Jó reggelt Vietnám, felkelés délben….
Még mindig nem tudok teljesen értelmes választ adni arra, hogy miért ide jöttem. Az első napokban még nagy szemekkel jár az ember, forgatja a fejét, hogy hol is van, kik is veszik körül. Életem eddigi legkényelmetlenebb ágyában aludtam a legjobbat (az ágy, mint egy fa íróasztal), pontosan 12 órát, így kezdődött a második nap. Amikor felkeltem, még mindig álmos voltam, talán ez a meleg hatása is, ebéd után is aludtam valamennyit, és vacsora után is egy keveset… Délután az egyik tanárral elsétáltunk a közeli piacra, ami ekkor elég üres volt (szieszta idő), de így is rengeteget elárult a séta a környékről. A külvárosban lakunk, ahol teljes mértékben megismerhetjük Hanoi mindennapjait. A séta alatt jól körbenéztem,az arcokat, a házakat, a motorokat, hihetetlen érzés itt lenni, és ebben élni. Az utcán megnéztek minket, mosolyogtak ránk, úgy éreztem mintha egy másik bolygón, vagy egy sci-fi-ben lettem volna. Az utcán száradnak a ruhák, miközben sétálsz, néha belátsz a családok nappalijába. Olyankor elszégyelltem magam, mert olyan volt, mintha besétáltam volna valaki házába. De a helyieket nem zavarja, náluk nyitva az ajtó, a motorokat is a nappaliba teszik, és ha bekukucskálsz, csak rádmosolyognak. Nem luxusnegyed, de aki Hanoi-ba szeretne jönni és megismerni az itteni életet, kultúrát, az töltsön időt a külvárosban.
A séta alatt találtunk egy érdekes kávézót, az egyetlen feltételünk a légkondicionáló volt, ami természetesen működött és kellemesen lehűtött minket. Mindeközben az utcaképet néztem: dudáló motorosok, autók, idős emberek cipekedése, koszos utcák. Van egy megmagyarázhatatlan hangulata a városnak, bár ezt még a második napon nem értettem annyira.
Az est fénypontja az volt, hogy elmentünk a közeli plázába inni valamit, mások pedig moziba mentek. Az odaút is izgalmas volt, mert már nagyobb úton is át kellett kelnünk (hűha!), de lassan mentünk és közel egymáshoz (legalábbis én közel a többiekhez). Az egyik tanár, aki velünk volt mindenkinek köszönt, az utcán vacsorázó emberek mosolyogva köszöntek vissza. Volt egy ház, ahol odahívták, és sörrel kínálták. Jót nevettem, jól éreztem magam, elbújtam és úgy éreztem mások háta mögé bújva elleszek. De ekkor az egyik italozó rám mutatott és azt mondta “Madame” – ekkor már oda kellett mennem, nekem is öntöttek sört, aztán a másik lánynak is, de mondtuk, hogy elfelezzük – nagyon frissítő volt ebben a melegben. Ezután a plaza-hoz értünk, ahol a régi házak és a luxus bevásárlóközpont együttes látványa arra ösztönzött, hogy készítsek egy képet (elnézést a rossz minőségért – a telefonom hibája :D).
Annyit tudok csak megosztani, hogy valami nagyon édeset ittam, szerintem csak cukor volt jéggel, – de az is lehet, hogy fagyasztott cukros víz (epres valamit kértem, ami tengerkék színben érkezett) ???. Abban biztos vagyok, hogy ezekből nem szeretnék inni a jövőben, inkább maradok a víznél (a csappvíz nem iható a városban, de ahol lakom, ott van víztisztító). Hazafelé beugrottunk egy boltba, vettem egy helyi sört 12.000 dongért (0,44 euró), majd hazaérve kibontottam a Pilóta kekszem- amit még Ferihegyen vettem – és az egyik tanárral elmajszoltuk.
Ekkor hallottam a városban élő patkányokról, amikről azóta is remélem, hogy nem szeretnének megismerni, és kikerülve a mosogatós alatti részt, a szemeteszsákokat, lábujjhegyen fél szemem becsukva megyek a konyhába, ha egyedül vagyok.
Körülbelül a negyedik héten a konyhában skype-oltam anyukámmal, a lábamat feltettem a székre. Hirtelen elszaladt a patkány a szék alatt, én kicsit felugrottam, anyukám pedig megijedt. “-Semmi baj, anyu, csak itt szaladt a patkány!” “- Jajj, kislányom, gyere már haza!”
Mindezek ellenére a második napon is nagyon jót aludtam, és a harmadik napon már felkeltem 8.30-kor. Kilenctől volt az első magánórám (vagyis a második, mert az egyik szobatársam már kérte, hogy beszélgessek vele – ezt is vehetjük magánórának), a diákommal kimentünk a közeli kávézóba, azt kérte, hogy csak beszélgessünk mert a nyelvtan túl nehéz neki (Thang, aki később megházosodott, és meghívtak az esküvőre).
A következő reggel is szokásosan kezdődött, amikor a ház elhagyásáról volt szó: átkelés az utcán, hogy eljussunk a kávézóig. Már az első napon feltűnt, hogy nem lesz nekem könnyű átkelni az utcán egyedül, már ha valaha is sikerül (spoiler: a negyedik napon sikerül), de úgy gondoltam, ez is csak egy félelem, egy akadály, amelyet le kell győznöm. Ha a változásról írt történetemre gondolok, akkor itt meg kell említenem, hogy már az első perctől változok. Az első napon még valóban féltem átkelni az úton, a negyediken már egyedül sikerült, sőt a belvárosban is ment (ott még nem egyedül, az majd később jön). Mielőtt tovább mesélném a harmadik nap eseményeit, fontos megemlítenem, hogy amiket itt leírok, azt leginkább azért teszem, mert egy nagy változáson megyek keresztül és szeretném megosztani.
Nem az a típusú ember vagyok, aki vakmerően kiugrik egy repülőből, inkább az a típus, aki eldönti, hogy ki akar ugrani a repülőből, mert az menő – aztán azért ugrik ki mert már fent van és nincs visszaút...
Később ezekre a napokra úgy emlékszem, hogy sokat aludtam és valahogy elteltek. A leghasznosabb dolog amit magammal hoztam a jód volt, az első héten ugyanis sikerült megégetnem magam. A nyoma örökre beégett a lábamba…
– nagymamaként elég lesz a lábamat megmutatnom az unokáknak, és elmondani, hogy melyik seb melyik országból való (van majdnem mindenhonnan, ahol eddig éltem)
Folyt.: Az első hétvége
asUchange 