Blog

Kiemelt

Így kezdődött minden…

Kezdhetném úgy, hogy tini voltam, amikor arról álmodoztam, hogy utazni fogok és az utazásaimról írni, de nem fogom. Az egész azzal kezdődött, hogy kaptam karácsonyra két könyvet.

Az egyik a multik világáról szólt, a másik az utazásról. Az egyikből rájöttem, hogy nem akarok a multis világban dolgozni, a másikból pedig, hogy utazni akarok…

A meditáció is segít, hogy jobban meghalljuk a belső hangot, ami segíthet a döntések meghozatalában. Amikor arról olvastam, hogy hogyan lehet nagyon olcsón utazni, egyre közelebbinek éreztem az egészet. Egyre közelebb éreztem Ázsiát magamhoz. Biztos voltam benne, hogy nem az USA-ba megyek, mert nem két hét, vagy egy hónap alatt akartam felélni a spórolt pénzemet. Karácsony után visszamentem a melómhoz, minden nap kedvetlenül mentem be, majd sokszor néztem ki az ablakon és gondolkoztam. Eközben párhuzamosan olvastam a két könyvet, és eleinte csak a két hét vakáción gondolkoztam. Folyamatosan nézegettem a Workaway oldalt, hogy aktív nyaralást találhassak, olyat amivel hasznossá tehetem magamat. Eközben jött vissza az egyik barátnőm pár hónap után Indiából, és sokat beszélgettem vele. Tátott szájjal hallgattam a történeteit, és néztem a képeit. Egy jóga-tanár képző hónap alatt megismerte az igazit, majd hozzá költözött hat hónapra, majd megkérték a kezét, jövőre esküvő. Sokat kérdezett, hogy mit szeretnék én, de túlságosan ragaszkodtam a munkámhoz. Úgy gondoltam az utazás mellé meg kell tartanom a munkám, az alap. Aztán a január hónap alatt rájöttem, hogy nem kell. Minden nap egyre lehangolóbb volt a munkában, egyre távolabbnak éreztem az egészet, amit csináltam. Fokozatosan jöttem rá, hogy nem csinálhatom ezt. Sem magamnak, sem a kollégáimnak nem segít, ha kedvetlenül fanyar arccal dolgozok, csak azért, hogy legyen fizetésem. És tudom, hogy sajnos sok ember csak a fizetésért csinálja, a család, számlák, új autó, érthető. Ugyanakkor én pont ezt nem akartam. Egyszer csak megtaláltam a profilt, ahol önkéntes angol tanárokat kerestek Vietnámba. Nagyon tetszett a leírás, ezért több helyre is írtam, és 1-2 napon belül már volt is két skype hívásom. A jóga oktató barátnőmnek felvetettem az ötletet: Felmondok és elmegyek Vietnámba angolt tanítani. – Kimondva még őrültebbnek tűnt az ötlet, de volt egy megérzésem, hogy ezt kell csinálnom. A legmeglepőbb még számomra az volt, hogy az összes barátnőm, akinek elmondtam, elcsodálkozott és utána helyeselte a döntésemet. Mindenki támogatott (a családomnak később mondtam csak el). Eközben valahol mélyen belül meghoztam a döntést, hogy megváltoztatom az életemet és elmegyek megkeresem a boldogságot, miközben megismerem magam és a határaim, felfedezek új dolgokat és megismerek új embereket.

Egyik napról a másikra letettem a cigit, aztán beszéltem a főnökömmel, majd a team meeting-en elmondtam mindenkinek, hogy elmegyek.

Senkinek nem beszéltem a tervemről, mert babonás is vagyok és nem is bíztam magamban annyira, hogy ezt valóban véghez tudom vinni. Annyit mondtam, hogy valami teljesen mást fogok kipróbálni, és talán pár hónap múlva rájövök, hogy a multi a családom és visszajövök. Nehéz két hónapos felmondási idő volt, minden kolléga érdeklődött hova megyek, miért megyek el. Voltak, akik teljesen kiakadtak, külön beszélgetésekre hívtak, megkérdezték tehetnek-e bármit azért, hogy maradjak. Akkor még biztosabb voltam, hogy mennem kell. Nem a kollégák, vagy a munka miatt (sok kollégámat kifejezetten szerettem, mint embert), hanem egyre inkább azt éreztem, hogy egy új ember kell ide, valaki, aki boldog hogy itt dolgozhat, úgy mint én amikor kezdtem. Aztán amikor felmondtam, tudtam, hogy nem azt kell csinálnom. Vagy csak azt tudtam, hogy egy ideig nem ezt akarom csinálni. Megvettem a repjegyem, lefixáltam a helyem a programban Hanoi-ban, majd elkezdtem felvenni a kötelező oltásokat. Mindezt úgy, hogy a munkában sosem mondtam senkinek semmit.

Egy vicces “lebukás” – egyszer az oltás után ujjatlan felsőben mentem egy meeting-re és az egyik kollégám a vállamra mutatott: “Jól vagy?” – akkor vettem észre, hogy ott a sebtapasz, amiről elfeledkeztem…

Összességében jól tudtam titkot tartani, és eleinte csak a legközelebbi barátaimnak mondtam el. Ahol laktam, ott is természetesen szólni kellett. Körülbelül egy hónap után mondtam el az otthoniaknak, szerintem akkor is csak azért, mert közeledett a hazaköltözés napja (körülbelül 4 héttel az indulás előtt lehetőségem volt kocsival hazavinnem a cuccaim nagy részét). Ahol táncot tanítottam, nagyon szomorúak lettek, persze én is: éppen hogy elkezdtem tanítani, máris lelépek. Ezt sajnáltam én is, de úgy éreztem, ez a helyes döntés. Mindent feladtam és elkezdtem készülődni. Olvastam az internetet, majdnem hetente oltásokat vettem fel, és spóroltam ezerrel. Nem nagyon jártam ki, az utolsó két hónapban szinte semmire nem költöttem. Az oltásokat és sok gyógyszert céges “cafeteria” pontokból vettem meg, egyedül még a biztosításért fizettem, mert azt Magyarországon kötöttem. Ahogy közeledett az indulás napja, egyre erősödött bennem az elhatározás. Egy idő után már csak azért is vártam, hogy lássam magamat egy teljesen új környezetbe beilleszkedni, hogy megismerjem ki is vagyok én, ha a világ másik végén találom magam egyedül? Tudtam, hogy írni fogok, mert ez régi vágyam volt és csak reméltem, hogy lesznek akik elolvassák. Izgatottan vártam a nagy változást az életemben, azt a változást, amit én idéztem elő. Eljutottam arra a szintre, hogy “Ha törik, ha szakad”, végig viszem a három hónap tanítást és megmutatom magamnak, hogy tudok, ha akarok. Persze sok kérdés felmerült bennem, de mindenhez pozitívan álltam. Sok kérdést is kaptam másoktól:

“Mi lesz ha elfogy a pénzed?” -erre azt válaszoltam, addig nem várok, és sokkal hamarabb hazajövök.

“Úgy gondolod, van olyan jó az angol tudásod, hogy taníts?” – a válaszom egyszerű volt: “Nem tudom, de azt tudom, hogy van olyan jó, hogy megtanulom, hogyan kell tanítani”.

“Mi lesz, ha lezuhan a repülőgép?” – “Akkor így jártam” -nos, sajnos mindenre nincs és akkor sem volt frappáns válaszom, de nem rettentett el semmi. A szarkasztikus humorom sokszor elhallgattatta az embereket és nem mertek vagy nem akartak többet kérdezni. Tudtam, hogy az emberek közül sokan majd néznek rám, hogy megőrültél? De ez nem érdekelt, mert a barátaim mind mellettem voltak. Próbáltam mindenre megoldást találni, hiszen kifogást már nem lehetett. Habár a munkahelyemen folyamatosan kérdezgették meggondoltam-e magam, – még akkor is, amikor már az új lány kezdett, mondva, hogy kreálnak nekem másik pozíciót, ha maradnék …- tudtam, hogy már nincs visszaút. Kitöltöttem a vízumhoz szükséges papírokat, a biztonság kedvéért vettem kifelé jegyet is az országból (sajnos senki nem tudta megmondani, hogy csak befelé jeggyel kapok-e vízumot, vagy kell-e a kifelé jegy is). Ami meglepett, hogy a családom nem lepődött meg annyira. Talán hozzászoktak már a nem mindennapi ötleteimhez az elmúlt években. Azt is tudják, hogy hiszek a megérzéseimben, és azzal győzködtem a szüleimet, hogy úgy érzem mennem kell. Megértették, és azon sem akadtak ki, hogy garázs lett a régi szobámból, miután a külföldi életemet hazaköltöztettem a kis szobámba…Csak néhány plusz doboz és bőrönd. Furcsa érzés volt. A legfurcsább érzés az volt, amikor felültem a budapesti vonatra, amikor hazaköltöztem. A sok szép prágai nyár. Az idei kimarad. A jövőbeli nyaraim még nagy kérdőjelként szerepelnek a Nagy Könyvben. Hazamentem a szüleimhez és otthon töltöttem velük egy hetet. Megünnepeltük a szülinapomat, találkoztam az otthoni barátaimmal és ittunk a jövőmre. Amikor a beszállókártyámat nyomtattam, akkor már nagyon ideges voltam. Idegeskedtem, hogy elfelejtek valamit, habár az otthoniak segítettek bepakolni és tudtam, hogy szinte semmire nincs szükségem az utazáshoz. Elindulok, hogy megismerjem önmagamat, hogy angolt tanítsak és megosszam a gondolataimat másokkal. Nem sokat aludtam, körülbelül 4 órakor keltem, ittam egy kávét az otthoniakkal (mindenki felkelt természetesen erre a közös kávézásra) és elindultam a buszra. A városban az autós már várt, aki felvitt a reptérre. Az autóban mindenkitől megkérdezték, ki hova utazik. Amikor én mondtam, hogy Hanoi-ba, mindenki rámnézett és kérdésekkel kezdett bombázni. Ekkor már erősödött bennem a remény, hogy az embereket érdekelni fogja a sztorim. A nagy “semmire nincs szükségem” bepakolásnak az lett az eredménye, hogy a Ferihegyen mért adatok szerint 10 kilós lett a hátizsákom. Jót nevettem, átadtam a vízumpapíromat és elindultam a moszkvai járathoz. Itt még több magyar volt, utána a Hanoi-i járaton már senki. A reptéren felhívott az egyik barátnőm Svájcból, pont mielőtt kinyitották a kaput.

“Úristen, el sem hiszem, hogy ezt megcsinálod, de annyira büszke vagyok rád! Csinálj sok képet, küldd el őket, hogy lássuk jól vagy és nagyon vigyázz magadra!”

Az utolsó pozitív energia-áradat mielőtt felszálltam a gépre. Mosolyogva léptem fel a lépcsőkön és néztem ki az ablakon a repülőn.

Megcsinálom, jó lesz, érzem.

Megérkezés Vietnámba (a sokk)

Az indiai esküvő sztori

élménybeszámoló egy nem mindennapi lagziról

“Oh, a legjobb barátnő és a menyasszony druszák! Csak nehogy a vőlegény összetévessze kit is vesz el! ” – mondták a falusiak mielőtt az összes szingli házasodásra készülő férfinak bemutattak

ahol az eküvői ruha szoknyája olyan nehéz volt, hogy megállt a menyasszony nélkül is

az esküvő, amin a mennyasszony után a második legfontosabb hölgyként vehettem részt. Nálunk talán tanú, koszorúslány szerepként említhetnénk, én néha úgy éreztem, magam is házasodom (már megint, hiszen Vietnámban pont így éreztem a gratulációk miatt).

A bemelegítés

Március elején kisebb utazások és megannyi kultúrsokk után végre találkozhattam az egyik legjobb barátnőmmel, Anitával, akinek az esküvője volt a legfőbb indoka indiai utazásomnak. Már egy éve nem találkoztunk, volt hát mit mesélnem, így Delhi-ben csatlakoztam hozzá és a családjához, hogy együtt mehessünk Haridwar városába, ami mellett Tarun, a szerencsés vőlegény családja lakik, és megpróbáljuk legalább egy kicsit bepótolni az elmúlt egy év csajos sztorizásait. Vasárnap volt, négy nap az esküvő legfontosabb napjáig, amiről ugyan valamikor kaptam meghívót, de azt a magyar címemre küldték, így sok fogalmam a programról nem volt. Nekem kellett azonban a legkevésbé aggódnom, hiszen a szállodában Anitával osztoztam a szobán, így a programról elsőkézből értesülhettem. Ekkor még nem is tudtam, mennyire fontos szerepem jut majd az esküvőn.

Anitával 2014-ben találkoztam Prágában, gyorsan összebarátkoztunk a hasonló humorunk és talán a szuper nevünk miatt. Sokszor utaztunk együtt például kenu-kemping-túrára Dél-Csehországba, vagy hétvégi városnéző túrára Berlinbe. Ő volt az ötletgazdája a prágai szalszázásnak is.

Miután lepakoltunk, felfrissültünk a szállodában, indulhattunk is a közeli faluba, hogy megismerjük Tarun családját, részese legyünk egy kis bulinak és helyi vacsorának. A falusiak mind nagyon kedvesek voltak, bár sokuk ennyi külföldit egy helyen még biztosan nem látott. Még ők szinte mind álltak, nekünk hoztak székeket, vizet, majd jöhetett egy kis punjabi tánc is.

Habár én az első napi vacsora után kiestem a bulizásból egy napra (talán a vacsora utáni táncolás, talán a vacsora nem tetszett a gyomromnak), az első három napban ugyanaz volt az esti program: vacsora a faluban, tánc.

A nulladik napnak mondanám a megérkezés napját, az esküvő nagy napja pedig az ezután következő negyedik nap volt (technikailag az 5. napon hajnalban zajlott az esküvő).

A punjabi esküvő

Ahány állam, vallás, annyiféle esküvő. Így egy kicsit írok arról, amin részt vettem. Punjab egy állam Észak-Indiában, a “punjabi esküvő” kifejezést először a zenével kapcsolatosan hallottam. Azt mondják ezek az esküvők hangosak, színesek, sok a tánc és szórakozás – mindez több napon keresztül.

Bemelegítő napi elő-party szűk családi körben

A második naptól dobosok játszották a zenét (az első napon telefonról játszották a zenét hangfallal), ez tipikus punjabi zene volt, amit úgy tudnék leírni, hogy hihetetlenül gyors, ritmusos, kicsit ugrálós, de nagyon szórakoztató zene, amire kiválóan lehet táncolni, bár aki nincs formában, az gyorsan elfáradhat. Vacsora után jól belakva nem ajánlott a csatlakozás.

Az indiai esküvők általában arról is híresek, hogy többszáz vendég vesz rajta részt, itt sem volt ez másképp, bár ez csak az utolsó, a legfontosabb napon volt így (és talán csak a vacsora erejéig).

Érkezik a “herceg” fehér lovon

A hagyományos punjabi esküvőn a vőlegény fehér lovon, turbánnal a fején érkezik, körülötte pedig a rokonok táncolnak (én erről lemaradtam, mert a hotelben vártam a sminkest és a fodrászt Anitával, akik három órás késéssel érkeztek meg, mivel a falu többi lányát szépítették a menyasszony helyett).

A menyasszony piros szárit visel az esküvőn, ez a jószerencsét szimbolizálja.

A hivatalos esküvői ceremónia a menyasszony és vőlegény közötti virágfüzér-cseréjével kezdődik.

A legfontosabb rituálé a Saptapadi, ami alatt a pár hét kört tesz a szent tűz körül.

Ez volt az esküvő legutolsó eseménye, a végső és legfontosabb rituálé, ami a mi esetünkben három órás ceremónia volt, konkrétan hajnali 2 és 5 között.

Esküvői csókról pedig szó sincs, még a ceremóniák végén, után sem!

Na de térjünk vissza egy kicsit az események elejére…

Esküvő előtti rituálék – Esküvő előtti nap

A legelső ceremónia talán a Chunni volt, de mivel a menyasszony családja nem követi a hagyományokat (Anita szlovén), így a vőlegény családjából jöttek a lányok, hozták a helyi hindu papot, és leültettek minket egy kis körbe. Én először hátul voltam, gondoltam majd megnézem a képeket, kicsi volt a hely, sok volt az ember. Aztán szólítottak.

“Anita! Anita number 2! (azaz második, kettes :D)”

A pap rámnézett, mondott valamit hindi nyelven, majd a lányok mondták, hogy el kell takarnom a fejemet egy sállal. A Chunni egyébként a sálat jelenti, ez a ceremónia arról ismert, hogy a vőlegény családja befogadja a menyasszonyt. Nekem azért kellett részt vennem ezen, mert mint később kiderült, mostantól mindig Anita mellett kellett legyek. Szóval valaki hátulról a fejemre dobott egy sálat, és kezdődött a “Shanti, Shanti”, ami egyébként békét jelent, ezt mondogatta a pap, Anita anyukájával sokszor összemosolyogtunk, bár néha Anita is elveszett, hogy most mit is kell csinálni.

Szerencsére több fordítónk is volt, és a nyelvi nehézségek elkerülése érdekében Tarun a vőlegény is ott volt.

Mehendi- Henna ceremónia

Az esküvő előtti napon mindenkinek alkalma nyílt, hogy egy kis hennát kaphasson, én is sorra kerültem, bár visszafogottan, csak az egyik kezemre kértem.

Ezen a napon vittek egyébként engem és Anitát egy újonnan épített falusi házikóba, ahonnan a tradíció szerint a menyasszony már nem mehet ki, vagy legalábbis nem mehet a vőlegény házába. Ekkor tudtam meg azt is, hogy a hagyomány szerint a legjobb barátnő innentől mindenhová elkíséri a menyasszonyt, így védve őt mindentől és mindenkitől. Nem volt nehéz feladat,az első kihívás a négy órás henna festés alatti szóvaltartás volt, a menyasszony ugyanis nagyon komoly henna tetoválást kapott mindkét kezén és lábán. Aztán persze még órákon át száradt a henna.

Az esküvő előtti napon több rituálé is zajlott a vőlegény családjával, de mi a kisházban maradtunk Anitával, ide jöttek néha-néha családtagok megnézni a menyasszonyt. Volt, aki egyáltalán nem volt felkészülve a külföldi menyasszony látványára, és konkrétan tátott szájjal nézte Anitát körülbelül 15 percig.

Esküvő előtti rituálék – a Nagy nap

Reggel négykor keltünk, előző este nagy stresszben voltunk Anitával, mert a faluban a kis házikóban kellett volna aludnunk matracon, szinte világítás nélkül, és hát ez nem hangzott valami jól. Aztán az egyik rokon segítségével meggyőztük a családot, hogy jobb nekünk a hotelban, reggel meg majd jövünk korán. Szóval fél ötkor indultunk a hotelből a faluba, ahol a kisházban készítettük elő a “terepet”, három kancsóba vizet tettünk, ennek a tetejére kis tálkát, abba olajat, majd égő zsinórt. Nem tudom pontosan hogyan hívják ezt magyarul, az volt a lényeg, hogy Anitának emellett kellett maradnia, hogy úgy ragyogjon majd az arca a házasságban, mint a gyertyafény. Hoztak egy kis túrós-kukoricás rizst is, amiből ennünk kellett, majd aludhattunk egy kicsit a gyertyák mellett.

Ceremónia hajnali ötkor – hogy a menyasszony arca mindig ragyogjon

Mondanom sem kell, hogy nem sokat aludtunk, mert Anita mozdulni sem mert, nehogy felgyújtsa a takaróját, de azért pihengettünk kicsit úgy hétig, amikor elkezdtek jönni a családtagok.

Haldi ceremónia – Sárga szári

A nap első ceremóniája a haldi ceremónia volt, ehhez Anitát felöltöztették a sárga száriba (a harmadik képen látszódnak a gyertyák, ami mellett aludnia kellett volna).

Utánaolvasva a reggeli gyertyagyújtást is ehhez kötik, de én úgy hallottam másoktól az esküvőn, hogy a sárga szári felvételétől számítódik a haldi. A szári felvétele után összegyűltünk a kis házikóban, én megint Anita mellett, innen jó képeket készíthettem arról, mi is történik. Elkészült egy zöld mix, amibe a menyasszony belemártotta a tenyerét, majd megpecsételte az esküvő napját egy kartonpapír-féleségen. Az esküvő gyakorlatilag a következő napon történt- erről majd később.

Az esküvő napját egyébként nem a pár választja, hanem a hindu pap dönti el.

Ezután elkészült egy sárga kurkuma-mix , amit nekem kellett felkennem Anita arcára, kezére és egy kicsit a lábára.

“Hol van az edény a kurkumával!? Miért nem hoztad?” – hangzott a nem túl kedves kérdés az egyik falusi lánytól, aki valószínűleg elfelejtette, hogy nem vagyok gondolatolvasó és őszintén szólva magam sem tudom mi történik, hova megyünk, mi az ÉN feladatom az egészben? Szóval néha elfelejtették, hogy igazából azt sem tudtuk, mi történik, se én, se a család, és néha maga a menyasszony sem…

Ezután el kellett mennie tusolni, hogy megtisztuljon az esküvő előtt. A tusolás előtt fel kellett magára kennie az egész kurkuma-mixet, hát ehhez kellett magammal vigyem az edényt. Én ugyanis végig a menyasszonnyal kellett maradjak. A reggeli ceremónia előtti ruháját pedig többé nem viselhette, mert az az egyedülálló életét jelképezi, ő pedig mostantól nem az (ezt Anita egyébként nem tudta, így az egyik kedvenc kurtáját kellett eldobnia).

Churra ceremónia

A megtisztulás után következett a Churra, azaz a karperecek felvétele. A menyasszony nem nyithatja ki a szemét, amíg fel nem helyezik a karpereceket a két karjára, ez jelképezi azt, hogy készen áll a házasságra.

A két karperecet én próbáltam feltenni Anita karjára, több, de inkább kevesebb sikerrel (végül az egyik helyi lány is segített).

Este nyolckor még semmi- A nagy késés

Délután visszamentünk a hotelba pihenni kicsit, hatra vártuk Anita sminkesét, öltöztetőit, fodrászát.

“Nézd, a szoknya olyan nehéz, hogy megáll magától is” – Anita kivette a dobozból az esküvői ruhája szoknyáját és az ablakhoz tette. Valóban megállt. “Remélem formában vagy, úgy tűnik lesz rajtad pár kiló ruha és ékszer” – mondtam neki, aztán mindketten csak jót nevettünk.

Körülbelül kilenckor érkezett meg a csapat, hogy előkészítse Anitát az esküvő legfontosabb napjára, vagy estéjére, igazából pedig hajnalára. Tíz körül váltam el Anitától.

Nem tudom mikorra leszek kész, de te csak menj és szórakozz kicsit” – mondta, majd csatlakoztam az egyik faluba tartó autóhoz. Lemaradtam ugyan a vőlegény fehér lovon érkezéséről, de odaértem a vacsorára és egy kis táncolásra.

Rengetegen voltak a vacsoránál, bár az emberek 80%-a eltűnt a vacsora után. A tánc is véget ért körülbelül 11 körül, senki nem tudta mi történik, hol a menyasszony, a családosok aggódtak, hogy a gyerekeknek már lassan aludniuk kell. Éjfél után már kezdett hideg lenni, Anita pedig körülbelül 1 órakor érkezett meg.

A menyasszony bevonulása

Miután virágfüzért cseréltek a vőlegénnyel, hosszú fotózkodás következett, mi pedig a baráti oldalról elkezdtük átadni az ajándékainkat. Ezután, illetve eközben már többen elmentek vissza a hotelba.

Miközben egyre hidegebb lett, egyik ismerősöm felajánlotta, hogy az autójukban van egy pulcsi, azt kölcsönadják. Amikor kimentünk kiderült, hogy nyolcan várnak egy autóra, és elkezdtek azon tárgyalni, ki menjen vissza először a hotelba. Ekkor az egyik lány rámnézett:

Az biztos, hogy Anita vissza kell menjen, szegény alig aludt már pár napja” – nos, valóban nehéz napjaim voltak, de akkor milyen lehetett a menyasszonynak? Elmosolyodtam, majd mondtam, hogy én nem megyek még vissza a hotelba, itt maradok az esküvő végéig, akármeddig is tartson, én csak egy pulcsira várok.

Hajnali kettő után már csak én voltam ott és Anita szülei (Anita részéről). Először csak a szülei vettek részt egy rituálén a vőlegénnyel, én leültem Anita mellé. Megfogtam a kezét, ő pedig csak ennyit mondott: “Köszönöm”.

Fáradt voltam, de el sem tudom képzelni, ő milyen fáradt lehetett. Ott ültem reggeli ötig, és körülbelül hatkor értem vissza a hotelba. A háromórás ceremónia végén Anita már a faluban aludhatott Tarunnal egy fedél alatt (és az egész családdal).

Te leszel a következő?

Sokszor hallottam ezt a kérdést, illetve szinte elvárták tőlem, hogy azt mondjam, annyira tetszett ez az esküvő, hogy én is indiai esküvőt akarok (be is mutattak sok egyedülálló leendő feleséget kereső indiai férfinak, illetve az esküvő után is érkeztek a facebook baráti bejelölések).

Valóban szép volt az esküvő és hatalmas élmény volt ott lenni az egészen, és tudom, hogy hatalmas szerelemről van itt szó. Azonban a menyasszonynak sokszor nem adtak választási lehetőséget, én pedig sokszor úgy éreztem, nem voltak velem túl kedvesek a falusi lányok. Talán az egész onnan ered, hogy az indiai esküvőn legtöbbször a menyasszony csak szót fogad, sok beleszólása a dolgokba nincs. Még mindig elterjedtek a megszervezett házasságok, és őszintén szólva, el sem tudom képzelni, milyen lehet egy ilyen házasságban menyasszonynak lenni. Bár erről azt hallottam, néha jobban működnek, mint a szerelem-házasságok. A válási ráta rendkívül alacsony, szinte nem is ismerik a válás kifejezést. Üzletet is csinálnak ma már az indiai esküvőkből, több helyen is olvastam, hogy egyes emberek fizetnek azért, hogy részt vehessenek hagyományos indiai esküvőn. Én örülök, hogy itt lehettem, hogy a barátnőm mellett lehettem, és látom, tudom, hogy most boldog.

Kívánok nekik sok boldogságot mégegyszer, és ragyogást az újdonsült feleség arcára élete végéig!

Reklámok

Történelmi kalandozások

kúltúrsokkok Indiában – 3. rész

Amikor már azt sem tudom, hol volt a komfort zónám.

Indiai történetek asuchange “tollából”: – Sziklarajzok és az éjszakai vonatút

(Kivel utazol – folytatás)

Kukki és a sziklarajzok

Jaipur-ból a Sindhi camp nevű buszmegállóból minden 30 percben megy busz, nőknek 170 rupee-ért (kb 680 Ft) egy körülbelül 4 órás út után lehet eljutni Bundí-ba. Az utazás során ajánlom, hogy próbáljunk meg elől ülni, én hátul ültem, ennek köszönhettem a kisebb agyrázkódásom. A busz ugyanis akkorákat “ugrik” a kátyúkban, hogy mi majdnem kiesünk az ülésünkből. Mindemellett akik állnak a buszon, ráülnek, ráesnek azokra, akiknek van ülésük, így sok kényelemre nem számíthatunk, de én örültem annak, hogy legalább ülhettem. Vagyis gondoljunk mindig a pozitívumokra! Egy igazi indiai élmény részese lehettem.

A buszon elbóbiskoltam, majd amikor felkeltem egy autó haladt el a busz mellett, ami két tehenet szállított. Ahogyan lassan előzték a buszt, egyre közelebb került hozzám az egyik tehén, majd rámnézett. Az egész olyan volt, mint egy lassított felvétel. Úgy tűnik itt a tehenek mindig megnéznek. Vagy visszanéznek?

A sziklarajzokhoz egy Kukki nevű idősebb indiai férfi viszi el az érdeklődőket. Ő jött ki elénk a buszállomásra, és vitt el minket a Lake View Guest House nevű szállásra. Ez egy családi vállalkozás, 400 rupee (kb 1600 Ft) egy szoba/éj, a tóparti szállás nagyon jó helyen van, többen jöttek ide a környékről csak kávézni, vagy ebédelni. Bundí-ban egyébként több látnivaló is van, de engem már lassan csak a nagyon különleges látnivalók érdekelnek, így itt a sziklarajzok. A jaipur-i társaság nem is hallott ezekről, pedig sokezeréves sziklarajzokról van szó, amelyek kicsit elbújva, körülbelül 50-60 km-re Bundí-tól találhatóak, gyönyörű természettel körülvéve. Kukki fedezte fel ezeket több mint 20 éve, és azóta tart idegenvezetést a turistáknak. Ha körbekérdezünk a városban őt keresve, többen fogják azt állítani, ők az igazi Kukki. Ezt elkerülendő keressünk rá az interneten, Kukki’s world és egyeztessünk vele telefonon.

A legszomorúbb dolog, hogy ezek a sziklarajzok egyre kevésbé láthatóak. Amikor Kukki rájuk talált, sűrű fák, bokrok védték a rajzokat, azóta azonban a falusiak ezeket kivágták, hogy fűtésre használják a fát, így a rajzokat már nem védi semmi az esőtől, naptól.

Aki erre jár, mindenképpen nézze meg ezeket a rajzokat, márcsak a körülötte található gyönyörű természet miatt is.

Káma szutra templomok

“Van ilyen?” – hangzik a kérdés az egyik otthoni barátnőmtől. Van, Khajuraho-ban. 🙂

(és az éjszakai vonatutak)

Mit keresek én itt? Emberek a földön, emberek mindenhol. Alig fértem el az állomáson a vágányon, annyian voltak, rengeteg csomaggal. Este volt, hideg, mindenki engem nézett. Akik mentek valahová, szinte fellöktek, mintha láthatatlan lettem volna. Láthatatlan és feltűnő egyben. Aztán jött a vonat, és mintha egy filmben találtam volna magam. Miközben én slow-motion, azaz lassított felvétel módban lépkedtem előre, körülöttem az emberek szaladtak, ugrottak a vonatra, másztak be az ablakon, dobták fel a csomagjaikat, kiabáltak az ismerőseiknek, lógtak ki a vonatból, tömték a csomagokat minden lehetséges helyen: ajtón, ablakon. Én pedig csak néztem, mintha nem is ott lennék, hanem csak kívülről látnám ezt az egészet. Valóban kívülről láttam az egészet. Megálltam, hogy átéljem, megálltam, hogy megfigyeljem. Fogalmam sem volt, hogyan találjam meg azt a kocsit, ahová az én jegyem szólt, de inkább csak át akartam élni ezt az egészet, hogy utána le tudjam írni, át tudjam adni legalább egy kicsit. Miután megtaláltam a kocsit, majd az ágyamat, leültem egy kicsit valaki ágyára, csak bámulni. Lehet, hogy tátott szájjal. Az első éjszakai vonat élmény Indiában. Három ágy volt egymás felett, az enyém volt a felső. Azt sem tudtam, hogyan fogok felmászni. A jegyem a sleeper, azaz mondjuk fekvőkocsis osztályra szólt, mint később kiderült a második legrosszabb osztály a vonaton. Kaptam egy “ágyat”, de az ablakok nyitva (természetes légkondícionálás), és vagyunk sok-sok-sokan kis helyen, hogy hallhassuk egymás szuszogását… csak viccelek, de tényleg így volt.

Talán fél órát lehettem sokkban, majd írtam Sanjay-nek, hogyan kell felmászni az ágyra. Próbáltam meglesni másokat, de senki nem mászott fel az ágyra, én pedig elég fáradt voltam, így kezdett sürgős lenni az alvás.

A vonat tetején aludtál? – Kérlek, Anita erősítsd meg, hogy így volt-e” – így viccelődtek a vietnámi barátaim. Hát a legfelső ágyon, de azért nem a vonat tetején. Miután hoztak pokrócot, párnát, megágyaztam és elaludtam. A mellettem alvó elég közel volt, így azt hiszem az eddigi legtöbb emberrel együttalvásom volt ez a vonatút Delhi-Khajuraho között. Khajuraho egy kis falu körülbelül 600 km-re a fővárostól, Új-Delhitől, az út körülbelül 12 órás volt. Annyira fáradt voltam, hogy már csak akkor keltem fel, amikor megérkeztünk.

A templomokon rengeteg erotikus szobor található, Káma a szerelem istene, Szútra pedig a könyv maga. A templomokon a káma szútra fejezeteinek megfelelően vannak bemutatva a különböző szexuális alakzatok, pózok. A hindu templomokat a X. és a XI. században építették. A kétkötetes minden részletet a szerelemről leíró könyv lebutított változatát turistáknak körülbelül 200 rupee-ért (kb 800 Ft), helyieknek 40-50 rupee-ért árulják (kb 200 Ft). Természetesen találtam egy helyi ismerőst a neten, és az olcsóbb árért szereztem be ezt a remekművet. A templomok gyönyörűek, szép napos időm volt, a belépő külföldieknek 600 rupee (2400Ft kb).

A vonat este hat után indult vissza Delhi-be, egyébként 365 rupee volt egy út (kb 1500Ft), de a visszafelé úton eggyel rosszabb osztályon utaztam. Ez azt jelentette, hogy nem kaptam pokrócot, de az nem is lett volna baj, ha nincs beépített “légkondi”, ami az ágyam melletti lukat jelentette a vonat oldalában. Így a fejemnél frissítő hideg levegő fújt be a vonatba egész éjszakán keresztül. Természetesen ezt is megoldottam, odatettem a hátizsákomat, a pulóveremet kispaplannak használtam, a hátizsákomat pedig többfunkcióssá tettem, ő volt a párnám is. Volt egy német srác a vonaton, aki úgy döntött elfoglalja a fél ágyamat, mert ő már csak állójegyet kapott, így éjszaka többször keltem fel arra, hogy forduláskor nem tudtam kinyújtani a lábamat, illetve megrúgtam szegényt. Ezt is toleráltam. Ahogyan azt is, hogy rengetegen aludtak a földön, majdnem mindenki horkolt, néhányan pedig mintha egy ideje nem tisztálkodtak volna. Az abszurd élmény örökre megmarad, ami pedig még számomra is meglepő, hogy csak mosolygok az egészen. Fordultam egyet, és megvontam a vállamat. Mi mást tehettem volna? Hiszen sokszor nem tudom sírjak-e vagy nevessek, de azt mindig tudom, hogy a nevetést KELL választanom. Hiszen mi értelme mindenen felkapnoma vizet? Az én választásom itt lenni, és nem bánom. Vannak szituációk, helyzetek, amelyek nehezebbek, mint mások, de mindent át akarok élni, hogy meg legyen az igazi utazás, az igazi élmény. Hiszen, ha ezeken nem megyek keresztül, nem ismerem meg azt a rengeteg nagyszerű embert, akik motiválnak, inspirálnak. Hiszen a repülőn is féltem, egyedül utazva az éjszakai repülőn Moszkva és Hanoi között, amikor megkérdeztem magamtól mit csinálok? Ha nem győztem volna meg magamat arról, hogy repülnöm kell, nehéz lett volna látnom azt a rengeteg gyönyörű helyet, ahová eljutottam. Mert megpróbálom legyőzni a félelmeimet, és átélni a szituációkat, amiért cserébe sokkal több pozitív élményt kapok, mint gondoltam. Mert otthon, sokszor az ágyból sem volt kedvem kikelni, pedig a legjobb dolgok akkor történnek velünk, amikor elindulunk, élményeket gyűjtünk és megismerünk másokat.

Életed legszebb napján is felkeltél, elindultál és mosolyogtál. Legyen életed minden napja a legszebb.

Megérkezés Vietnámba

Kivel utazol?

Az India élmény: kúltúrsokkok Indiában – 2. rész

Sokszor kérdezik, bár nem áll mellettem senki. Itt sem volt másképp. Visszagondolva, talán Kambodzsában féltem a legjobban egyedül utazni, de Indiában is voltak, vannak kétségeim. Felhasználom a Dél-Kelet Ázsiában szerzett tapasztalataim, miközben felfedezem ezt az új világot.

Indiában nőként

Rengeteget lehet olvasni mindenféléről, és én is utánanéztem például az öltözködésnek, hogy ne lógjak ki, ne zaklassanak, szólítsanak meg, vagy jöjjenek túl közel az utcán (hosszú nadrág, vállat eltakarni – alapszabály). Persze ideérkezve teljesen máshogy néz ki a dolog. Akkor is megbámulnak, ha tetőtől talpig fel vagyok öltözve, a férfiak pedig folyamatosan selfie-zni szeretnének velem.

Mielőtt ideértem, már hallottam történeteket, miszerint sokan a helyi férfiak közül úgy tekintenek a nyugati nőkre, mint ingyenesen elérhető egyéjszakás kalandokra. Rengeteg a férfi, kevés a nő, a metrón is külön kocsi van a hölgyeknek, hogy teljesen biztonságban érezhessék magukat.

Azok a férfiak, akikkel az elején megismerkedtem, nagyon figyelmesek és udvariasak voltak, szóltak, ha egy padkához értünk, hogy vigyázzak, nehogy leessek. Néhányan sokkal udvariasabbak voltak, mint például amit megszoktam Európában vagy Vietnámban. Az egyik legjobb tanács volt a barátaimtól, hogy egyedül ne nagyon sétálgassak, így ezta tanácsot most tovább adom azoknak, akik ezután terveznek ideutazni: A legjobb, ha nem vagyunk egyedül.

Mint ahogyan a szegények és a gazdagok között is, ebben is nagy a kontraszt. Az utcán puszit küldenek felém, mellettem hirtelen elkezdenek sétálni és kérdezgetnek honnan jöttem, van-e barátom. Az én megoldásom, hogy nem reagálok a kérdésekre, tovább sétálok, mintha nem érteném, de egyértelműen mutatva, hogy nem szeretnék beszélgetni – egyáltalán nem. Ugyanígy tettem a több mint 100 üzenettel, amiket kaptam Facebook-on, vagy Couchsurfing-en. Csak ártatlan kérdésként említettem meg, hogy ki utazik arra, amerre én, de ahelyett, hogy más utazók írtak volna rám, indiai férfiak kezdtek el nekem üzeneteket küldözgetni. Sajnos még azután is, hogy töröltem a posztomat.

A minap az utcán megkérdezte egy srác, hogy honnan jövök, de én csak annyit válaszoltam: Nem.

Próbálkoztam azzal is, hogy a következő férfi az életemben a férjem lesz, de erre olyan választ kaptam, hogy “nem baj, összeházasodhatunk”. Tehát már ezt sem célszerű használnom, figyelembe véve azt, hogy itt a férfiak többsége házasodni szeretne.

A couchsurfing oldalon többször válaszoltam, leginkább egy “Ne haragudj, de nagyon elfoglalt vagyok, van kivel utaznom, van szállásom, mindenem megvan” üzenettel, főleg azoknak, akiknek semmilyen referenciájuk nem volt az oldalon (azért válaszolgattam, hogy ne romoljon a válaszadási rátám a profilomon). Jaipur-ban kaptam egy olyan üzenetet is, amelyben az illető leírta, hogy van saját kocsija is, hátha ezzel meggyőz arról, hogy találkoznom kell vele. Sok üzenetet úgy írtak, mint egy bemutatkozás az egyik társkereső oldalon.

“Helló. Néhány sor magamról. Ebben és abban van végzettségem, két autóm van, itt és ott lakom, sokat utazom, stb.”

Természetesen ezek ártatlan üzenetek, egyszerűbben lehet őket figyelmen kívül hagyni, mint egy direkt leszólítást az után. Már az elején mondták, hogy erős magabiztos NEM-mel feleljek, és ezzel nem is volt sohasem gondom. Semmi félreérthető mosoly, csak egy egyértelmű nem. Az eddigi tapasztalataim alapján ezután eltűnnek ezek a férfiak, tehát zaklatásról szó sincs, inkább csak próbálkozásról. Olyan tanácsot is kaptam, hogyha a barátomról kérdeznek, mondjam azt, hogy egy másik országban van, vár rám, és dolgozik, én meg épp oda tartok, ahol ő van, csak szétnézek előtte egy kicsit, de már nagyon várom, hogy újra együtt legyünk.

Kéregetők

Fontos kiemelnem az érintéseket is. Vietnámtól eltérően itt a kéregetők ütögetik a vállamat, vagy az oldalamat, felébresztenek a vonaton, hogy pénzt kérjenek. Bár nem csak a kéregetőkről van szó, általában az emberek közel ülnek hozzám, vagy félig rajtam utazás közben, de sokszor volt könyök az oldalamnál is. A közeli utazás még nem is lenne annyira nagy baj, amíg nem tapogatásról van szó, de sokszor megijesztettek a kéregetők, akik erősen megütötték a vállamat, vagy a gyerekek, akik huzogatták a ruhámat. Ezekhez az érintésekhez, vagy ütögetésekhez egyáltalán nem vagyok hozzászokva, szeretem megtartani a távolságot, bár szerintem ezzel mind így vagyunk mi (legalábbis magyarok biztosan). Amikor az egyik kéregető gyereknek vettünk egy csomag kekszet, néhány perc múlva már a barátai is jöttek, hogy vegyünk nekik is. Egyszer a buszon megjelent egy férfi, aki arról beszélt, hogy ő egy orvos, aki feltalált egy mindenre megoldást nyújtó fájdalomcsillapítót, amit itt és most bárki megvehet. A kérdésemre “Ez működik?” hamar megkaptam a választ, mert többen is nyitották a pénztárcát és vették a mindenre hatásos gyógyszert. A vonaton is jöttek a kéregetők, nőnek öltözött férfiak, akiknek azért adnak pénzt az emberek, mert ha nem adnának, megátkoznák őket. Ezt én nem tudtam, bár egyébként sem terveztem nekik pénzt adni, azért tiszta szívből remélem, hogy nem átkoztak meg.

Új barátok

Az első napokban mindenhová autóval mentünk, így egy kicsit “panaszkodtam”, hogy ez nem folytatódhat, meg kell tanulnom egyedül utaznom a városban, átélni a tömegközlekedés élményét. Habár Delhi ígyis-úgyis bííííp-bíííp-bííííp-ként marad meg az emlékezetemben, azért a metrózást és ki kellett próbálnom. Letettük hát az autót, és az ötödik napon Sanjay megmutatta, hogyan utazzam a metrón, buszon (20 forintos jeggyel) hol vehetek jegyet, mi hogyan működik és mire figyeljek oda ha egyedül vagyok (melyik metrókocsi van a hölgyeknek fenntartva).

Az “oktatás” után tehát ki kellett próbálnom a valódi egyedüli utazást Indiában, elmentem Jaipur-ba egy állami busszal. Jaipur Rádzsasztán szövetségi állam fővárosa, körülbelül 300km-re a fővárostól. A buszig egy körülbelül 10 személyes kis tuk-tuk-kal vittek el, itt mindenki ült mindenkin, az oldalamban pedig több könyök is érezhető volt (de legalább ezért a 20 perces utazásért 10 rupee-t, azaz kb. 40Ft-ot. A valódi India.

Amikor megérkeztem Jaipur-ba, egy buszmegállóban várakoztam a szállásadómra. Úgy állt meg mellettem a motorral, mintha egy filmből érkezett volna meg, nagy mosoly, magabiztos tartás. Elmentünk a boltjába, ahol ékszereket készített egy kollégájával. Az első pillanattól kezdve kényelmetlenül éreztem magam, nem tetszett, ahogy méregetett, ugyanígy a munkatársa is. Elmentem sétálni, majd sosem mentem vissza.

Megérzés. Úgy éreztem, inkább keresek egy hostelt, és örültem, hogy elmentem, mert a történet nagy fordulatot vett ezután. A CS hangouts-on keresztül megbeszéltem néhány emberrel, hogy találkozzunk egy kávézóban, eközben pedig keresgéltem hosteleket. Miközben a kávézóban ültem, megérkezett Sai, egy indiai srác, aki néhány ismerősével utazgatott Jaipurban. Elmentünk egy másik kávézóba, ahol aztán az egyik lány felajánlotta, hogy nála megszállhatok. Így ismertem meg egy egész társaságot, tele okos, vicces és szuper indiai fiatalokkal, akikkel a következő napokat töltöttem.

Csak úgy tudom megmagyarázni, hogy pozitív energiát sugároztak, megérzés volt, hogy velük lehetek, mert kedvesek voltak az első pillanattól kezdve. Tudtam, hogy ők jó emberek. Nevettek a vicceimen, hasonló volt a humorunk. Volt aki, Mumbai-ból, Pune-ból, Delhi-ből jött a városba pár napra, ajánlottak nekem kapcsolatokat mindenhol, ahová tervezek utazni.

Ez a társaság felvidított, energiával töltött fel a pár nap, amit velük töltöttem, és az egyikük eljött velem Bundí-ba is. Sokszor kérdezik, Kivel utazol? aztán vagy bátornak neveznek, vagy elkönyvelnek őrültnek. De azt nem tudják, hogy sosem vagyok igazán egyedül, csak ha egyedül szeretnék lenni. Mert az utam során egyre több nagyszerű emberrel hoz össze a sors. Sanjay megalapozta az egész Indiai élményt, bemutatott a barátainak és ajánlott helyeket, ahová elmentem. Azt hiszem életem utazása ez az év, ahol rengeteg olyan embert ismerhetek meg, akik megváltoztatják az életemet. Én is egy kicsit az övékét. Azért hagytam ott a munkámat, hogy jobbá tegyem a világot, hogy legalább egy kicsit hozzájáruljak a világ jobbá-tételéhez. Amikor az egyik volt diákom megírta nekem, hogy mennyire inspiráltam őt, minden megváltozott. Mert úgy éreztem, ha legalább egy ember életét jobbá tettem azzal, amit csinálok, csináltam az elmúlt hónapokban, már megérte. Az alap tervnél azonban sokkal többet kaptam, mert én is változom. India feltölt az első pillanattól kezdve, úgy érzem, mintha csodák történnének. Minden ember, akit megismertem az úton, egy csoda. Mindenkivel valamilyen indokkal találkoztam, mindenkitől tanultam valamit, és remélem néhányuknak én tanítottam valamit. Remélem azok, akik olvassák a blogomat, megosztanak majd valamit másokkal, átadnak valamit, ami ha csak egy kicsit is, de jobbá teszi majd a másik ember életét.

Hiszen ezzel tesszük jobbá a világot.

“Rájössz milyen hatalmas a világ, hogy milyen keveset tudsz. Rájössz hogy milyen csodás életed van. Megtanulod értékelni a dolgokat, azt amid van és azokat akik szeretnek. ” — asuchange —

Történelmi kalandozások – Kultúrsokkok Indiában 3. rész

A tehén visszanéz

Az India élmény: kúltúrsokkok Indiában – 1. rész

Mióta megérkeztem Indiába, folyamatosan sírok. Vagy a fűszeres ételek miatt, vagy az élettörténetek miatt, amiket hallok. India megérintett.

Bár Vietnámban sem vezetnék autót, Indiában még annyira sem. Megérkezésem estéjén három tehén sétált az úton, és nem volt túl sok hely mellettük. Hirtelen az egyik tehén megállt, és visszanézett. Ahogy elhaladtunk a tehén mellett, mintha rám nézett volna. Megijedtem, hogy nekimegyünk a tükörrel, de valahogy volt elég hely mellette. Azóta ezen nevetünk: “When the cow looks back”

Az egész világ egy nagy család

Kuala Lumpur után pénteken, helyi idő szerint este tíz körül érkeztem meg Új-Delhi-be, és a szállásadóm is pont repült valahonnan, így megbeszéltük, hogy a reptéren találkozunk. Előtte képeket küldtünk egymásnak, ki hogy fog kinézni, milyen táskám van, csak, hogy biztosan megtaláljuk egymást.

The world is a family. – ez állt a Couchsurfing profilon

Hamar kiderült, hogy megint egy pilótával hozott össze a sors, aki hallva a történetem, mennyire féltek repülni, megnyugtatott, hogy majd tart nekem fizika órát a repülőről. Sanjay-t az első pillanattól egy barátságos, mosolygós embernek ismertem meg, és a következő napokban hihetetlen jól összecsiszolódtunk, új családot kaptam Indiában neki köszönhetően. Bár így is ért elég sok kultúrsokk, de mivel az első pillanattól fogva vele voltam, így szerintem az egyik legszerencsésebb ember lehetek.

Szombaton megismertem a család barátait, Monica-t, a hugát Nitu-t és Kavita-t, három teljesen magabiztos, erős jellemű indiai nőt. Ők voltak Sanjay legjobb barátai, bár családnak hívták egymást, magukat, és ez egyértelműen látszott is, hogy egy nagy család részese lettem.

Egyébként rajtuk kívül nem sok nőt látok, láttam, akárhányszor mentem valahová az elmúlt pár napban, az utcán nincsenek nők, bár lehet azért sem, mert félnek, vagy azért mert háziasszonyok, férjesek, gyerekekkel vannak otthon. A szállásadóm Sanjay, szombaton mesélt a helyi mitológiáról, megmutatta az emlékkönyvet, amibe minden Couchsurfing utazó írhat valamilyen személyes üzenetet. Valahol a délután folyamán azt mondta, hogy elvisznek másnap a Taj Mahal-hoz. El sem akartam hinni. Még nem is láttam Delhi-t (bár azt mondta, sok látnivaló incs), de máris láthatom a Taj Mahal-t? Minden álmom volt oda elmenni egyszer. Természetesen álmaimban sem gondoltam, hogy egy indiai családdal, tradícionális helyi viseletben, egy saree (ejtsd szárí)-ban fogom ezt megtenni.

Szombaton este elmentünk Monica-hoz, aki adott egy saree-t kölcsönbe, majd ittunk egy rumos kólát, indiai rummal.

Helló Taj Mehel

A világ egyik csodája előtt tradícionális saree-ban

Nem is gondoltam, hogy mennyire messze van a Taj Mahal (az itteniek Tadzs Mehel-nek ejtik), addig a pillanatig, amíg beültünk az autóba, és láttam, hogy három és fél óra lesz az odaút. Felvettük Monica-t, az anyukáját, a gyerekeket, majd indultunk a nagy útra. Megkérdeztem, hányszor voltak már a Taj Mahal-nál.

” – Százszor legalább. De ne gondold, hogy minden Couchsurfing utazót elviszünk oda! Csak a különlegeseket!”

Szóval valóban különlegesnek érezhettem magam. Amikor odaértünk Nitu és Sanjay megfogták a kezemet és kértek, csukjam be a szememet. Odavezettek a bejárathoz, ahol először pillanthatod meg a Taj Mahal-t.

úton az álmok felé

“Emlékezz arra, hogy a dolgok távolodva kisebbnek, közeledve nagyobbnak látszódnak.” – ezt mondta Sanjay még a kocsiban. Amikor kinyithattam a szemem, ott volt a Taj Mahal, a legszebb épület, amit életemben láttam. Hófehéren, tökéletesen ragyogott, és ott álltam saree-ban. Hátralépve nagyobb volt, közelebb lépve pedig egyre kisebb. Varázslat. Amíg közelebb sétáltunk, készítettünk rengeteg képet, majd körbesétáltuk az épületet. Azon gondolkoztam, milyen érzés, amikor egy álmod teljesül.

Éreztem, hogy mindenem megvan, megöleltem a Taj Mahal-t. 🙂

Köszönöm.

Indiában minden lehetséges

“- Miért ég a villany nappal az úton?” – ” Van bukósisak?” – “Miért nyitják ki útközben az autót, majd csukják vissza?” “- Kapunk pókrócot?” “-Ne legyen fúszeres, rendben?” – ilyen, és hasonló naiv kérdések, visszagondolva Vietnámban is előfordultak annak idején. A legtöbbször az volt a válasz, ez India, Indiában minden lehetséges. Kezdődött ott a történet, hogy az évek óta betört kijelzőjű telefonomat megjavították, miközben Csehországban azt mondták nem lehet megjavítani, újat kell vennem. Ahhoz, hogy olcsóbban megoldhassuk, messzebb kellett állnom, Sanjay pedig alkudozott. Tehát itt is működik az “arc-árazás”, mint Vietnámban. Vidéken senki nem használ bukósisakot, bár ez Vietnámban is sokszor előfordul vidéken, ritkábban a városokban. Az autót azért nyitják ki menet közben, hogy köpjenek egyet, valószínűleg dohányt rágcsálnak, egyébként a buszsofőr is kiköp az ablakon, ez már csak így megy itt. Miközben elkezdtem utazgatni, az egyik éjszakai vonaton szinte kinevettek, amikor a pókrócról kérdeztem. Egyébként megvagyok nélküle is, csak tudnom kell előre, hogy felkészüljek gondolatban. Az pedig, hogy ne legyen fűszeres az étel, lehetetlen, de talán már kezdek hozzászokni. Az utcán rengeteg a hajléktalan ember, ez leginkább az óváros egyik metrójához közeli parkban láttam, ahol az utcakutyák együtt alszanak az emberekkel a füvön.

Old Delhi utcakép

Az óvárosban hajléktalan emberek feküdtek a parkban a füvön, beteg utcakutyák ették a földre dobott maradékot, az embertömeg pedig csak lökte, tolta, tùrta magát előre. Ez egy olyan hely volt, amit láttam, hallottam, szagoltam, átéltem, majd alig jutottam szóhoz. Miért is panaszkodtam tegnap? Az én életem csodálatos, ha ùgy döntök azzá teszem. De nem néha, hanem mindig, folyamatosan, mostantól, tegnaptól. 

Mindenem megvan, csak néha elfelejtem.

Folyt.köv.

A layover

találkozások úton Indiába

Eljött az idő, hogy tovább lépjek és elinduljak a kis megszokott világomból, hátrahagyva Ho Chi Minh várost, és Vietnámot (bár lehet csak egy időre) elindultam Indiába. Az utazás maga azonban ismét megváltoztatott egy kicsit, az emberek, akikkel az úton összehozott a sors, tanítottak, meséltek, velem nevettek, átadtak valamit. Amikor elindultam, nem voltak magas elvárásaim, sőt, csak valahogyan oda akartam érni Új-Delhi-be. Couchsurfing-eltem Kuala Lumpurban és az egyetlen dolog a városban, ami érdekelt, a Petronas ikertorony volt.

Miért pont India? Az alap motiváció az egyik barátnőm esküvője volt, a vietnámi esküvő után ez volt a következő a nemzetközi esküvők listámon. Úgy döntöttem, eltöltök pár hetet ebben a “másik világban”, hiszen csak így nevezik azok, akik már voltak ebben az országban. Vietnámról is ezt mondták, és igazuk volt.

Belefér még egy világ az életembe? Meglátjuk.

Elindulás

Mióta októberben egy majdnem széteső repülővel utaztam Bangkokból Phnom Penhbe, vannak félelmem a repülőn. Két nappal indulás előtt már gyomorgörcsöm volt, aztán jött még a “Jajj elfelejtek valamit”, és a “nehogy lekéssem a gépet” sztori.  Csütörtökön délben még pénzt váltottam, ötkor pedig már teljesen izgatottan, idegesen, szomorúan és boldogan a reptérre tartottam. Természetesen a motortaxim alig talált meg, aztán a Domestic (vagyis országon belüli) reptérre vitt, de szerencsére csak 15 percet kellett sétálnom a nemzetközi reptérig. Leadtam a táskámat, amit tudtam, vagyis reméltem, hogy majd Delhi-ben újra látok; végül is mi a legrosszabb dolog ami történhet? Veszek új ruhákat, a biztosító meg kifizeti (természetesen a szerződésben foglalt ár-limitig). Szóval tényleg koncentráltam a pozitív gondolkodásra, de akkor is féltem magától a reüléstől. Azért, hogy jobban érezzem magam, cikkeket olvastam, amikből annyit tanultam, hogy ne igyak kávét, teát, csak vizet, az hidratál, illetve statisztikákat néztem, mennyire biztonságos repülővel utazni.

“Nyugi”

A repülés a második legbiztonságosabb utazási mód. És mi az első? Utazás lifttel. Hát ezen lehet vitatkozni.

Ahogy elindult a gép, rámtört a sírás. Az a sok ember, akit megismertem, az a sok ember, akiket meg fogok ismerni. Sírtam mert elhagyom Vietnámot, sírtam, mert boldog voltam, hogy micsoda élmények részese lehettem és lehetek. Sírtam, mert rámtört a honvágy. Hiányoztak a szüleim, az otthoni barátaim, a vietnámi barátaim, a barátaim a világ körül, de sírtam azért is, mert nem akartam elhinni, hogy mindez velem történik.

És aztán a repülőn valóban volt turbulencia, nem is kicsi, és sajnos nagyon ideges lettem. A hármas ülésben senki nem ült mellettem, csak eggyel arrébb, egy fiatalabb szőke srác,  megkopogtattam a vállát:

“ – Elnézést, nagyon félek, beszélgethetnék egy kicsit?” –  eléggé megleptem (egyébként magamat is), majd mosolyogva (“Mi a …” arccal) ennyit felelt :

“ – Ööhm…és miről szeretnél beszélgetni?”

“ – Például elmondhatnád, hogy ezerszer repültél már, és ez milyen biztonságos, meg a turbulencia csak átmeneti, ilyesmik” – rámosolyogtam, és reméltem, hogy ugyanilyen sorrendben megismétli.

Ennél sokkal többet kaptam. Nem csak megismételte, de valóban komolyan vette a “feladatát”. Azt mondta, gondoljak a papír repülőre. Gondoljak arra, hogy a papír repülőt eldobva is mozog a repülő, mert így repül. Így az, hogy mi is mozgunk, azt jelenti, hogy haladunk. Ha nem mozognánk, nem haladnánk előre. Erre gondolva, őt hallgatva teljesen megnyugodtam, ezerszer megköszöntem neki, még Kuala Lumpurban is a reptéren. Mikor leszálltunk mondta, hogy azért ő is akkor a legnyugodtabb, mikor megérkezünk, de ez mindenkivel így van, amikor utazik. Mosolyogtam, amikor elváltunk, az járt a fejemben: “Micsoda találkozás! Ennek így kellett lennie.”

Kuala Lumpur

Büszkén belépve az országba a kis hátizsákommal (kb. 20 órám volt a következő gépig) elindultam megkeresni a Couchsurfing szállásadómat, aki kijött elém a reptérre, pedig elég későn érkeztem meg, majd hazavitt, és az otthona egy órára volt a reptértől. Ráadásul ő másnap dolgozott. Azt mondta, mivel nem maradok sokáig, így szeretett volna jobban megismerni, azért is jött ki a reptérre, hogy legyen időnk utána az autóban beszélgetni. Aztán kiderült, hogy öt évig volt pilóta, így mesélt a turbulenciáról kicsit. Ezenkívül kiderült, hogy dolgozott már ezerféle állásban, így kaptam karrier tanácsadást, életvezetési tanácsokat, repüléssel kapcsolatos nyugtató tanácsokat. Az egyik legfontosabb mondata a honvágyról szólt: “Azok akik otthonról távol vannak, mind átélik a honvágyat. A honvágy nehéz dolog, azok, akik átélik, erős emberek. Mert ez is az élet része.”

Másnap reggel metróztam a városközpontig, hogy egy másik Couchsurfing-essel töltsem a napot. Egy fiatalabb egyiptomi egyetemista srác volt, aki itt tanul Malajziában és péntekenként éppen nem csinál semmit, így mondta hogy szívesen megmutatja a várost. Természetesen a Petronas tornyoknál kezdtük, majd elmentünk a központi piacra, megnéztünk egy parkot, bazárt. Dél körül leültünk a központi piac étkezdéinél és körülbelül 2 órán át beszélgettünk.

Hasonló volt a humorérzéke az enyémhez, így igazán jól kijöttünk. Miután a posta épületében az ima szobába mentem be a mosdó helyett, olyan jót nevettünk, hogy még jobb barátok lettünk.

Amikor négy körül lekísért a metróhoz, nagyon ideges voltam, hogy megtalálom-e hol kell átszállnom, kiérek-e időben a reptérre. Emlékszem, mintha a gondolataimban olvasott volna. Mosolygott, és csak annyit mondott:

“Higgy nekem,minden ott lesz, ahol mondtam, és kint leszel időben a reptéren.” – igaza lett, természetesen.

A reptérre tartva megint szomorkodtam, hogy csak ennyi időt töltöttem itt, de ugyanakkor boldog is voltam, hogy itt lehettem és megismerhettem ezeket az embereket. tudtam, hogy a srác a repülőn, a szállásadóm, és a városban körbevezető srác is a TERV része volt. Velük találkoznom kellett, amit mondtak, azt hallanom kellett. Ezzel a gondolattal ültem fel a repülőre, és voltam teljesen nyugodt öt és fél órán át. Megleptem magamat is. Visszakaptam a nyugodtságomat, amim volt azelőtt a nem túl jó repülős élmény előtt. Újra nyugodtan filmezhettem, és várhattam izgatottan milyen kalandok várnak még rám, és hogyan fogom megélni őket az én furcsa személyiségemmel. Mert sokszor úgy érzem nekem minden lassabban, és nehezebben megy, de ilyenkor arra gondolok, legalább BIZTOSAN.


Találkozások: pillanatok, amikor megosztjuk a múltat, a jelent és a jövőt másokkal. Találkozások, amelyek megváltoztathatják az életünket. 



Vietnámi fiatalok – kezükben a jövő

gondolatok az oktatásról, gazdasági növekedésről

Az éves GDP növekedés Vietnámban az egyik legmagasabb a világon, jelentős a külföldi befektetők aránya, élen jár az agrárszektor, de említést érdemel az olajtermelés is. A helyiek barátságosak, befogadóak, a természet gyönyörű, és rengeteg a kiaknázatlan lehetőség. Milyen gondok merülnek fel mégis az országban, és mivel küzdenek a fiatalok, a jövő generációja?

Oktatás

Vietnám kiemelkedő helyen szerepel az oktatás terén a Dél-Kelet Ázsiai régióban, de a globális listán is. GDP-jének körülbelül 6%-át költi oktatásra. Emögött a helyezés mögött azonban több mindent érdemes megvizsgálni.

A helyezéseket az OECD által kiadott PISA felmérés alapján készítik, amelyet 15 éves diákok eredményei alapján számítanak. A mintában azonban felfedezni vélnek egy apró hibát: hogy a diákok több, mint fele kiesik az oktatásból még 15 éves kora előtt. Állami iskolában alsó-tagozatban tanulni ingyenes, de fizetni kell a könyvekért, illetve az egyenruháért, ezt pedig a szegény családok nem engedhetik meg maguknak (*). A felső tagozatban már szedhetnek díjat az iskolák, így innentől a szegény családok gyermekei kiesnek az iskolákból, vagyis még jóval 15 éves koruk előtt. Így a szegényebb, alacsonyabban teljesítő gyerekek már nem vesznek részt a felmérésben, míg a tehetős, igyekvő (vagy csak sok korrepetáláson és külön órán tanuló) gyerekek feljebb tolják az eredményeket. A tehetősebb családoknál nemzetközi iskolákba küldik a gyerekeket a magas tandíjak ellenére, mert úgy gondolják ott magasabb szintű oktatásban lehet részük, illetve könnyebb az idegennyelvek tanulása, mint az angol vagy a francia.

A diákok remek eredményeket érnek el matematikából és a különböző tudományokból, de mennyire tanulnak meg maguktól gondolkodni, ok-okozati viszonyokat felfedezni? A gyerekek megtanulnak egy kérdésre válaszolni, de ha egy kicsit megváltoztatom a kérdést, akkor már nem értik meg.

A tanár-asszisztensem sokszor kérés nélkül lefordította a mondataimat, tehát a gyerekeknek gondolkodni sem kellett, csak a szokásos választ mondani. How old are you? I am 7 years old.

Egyszer volt egy tanár-asszisztensem aki annyira ideges lett, hogy vonalzóval kezdte el ütni a gyerekeket. Az egyik leesett a székről, én pedig odarohantam, hogy segítsek neki felállni. Amikor azonban a kezemet nyújtottam, ő védekezett, megijedt, hogy én is meg fogom ütni.

Azt az órát sajnos sosem felejtem, ilyen módon semmiképpen nem kellene tanítani a gyerekeket.

*Óvoda:kb. 1300Ft/hó, alsó tagozat: ingyenes, felső tagozat és középiskola kb1300-1500Ft/hó, (állami) +ezen felül jönnek a könyvek, az egyenruha, egyéb
Magán óvoda akár 120 ezer Ft-ba is kerülhet, miközben egy átlag lakos fele ennyit keres havonta. Felső-tagozat és középiskola 1300-1500Ft/hónap
Egyetem: 60ezer Ft/szemeszter – től (Gyógyszerész szak, Ho Chi Minh város), 2,5 millió Ft/szemeszter-ig terjed a díja
(ezek az információk az egyik volt diákomtól származnak, a díjak gyerekenként számolódnak) A tantárgyak nagyjából megegyeznek az otthoniakkal, + alsó tagozatban van Erkölcstan, felső tagozatban Állampolgári ismeretek, Műszaki tudományok, középiskolában pedig katonai oktatás és tréning
Költségmentesség/Ösztöndíjak: hegyvidékről, szigetről származó, vagy etnikai kisebbséghez tartozó diákoknak, szegényeknek, katona szülők gyermekeinek, egyedülálló szülők gyermekeinek lehetséges. Ebben az esetben azonban csak az iskola díját engedik el, a tankönyvekért, az egyenruháért fizetniük kell. A nagyon szegény családoknál azonban az is problémát jelenthet, hogy a gyerkekek eljussanak valahogyan az iskoláig, illetve legyen valaki, aki elmegy értük.

Munkanélküliség

Ugyan a statisztikák szerint alacsony, 2-3% közötti a munkanélküliség az országban, a legtöbben vidéken gazdálkodással foglalkoznak, amiből sok bevételük nem származik. A munkaképes korúak között aki nem termel bevételt, az számít munkanélkülinek, azonban már egy nagyon kevés bevétel generálása is elég ahhoz, hogy valaki munkavállalónak számítson (például lehet egy gyümölcsfájuk a kertben, aminek a termését a házelőtt árulják), ez lehet az oka az alacsony munkanélküliségi rátának. A munkanélküliségnek, vagy alacsony bérű munkáknak az oka lehet az oktatás, képzettség hiánya, ami az előző részben kifejtett okokból hiányozhat sok felnőtt életéből. Az egyik legnagyobb probléma az, hogy azok a szülők, akik nem jártak iskolába, maguk sem fogják iskolába iratni a gyerekeiket, sőt ezek a szülők valószínűleg meg sem engedhetnék maguknak. Azok a gyerekek, akik nem járnak iskolába, a turista negyedbe mennek,  hogy karkötőket áruljanak (vagy bármi mást), a turisták pedig megveszik, mert megsajnálják a gyerekeket. Nem sokan olvasnak utána annak, hogy ezzel pont az ellenkezőjét érik el. A gyerekek bevételt hoznak a szülőknek, így több okot adnak arra, miért ne irassák be őket az iskolákba.

Küszöbön a változás?

Az egyik non-profit, aminek december óta tagja vagyok a hátrányos helyzetű szülőknek és a gyerekeknek próbál segíteni. Az FFSC (Friends For Street Children) alapítvány ingyenes angol oktatást nyújt a rászoruló gyerekeknek, programokat szerveznek, illetve a munkanélküli szülőknek munkát adnak. Sokak a lakhatást sem tudják megoldani, így kórházakban alszanak,mert az ingyenes. Az egyik project a szülők által kézzel készített textil-termékek árusítása, amelyet négyen próbálunk feldobni (marketingelni) a szervezetben, egyelőre kevés sikerrel. A szervezet maga azonban sokat segít a gyerekeknek, többek oktatását is finanszírozzák a szponzorok segítségével, illetve a tehetősebb önkéntesek szülei is segítenek a programok finanszírozásában.

Az önkéntesek toborzója maga is a szervezet által jutott előre, itt tanult angolul és ez a legnagyobb motivációja. Szerinte az egyik probléma, hogy az önkéntesség nem túl erterjedt Vietnámban, magam is sok olyan emberrel találkoztam, akinek az első kérdése az volt, hogy “Na de mit kapok ezért?”.  

Szerinte az oktatásban részt vevő fiatalok és a betelepülő magasabb szintű oktatásban részesült külföldiek fogják az országot előrébb vinni. Az itteni fiatalok elég család-centrikusak, vagyis nem sokan terveznek külföldre költözést, 10-ből 1 diák gondolkozik külföldi szemeszteren, vagy gyakorlaton, de ők is Vietnámban szeretnének élni hosszú-távon. Másik ok persze, hogy amíg útlevelet 18 éven felüli személy egyszerűen igényelhet kicsit kevesebb, mint 4000 forintért, addig egy vízum megszerzése már sokkal nehezebb. Vietnám nem csak az ázsiai országok között, de a világ országai között is az egyik leggyengébb útlevéllel rendelkező ország, ami azt jelenti, hogy a világ országai közül 56-ba léphet be vízummentesen, vagy érkezéskor igényelhető vízummal (összehasonlításképpen a magyar útlevelünkkel ez a szám 162).

Forrás:

  • Education in Vietnam: very good on paper (Financial Times,11/10/2018)
  • Passport index
  • Beszélgetések volt diákjaimmal


Danisa Giảm giá

élményeim süti-kóstoltató hostess-ként a vietnámi “tesco”ban

A Holdújév ünnepe Vietnámban 2019-ben Február 5-e, ekkor nagyon sokan vesznek kekszet, talán olyan, mintha nálunk karácsonykor szaloncukor-promóció lenne. Mostanában mindenhol azt hallottam “Boldog Új Évet”, hiszen közeledik a TET (Tet Nguyen Dan – Holdújév), idén a Malac éve. Ebből az alkalomból szervezett keksz-promóciót a Danisa márka, így lehettem néhány hétvégén Danisa hercegnő az egyik szupermarketben.

Danisa – a keksz/cég neve

Giảm giá – azt jelenti “akciós”, úgy ejtik “Nyámjáá”, nekem mindig úgy hangzott, mint a Nyamm Nyamm

A casting és a kezdetek

November végén kicsit kevés volt a helyettesítős lehetőség, nem sokszor hívtak tanítani, és megijedtem, hogy nem lesz munkám. Csatlakoztam minden létező facebook oldalhoz, és keresgéltem. Az egyik csoportban “Saigon casting for foreigners” találtam rá a lehetőségre, húsz modellt kerestek keksz-kóstoltató hostess-nek szupermarketekbe másfél hónapon keresztül minden hétvégére. Amikor írtam a szervezőnek, másnapra már hívtak is a válogatóra, elvárás volt a csinos ruha, magassarkú (ezt a válogatásra kérték, utána a munka közben már lehettem balerina cipőben). Természetesen nekem egyik sem volt, ráadásul aznap tanítottam egy iskolában, így az unalmas tanítónénis ruhámban tudtam csak megjelenni. A válogatás az ügyfél irodájában volt egy meeting room-ban, körülbelül négyen ültek a hosszú asztalnál. A falon volt egy vonal, olyan magasnak kellett lennem, így jól kihúztam magam. Volt pár kérdésük, hogy dolgoztam-e már hostess-ként és mit csinálok a mindennapokban. Mondtam, hogy önkénteskedem és tanítok. Sokat mosolyogtam, és próbáltam a legjobbat adni. Amikor hazaértem, már kaptam is egy üzenetet, hogy az ügyfél kiválasztott és bekerültem. Visszagondolva, lehetséges, hogy nem volt elég jelentkező, de nekem akkor abban a pillanatban, nagy örömöt jelentett az a szó, hogy “kiválasztottak”.

Nehéz volt elfogadnom, hogy majdnem két teljes hónapon át nem lesz szabad hétvégém. Azzal győzködtem magamat, hogy ezt kell tennem, hogy folytathassam még egy kicsit az utazásaimat. Ha visszamegyek Európába, akkor is szükségem lesz pénzre, mert mindenért fizetni kell. Eldöntöttem, hogy egy élményként és érdekes tapasztalatként élem meg az egészet. Mindenki egy különböző szupermarketben dolgozott, de azért reméltem, hogy nem egyedül fogok négy órán át ácsorogni. Nagy szerencsém volt, hogy a vietnámi lány, akivel dolgoztam 7 héten keresztül, tudott angolul. Ez az egész élményt, munkát megváltoztatta. Két supervisor volt velem mindig, ők hozták a ruhámat, utána fényképezték a munkámat órákon keresztül. Az első napon kiderült, hogy kicsi lett a ruha. Habár levették a méreteimet, mégis elnéztek valamit. Azon a szombaton alig vártam, hogy nagy levegőt vehessek, nem tudtam felemelni a kezemet és úgy mozogtam, mint egy robot. Aztán vasárnapra (egy napon belül) ezt megoldották.

A munka

Ötkor kellett találkoznom a supervisor-ral, aki hozta a ruhát. Átöltöztem, beállítottuk a hajamat (előre megadták, hogyan kell kinéznie), tettem fel rúzst (a teljes smink is elvárás volt), magamhoz vettem a telefonomat és a vizemet. A biztonságiaknál kaptam egy Emart (ez a szupermarket neve) badge-t, majd átsétáltam az áruház hátsó részén. Itt voltak az irodák, raktárak, étkező. 5.25-kor kellett becsekkolnom, ez azt jelentette, hogy készítettek rólam egy képet és elküldték az ügyfélnek. Volt egy “szájvédőm”, amit nem értettem miért kell viseljek, de hozzátartozott a munkaruhámhoz.

Megtanultam pár szót vietnámiul, hogyan invitáljam az embereket, hogy megkóstolják a kekszet. Két óra után kaptam 15 perc szünetet, 9.30-kor végeztem, és utána sorban álltam a biztonsági ellenőrzéshez, ahol megnézték lopok-e valamit . Ezt szerettem a legkevésbé, mert itt még 30-60 percet kellett állni, mielőtt kimehettem volna. Volt, hogy a hercegnő ruhámban leültem a földre, és olvastam a híreket a telefonomon, hogy teljen az idő. A későbbiekben már úgy dolgoztam, hogy folyamatosan mozgattam a lábam, áthelyeztem a súlyt a bal lábamról a jobbra, vagy a nagy szoknya alatt tornáztattam a lábamatkülönböző módon, így nem okozott gondot órákon át álldogálni, illetve a munka után nem fájt annyira a lábam. Eleinte sokat néztem az órát, de rá kellett jönnöm, hogy az egyáltalán nem segít. Koncentráltam a munkára, kínáltam a kekszet, mosolyogtam, és így telt az idő a leggyorsabban. Az utolsó öt napban már 1-re kellett menni, és 1.30-tól dolgoztam 9-30-ig, két 15 és egy 45 perces szünettel. A hosszú szünetben lehetett vacsorázni, ez 5-kor volt, a szupermarketben vettem valamit, és a dolgozók étkezőjében kellett megenni. Mind a kis, mind a nagyszünetekben is legalább 3 perc séta volt kimenni, így sokszor a legközelebbi helyen ültem le, vagy ettem. Volt, hogy elküldtek volna 5 perc szünetre, de mondtam, hogy annyi idő alatt nem érek ki és vissza, tehát sok értelme nincs. Persze ezzel sem foglalkozott senki rajtam kívül, csak én vagyok, aki az időhatékonyságra figyelt.

Történetek

Sok dolog járt a fejemben, miközben dolgoztam, ez is segített az idő eltöltésében. Voltak teljes kekszek a tányéron, meg töröttek. A darabokat a gyerekeknek kínáltuk, de sokszor a nagyot vették el. Itt sokszor a Marshmallow tesztre gondoltam, hogy aki a nagyobbat veszi el, az olyan, mint aki nem tudott várni a második pillecukorra és megette az elsőt. Azokat a gyerekeket, akik a kisebb darabot vették el, azokhoz hasonlítottam, akik tudtak várni a második pillecukorra. Nem tudom tudományosan van-e alapja, csak magamat szórakoztattam.

Sokszor nem kellett magamban eltölteni az időt, mert az emberek segítettek. Voltak, akik belemarkoltak a tálcán lévő kekszekbe, voltak akik perceken át bámultak, voltak akik angolt jöttek gyakorolni velem. Volt két nő, aki konkrétan megállt velem szemben és azt taglalta, mennyire fárasztó lehet itt ácsorognom, melyik országból jöttem, mennyit fizetnek itt nekem, jajj én szegény. Én nem éreztem magam annyira rosszul, mint ők. Mondtam, hogy nem beszélgetni vagyok itt. Amikor kérdezték, honnan jöttem, mondtam, hogy Danisa hercegnő vagyok Dániából. Ezzel sokszor egyértelművé tettem, hogy nem akarok ismerkedni. Egyszer volt egy srác, aki ötször visszajött, kétszer vett kekszet, a többi alkalommal csak magamról kérdezgetett. Például, hogy házas vagyok-e, meg mondta, hogy milyen szép vagyok. Kicsit őrültnek nézett ki, azon a napon nem mertem egyedül elhagyni az áruházat. Azért sokan voltak, akik amikor megláttak, csak annyit mondtak “WOW”. Volt egy házaspár, akik folyamatosan pakolták a kekszet a kosarukba, a férj pedig rámnézett és ennyit mondott “Azért vesszük ezt a kekszet, mert TE itt állsz”. Tehát a marketing működött. Aztán persze voltak a gyerekek. Sokszor úgy akarták elvenni a kekszet, hogy ne lássam, a kisebbek nem értek fel a tálcáig, volt, hogy kiütötték a kezemből, mert én nem láttam őket, és nekik kekszre volt szükségük. A kisebbek ahogy elvették, elejtették, vagy megkóstolták és visszatették, de olyan is volt, hogy egy apróság a szoknyámat rángatta. De azért voltak kedves gyerekek is, akik rámnéztek, mondták, hogy “Köszönöm szépen”!

Voltak azok a felnőttek, akik a hátam mögül osonva vették el a kekszet. Sokan nem mertek a szemembe nézni, valamiért még mindig idegen nekik a külföldi. Sőt, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. Volt, aki meglátott, lehajtotta a fejét és elsietett másik irányba. Persze olyanok is jöttek, akik fényképezkedni akartak velem, megesett,hogy úgy tervezte az illető, hogy ne vegyem észre. Na de miért? Nem értem most sem. Szóval, aki megkérdezte, hogy készíthet-e képet velem, azoknak mindnek igent mondtam, hiszen ez hozzátartozott a promócióhoz. Szépen mosolyogtam, mutattam a logót, pózoltam. Aki odaosont, majdnem kilökte a tálcát a kezemből, amikor észrevette, hogy megláttam, megijedt. Aztán átkaroltam, és mosolyogtam a fotósnak. Nem lett volna tehát semmi gond, ha nem “sunyi”ban próbálkozik.

Körülbelül a negyedik hétvégéig a szupermarket közepén voltunk, aztán átköltöztöttek a bejárathoz. Ez a promóció szempontjából nagyon pozitív volt, az emberek azonnal észrevettek, odajöttek hozzám, és az újévhez közeledve egyre többen pakolták a kekszeket a kosarukba. A bejárathoz közel volt az elektronikai részleg, ahol a hangfalak reklámozása céljából sokszor játszottak zenét, ez is segített nekem, hogy jobban teljen az idő.

Mit tanultam az egészből?

Rengeteget, magamról. Eddig is tudtam, hogy céltudatosan teszek dolgokat, de itt még inkább bebizonyítottam magamnak. Jó kapcsolatot építettem ki a munkatársaimmal és a supervisor-okkal is. Habár sokan nem beszéltek angolul, mindig megkérdezték, hogy vagyok és mosolyogtak rám, ha megláttak a szupermarketben. Tanultam néhány vicces, talán egyszer az életben majd hasznossá tehető kifejezést vietnámiul és önfegyelmet. Elég változó természetem van, és nem voltam benne biztos, hogy végig fogom-e csinálni. Bennem volt a büszkeség, hogy miért végeznék olyan munkát, amit diákkoromban végeztem? Mindezt eltörpítettem, és a lényegre koncentráltam. A célra, az eredményre. “Eyes on the prize”-
(Szó szerint Szemed a díjon) ami annyit tesz magyarul, hogy mindig a célra gondolj. Miért teszed azt, amit teszel? Egy esküvőre utazom Indiába,és nekem ez volt a motivációm, ezzel a fejemben éltem meg minden alkalmat a szupermarketben,és hoztam ki az egészből a lehető legtöbbet.

Talán egy álomnyaralásra gyűjtesz, talán egy új cipőre, talán egy könyvre, talán a mindennapokban szükséges dolgokra, rezsire? Gondolj arra, hogy milyen érzés lesz, ha meg lesz, éld át minden pillanatát az oda vezető útnak, hogy jobban tud értékelni, amikor ott leszel.

“Tarts ki! Semmi sem állhat az utadba, ha elég kitartó vagy. A tehetség nem elég. Láttunk már elég tehetséges embert, akik nem vitték semmire. Lehetsz zseni, de a meg nem értett zseni elcsépelt fogalom. A tanulás sem elég: a világ tele van lecsúszott lángelmékkel. Csak kitartással és céltudatossággal viheted valamire. ”

– Calvin Coolidge –

https://asuchange.com/2018/05/12/felelmeink/