőkre mehessek.

(Talán átnevezem a blogomat: Esküvők a világ különböző részein…)

Ki tudja, az univerzum majd eldönti.

Én meg csak várom hova sodor legközelebb a szél.

Reklámok

Hello teacher!

avagy egy helyettesítő angol tanár őrült mindennapjai

Új élmények, új kihívások, az elmúlt két hétben nem volt hiány egyikben sem. Minden nap jöttek a telefonok, üzenetek, benne a kérések, hogy délután, reggel vagy este tudok-e helyettesíteni. Amikor pedig megjelentem az iskolában, azonnal jött a kérdés: Te ki vagy, segíthetek?

Az utolsó pillanatban kapott óratervet olvasgattam amikor a gyerekek már jöttek be a terembe. Nagyon izgultam, de örültem, hogy volt kis időm felkészülni. Aztán odajött a tanár-asszisztens, meglátta a kezemben a papírt, majd elvette:

“- Oh, nem, nem, ezt a múlt héten vettük, ma ez a tananyag” – és adott egy teljesen új tananyagot.

Már írtam az első tanítási élményemről az állami iskolában. Azóta voltam magániskolában is, tanítottam 6-17 éveseket, minden nap rugalmasan utazgattam egyik helyről a másikra. Mára már eldöntöttem, hogy be kell szereznem egy motort, mert nem éri meg a Grab motorra fizetnem, és sokszor előfordult a héten, hogy rossz helyre vittek. Ha tehát ők sem tudják hova megyek, és én sem, akkor mindketten ugyanott vagyunk, én is el tudok tévedni a városban a motorral. Az egy másik kérdés persze, hogy nekem egy napos tapasztalatom van motorozásban, míg nekik több éves. Arról nem is beszélve, hogy megtanulni szabályok nélkül motorozni nem könnyű, nekik mégis sikerül, és milliméterekre egymástól motorozgatnak.

Hétfőn már öt órát helyettesítettem, aminek nagyon örültem. Voltak azért félreértések bőven. Egyik nap kaptam egy másolatot a tankönyv egyik oldaláról, azt mondták 35 perces lesz egy óra. Szépen fel is készültem, de amikor odaértem az órakezdés előtt az asszisztens informált arról, hogy 70 percet töltök azzal az egy oldallal. Hirtelen nem tudtam, mit fogok csinálni, de aztán valahogyan megoldottam. Vettem egy mély levegőt, és hatalmas mosollyal az arcomon elkezdtem az órát. Az egyik barátnőm mondogatta, hogy “Fake it until you make it”, ami körülbelül annyit tesz, hogy “Tettesd, amíg meg nem tudod tenni”.

Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Megszoktam, hogy a Homestay-ben felnőtteket tanítok, akiket érdekli amit mondok, van rengeteg időm felkészülni az órámra. De  a héten sokszor tanítottam olyan iskolában, ahol a gyerekek nem figyeltek rám, sőt, szaladgáltak, kiöntötték a vizet, sírtak nekem vietnámiul, amikor azt mondtam “Ülj le, kérlek” a válasz egy grimaszoló arc és egy “No!” volt. Körbenéztem a teremben, és hirtelen azon gondolkoztam, mit is keresek én itt.

Aztán eszembe jutnak azok az órák a hétről, amikor csillogó szemű gyerekeket láttam, akik a szünetben odajöttek hozzám és mindent tudni akartak rólam. Amikor jelentkeztek és közben majd kiestek a padból, mert mindenki részt akart venni a játékban, amit csináltunk. Voltak olyan óráim, amikor az asszisztens szólt, hogy vége, én pedig elszomorodtam. A kicsiket tanítani a legnehezebb, mert sokszor nem értenek. Gondolkoztam is azon, hogy nem vállalok 10 év alatti gyerekekkel helyetesítő órákat, de aztán rájöttem, hogy ez inkább osztály-függő. Tanítottam olyan helyen, ahol konkrétan angyalként viselkedett mindenki. Volt órám olyan hatévesekkel, akik végig nevettek velem az órán és jól érezték magukat. Ez az, amit próbáltam elérni a héten. Két kézzel a magasban, egy lábon ugráltunk a teremben és énekeltünk. Azt akartam, hogy mindenki élvezze az órát, a gyerekek is, és én is. Kitaláltam játékokat, aztán néztem, milyen szépen tudnak rajzolni, és milyen okosak. Nagyon nehéz két héten vagyok túl és csak napi néhány órát tanítottam, de remélem egyre jobb tudok lenni, és nem lesz ilyen nehéz tanítani a gyerekeket. Mi is az, ami nehéz ebben?

Először is, a gyerekek a nevemet sem tudják kiejteni. Amikor megjelenek egy iskolában, mintha megfagyna a levegő, senki nem beszél angolul (más tanárok), mindig össze-vissza sétálgatok.  Az egyik nyelviskola szokott küldeni valakit, aki elkísér a teremig, de a másik nem küld senkit. Néha van egy másik külföldi, aki biztosan angol tanár 🙂 és meg tudom kérdezni, merre menjek.

Vannak szavak amiket nem tudok (szótár nem vagyok sajnos “még?”), vagy néha nem jut eszembe. Nem tudom, egy anyanyelvi angolnak van-e ilyen gondja. Az egyik órámon a vízi-sportokról volt szó, és a békaláb nem jutott eszembe. Nagyon rosszul éreztem magam emiatt, de a szünet alatt megnéztem és a második órán már megtanítottam a gyerekeknek. Persze emlékszem nyáron a diákok a Homestay-ben gyümölcsöket mutogattak egy angol anyanyelvűnek és kérdezgették az mi, a válasz pedig az volt “Nem tudom, ilyen nálunk nincsen”. Aztán arra gondolok, hogy mennyi magyar szó nem jut eszembe sokszor.

Néha a posztom írásakor kinyitom az angol-magyar szótárt és megnézek 1-1 szót magyarul.

Próbálok mindent beleadni a tanításba, mindig is maximalista voltam, és talán ebből nem is szeretnék lejjebb adni. A Homestay-ben a legegyszerűbb, a diákok visszajelzése pedig nagyon pozitív. Kedden az egyik diákom megkérdezte, én tartom-e a reggeli 9 órás angol órát, mondtam, hogy igen, ő pedig elmosoloyodott “Yessss!!!”. Ez annyira jól esett, tovább motivál arra, hogy jobb és jobb akarjak lenni abban, amit csinálok. Persze rengeteget kell még tanulnom. Az egyik iskolában a családról tanultunk, kivel élnek együtt a gyerekek. A tanár asszisztens rám nézett, majd odasúgta, hogy most kezdhetem énekelni a “Family” dalt. A fejemben átfutott a kérdés, hogy na az meg mi a csuda, mondtam, hogy nem ismerem. Az asszisztens felhúzta a szemöldökét “Nem ismered?”, én pedig elkeseredtem. Utolsó pillanatban kaptam az óratervet, abban nem volt megemlítve, így nem készültem. Pénteken három órán át énekeltem a “Head and Shoulders, knees and toes…” és az “If you are happy and you know it…” című gyerekdalokat. Szombaton alig volt hangom, de megérte. A gyerekek szerették, és én jól éreztem magam. Így szabadidőmben most gyerekdalokat tanulgatok.

Két középiskolában is helyettesítettem, ahol szóbeli vizsgát tettek a gyerekek. Ahol csütörtökön voltam, az első négy diák meg sem szólalt.

“-Tudnál nekem mesélni az iskoládról?” – erre a válasz egy hatalmas “- No”

“- Kicsi vagy nagy ez az iskola”, a válasz pedig “Yes!”.

“- Mit szeretsz csinálni a szabadidődben?” – válasz: “- Szabadidőmben, igen!”

Erről az a reklám jut eszembe, amikor a repülőtéren kérdezi a biztonsági őr a férfit, hogy van-e nála fegyver, drog, robbanószer, ő pedig mosolyog “- Igen!”. Próbáltam lassan, artikulálva, aztán komolyan az jutott eszembe, hogy egyszerűen a kiejtésem rossz. Szegény gyerekek. De aztán az ötödik tanuló mindenre gördülékenyen válaszolt, csak úgy, mint utána sok másik tanuló. Itt egytől tízig kellett pontoznom, akiknek hatosnál rosszabb lett volna, nekik nem írtam semmit a papírra. Azt tanácsoltam az asszisztensnek, hogy majd ha visszatér az angol tanár (aki valószínűleg lebetegedett), akkor próbálják meg a vizsgát újra a gyerekekkel.

A héten már Smartboard-dal is tanítottam, ez a legegyszerűbb, nem kell készülni, csak felnyitom a tananyagot, és kezdjük a játékokat. A fenti kép csütörtökön készült, vártam a gyerekeket. Minden székre jutott egy gyerkőc. Amikor kinyílt az ajtó és megláttak, mindenki odaszaladt hozzám, hogy megfogja a kezem, kiabáltak örömükben: “- Hello teacher!”. Aztán az egész órán majd kiestek a padból, jelentkeztek, mindenki ki akart jönni a táblához. Öröm volt tanítani őket.

Sokat gondolkozom azon, milyen is volt az angolom az iskolában, és eszembe jut, hogy nem szerettem az angolt, kinevettek a rossz kiejtésem miatt, a kérdésekre inkább csak bemagoltam a választ, hogy megkapjam a jó jegyet, de ha a mondatot máshogy kérdezték, már elvesztem. Magoltam a nyelvtant, miközben nem vettem észre, hogy hallomás után tanulok a legegyszerűbben. Nem foglalkoztam azzal, hogy megtaláljam a magamnak legmegfelelőbb módszert, csak az érdekelt, hogy kitűnő maradjak. Most pedig minden nap, egész nap angolul beszélek, rengeteget tanulok, naponta több új szót hallok, illetve a blog posztjaimat is elkezdtem lefordítani. Van két tanár a Homestay-ben, akikkel németül beszélek, mert nem szeretném, ha a németem teljesen “elkopna”, de azért van egy kis káosz a fejemben.

Megéri. Minden nap tanulok, és nekem ez a lényeg.

“A tanulás a legerősebb fegyver, amivel megváltoztathatod a világot.” – Nelson Mandela

Hogyan tanuljak meg egy idegennyelvet?

As you change – Vissza a Homestay-be

Hogyan is állhatna meg a változás ott, hogy hazamentem? 

…és a történet arról, hogyan lettem helyettesítő angol tanár állami iskolában

“Úgy tűnik számomra, hogy minél keményebben dolgozom, annál nagyobb szerencsém van. “- Thomas Jefferson

Nagyon nehéz döntés előtt álltam, amikor Prágában voltam. Adott volt az egyszerűbb élet, hogy befejezzem az utazást, elkezdjek dolgozni és ne kelljen aggódnom amiatt, hogy elfogy majd a spórolt pénzem. Minden ismerősöm azzal jött, hogyha munkát keresnék, csak szóljak neki. Minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha nem jövök vissza. Legalábbis akkor, ott, egy ideig így éreztem.  Féltem visszajönni, mert már nem volt közel sem olyan kidolgozott tervem, motivációm, mint májusban. Láttam, hogy az ismerőseim haladnak előre a karrierükben, és kicsit megirigyeltem őket. Aztán amikor visszajöttem, rájöttem arra, hogy én még mindig a határaimat feszegetem és a komfortzónámat bővítem. Elég lett volna erre pár hónap? Egy meditációs tréning miatt jöttem vissza Ázsiába, amire aztán nem mentem el. Örülök, hogy visszajöttem, bármilyen indokom is volt rá egy hónapja, és azóta elkezdődött az általam elnevezett: Dél-Kelet Ázsia 2. évad – Így változom én. Vagyis a szerencsecsillagom még mindig tündöklik.

A 9 órás repülőútról már írtam, amikor megérkeztem Hanoi-ba, sosem lesz a kedvencem, most először próbálkoztam nyugtatóval (macskagyökér-kivonat), de rosszabb lett a helyzet. Kívülről láttam magam, ahogyan megy a nagy repülőgép én meg savanyú arccal nézek kifelé, hogy Tejóég! Mikor szállunk már le. Megint megfordult a fejemben, hogy kinek az ötlete volt ez, és miért nem maradok otthon? Persze aztán ahogy megérkezem, máris örülök, hogy ott vagyok és el is felejtem, hogy nem szeretek repülni. Ezalkalommal Bangkokba érkeztem, ahonnan legutóbb hazarepültem. A Couchsurfing-en találtam szállást, nem is akármilyet.

A szállásadóm egy nappal a megérkezésem előtt szólt, hogy ő elmegy a hétvégére, de megvárja, hogy odaérjek és odaadja nekem a kulcsot.

Ez azt jelentette, hogy egy teljesen idegen egy teljesen idegennek otthagyta a lakását. Ez fogadott az első napon és hihetetlen hálás voltam neki, hogy nem kellett utolsó pillanatban új szállást vagy hostelt keresnem. Hihetetlennek tűnt az egész, de nagyon örültem a szerencsémnek. Miután ő elment én körülbelül csak aludtam, aztán másnap repültem Phnom Penhbe. Az AirAsia repülőtársasággal utaztam, aminek a reptere kicsit messzebb volt a belvárostól, de a szállásadóm küldött egy üzenetet teljes leírással, mivel és hogyan jutok el a Don Muang reptérre. A BTS Skytrain (“égi vonat” vagy magasvasút) és a busz segítségével negyedannyiért eljutottam a reptérre, mintha taxiztam volna.

Ha szeretnél te is egy majdnem széteső dobozban utazni, akkor az AirAsia már 7 dollártól ajánl repjegyeket. Nem hiába az a szlogenjük: “Now everyone can fly” – avagy mostmár mindenki repülhet

Ez rosszabb volt, mint a 9 órás repülőút, a gép rázkódott, láttam a gép részeit mozogni, semennyi turbulenciát nem bírtunk, az utasok közül sokan hangosan néztek valamit a telefonjukon. Én ötpercenként néztem a telefonomat, hogy mikor érünk már oda. Phnom Penhben a reptéren megismertem egy yogi-t, akivel megosztoztunk a taxin a belvárosig, majd elkezdődött a három hetes kaland Kampot kisvárossal és a borsföldekkel.

Szerdán egy 14 órás buszút után megérkeztem – vagyis inkább visszatértem – Ho Chi Minh városba. A buszút a szokásosan telt, 30-40km/óra átlaggal haladtunk, a határtól csak ketten voltunk külföldiek, a buszon mindenki helyi volt. Csütörtökön reggel végignéztem az összes facebook csoportot és elküldtem pár önéletrajzot. Két helyről azonnal visszaírtak, és délután már részt is vettem két interjún. Pár hónapot tervezek maradni, de sok helyen már akkor tudnak adni órákat, ha három hónapot maradsz. Az egyik angol nyelvsuliban felajánlották, hogy felvesznek helyettesítő tanárnak, és majd hívnak. A másik helyen reggelre kerestek tanárt, de azt nem tudtam bevállalni, mert visszaköltöztem a Homestay-be és itt reggelente tanítok. Aztán hazafelé megláttam egy iskolát nagyon közel az otthonomhoz, oda is bementem. Megkérdeztem keresnek-e angol tanárt, kaptam egy e-mail címet, elküldtem az önéletrajzomat és szombaton már interjúztam is. Mivel nem maradok hosszabb távra (vagyis egyelőre magam sem tudom), így itt is felajánlották, hogy lehetek helyettesítő tanár. Sok régi ismerőssel találkoztam, akik panaszkodtak, hogy nem találnak állást, pedig hónapok óta keresnek, aztán jövök én és két nap után már van munkám.

Ha valakinek nem az angol az anyanyelve, akkor szükséges egy TESOL bizonyítvány a tanításhoz.

Az első helyről már pénteken hívtak, hogy szombaton reggel két órán kellene helyettesítenem (2×90 perc), mert a tanár lebetegedett. Küldtek két oldalt a könyvből, amit le kell adnom az órán és az általános iskola címét. Nagyon izgultam, féltem, hogy nem tudok kitölteni 90 percet, vagy hogy a nyolcadikosok majd nem figyelnek, vagy nem tudom érdekessé tenni az órát nekik. Pénteken este jegyzeteket készítettem, játékötleteket írtam fel, hogy biztosan kitöltsem az órát (diákként is stréber voltam, tanárként is az lettem). Aztán szombat reggel hétkor ott voltam az iskolában. A gyerekek a földön ülve várták a becsöngetést, engem pedig a másodikra küldtek a 20-as tanterembe. Itt katedra volt, úgy éreztem, mintha egy színpadon lennék. Először bemutatkoztam, meséltem magamról, aztán elkezdtük venni a tananyagot. Az első órán nem maradt idő a játékra, de a másodikon igen. Volt egy tanár asszisztensem is, aki néha fordított, vagy rászólt a gyerekekre, hogy ne beszélgessenek. Mint később kiderült, a tanár asszsiztensem imádja Magyarországot, tavaly járt ott ésteljesen beleszeretett. Nem minden nap találkozok olyan vietnámiakkal, akik voltak Budapesten. A második órán már többet játszottunk az új szavakat gyakorolva. Aztán tíz órakor kicsöngettek, a gyerekek is mentek haza én pedig el sem hittem hogy megcsináltam. Nem is csak megcsináltam, hanem élveztem is!

Az állami iskolában tanítani Vietnámban életem egyik legnagyobb élménye volt. Nem tudom, milyen sűrűn fognak hívni, és nem tudom milyen iskolákba, de mostmár azt is tudom, hogy bárhogyan is lesz én helyt fogok állni! Mert eldöntöttem, és így akarom. Tehát így lesz.

Bármikor, ha megkérdezik, hogy meg tudsz-e csinálni valamit, válaszold azt: “Természetesen!”. Aztán állj neki és találd ki, hogyan is kell. – Theodore Roosevelt

Featured image : photo credit to Gaevint

Minden, amit tudni szeretnél a Homestay-ről

Összesen tizenegy hetet töltöttem két vietnámi Homestay-ben: hat hetet Hanoi-ban és öt hetet Ho Chi Minh city-ben. Két hetet utaztam Hanoi-Saigon között hátizsákkal (a fenti kép életem legszebb naplementéje Phong Nha mellett), busszal és vonattal. Tudtam, hogy lesznek nehézségek, és nem is bánom, hogy voltak, mert mindezek ellenére maradtam és örülök, hogy erősebb voltam annál, minthogy lelépjek. Eddig azonban nem írtam sokat ezekről. Az alábbiakban összeszedtem a gondolataimat az egészről, a Homestay-ről, a kulturális csereprogramról, amelyben önkéntesként angolt tanítottam.

Mit is takar ez a kulturális csereprogram?

A Homestay lényege, hogy a külföldiek, akik folyékonyan beszélnek angolul, beköltöznek egy házba körülbelül 30 diákkal együtt, akik éjjel-nappal angolul beszélő környezetben tanulhatják a nyelvet. Az angolul beszélő külföldiek (továbbiakban tanárok) ingyenesen kapnak napi háromszori étkezést és szállást, ezért körülbelül három órát kell tanítani. A diákok körülbelül 4 millió dongot (171USD, 50.000HUF) fizetnek egy hónapra az órákért attól függetlenül, hogy valaki beköltözik-e, vagy csak otthonról jár be az órákra. Mivel az itteni iskolarendszerben a nyelvtanárok leginkább írást és nyelvtant tanítanak, a diákok nem sokszor gyakorolják az élő beszédet, ezt a Homestay-ben minden nap megtehetik. Sok diákkal találkoztam, akik nagy spórolás után engedhettek meg maguknak egy hónapot a Homestayben. A havidíj majdnem eléri az átlag havi fizetést, így sok diáknak problémát jelent, hogy több hónapot maradjon a Homestay-ben. A tanárok akkor jönnek és mennek, amikor akarnak, természetesen erről informálni kell a szervezőket, mert több Homestay is lehet, ahol épp nincs hely. Lehet maradni egy hetet, vagy akár több hónapot is. Ha valaki szeretné felvenni a kapcsolatot a szervezőkkel (miután elolvasta a teljes posztomat :)), nyugodtan írjon nekem (felmerülő kérdésekre is szívesen válaszolok)!

Miért nehéz egy Homestay-ben élni?

Sokan vagyunk: Miután már hozzászoktam a saját fürdőszobámhoz és a kis életemhez Európában, beköltöztem egy vietnámi kollégiumba. Konkrétan így fogalmaznám meg ami történt, bár nem tudom, milyen egy kollégium errefelé. Hanoi-ban még csak hatan osztoztunk a szobán és a fürdőn, Ho Chi Minh városban volt amikor huszan. A pozitívum, hogy “megtanultam” korán felkelni, mert sokszor húsz percet vártam a fürdőszobára, így biztos voltam benne, hogy meg tudok mosdani a reggeli órám előtt. A korai keléssel volt időm mindenre, és mire az első órám következett, teljesen éber és fitt voltam. A sok ember körülbelül 40-et jelentett, egy szobában legalább tíz ágy volt, ez nem mindig volt tele. A sok ember miatt volt gond a takarítással, a mosással, a dolgok eltűnésével is. A takarítás sokszor elmaradt, vagy mi tanárok takarítottunk össze, de néha láttam takarítónőt is. Persze ez a lakók miatt is volt, sokszor volt étel a földön, aki leejtette, nem szedte fel. Emiatt volt házipatkányunk Hanoi-ban. Mosási lehetőség is volt, de előfordult, hogy valaki kiszedte a ruháimat a gépből, mielőtt beindítottam volna és beletette a sajátját. Hozzáteszem, csak mosóporért szaladtam el. Utána legalább két napig nem volt olyan, hogy szabad legyen a mosógép. Aztán pedig a dolgok eltűnése. Hanoiban nem volt ezzel gond, annyit mondtak a tanárok, hogy ha kint hagyom a fürdőben a tusfürdőmet, akkor azt más is fogja használni. De ha eltűnt valamid, az mindig meglett, és a managerek is hadjáratot indítottak, hogy megtalálják a fülesed, vagy a telefontöltőd. Ho Chi Minh városban eltűnt a söröm a hűtőből, az egyik tanár drága headset-je, egy telefontöltő, és egyszer valaki megette a csokimat az ágyam mellől (a papírt otthagyta 😦 ) ! Mindezekre rákérdezve azt mondták, biztosan valaki azt hitte, hogy az az övé.

A Managerek sokszor fiatal helyiek: Miért lehet ez hátrány? Természetesen ez lehet előny is, de úgy láttam a Homestay-ben sokszor nem tudják mit hogyan kezeljenek. Hanoi-ban a Managerek főnöke sokszor eljött megnézni mi a helyzet a Homestay-ben, illetve vettek fel amerikai manager-t is. Az egész Homestay nem lenne a tanárok nélkül, ezért úgy gondolom a tanárokra oda kell figyelni. Mindenki adott visszajelzést, de HCMC- ben (Ho Chi Minh City) olyan volt, mintha ezt senki nem hallaná. Habár a három hónap alatt rájöttem, hogy itt nehéz rendszert tartani, úgy láttam Hanoi-ban ez mégis jobban működött. Erre azt mondták az itteniek, hogy ez azért van, mert a központ Hanoi-ban van és ott jobban odafigyelnek a Homestay-re. Sokszor nem volt táblafilc, vagy táblatörlő, egyik nap még volt, aztán már nem. Volt olyan tanár, aki ezt maga vette meg, mert biztos akart benne lenni, hogy lesz mivel írjon a táblára. Nehéz volt a nyomtatás is. Sokszor csak elküldtem a pdf-et a diákoknak, de néha szerettem volna nyomtatni nekik rejtvényt vagy kvízt, és vagy későn érkezett meg a nyomtatás, vagy nem volt rá lehetőség. Egyszer az egyik diákom nyomtatott az irodában, ahol dolgozott. HCMC-ben két egymás melletti házat béreltek a programnak, de csak az egyikben volt konyha kialakítva, ahol laktunk ott nem volt hűtő. Ezt sokan nehezményeztük, mert mindenért a szomszédba kellett menni. Egyszer esőben kellett átmennem reggelizni, ami azért is tartott soká, mert számos lakattal vannak lezárva a bejáratok, hogy ne lopják el a motorokat. Erre csak azt mondták, a másik konyha nagyobb, azért fogunk ott enni mindannyian. Sokszor beszélgettem az egyik manager-rel az ételről, mivel nem eszek húst az első három napban csak tojást ettem. Nagyon nehéz itt vegetáriánusnak lenni, de azt mondták sok ilyen tanár járt már itt és tudnak hús nélkül főzni. Persze azt is mondhatnám, hogy húsevő országban vegetáriánusnak lenni? Na igen…

Étkezés: Néha elfelejtenek, sokszor ugyanazt eszed napokon keresztül, mindenki szed fel pár kilót (kivéve a vietnámiak) és minden ebéd után úgy érzed le kell feküdnöd. Ehhez képest az európai saláták amiket ettem elláttak energiával és ritkán jött rám a kaja kóma. Sok helyen az volt a gond, hogy nem volt aki főzzön, bár egyszerűen lehetne egy ember ezzel megbízva, vagy odafigyelve arra, hogy különböző dolgokat egyenek az itteniek. Amikor beköltöztem, azt mondták napi három házi-készítésű étel lesz, de sokszor dobozban kapjuk az ebédet, vagy a vacsorát. Hanoi-ban az első két hét után nem tudtam már sokat a Homestay-ben enni, mert hiányoltam a vitaminokat, az energiát, de aztán vissza kellett szoknom, mert így többet tudtam spórolni.

De ha újra február lenne, és eldönteném hova menjek, akkor is ide jönnék!

Az elmúlt három hónap életem legszebb élménye volt. Nem volt könnyű, és igen volt patkány, csótány is, de ezeket el kellett engednem, mert úgy döntöttem, nem ezek miatt fogom magam itt jól érezni. Az egész egy döntés volt. Azt akartam, hogy megismerjem a diákjaim, és rengeteget tanultam tőlük. Azáltal, hogy a pozitív dolgokra koncentráltam, megismertem egy új oldalamat, és megszerettem az itteni embereket. Rengeteget segítettek, segítettek abban, hogy túl tegyem magam a nagy forgalmon, az őrült motorosokon, a szennyezett levegőn, a borzasztó kábelezésen – mert nem erre koncentráltam. Elmentünk kirándulni, vettek nekem kávét, gyümölcsöt. Segítettek nekem buszjegyet foglalni. Tanácsot adtak, hogy hova menjek kirándulni. Elvittek bulizni. Egyszer csak azt mondták megyünk a Toilet bárba (Hanoi), és már készülődtünk is.  Megtanítottak motorozni – először csak annyit mondtak brümm, brümm, aztán az egyik diák már részletesebben eltudta magyarázni: sebesség, kuplung, indítás, duda, stb. Szerettek az óráimra jönni és rám mosolyogtak – ezzel jobbá tették a napom. Nem ismertem volna meg őket, ha nem jövök ide. Ezért mégegyszer kihangsúlyozom, hogy nem csinálnám másképp. Ugyanígy szeretném az elmúlt három hónapot megélni akkor is, ha ezzel a tapasztalattal visszamehetnék öt hónapot és el kellene dönteném, hogy hova menjek. Az viszont tény, hogy változtatnék dolgokon, és amit a leginkább bánok, hogy keveset mozogtam.

Miért egy életre szóló élmény egy Homestay-ben élni?

Az emberek miatt: Teljesen mást látsz turistaként, mint a helyiekkel együtt élve. Teljesen másképp néznek rád a boltban, az étteremben, a kiránduláson. Turistaként egy sétáló pénztárca vagy a legtöbb helyinek, de ha a helyiekkel vagy, akkor jobban tisztelnek. A legtöbb időmet a vietnámi fiatalokkal töltöttem, huszonévesekkel, akik nagyon hálásak azért, mert időt töltesz velük. Meglepődnek, hogy nem csak órát tartasz, de a barátjuk is leszel. Meglepődnek, hogy sörözöl velük, és akkor is órát tartasz, ha csak elsétáltok a kávézóba (ha nem értenek egy szót, jól körbejárom, hogy megértsék, többször kiejtem és megkérem őket, hogy ismételjék utánam). Egy idő után már azt veszed észre, hogy a másik tanárral is úgy beszélsz, mint egy kezdő angolul tanulóval. 🙂 A diákok tudják hova menj kirándulni olcsón, és el is visznek. Sok kirándulást terveznek a Homestay-ben, vagy csak csapatépítést, hogy jobban megismerd a diákjaidat. A diákok pedig mind mosolygós, vidám, nyugodt természetű és nagyon kedves emberek. Sok idősebb vietnámival nem beszéltem, talán DaLat-ban a hostelben, ahol egy vietnámi házaspár volt a tulajdonos. Azt viszont elmondhatom, hogy sokszor a motortaxin ülve a piros lámpánál rámosolyogtam a helyiekre. Minden alkalommal visszamosolyogtak, vagy integettek, örültek, hogy “köszöntem”, és én örültem, hogy örültek. A belvárosban egy vegetáriánus étteremben ettem először “kókuszpörköltet” – nem tudom pontosan mi volt, főtt kókusz mogyoróval, és úgy nézett ki, mint a pörkölt. Volt itt egy idősebb néni, akire rámosolyogtam, ő pedig visszamosolygott. Ezután eltűnt pár percre, majd rengeteg licsivel tért vissza, és győzködött tegyem a táskámba. Nagyon jól esett ez a kedvesség is. Sokszor hoztak a diákjaim is mangót, ananászt, vagy licsit – csak úgy, kedvességből.

A Homestay olyan hely, ahol együtt lakhatsz vietnámiakkal, és első kézből ismerheted meg az országot. Minden kérdésedre választ kaphatsz az országgal kapcsolatban. Megismered mennyire különböző a gondolkodásuk, például a férfi-nő kapcsolatáról. Egyre több Homestay-t alakítanak ki az országban, mert egyre nagyobb rá a kereslet, így a jövőben elindulni vágyóknak több opciójuk lesz arra, hogy hova is menjenek. Pár nap múlva tovább állok. Bármit is írtam feljebb arról, hogy milyen nehézségekkel találkozhatsz egy ilyen helyen, akkor is azt mondom megérte. Egy élmény volt, egy életre szóló élmény. Rengeteget tanultam magamról, fejlődött az angolom is, hiszen jobbá kellett tennem minden egyes nap. Sőt, beiratkoztam egy TESOL online tanfolyamra is, hogy angol tanár lehessek…

A sok élmény, a sok barát örökre megmarad.

Vietnám, Homestay, így változtam én : négy nap múlva több önbizalommal, pozitív gondolattal, és reménnyel indulok tovább.

“Elengedtem, pedig görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy sikeres csak a cégben tudok lenni, ha túlórázok, ha extra munkát vállalok – pedig ez nem tett boldoggá.

Aztán amikor elengedtem, a világ másik végén megtaláltam. Megtaláltam a sikert amit nagyon régen hajszoltam, és rájöttem, hogy eddig rossz helyen kerestem. “

Ben Tre kirándulás – avagy hogyan szereztem munkát Vietnámban

Mindenki álma az utazás, habár mindezt finanszírozni nem könnyű dolog.

Az egyik facebook csoportban találtam rá a vasárnapi kirándulásra, ahová egy külföldi társaságot kerestek a gyerekeknek, hogy legyen kivel gyakorolniuk az angolt.

Úgy voltam vele, épp ráérek, és miért ne építsek ki kapcsolatokat…

Néhány hete görcsösen elkezdtem munkát keresni, mert lassan ki kell találnom, hogyan finanszírozom az utazásom, ha egyáltalán ezt folytatni szeretném. Megígértem magamnak, hogy nem várok az utolsó pillanatig, habár a bankszámlám még kellemes összeget mutat a spórolásaimnak köszönhetően, az elmúlt 10 hét költései meglátszódnak rajta. A Homestay-ben eltöltött idő alatt is költöttem kávékra, nasira, de természetesen a legdrágább a két hetes utazás volt Hanoi-ból Saigon-ba. Az egyetlen munka, amit itt nekem megéri végezni, az az angol tanítás, mert jól fizet és rugalmas, így a Homestay mellett is lehet dolgozni pénzért. A gond azzal volt, hogy a legtöbb nyelviskola legalább 3 hónapra foglalkoztat, a vízumom pedig pár hét múlva lejár. Sokat bújtam a facebook csoportokat, aztán találtam egy lehetőséget, hogy részt vegyek egy osztálykiránduláson, teljesen ingyen. Vasárnapról volt szó, semmit nem terveztem és örültem, hogy ingyen elvisznek valahová. Akivel egyeztettem a kirándulásról, nem volt túl egyértelmű a programmal kapcsolatban, de ehhez már hozzászoktam. Mi itt a többi tanárral azzal viccelődönk, hogy “német” vagyok, ami azt jelenti, hogy egy csoportos kiránduláson előre megtervezett program szerint szeretnék haladni (Indulás 7.00, Megérkezés 9.00, Játékok 9.00-11.00 stb.). Vietnámban lassan hozzászokok, hogy az indulás minimum egy órával később van, mint azt meghirdetik. Itt sem volt másképp. 5.30-ra kellett mennem egy kávézóba (6.30 körül indultunk), a gyerekek már ott voltak pár felnőttel. Akivel leegyeztettem az egészet, vietnámi származású angol tanár volt, nagyon örült, hogy a gyerekek majd gyakorolhatnak valakivel. Bemutatkoztam, mosolyogtam, megpróbáltam megjegyezni 1-2 nevet, majd meg is kaptam a kérdést. “Szeretnél angolt tanítani? Mert én épp angolt tanárt keresek a hétvégi iskolámba” – ledöbbentem, de megörültem. Eszembe jutott, hogy előző nap lusta voltam és már-már azon gondolkoztam, hogy megírom ennek a srácnak, hogy nincs kedvem menni. Hiszen ki akar 4.30-kor kelni vasárnap? Aztán hamar rájöttem, hogy a legjobb döntés volt csatlakozni a csoporthoz. Volt ott egy lány, Kim, aki könyvelőként dolgozott a városban, mondta, hogy ő is angol tanárt keres. Majdnem két órás buszút után hajóra szálltunk, ahol bemutatkoztam, elmondtam, hogy Magyarországon annyi ember él, mint itt Ho Chi Minh city-ben. Elmondtam, hogy én is voltam diák, és én is megtanultam az angolt. Ezután megérkeztünk a szigetre, ahol különböző vizes játékok várták a gyerekeket.  Elméletileg nekem is csatlakoznom kellett volna, de a víz nekem nem volt túl csábító. Sajnos még mindig nem tudtam magam teljesen vietnámivá változtatni, de kérdezgettem a gyerekeket, hogy megy a halfogás, hideg-e a víz. Néhányan azonnal máshoz fordultak fordításért, néhányan tökéletes angollal válaszoltak. Így telt az első játék, a halászat, ahol kosárral vagy kézzel fogtak halat a gyerekek – illetve a bátrabb felnőttek.

A megfogott halakat egyébként később megsütötték és mogyóróval díszítve nasiként tálalták nekünk az ebéd előtt.

A következő játék a biciklivel egyensúlyozás volt, itt sokan a vízbe borultak, de egyeseknek nagyon jól ment. Itt arra gondoltam, hogy ha a vietnámiak három emberrel a motoron is tudnak egyensúlyozni, akkor ez sem okozhat nekik gondot. Bár aztán láttam, hogy azért nekik sem egyszerű ez a feladat.

A következő játék a hídon ugrálás volt techno zenére. A lényeg itt is a leesés volt, én nem csatlakoztam, de jót szórakoztam a többieken.

A játékokat befejezve épp elkészültek a kifogott halak, így leültünk enni. A melegben frissítőként ittunk egy kókuszdiólevet, erre Kim a könyvelőlány hívott meg. Helyi különlegességként hoztak élő és sült hernyót is, sokan ezt ették, engem nem vitt rá a lélek. Az elmondás alapján tejes ízű volt a hernyó, nekem ez is épp elég volt. Ezután hajóra szálltunk, visszamentünk a buszhoz, majd buszoztunk tíz percet a következő álomásig a Tán Bác főúton. A busz megállt és motorra kellett szállnunk. Ez volt a második alkalom, hogy hárman ültünk egy motoron velem együtt – én, Kim és a motoros. Elvittek minket a házhoz, ahol elkészült az ebéd. A turistáknak szervezett egy napos Mekong delta kirándulás jutott eszembe. Mondtam, hogy nem eszek húst, és egy tenyérnyi rizst kaptam félig megfőtt zöldbabbal. A többi turista ehhez kapot egy rántott húsdarabot. Nos, a helyiekkel való kiránduláson annyi finomságot pakoltak az asztalra, hogy nem is fért el.

37661442_229762707663898_8834461725999759360_n1

Nekem külön vegetáriánus ételeket készítettek mogyoróval, tofuval, rengeteg zöldséggel, isteni finom szósszal. Annyi étel volt előttem, hogy nem is tudtam mindet megenni. Ezután körülbelül fél óra pihenő következett a függőágyakon, majd a motorosok elvittek minket rambutánt szedni. Megtanultam, hogyan kell használni a “botot”, amivel a magasabb ágakról leszedjük a gyümölcsöt. Én végül két kilót szedtem, amiért 30.000 dongot, azaz körülbelül 350Ft-ot fizettem. Ez volt az egyetlen költésem aznap.

A gyümölcsszedés után visszamentünk a buszhoz, majd elindultunk haza. A hazaúton még megálltunk egy kókuszfeldolgozó üzemnél, ahol a gyerekek cukorkát vásároltak. Kim, akivel sokat beszélgettem aznap, megajándékozott egy Vietnámos kinyitható tükörrel, ami kókuszdióból készült. Azt mondta: “Ajándék Vietnámtól Magyarországnak”. A buszon még játszottak a gyerekekkel, énekeltek, versenyeztek, de nem értettem semmit, aludtam. Visszaértünk a kávézóba, ahonnan indultunk, rendeltem egy motortaxit, majd elköszöntem mindenkitől.

Másnap reggel kaptam egy üzenetet a szervező angol tanártól, hogy nagyon kedveltek a gyerekek, és örülne ha a két hétvégén, amíg még itt vagyok, tanítanék 1-1 órát a kávézójában. Konkrétan csak beszélgetnem kell a gyerekekkel, és ezért kapok 250.000 dongot (közel 3000 Ft). Természetesen elfogadtam az ajánlatot, hiszen minden pénz számít, és eddig csak költöttem, lassan el kell kezdeenem keresni is. Egyik jó dolog után jött a másik. Ugyanis amíg a kávézóban ültem a minap, két vietnámi srác odajött hozzám, hogy angol tanár vagyok-e. Nos, habár a papír megszerzése még folyamatban van, magabiztosan mondtam, hogy igen. Ezután a fiúk elmosolyodtak, és mondták, hogy angol tanárt keresnek. Megadtam a számom, ők pedig megígérték, hogy hívnak.

Így kezdek lassan pénzt keresni a világ másik felén, hogy valamiből fizessem a napi kávémat. 🙂

#akkorisiszokkávéthanemfutja #asuchange