Kategória: Gondolatok

Vagyok elég jó

Nálad is előfordul, hogy megszólal a belső hang: “Nem vagyok elég jó?”

Ahhoz, hogy felszabadítsuk önmagunkat a régi negatív üzenetektől, egy utazáson kell részt vegyünk, egy olyan utazáson, amihez helyileg sehová sem kell utaznunk, csak a kemény munkára – ami szükséges mindehhez – kell felkészülnünk.

Maximalizmus és a belső motiváció

A gondolat, hogy nem vagyok elég jó, sokszor megmutatkozott az életemben, de valahogy a hajtóerőmmé is vált. Ha négyest kaptam az iskolában, elszomordtam, haragudtam magamra, és többet tanultam. Volt, hogy belefájdult a fejem. Egy földrajz témazáróra készülve teljesen rámtört a pánik: “Nem tudom megtanulni.” vagy “El fogom felejteni”. Igen, néha annyira izgultam, hogy mire a dolgozathoz jutottam, teljesen kiesett minden és nem tudtam fókuszálni. Miközben pánikba estem a könyv felett, a nagyobbik bátyám azt mondta: “Csukd be a könyvet. Tarts szünetet” – “Szünetet?”- teljesen kiakadtam, hogy mondhat ilyet! Ha nem tanulok folymatosan, akkor nem kapok jó jegyet. És valamiért úgy gondoltam ott kell üljek a könyv felett ameddig bele nem görnyedek.

Az érettségi után, de még az eredmények kihirdetése előtt azt mondtam a barátaimnak, hogy az a rémálmom volt, hogy 4-es lesz a matek érettségim. Ők rámnéztek, majd legyintettek. “Ugyanmár! Nekünk az a jó álom”.  Ez elgondolkodtatott. Az én mércém miért tért el ennyire az övéktől?

Sok hasonló történetem van, és csak arra tudok gondolni, mekkora utat tettem meg ahhoz, hogy ezen változtassak. El kellett fogadnom azt az énrészt, aki mindezt a fejembe súlykolta. El kellett fogadnom, hogy az első lépésként fel kell ismernem azokat a helyzeteket, amelyekben túl sokat várnék el magamtól. Amikor túldolgoznám magam. Ma már fontosnak tartom a szünetet, a pihenést, hiszen rájöttem arra, mennyire nélkülözhetetlen mindez a jobb teljesítményért, a jobb eredményért. Mert nem az számít, hogy több órát dolgozok-e, mint kellene, hanem, hogy azok az órák amikben teljes mértékben fókuszálok, minőségileg jobbak-e, mintha mennyiségben dolgoznék többet? Kipihenem-e magamat teljesen a munka végezte és a reggeli kezdés előtt?

Olyan helyen dolgozok, ahol számokban lehet mérni a teljesítményemet, mindenki látja mennyit, mennyi idő alatt és hogyan teljesitettem. Én is. Ez az elején stresszt okozott, megszólalt a belső énem, és jött a negatív gondolatokkal. Gyorsan el kellett hallgatttatnom, és a megoldásra fókuszálni. Sokszor követtem el hibát és követek el. De már kevesebbszer jön elő az a gondolat, hogy nem voltam elég jó. Inkább elfogadom, hogy hibáztam, ember vagyok, vannak rossz napjaim, mint mindenki másnak. Ilyenkor inkább megvizsgálom, mik voltak a körülmények, mi okozta, hogyan tudom a lehető legjobban megoldani a kialakult helyzetet, kijavítani a hibámat, és mit tudok tenni azért, hogy a jövőben ez ne forduljon elő.

Nevezd el a belső hangod!

Egy önfejlesztő meditációban kaptam azt a feladatot, hogy nevezzem el azt a hangot, ami a fejemben a negatív gondolatokat hozza fel önmagammal kapcsolatban. Az én hangom a “Bla Bla” nevet kapta. Sokszor csúszott ki a számon a “De hülye vagyok!” kifejezés, ami inkább azt az üzenet kellett volna hordozza, hogy ügyetlen voltam, kelekótya, vagy csak valamit elnéztem. Viszont ez a mondat sokszor rosszabb érzéseket keltett bennem, azt, hogy valóban hülye voltam. Ezen pedig változtatnom kellett. Amikor BlaBla “megszólalt”, mindig hangosan ki kellett mondanom, hogy BlaBla maradjon csendben. Ez az első napon elég vicces volt, de azonnal érezhető volt a hatása a gyakorlatnak. BlaBla mintha tényleg le lett volna szólva, elhallgatott, és bennem sem jött elő a rossz érzet, ami előtte felmerült ezekben a szituációkban. Átfogalmaztam a negatív gondolatát egy jobban hangzóra. “Nahát, hibáztam, előfordul”. A belső hang a gondolatainkból táplálkozik, és nekünk kell átprogramoznunk, főleg ha a kezdeti években nem éppen azt az üzenetet mentette el magunknak, amiből építkezni tudnánk.  

Ne hasonlítsd magadat másokhoz!

Ezt is évekbe telt megtanulni, és nem tűnt el teljesen, csak már kevesebbszer fordul elő, mint azelőtt. Arra fókuszálok, hogy magamat csakis magamhoz hasonlítsam. Teljesen felesleges magamat a szomszédhoz hasonlítani, vagy egy hírességhez, mert neki és nekem teljesen más a hátterünk, az élethelyzetünk, a személyiségünk. Nem nézhetek ki úgy, mint más, mert nem ugyanazok a szüleink. Más a “felszereltségünk”, így más eszközökkel dolgozhatunk egy-egy cél elérésén. Ezt el kell fogadnunk. De ez nem azt jelenti, hogy nem lehetünk sikeresek valamiben, amiben XY már sikeres. Sokszor nézegetem magasabb pozícióban lévő kollégák Linkedin profilját, vagy egyenesen meghívom őket egy kávéra (jelenleg e-meeting keretében), és megnézem, mit tanult, volt-e valami kurzus, tanfolyam amit elvégzett és többet adott neki, ami hozzásegítette, hogy ott legyen ahol. Hiszen én is kereshetek hasonlót, fejleszthetem magamat azokon a területeken, amik nekem még hiányoznak ahhoz, hogy előléptessenek, vagy abba a pozícióba kerüljek, amiben egy kolléga már ott van, de én még nem. Kérhetek visszajelzést a főnökömtől, hogy hogyan tudok bizonyos készségeket feljeszteni, vagy megszerezni. De minden esetben a tegnapi önmagamnál kell jobb legyek, nem az XY-nál.

Dolgozz azon, hogy jobb legyen!

Jobb lettem-e, mint voltam? Ha nem, akkor miért? Legtöbbször a válasz az, hogy nem dolgoztunk azon, hogy jobb legyen. Vagy nem eleget. Tennünk kell azért, hogy jobb legyen a jövőnk. De természetesen az sem mindegy mit teszünk. Tudnunk kell, mit szeretnénk elérni, és azért mit kell megtennünk. Ha nincs teljesen kialakult képünk arról, mit szeretnénk, gondolkodjunk el azon, mit nem szeretnénk. Az is segíthet, legalább abban, hogy kitaláljuk, megtervezzük, mit kell ahhoz tennünk, hogy amit szeretnénk elkerülni, az ne is történjen meg. Ha pedig tudjuk mit szeretnénk, egyszerűbb dolgunk van. Már csak kitartás kell. Nekem például már évek óta motoszkált a fejemben az a gondolat, hogy szeretnék jobban  úszni. Több magántanárt megkerestem, aztán kifogásokat kerestem, hogy miért nem kezdtem el úszni tanulni. Igazából csak féltem, mert úgy gondoltam ciki felnőtt korban egy uszodában úszni próbálkozni, kapálózni a vízben. Aztán tavaly a körülöttünk lévő világ megváltozása többünkben kihozta azt az érzést, hogy merjünk még nagyobbat álmodni, és tegyük meg azt amit már rég szerettünk volna. Hetekig kerestem a megfelelő tanárt, de megérte. Néhány óra után már le is tudtam úszni a 25m-es távot, és már csak a technikámon kellett javítani. Miután a tanár minden órán videót késíztett, büszke szívvel nézegettem az első és utolsó óráim videóit. Leküzdöttem egy félelmet és jobb lettem valamiben. Csak így működhet.

Keress egy hobbit, vagy csináld amit szeretsz

Szeretem a munkámat, és az összes hobbimat, amit munka mellett végzek. De nem mindenki szereti a munkáját, és volt nekem is, amikor én sem szerettem. Kerestem egy hobbit, amit szerethettem helyette. Elkezdtem táncolni, és kemény munkával, de jó lettem benne. Vártam a munka végét, hogy mehessek a táncórámra. Feladtam a munkámat, hogy utazhassak, és ráébredtem, mennyire szeretek írni. Ha rossz kedvem van, írok, de ha jobb kedvem van, akkor is. Aztán sokszor csak visszaolvasom amit írtam, hiszen először mindent csak magamak írtam. Nem gondoltam, hogy azt majd mások elolvassák. Inkább csak azt szerettem volna, hogy magamat motiváljam. Ma pedig erre már egy tökéletes módszer lett. Sokszor visszaolvasom amit leírtam, és jobban is érzem magam tőle. Lehet, hogy nem mindenki szereti a munkáját, de szeretheti a hobbiját.

Légy szerény és büszke!

“Ha megdolgoztál a sikeredért, ha megdolgoztál az eredményedért,
Ha tudod, hogy saját magadnak, a csapatodnak, a munkádnak, a tehetségednek köszönhetően értél el valamit, akkor semmi baj nincs azzal, sőt! Kell, hogy megveregesd a saját válladat.
Kell, hogy azt mond: “Gyerekek! Megcsináltam!“. “
– D. Tóth Kriszta – Az álomötleted megvalósításáról

.

Ajánlott: Mindig lesznek, akik visszahúznak

Hírdetés

Lent vagy fent – Karanténolás

Már szinte minden ismerősöm volt tesztelni. Egymásnak adtuk át a tudnivalókat, elérkezett a „New Norm” azaz az „Új Norma” ideje, maszkban utazunk, kikerüljük az utcán szembe jövőt, de azért elmegyünk sörözni a barátokkal, mert egyébként túl unalmas lenne?

Egyszer lent, másszor fent. Mondják. Csak amikor lent vagyunk, nem látjuk, hogy mikor is leszünk már fent, aztán mikor fent vagyunk, elfelejtjük milyen is lent. Először csak meghúztam a csuklómat egy rossz mozdulattal a tollasozás közben, aztán karanténba kerültem, és végül napokig melegvizem sem volt. És én ezen egyáltalán nem szomorodtam el.

Amikor elmentünk a barátokkal vacsorázni, az volt a gondolatmenetünk, hogy „De jó lesz, eszünk valami finomat”. Nevetgéltünk, sztorikat meséltünk, mintha minden teljesen rendben lenne. Aztán másnap kaptam egy hangüzenetet, hogy az egyikünk beteg lett, később pozitiv lett a koronavírus tesztje is, ezért mindenkinek tesztelnie kell, vagy izolálni magát. Hát az utóbbit választottam, mivel annyi rossz történetet meséltek a tesztelésről. Persze mindenki ment mindenfelé, inkább teszteltek, én meg letöltöttem egy applikációt, és napi többször meditálni kezdtem.

„Már három napja meditálok” – meséltem a többieknek. Kinevettek. Hm, három napja? Valóban nem sok, de valahol el kellett kezdenem. Az egyik ismerősöm ajánlására az Insight Timer applikációt választottam, amin rengeteg meditációt lehet meghallgatni, illetve motivációs verseket, nyugtató zenéket, mindezt ingyen. A vezetett meditációk angol nyelven vannak, de szerintem már a sok nyugtató dallam miatt is megéri letölteni az applikációt.

Egyébként a tesztelés nem olyan rossz, mint mesélték. Lehet, hogy az egyperces légzésgyakorlat is segített, amit a sorban állás alatt csináltam, hogy nyugodt maradjak a mintavétel közben. De ha odakerülnél te is, hogy tesztelned kell, ne aggódj, vegyél egy mély levegőt: „Menni fog!”

Volt egy félbehagyott Coursera kurzusom is „The Science of Well-Being” vagyis „A jóllét tudománya”, amit még májusban kezdtem el, 10 hetes kurzus, és valamiért a második héten lemaradtam. Úgy gondoltam megvan a remek alkalom, hogy ebbe is újra belevágjak, így újra elkezdtem a Yale professzornő, Laurie Santos videóit nézegetni. Aztán újra rájöttem, mennyire is jó ez a tanfolyam.

“Nem változunk egyik napról a másikra, nem leszünk boldogok holnap, mert ma eldöntöttük.

De ha teszünk érte, ha meg akarjuk magunkat ismerni, azt az embert akik vagyunk, akivel a legtöbb időt töltjük, akkor közelebb kerülünk a saját boldogságunkhoz.“

asUchange gondolatok (Önmagunk mergismerése és a boldogság keresése)

A videók angolul vannak, de lentebb írok majd egy ajánlót a könyvekhez, amik a témába beleillenek. A kurzus alatt leginkább arra mutatnak rá, hogy mennyire nem tesznek boldoggá minket azok a dolgok, amiket akarunk, és mennyire félre-gondoljuk azt, hogy mi is fog boldoggá tenni minket. Természetesen nem a tárgyak vásárlása, és a jobb fizetés is csak idő kérdése, és megszokjuk, vagyis többé már nem tesz minket boldoggá. Hiszen majd többet akarunk. HR-esként dolgozom mióta elhagytam az egyetemet, és bár nem ez volt a tanulmányaim középpontjában, ebben érzem magam jól. Láttam és látom az emberek fizetését, és nekem nem mutat sokat, hiszen sokszor azt is láttam, mi van mögötte. A karácsony előtti időszakban a legjobban keresők között is sokan előleget kértek, sorban jöttek a hiteligazoláshoz kitöltendő formok, és a stressz az arcokon. Vagyis kereshetünk milliókat, ha azt nem tudjuk beosztani, jól elkölteni, és kereshetünk sokkal kevesebbet is, ha mellette nem vágyunk drága tárgyakra és az élmények, a barátok társasága boldogabbá tesz bennünket. Egy évig utaztam egy 11 kg-s hátizsákkal, amiben nem volt sok ruha, és valóban, Ázsiában meleg volt, de amire rájöttem, hogy nem a drága dolgok és a tárgyak birtoklása fog boldogabbá tenni, hanem az élmények. Egyelőre az ötödik héten tartok, de szeretném végigcsinálni a tanfolyamot, rengeteg ötletet nyerhetek belőle.

Miután online bevásároltam, és rengeteg jó programot terveztem magamnak a karantén időszakomra, elromlott a bojlerem. Szegény embert az ág is húzza. Hát ebben az időszakban természetesen a szerelő is csak pár nap múlva tudott jönni, így megoldást kellett találnom. Egy vödörbe öntöttem melegvizet, és nomád módon ugyan, de „letusoltam”. Eszembe jutott, hogy Ázsiában milyen sokszor „fürdöttem” így, sőt még békás esővízben is.

Én már semmin nem akadok ki?

Nem mintha hiányolnám a felesleges idegeskedést, és a stresszt, megnyugtató, hogy a komfortzónám akkora körre megnagyobodott, hogy már nagyon sok apróságon fenn sem akadok. Anyukám azt mondta, én már a jég hátán is megélek. Hát azért ott lehet nem.

Pénteken reggel a klinikánál kezdtem a napom, a sátornál nagyon sokan álltunk sorban már fél 9-kor, egymástól 1,5 méter távolságban, maszkban. A várakozás gyorsan telt, vittem egy könyvet, illetve hallgattam pár meditációt. A mintavétel gyors volt és már mehettem is haza dolgozni. A tesztem végül negatív lett, és volt is egy megérzésem, hogy az lesz. Ettől függetlenül nagyon vártam az sms-t másnap. Megkönnyebbültem és egy kicsit aggódni is kezdtem. Ugye nem fogom abbahagyni azt a sok jót, amit a karantén alatt elkezdtem?

Ez csak rajtam múlik, és azon, mivel szeretném az időmet tölteni.

Lent vagy fent? Attól függ, honnan nézzük.

Bárhol is legyél, gondolj arra, hogy minden rajtad múlik, a hozzállásodon és a nézőpontodon!

Programok otthonra

Könyvajánló:

  • Daniel Gilbert – Rábukkanni a boldogságra
  • Mihaly Csikszentmihalyi – Az áramlat
  • Sonja Lyubomirsky – Hogyan legyünk boldogok? – Életünk átalakításának útjai tudományos megközelítésben
  • Cass R. Sunstein – Richard H. Thaler – Nudge – a pénzügyi válság után – – Jobb döntések egészségről, pénzről és boldogságról

 

12+1 hétvégi program ötlet

Nem csak a jelenlegi helyzetben, de úgy általában is vannak olyan napok, amikor nincs kedvünk, energiánk kimozdulni, mégis szeretnénk valami érdekes programot találni otthonra. Erre az esetre, illetve csak úgy magunknak, hogy vidámak maradjunk, gyűjtöttem össze néhány ötletet.

Mit csinálnak most a pingvinek, koalák, pandák? Lessünk be a világ állatkertjeibe élő kameráikon keresztül, hogy megtudhassuk!

Látogassunk el a Van Gogh múzeumba Münchbenben, a Berlini Nemzeti Galériába, vagy 32 másik híres múzeumba/galériába itt.

Minden álmunk, hogy élőben láthassuk az északi fények ragyogását? Izelítőül megnézhetjük élőben minden este itt. A kamera a kanadai Churchill városában, a Manitoba régió északi részén található.

Látogassunk el Disneyland-be!

Sir Patrick Stewart Shakespeare szonett felolvasását itt hallgathatjuk meg.

David Walliams minden nap felolvas egy gyermekkönyvet a twitteren.

Testmozgásra vágyunk?

Tara Brach meditáció angolul, vagy meditáció magyarul itt.

Élő közvetítések koronavírus idején: színház, koncert, meseolvasás (magyar facebook oldal)

Az Operaház fantomja musical 25 éves jubileumi londoni előadása 2020 április 18 és 19-én ingyenesen megtekinthető!

Tanuljunk valami újat!

Online filmek, sorozatok (angolul) itt.

+1 Támogassunk egy jótékonysági szervezetet online játékkal!

  • Játsszunk kvízt és támogassuk a Világ Élelmezési Programot!
  • Játsszunk és támogassuk az éhező kutyusokat!
  • Kvízjáték a COVID-19 vírus elleni védekezés támogatásáért!

A lista akár végtelen is lehetne, tegyük hasznossá és élvezetessé a hétvégét és válasszunk valami különleges programot!

Szép hétvégét mindenkinek!

Forrás: secretldn.com és buzzfeed, illetve google keresés

5+1 indok arra, hogy miért Vietnám legyen a következő utazási célpontod!

Köszönjük, hogy leszokott

Kudarcok és sikerélmények a végső sikerig – Hogyan szoktam le a dohányzásról?

Gondolj egy sikerélményre.

Legyen nagyobb, legyen kisebb. Bármi.

Sikerült reggel időben elindulnod? Átmentél egy vizsgán? Előléptettek? Sütöttél egy finom sütit? Eljutottál álmaid városába? Az élet tele van sikerélményekkel, amelyeket magadnak köszönhetsz! Gondolj a jövőbeli nehézségekre azzal a gondolattal, hogy már mennyi mindent elértél és véghezvittél az életedben!

Legyőzni a lehetetlent. Legalábbis pár éve még a lehetetlennek neveztem. Azt mondtam magamnak, hogy megpróbáltam, nem sikerült. Többször. Nem ment. Sokan voltak körülöttem dohányosok, és ők természetesen nem támogattak. Nyolc év után mégis letettem a cigit. A következő történet nem arról szól, hogy hogyan tedd le a cigit, ha dohányzol, hanem arról, hogy mindent elérhetsz az életben, ha van benned kitartás és akaraterő.

Én sem értem miért lettem dohányos, és nincs is sok értelme az okokat keresni. A szüleim dohányoztak, ettől függetlenül és nem terveztem követni a példájukat egészen húsz éves koromig, amikor ez csak úgy megtörtént. Gyorsan váltam dohányossá, és évekig nem zavart. Aztán az ötödik évben már azért kezdett zavarni, mert szerettem volna minél többet mozogni, egészségesebben élni, de ez valahogyan nem fért össze a dohányzással. Ideje volt leszokni, és természetesen újévkor megfogadtam, hogy ennyi volt. Néhány hétig tartott, utána visszaszoktam. Nem használtam semmit, nem volt helyettesítő tevékenység, dohányzás naplót vezettem egy hétig, hogy megfigyeljem miért cigizek, aztán egyszer csak eldöntöttem, hogy mától már nem gyújtok rá.

Egy évvel később kórházba kerültem egy fertőzés miatt, és adódott egy újabb alkalom, hogy letegyem a cigit. Mivel nehezen jártam, nem tudtam elhagyni a kórházi ágyat, így elkezdhettem a dohánymentes életet.

Néhány hétig. 

Megint. 

Milyen bosszantó, amikor már másodjára is megbuksz egy vizsgán! Hát a akkor sem adtam fel! Újabb és újabb ötleteim lettek. Vettem Nikotinos rágót, de csak arra volt jó, hogy feltűnően jobb kedvem legyen. A Nikotinos rágóban ugyanis annyi volt a Nikotin, hogy kellemesen lenyugtatott és fülig érő mosollyal pötyögtem a laptopomon. 

A lényeg az volt, hogy ne adjam fel.

A nyolcadik évben már csak néztem, ahogy cigizek. A változásnak egy fontos pillanata, amikor ember rájön, hogy nem elégedett önmagával. Elkeseredtem. Nem tetszett, amit láttam. Ezért többet cigiztem. Még szomorúbb lettem, és még többet cigiztem. Belekerültem egy ördögi körbe és nem tudtam, hogyan fogok ebből kikerülni. 

Aztán jött a gondolat, hogy felmondok a munkahelyemen, és ez a gondolat akármilyen ijesztő is volt, csodálatos érzéssel töltött el. Azon a napon, amikor ezt eldöntöttem, mosollyal az arcomon feküdtem le aludni. A felmondás mellett sok új gondolat fogalmazódott meg bennem, tervezni kezdtem, ötleteltem arról, mit fogok csinálni és ez jó érzéssel töltött el. Tudtam, hogy a terv része lesz az is, hogy letegyem a cigarettát, de nem tudtam, hogyan csináljam. Eddig minden próbálkozás megbukott, mi legyen a következő módszer? 

Nem tudtam. 

Aztán egyik este volt egy álmom. 

Álmomban konkrétan eldobtam a cigit.

Tisztán emlékszem erre az álomra, és úgy gondolom egy üzenet is volt magamnak. Másnap reggel kimentem a villamoshoz és elhagytam a reggeli cigit. A szokásosat, amit a lakásomtól a villamosmegállóig szívtam. Aztán a másodikat, amit a metrótól a cég bejáratig. Megittam az első kávémat, és nem mentem ki utána cigizni. Emlékszem az első nap milyen nehéz volt, egy tréningen vettem részt, és a szünetben láttam, ahogy a dohányosok összegyűlnek, és mint az ezeréves barátok kimennek rágyújtani. Ott akartam lenni. Érdekelt, mi lehet a téma, nem akartam lemaradni, benn akartam lenni a VIP körben. Míg ők nevetgélve kimentek, én végig ültem egyedül a szüneteket. Egyedül. Kimaradtam.

A nap végén hazamentem, bámultam ki az ablakon, és letöltöttem egy App-ot, a Kwit-et.

Az első két hét nagyon nehéz volt volt. Azt mondták majd felszedek pár kilót, mert ez lesz a helyettesítő tevékenységem. A kollégám, akivel lejártam cigizni, megszólta, hogy már nem megyek vele.

“Hát, miattad egyedül kell lemennem!”

– mondta többször is haragosan, próbálta viccesen, de inkább zavaró volt.

Más sikere nem a mi kudarcunk. De ha a másik sikeréhez akár csak egy jó szóval is hozzájárulunk, akkor már részese lehetünk valaki sikerének.

Amikor felmondtam, még több rosszalló kommentet kaptam: “Leszokik a dohányzásról, most meg felmond” – túl sok volt a változás. Minden egyszerre jött. Nem ittam alkoholt hetekig, hogy könnyebbé tegyem a leszokást, a kávét viszont nem hagytam el. Mindig volt víz az asztalomnál, vagy a táskámban, ha cigizni szerettem volna, csak ittam egy nagy pohár vizet. Aztán teltek a napok, és az applikáció szorgalmasan számolta az órákat, a napokat, az el nem szívott cigiket…

Mindenből volt egy első. Egy első kint töltött este a barátaimmal, amikor nem gyújtottam rá, az első pohár bor, az első hazalátogatás, az első kártyázás az otthoni barátaimmal, akik mind cigiznek… 

Aztán jött az utazás. Három hónap után egy vietnámi diszkóban megkértem az egyik ismerősömet, hogy adjon egy slukkot, ami után tíz percig könnyezve köhögtem. Akkor jöttem rá, hogy mennyire nincs szükségem a cigarettára, megkönnyebbültem, megszabadultam egy régóta tartó rossz szokásomtól. 

Még egy év után is törtek rám álmok, amelyekben dohányoztam. Már tudom, hogy ez csak a leszokás része, az agyamnak is le kell szoknia, és az hosszabb idő, mint a fizikai leszokás. Hosszú utat tettem meg addig, amíg végül letettem a cigit, de megcsináltam.

Nekifutottam párszor, és el is buktam párszor. 

Viszont mindig tudtam, hogy újra fogok próbálkozni. 

Próbálkoznom kellett. 

Mert anélkül nem sikerült volna.

—

Mindig lesznek, akik visszahúznak

Újrakezdés 5 lépésben

“A rombolás áldás, mert az egyetlen út az újjáépüléshez.” — Ízek, Imák, Szerelmek c. film —

  • Reprezentációs ház (Prága)

Az újrakezdés egyfajta rombolás utáni újjáépülés, amelyet mindenki máshogy él meg. Azt jelenti, hogy előtte ott valamit elhagytunk, részese voltunk egy nagy változásnak, amelyet vagy mi okoztunk, vagy csak megtörtént. Legutóbb Kambodzsából kerültem Prágába, most Indiából…

Körülbelül tíz évvel ezelőtt megismertem egy magyar anyukát, akiknél vigyáztam néha a kisbabára. Akkoriban költöztem a fővárosba.  Elmesélte, hogy milyen nehéz volt neki új életet kezdeni, amikor vidékről a fővárosba költözött. Elmondta, hogy kapott a szüleitől egy üres lakást, és mivel tudja, milyen érzés új életet kezdeni egy bútorok nélküli lakásban, így szívesen nekem ad pár bútort, hiszen ők a férjével pont ezek lecserélését tervezik. Bár gyönyörűek voltak a bútorok, közel sem jártam egy saját lakáshoz. Ő pedig egyáltalán nem gondolta magát szerencsésnek, sőt, kudarcnak élte meg azt, hogy CSAK egy bútorozatlan lakást vettek neki a szülei. Minden hozzáállás kérdése, és nem csak úgy mondják, valóban így van. Mindenkinek más az újrakezdés, hiszen mindenki mást visz magával egy új élethelyzetbe. Sokszor újrakezdtem az életben (sokszor más országban), és eddig mindig valahogy könnyebb volt. Egy év utazás után ismét belevetettem magamat a multik világába, hogy a kalandvágyó személyiségemet össze tudjam egyeztetni a karrierista természetemmel.

Az elhatározás

Körülbelül egy évvel ezelőtt tettem meg Észak-Dél Vietnám útvonalát a hátizsákommal, és hosszú távú tervek nélkül, de annál boldogabban sodródtam az árral. Apró élményekben találtam meg a sikereimet, miközben egyre több fantasztikus emberrel ismerkedtem meg az úton egyre több csodálatos kalandot átélve. Az egyik élményem volt a cica-szitterkedés, amelynek köszönhetően kétszer – összesen 4 hetet – lakhattam egy modern háromszobás, medencés lakásban Ho Chi Minh városban.

A tulajdonosokkal megegyeztünk, hogy június közepétől 7 héten keresztül megint vigyázok a kis Sylvie cicára. Az eredeti terv szerint tehát májusban itthon lettem volna Európában, aztán pedig repültem volna vissza Vietnámba. Aztán jött a kérdés a fejemben: Minek? Az angol tanítást akkor élveztem a legjobban, amikor önkéntesként csináltam, a helyettesítések stresszesek voltak, és nem tudtam magamat hosszú távon ebben a pozícióban elképzelni. Szükségem volt egy kis állandóságra, változásra, megszólalt a belső hang: Itt az ideje egy kicsit hazamenni.

A tervezés – az első lépés

A tervezés párhuzamosan zajlott a kivitelezéssel. Először is le kellett mondanom a cica-szitterkedést, aztán haza kellett repülnöm Európába. A Vipassana meditációs tréning után április utolsó napján fájó szívvel elhagytam Indiát. Az Etiópiai légitársasággal repültem Bécsbe mindösszesen 91 ezer forintért, ebbe beletartozott egy 10 órás layover Addisz-Abeba repterén. A repjegyek nézegetve Budapestre a legolcsóbb jegy 160 ezer körül mozgott, így megnéztem Mumbai-ból hová lehet repülni a legolcsóbban szinte bárhová Európába, ahonnan már egy busszal, vonattal is hazajutok. Így kerültem Etiópiába.

Addisz-Abeba repterén láttam egy félretolt kiégett repülőt – kereshetnének egy új marketingest -, aztán háromszor körbejártam az egészet (nem volt túl nagy), hogy találjak egy működő konnektort. Internet néha volt, legtöbbször nem, kártyával nem lehetett fizetni, az étteremben pedig rideg kiszolgálás, érdektelen eladók, felszolgálók fogadták a turistákat. Naivan bementem egy szuvenír boltba, majd meglátva a 12 dolláros hűtőmágnest lassan, de biztosan elhagytam az árusító helyet. A reptérről bővebben Vándorboy oldalán olvashatunk.

Éjfél után indult a repülőm Bécsbe, addigra már nagyon fáradt voltam, így életemben először megtörtént, hogy felszállás előtt elaludtam a repülőgépen.

Pokorny Lia: Dolgok, amikért érdemes élni – egy volt a “repülőgépen felszállás előtt elaludni”

Amikor felkeltem, már nagyon rázkódott a gép, én pedig majdnem leestem az ülésből, és csak egy kérdés fordult meg a fejemben: Nem úgy van, hogy felszállás előtt a légiutaskísérő végigsétál és megnézi, hogy mindenki be van-e kötve?

15 eurórért utaztam Bécs-Szeged vonalon Flixbus-szal, és volt elég időm, hogy az Etióp főváros élményét halvány emlékké alakítsam – vagy legalábbis, hogy megpróbáljam.

Az átmenet

Ne felejtsük el, hogy az újrakezdés elején mindig van néhány hét átmenet. Ez az időszak lehet a legnehezebb a kivitelezésben, de mindig arra kell gondolni, hogy milyen jó lesz majd utána, amikor már belerázódtunk az új élethelyzetbe. Legyen az többé-, vagy kevésbé megszokott, legyünk kissé, vagy jobban tapasztaltabbak benne, a lényeg, hogy tudjuk Minden kezdet nehéz, később pedig már minden könnyebb lesz.

Nálam ez azzal kezdődött, hogy néhány hetet a családommal töltöttem, elláttam őket apró ajándékokkal – indiai édességekkel Guru Kripa boltjából, hűtómágnesekkel azokból az országokból, ahol jártam – , elmentünk színházba, mert bármilyen nehéz élethelyzetben legyen is az ember, a kikapcsolódás, a szórakozás fontos! Pokorny Lia előadásán (Dolgok, amikért érdemes élni c. darab) számtalan dolgot hallhattunk, amikért érdemes élni, én is elgondolkoztam, hogy engem mi motivál, illetve mik azok, amik nélkül el sem tudnám az életemet képzelni. Bár a darabban elég jól összeszedték az élet apró örömeit, én csak annyit tettem hozzá az egészhez, hogy milyen szerencsés vagyok az elmúlt pár hónapért, a kitartásért, az élményekért, az új barátságokért, na meg persze azért, hogy milyen gyorsan munkát kaptam Prágában (ismét).

A kidolgozás

Ha hátra dőlve lábat nyújtva tátott szájjal várjuk a sült galambot, nem fog a szánkba repülni.

“Ahhoz, hogy elérjük a várat, át kell úsznunk a vizes árkot.” — Ízek, Imák, Szerelmek c. film—

Mindenkinek mást jelenthet a kidolgozás, az én esetben először is munkát kellett találnom. Frissítettem a Linkedin profilomat, beleírtam az önkénteskedést az önéletrajzomba, majd elkezdtem munkákra jelentkezni. Néhány telefonhívás után pedig már el is kezdődtek a komolyabb interjúk, majd május 27-én megkaptam az első ajánlatot Prágából június 1-i kezdéssel. Nem hezitáltam, elfogadtam, költöztem. Bár a munkakeresés sokszor hónapokba is telhet, és a diploma megszerzése előtt valóban nehezebb is volt munkát találnom, próbáltam nyitott lenni a lehetőségekre, felkerestem a régi ismerősöket, elhíreszteltem, hogy munkát keresek. Természetesen az első munkanapon már azt számoltam hány szabadnapom maradt még utazásra idén, tehát nem tervezek otthon ülni a következő hónapokban. Most Prágai expat lettem, aki esetleg ide látogatna írjon nekem nyugodtan, ha pedig szívesen olvasnátok a városról, tavaly ajánlottam októberi hosszú hétvégére.

A jelen (a jövő gyermeke)

Nem terveztem konkrétan Prágába visszatérni, így alakult. Tudom, érzem, hogy van itt még tennivalóm, és ezért jöttem vissza. Találtam egy munkát, négy hét után már egy lakást is, a barátaim pedig már itt voltak. Így is nehéz volt az újrakezdés, de tudtam, hogy csak az első pár hét lesz ilyen, hiszen lassan visszarázódok. Nehéz visszaülni az irodai székbe egy év utazás után, de érzem a változást. A meditáció és az ottani tanítás segített abban, hogy nyugodtabban menjek be dolgozni, vagy kezeljem a kezdeti stresszt. Remélem nem fogom “csehül” érezni magamat, továbbra is álmodozó leszek, és erre biztatok mindenkit.

Talán nem kezdtél újra semmit mostanában, de gondolkozol rajta, hogy egy régi hobbit visszacsempéssz az életedbe? Hiányzik egy rég nem látott ismerős és ráírnál? Legyen a változás kicsi, vagy nagy, az, amit előidézhet, lehet sokkal hatalmasabb, mint gondolnád. 

Megérkezés Indiába

A layover

találkozások úton Indiába

Eljött az idő, hogy tovább lépjek és elinduljak a kis megszokott világomból, hátrahagyva Ho Chi Minh várost, és Vietnámot (bár lehet csak egy időre) elindultam Indiába. Az utazás maga azonban ismét megváltoztatott egy kicsit, az emberek, akikkel az úton összehozott a sors, tanítottak, meséltek, velem nevettek, átadtak valamit. Amikor elindultam, nem voltak magas elvárásaim, sőt, csak valahogyan oda akartam érni Új-Delhi-be. Couchsurfing-eltem Kuala Lumpurban és az egyetlen dolog a városban, ami érdekelt, a Petronas ikertorony volt.

Miért pont India? Az alap motiváció az egyik barátnőm esküvője volt, a vietnámi esküvő után ez volt a következő a nemzetközi esküvők listámon. Úgy döntöttem, eltöltök pár hetet ebben a “másik világban”, hiszen csak így nevezik azok, akik már voltak ebben az országban. Vietnámról is ezt mondták, és igazuk volt.

Belefér még egy világ az életembe? Meglátjuk.

Elindulás

Mióta októberben egy majdnem széteső repülővel utaztam Bangkokból Phnom Penhbe, vannak félelmem a repülőn. Két nappal indulás előtt már gyomorgörcsöm volt, aztán jött még a “Jajj elfelejtek valamit”, és a “nehogy lekéssem a gépet” sztori.  Csütörtökön délben még pénzt váltottam, ötkor pedig már teljesen izgatottan, idegesen, szomorúan és boldogan a reptérre tartottam. Természetesen a motortaxim alig talált meg, aztán a Domestic (vagyis országon belüli) reptérre vitt, de szerencsére csak 15 percet kellett sétálnom a nemzetközi reptérig. Leadtam a táskámat, amit tudtam, vagyis reméltem, hogy majd Delhi-ben újra látok; végül is mi a legrosszabb dolog ami történhet? Veszek új ruhákat, a biztosító meg kifizeti (természetesen a szerződésben foglalt ár-limitig). Szóval tényleg koncentráltam a pozitív gondolkodásra, de akkor is féltem magától a reüléstől. Azért, hogy jobban érezzem magam, cikkeket olvastam, amikből annyit tanultam, hogy ne igyak kávét, teát, csak vizet, az hidratál, illetve statisztikákat néztem, mennyire biztonságos repülővel utazni.

“Nyugi”

A repülés a második legbiztonságosabb utazási mód. És mi az első? Utazás lifttel. Hát ezen lehet vitatkozni.

Ahogy elindult a gép, rámtört a sírás. Az a sok ember, akit megismertem, az a sok ember, akiket meg fogok ismerni. Sírtam mert elhagyom Vietnámot, sírtam, mert boldog voltam, hogy micsoda élmények részese lehettem és lehetek. Sírtam, mert rámtört a honvágy. Hiányoztak a szüleim, az otthoni barátaim, a vietnámi barátaim, a barátaim a világ körül, de sírtam azért is, mert nem akartam elhinni, hogy mindez velem történik.

És aztán a repülőn valóban volt turbulencia, nem is kicsi, és sajnos nagyon ideges lettem. A hármas ülésben senki nem ült mellettem, csak eggyel arrébb, egy fiatalabb szőke srác,  megkopogtattam a vállát:

“ – Elnézést, nagyon félek, beszélgethetnék egy kicsit?” –  eléggé megleptem (egyébként magamat is), majd mosolyogva (“Mi a …” arccal) ennyit felelt :

“ – Ööhm…és miről szeretnél beszélgetni?”

“ – Például elmondhatnád, hogy ezerszer repültél már, és ez milyen biztonságos, meg a turbulencia csak átmeneti, ilyesmik” – rámosolyogtam, és reméltem, hogy ugyanilyen sorrendben megismétli.

Ennél sokkal többet kaptam. Nem csak megismételte, de valóban komolyan vette a “feladatát”. Azt mondta, gondoljak a papír repülőre. Gondoljak arra, hogy a papír repülőt eldobva is mozog a repülő, mert így repül. Így az, hogy mi is mozgunk, azt jelenti, hogy haladunk. Ha nem mozognánk, nem haladnánk előre. Erre gondolva, őt hallgatva teljesen megnyugodtam, ezerszer megköszöntem neki, még Kuala Lumpurban is a reptéren. Mikor leszálltunk mondta, hogy azért ő is akkor a legnyugodtabb, mikor megérkezünk, de ez mindenkivel így van, amikor utazik. Mosolyogtam, amikor elváltunk, az járt a fejemben: “Micsoda találkozás! Ennek így kellett lennie.”

Kuala Lumpur

Büszkén belépve az országba a kis hátizsákommal (kb. 20 órám volt a következő gépig) elindultam megkeresni a Couchsurfing szállásadómat, aki kijött elém a reptérre, pedig elég későn érkeztem meg, majd hazavitt, és az otthona egy órára volt a reptértől. Ráadásul ő másnap dolgozott. Azt mondta, mivel nem maradok sokáig, így szeretett volna jobban megismerni, azért is jött ki a reptérre, hogy legyen időnk utána az autóban beszélgetni. Aztán kiderült, hogy öt évig volt pilóta, így mesélt a turbulenciáról kicsit. Ezenkívül kiderült, hogy dolgozott már ezerféle állásban, így kaptam karrier tanácsadást, életvezetési tanácsokat, repüléssel kapcsolatos nyugtató tanácsokat. Az egyik legfontosabb mondata a honvágyról szólt: “Azok akik otthonról távol vannak, mind átélik a honvágyat. A honvágy nehéz dolog, azok, akik átélik, erős emberek. Mert ez is az élet része.”

Másnap reggel metróztam a városközpontig, hogy egy másik Couchsurfing-essel töltsem a napot. Egy fiatalabb egyiptomi egyetemista srác volt, aki itt tanul Malajziában és péntekenként éppen nem csinál semmit, így mondta hogy szívesen megmutatja a várost. Természetesen a Petronas tornyoknál kezdtük, majd elmentünk a központi piacra, megnéztünk egy parkot, bazárt. Dél körül leültünk a központi piac étkezdéinél és körülbelül 2 órán át beszélgettünk.

Hasonló volt a humorérzéke az enyémhez, így igazán jól kijöttünk. Miután a posta épületében az ima szobába mentem be a mosdó helyett, olyan jót nevettünk, hogy még jobb barátok lettünk.

Amikor négy körül lekísért a metróhoz, nagyon ideges voltam, hogy megtalálom-e hol kell átszállnom, kiérek-e időben a reptérre. Emlékszem, mintha a gondolataimban olvasott volna. Mosolygott, és csak annyit mondott:

“Higgy nekem,minden ott lesz, ahol mondtam, és kint leszel időben a reptéren.” – igaza lett, természetesen.

A reptérre tartva megint szomorkodtam, hogy csak ennyi időt töltöttem itt, de ugyanakkor boldog is voltam, hogy itt lehettem és megismerhettem ezeket az embereket. tudtam, hogy a srác a repülőn, a szállásadóm, és a városban körbevezető srác is a TERV része volt. Velük találkoznom kellett, amit mondtak, azt hallanom kellett. Ezzel a gondolattal ültem fel a repülőre, és voltam teljesen nyugodt öt és fél órán át. Megleptem magamat is. Visszakaptam a nyugodtságomat, amim volt azelőtt a nem túl jó repülős élmény előtt. Újra nyugodtan filmezhettem, és várhattam izgatottan milyen kalandok várnak még rám, és hogyan fogom megélni őket az én furcsa személyiségemmel. Mert sokszor úgy érzem nekem minden lassabban, és nehezebben megy, de ilyenkor arra gondolok, legalább BIZTOSAN.


Találkozások: pillanatok, amikor megosztjuk a múltat, a jelent és a jövőt másokkal. Találkozások, amelyek megváltoztathatják az életünket. 



Vietnámi fiatalok – kezükben a jövő

gondolatok az oktatásról, gazdasági növekedésről

Az éves GDP növekedés Vietnámban az egyik legmagasabb a világon, jelentős a külföldi befektetők aránya, élen jár az agrárszektor, de említést érdemel az olajtermelés is. A helyiek barátságosak, befogadóak, a természet gyönyörű, és rengeteg a kiaknázatlan lehetőség. Milyen gondok merülnek fel mégis az országban, és mivel küzdenek a fiatalok, a jövő generációja?

Oktatás

Vietnám kiemelkedő helyen szerepel az oktatás terén a Dél-Kelet Ázsiai régióban, de a globális listán is. GDP-jének körülbelül 6%-át költi oktatásra. Emögött a helyezés mögött azonban több mindent érdemes megvizsgálni.

A helyezéseket az OECD által kiadott PISA felmérés alapján készítik, amelyet 15 éves diákok eredményei alapján számítanak. A mintában azonban felfedezni vélnek egy apró hibát: hogy a diákok több, mint fele kiesik az oktatásból még 15 éves kora előtt. Állami iskolában alsó-tagozatban tanulni ingyenes, de fizetni kell a könyvekért, illetve az egyenruháért, ezt pedig a szegény családok nem engedhetik meg maguknak (*). A felső tagozatban már szedhetnek díjat az iskolák, így innentől a szegény családok gyermekei kiesnek az iskolákból, vagyis még jóval 15 éves koruk előtt. Így a szegényebb, alacsonyabban teljesítő gyerekek már nem vesznek részt a felmérésben, míg a tehetős, igyekvő (vagy csak sok korrepetáláson és külön órán tanuló) gyerekek feljebb tolják az eredményeket. A tehetősebb családoknál nemzetközi iskolákba küldik a gyerekeket a magas tandíjak ellenére, mert úgy gondolják ott magasabb szintű oktatásban lehet részük, illetve könnyebb az idegennyelvek tanulása, mint az angol vagy a francia.

A diákok remek eredményeket érnek el matematikából és a különböző tudományokból, de mennyire tanulnak meg maguktól gondolkodni, ok-okozati viszonyokat felfedezni? A gyerekek megtanulnak egy kérdésre válaszolni, de ha egy kicsit megváltoztatom a kérdést, akkor már nem értik meg.

A tanár-asszisztensem sokszor kérés nélkül lefordította a mondataimat, tehát a gyerekeknek gondolkodni sem kellett, csak a szokásos választ mondani. How old are you? I am 7 years old.

Egyszer volt egy tanár-asszisztensem aki annyira ideges lett, hogy vonalzóval kezdte el ütni a gyerekeket. Az egyik leesett a székről, én pedig odarohantam, hogy segítsek neki felállni. Amikor azonban a kezemet nyújtottam, ő védekezett, megijedt, hogy én is meg fogom ütni.

Azt az órát sajnos sosem felejtem, ilyen módon semmiképpen nem kellene tanítani a gyerekeket.

*Óvoda:kb. 1300Ft/hó, alsó tagozat: ingyenes, felső tagozat és középiskola kb1300-1500Ft/hó, (állami) +ezen felül jönnek a könyvek, az egyenruha, egyéb
Magán óvoda akár 120 ezer Ft-ba is kerülhet, miközben egy átlag lakos fele ennyit keres havonta. Felső-tagozat és középiskola 1300-1500Ft/hónap
Egyetem: 60ezer Ft/szemeszter – től (Gyógyszerész szak, Ho Chi Minh város), 2,5 millió Ft/szemeszter-ig terjed a díja
(ezek az információk az egyik volt diákomtól származnak, a díjak gyerekenként számolódnak) A tantárgyak nagyjából megegyeznek az otthoniakkal, + alsó tagozatban van Erkölcstan, felső tagozatban Állampolgári ismeretek, Műszaki tudományok, középiskolában pedig katonai oktatás és tréning
Költségmentesség/Ösztöndíjak: hegyvidékről, szigetről származó, vagy etnikai kisebbséghez tartozó diákoknak, szegényeknek, katona szülők gyermekeinek, egyedülálló szülők gyermekeinek lehetséges. Ebben az esetben azonban csak az iskola díját engedik el, a tankönyvekért, az egyenruháért fizetniük kell. A nagyon szegény családoknál azonban az is problémát jelenthet, hogy a gyerkekek eljussanak valahogyan az iskoláig, illetve legyen valaki, aki elmegy értük.

Munkanélküliség

Ugyan a statisztikák szerint alacsony, 2-3% közötti a munkanélküliség az országban, a legtöbben vidéken gazdálkodással foglalkoznak, amiből sok bevételük nem származik. A munkaképes korúak között aki nem termel bevételt, az számít munkanélkülinek, azonban már egy nagyon kevés bevétel generálása is elég ahhoz, hogy valaki munkavállalónak számítson (például lehet egy gyümölcsfájuk a kertben, aminek a termését a házelőtt árulják), ez lehet az oka az alacsony munkanélküliségi rátának. A munkanélküliségnek, vagy alacsony bérű munkáknak az oka lehet az oktatás, képzettség hiánya, ami az előző részben kifejtett okokból hiányozhat sok felnőtt életéből. Az egyik legnagyobb probléma az, hogy azok a szülők, akik nem jártak iskolába, maguk sem fogják iskolába iratni a gyerekeiket, sőt ezek a szülők valószínűleg meg sem engedhetnék maguknak. Azok a gyerekek, akik nem járnak iskolába, a turista negyedbe mennek,  hogy karkötőket áruljanak (vagy bármi mást), a turisták pedig megveszik, mert megsajnálják a gyerekeket. Nem sokan olvasnak utána annak, hogy ezzel pont az ellenkezőjét érik el. A gyerekek bevételt hoznak a szülőknek, így több okot adnak arra, miért ne irassák be őket az iskolákba.

Küszöbön a változás?

Az egyik non-profit, aminek december óta tagja vagyok a hátrányos helyzetű szülőknek és a gyerekeknek próbál segíteni. Az FFSC (Friends For Street Children) alapítvány ingyenes angol oktatást nyújt a rászoruló gyerekeknek, programokat szerveznek, illetve a munkanélküli szülőknek munkát adnak. Sokak a lakhatást sem tudják megoldani, így kórházakban alszanak,mert az ingyenes. Az egyik project a szülők által kézzel készített textil-termékek árusítása, amelyet négyen próbálunk feldobni (marketingelni) a szervezetben, egyelőre kevés sikerrel. A szervezet maga azonban sokat segít a gyerekeknek, többek oktatását is finanszírozzák a szponzorok segítségével, illetve a tehetősebb önkéntesek szülei is segítenek a programok finanszírozásában.

Az önkéntesek toborzója maga is a szervezet által jutott előre, itt tanult angolul és ez a legnagyobb motivációja. Szerinte az egyik probléma, hogy az önkéntesség nem túl erterjedt Vietnámban, magam is sok olyan emberrel találkoztam, akinek az első kérdése az volt, hogy “Na de mit kapok ezért?”.  

Szerinte az oktatásban részt vevő fiatalok és a betelepülő magasabb szintű oktatásban részesült külföldiek fogják az országot előrébb vinni. Az itteni fiatalok elég család-centrikusak, vagyis nem sokan terveznek külföldre költözést, 10-ből 1 diák gondolkozik külföldi szemeszteren, vagy gyakorlaton, de ők is Vietnámban szeretnének élni hosszú-távon. Másik ok persze, hogy amíg útlevelet 18 éven felüli személy egyszerűen igényelhet kicsit kevesebb, mint 4000 forintért, addig egy vízum megszerzése már sokkal nehezebb. Vietnám nem csak az ázsiai országok között, de a világ országai között is az egyik leggyengébb útlevéllel rendelkező ország, ami azt jelenti, hogy a világ országai közül 56-ba léphet be vízummentesen, vagy érkezéskor igényelhető vízummal (összehasonlításképpen a magyar útlevelünkkel ez a szám 162).

Forrás:

  • Education in Vietnam: very good on paper (Financial Times,11/10/2018)
  • Passport index
  • Beszélgetések volt diákjaimmal


A salsa élmény – beszippant a tánc

avagy hogyan lettem önkéntes tánctanár Prágában

Új év, új hobbi.

Négy évvel ezelőtt pontosan 2015-be átlépve az egyik barátnőm hozta fel az ötletet, hogy az új év kezdetével együtt kezdjünk egy új hobbit is.

Akkor még nem tudtam, hogy a tánc életem része lesz, és mennyi pozitív változást hoz majd.

Hogyan tette jobbá az életemet a tánc, és miért ajánlom mindenkinek, hogy kezdjen valami újba idén?

A botlábú

Sok év telt el úgy, hogy újévkor fogadalmakat tettem, amiket már január közepén el is felejtettem. A reggeli torna néhány nap után már nem volt fontos, a cigiről leszokás pedig túl nehéznek bonyolult, így azt mondtam magamnak: Jövőre majd sikerül! – Aztán négy évvel ezelőtt valami újba “vágtam a fejszémet”, habár csak egy próba óráról volt szó.

Szerettem táncolni, de inkább csak magamnak, nagyjából a ritmusra és egyedül. Egyszer próbáltam társastáncot tanulni, de konkrétan annyira béna voltam, hogy egy hónap után feladtam. A tánc sem ragadott magával az első pillanattól, de kitartóbb voltam, mint bármivel azelőtt. Az első óra után eldöntöttem, hogy nem megyek többet, túl sok volt az idegen arc, és nem is tudtam követni a lépéseket. Aztán körülbelül két hét után megint megjelentem, mert az egész egy jótékonysági szervezeten keresztül működött, és úgy gondoltam, ha már botlábam van, legalább segítsek azoknak, akiknek szükségük van rá. A Salsa4Water szervezet lényege, hogy önkéntes tanárok tanítanak salsa és bachata táncot, a résztvevők pedig egy alacsony összeget fizetnek az órákért, ami a Vízsegély szervezetet támogatja Afrikában (4water.org). A második óra után elmentem a csoporttal egy salsa klubba, ahol táncolhattam az egyik tanárral. Talán akkor szerettem bele az egészbe. Egy jó vezető ugyanis úgy tudja vezetni a partnerét, hogy ő máris igazi táncosnak érezheti magát. Ezután vettem egy tízalkalmas bérletet, heti egyszer pedig táncklubba mentünk a csoporttal. Az önkéntes tanárok és a diákok is kedvesek voltak, befogadóak, így rengeteg új barátra is szert tettem. Habár hetek múlva sem tudtam jól táncolni, lassú, de biztos fejlődésen mentem át, és csak kicsit zavart, hogy más kezdők már szintet is léptek rövid időn belül. Visszagondolva csak nevetek ezen az időszakon: forduláskor orrba vágtam a partnerem, vagy állon, mert rosszul tartottam a könyökömet. Aztán amikor annyira bennem volt a “bugi”, hogy forduláskor majdnem elestem.

Voltak pillanatok. De mentem folyamatosan az órákra, és ennek a fő oka a társaság volt. Annyian voltak, rengetegen. Hirtelen egy új család tagja lettem, és mindenki biztatott, hogy csak gyakorolnom kell. Az irodában sétálva is számoltam: egy-két-há…-öt-hat-hét. Elkezdtem az összes szintű órára járni, és videókat néztem a táncról. A salsa nem volt elég, és a salsa óra után volt a bachata, így úgy döntöttem abba is belevágok. Hiszen miért mennék haza egy óra után, ha maradhatok és tanulhatok egy másik táncot is? Aztán két önkéntes tanár alapított egy tánciskolát, és akkor már két helyre jártam táncolni.

Szédületes salsa

Valahol az első év után jött az őrület. Akkor kezdtem el minden nap táncolni. A salsa jobban ment, a bachata-t nem tudtam olyan jól követni, de azért a salsa sem volt tökéletes. Sok videót készítettünk a tánciskolában, és visszanézve a videókat sosem tetszett, amit láttam. Hiányzott az önbizalom, és a stílusom sem volt túl szép. Lógó kéz, görbe hát, mindig láttam valami fejleszteni-valót. Minden nap volt egy órám (legalább), és heti kétszer mentem táncklubba (legalább) is. A hétvégéken pedig elkezdtem stílus workshop-okra járni.

Órákat töltöttünk azzal, hogy gyakoroljuk a szép kéztartást, olyan mozdulatokat tegyünk bele a táncba, amelyekkel nőiesebbé tehetjük azt. Ez az időszak hozta meg nekem az önbizalom növekedést. Ekkor már körülbelül ötven barátom volt a facebook-on csak a táncnak köszönhetően. Együtt buliztunk, kirándultunk, egy új család vett körül. Beleszerettem a salsába, imádtam a bachata-t.

Aztán a második évben egy allergiás reakció miatt kórházba kerültem. Mivel Prágában éltem, így a családom nem volt a közelemben, de a tánc-családom igen. Egymás után jöttek az emberek meglátogatni a tánc-csoportból, a tanáraim könyveket, gyümölcsöt hoztak nekem, aztán ők vittek haza, amikor pár nap után kiengedtek a kórházból. Ezután kiesett pár hónap, de sok eseményen részt vettem bekötött lábbal, mosolyogva.

Tanári élmények

A harmadik évben ismételt erővel kezdtem el járni az órákra, ekkor már kisebb koreográfiákat is tanultunk a haladó csoportokban. Prága főterén és híres helyein táncoltuk le a betanult koreográfiát, levideóztuk és feltettük az internetre. Már “csak” heti ötször jártam ki, de az irodában így is tudták, hogy Anita táncol. Amikor fél hatkor összeszedtem a cuccaimat, ők mosolyogva kérdezték: “Most is táncra mész?”. A tánc bekerült minden rólam szóló leírásba. Az új ügyfeleknek való bemutatkozásba, az önéletrajzom Hobbi részéhez, a Couchsurfing profilomra, mindenhova. Amikor Magyarországra utaztam, nem maradhatott ki a tánc. Eljött az ideje a fesztiváloknak is, többet és jobban akartam táncolni. 2017 nyarán a Dance4Water (előtte Salsa4Water) szervezet elnökével mentem el egy koncertre, ahol arról áradoztam, mennyire megszerettem a táncot, és mennyire örülök annak, hogy nem hagytam abba a kezdeti kudarcok ellenére. Ekkor jött az ötlet: “Nem szeretnél belépni a szervezetbe? Mint önkéntes tanár?”– ez a kérdés pedig úgy hatott rám akkor, mint amikor egy nőt sok év után végre megkérdezi a párja, hogy hozzámenne-e feleségül. Szóval nem csak igennel válaszoltam, hanem egy “Úristen, dehogynem!”-mel. Miután minden szervezeti tag egyetértett a felvételemmel, beléptem a Dance4Water Prague csoportba.

Ezután sorban jöttek a tanári tréningek, a palacsinta-party-k (az önkéntes tanárok mindig szerveztek ilyet a szervezet tagjainak), még több közös program, immár a “VIP részleg”en.

Sokat gyakoroltunk parkokban, ahol az emberek megálltak, hogy végig nézzék, ahogyan táncolunk. Előfordult, hogy az egyik kollégám járt éppen arra, és tátott szájjal nézte a csoportomat, ahogyan gyakorolunk. Ekkor már rengeteg videóm volt magamról is, a kollégáim konkrétan minden héten kérték a videó-beszámolót. Én a videón csak a hibáimat láttam, de ők csak azt, hogy milyen jól táncolok. A Dance4Water-rel szerveztünk karácsonyi party-t is, illetve eleinte pénztárosként segítettem az órák alatt. Tíz perccel az óra kezdete után bezárhattam az ajtót, és csatlakozhattam az órához. Kaptam egy Dance4Water pólót, ez jelezte, hogy én is önkéntes vagyok. A tanárok pedig többször említették a diákoknak, hogy az ilyen pólót viselők szintén önkéntes tanárok, lehet tőlük kérdezni, és mindenki figyeljen oda a tanácsainkra. Aztán miközben visszatérve Prágába elkezdtem tanítani, lassan minden megváltozott.

Tánctér az egész világ

2017 év végén elküldtek két hónapra üzleti útra, és kicsit kiestem az egészből. A munka közbeszólt. A vicces az egészben, hogy miközben egyre jobban megszerettem a táncot, minden nap azt vártam, hogy végezzek a munkában és mehessek táncolni, egyre távolabb éreztem magamtól a munkámat. A legtöbb örömöt a tánc jelentette, adrenalinnal töltött fel, minden olyan este után, mikor táncoltam, hihetetlen nagy mosollyal mentem dolgozni. A napom fénypontja lett a tánc, a munkám pedig egyre frusztrálóbbá vált. Miután 2018-ban világossá vált számomra, hogy a munkám nem tesz boldoggá, el kellett döntenem, hogy Prágában maradok-e. Nehéz döntés volt, de tudtam, hogy utazni akarok, és önkénteskedni. Ha ma visszatekintek a tavalyi évre, tudom, hogy csak a csoport hiányzik, a szervezet és a barátaim. Április végéig még önkénteskedtem, volt egy tavaszi workshop-unk, tanítottam, voltam pénztáros. Az első órámon nem beszéltem sokat, inkább a partnerem beszélt, akinek több tapasztalata volt, de hihetetlen élmény volt középen állni, tanítani a kezdőket. Arra gondoltam, hogy néhány évvel ezelőtt én is ott álltam, és aztán bekerültem a kör közepére, elkezdhettem tanítani.

Februárban volt egy nagy fesztivál, ahol fel is léptem. Életem egyik legszebb élménye volt a négy óra alatt megtanult koreográfia előadása, ami után konkrétan sztárnak éreztem magamat.

Aztán májusban felültem a repülőre és elutaztam Hanoi-ba. Az első hónapban csak “tánc-vágyam” volt, de a másodikban már kerestem is egy tánc-klubot, és elmentem táncolni. Miután utazgatni kezdtem Vietnámban, nehezebbé vált olyan helyeket találnom, ahol tudok táncolni, de magától jött a megoldás. Sokszor elég volt egy tetőtér, nappali, zene és én máris gyakorolhattam. Mindenhol voltak követőim, vagyis akárhol jött rám a “táncolhatnék”, mindig voltak emberek, akik csatlakoztak.

Szerencsés vagyok, hogy mióta visszatértem Ho Chi Minh városba, már a törzshelyemet is megtaláltam. Először csak a buliba akartam menni, de mivel teljesen idegen voltam, nem sokan kértek fel táncolni. Ezután már 1-2 ingyenes órára is elmentem, ahol megismertem a potenciális tánc partnereimet. Néhány hét után már le sem tudtam ülni, mert konkrétan sorozatosan “vittek” táncolni. Nem panaszkodom, mert imádom. Heti kétszer tudok menni, ezt tudtam a naptáramba préselni. Hétfőnként salsa, csütörtökönként bachata. Keddenként és péntekenként vagyok a legboldogabb. 🙂 Ezt hozza ki belőlem a tánc. Bármilyen videót is nézek vissza magamról, akár három évvel ezelőttit, akár múlt hetit, nem tetszik, amit látok. A hibáimat látom, a nem szép kéztartást, egy rossz lépést. De őszintén szólva az egész nem érdekel már – vagyis az, hogy nem tetszik amit látok. Élvezem, amikor táncolok, és minden alkalommal jobb akarok lenni, mint előtte.

Talán a tánc nem jön be mindenkinek, talán a társastánc, vagy a latin tánc úgy általában nem. Az viszont biztos, hogy egy új hobbi annyi örömet, pozitívumot hozhat az életünkbe, ami miatt megéri belevágni, és bénázni az elején. Volt olyan barátnőm, aki rajzolni kezdett, és imádta. Volt olyan, aki jógázni kezdett, ő annyira megszerette, hogy jógatanár lett. Mindenki más, minden ember különböző, és minden kezdet nehéz.

“Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.” — Henry Ford —

Egyedül a nagyvilágban, nőként

Mennyire veszélyes egyedül utazni nőként Dél-Kelet Ázsiában és mire figyeljünk oda, ha ilyen őrült ötlet jut az eszünkbe?

Featured image by Zack: Mountains of Sapa, North Vietnam

Őszintén szólva mindenhol lehet olvasni ezt is azt is, az alábbiakban leírom a tapasztalataimat, illetve hogy az utazásaim alatt milyen történeteket hallottam, amelyekből tanulhattam.

Az elhatározás

Nem ez volt az első őrült ötlet az életemben, hiszen többször költöztem, utaztam egyedül, kanapé-szörföltem idegeneknél, mégis ez volt az az ötlet, amitől azért én is féltem. Ötből négy blog azt javasolta, keressek útitársat, és próbálkoztam is, de aztán eszembe jutott, hogy máshoz alkalmazkodni is kell, ha nem egyedül utazom. Életemben egyszer éreztem magamat veszélyben, és az Barcelonában történt nappal az utcán, amikor egy felém sétáló férfi “letámadott”, de sikerült ellökni, majd elszaladtam. Ez néhány éve történt, és nem felejtem el, de tanulok belőle, azóta jobban odafigyelek. Az év elején eldöntöttem, hogy Vietnámba utazom pár hónapra, és csak később jött az ötlet, hogy megnézem Kambodzsát is, azért eléggé elszomorodtam, amikor mindenhol azt olvastam, mennyire veszélyes Kambodzsában egyedül. Az otthoniak mindig azt mondták “Vigyázz magadra”, én pedig próbáltam kifejleszteni egy tökéletes módszert erre.

A megvalósítás

Mielőtt megérkeztem Hanoi-ba, már írtam több helyinek is a Couchsurfing-en, telefonszámokat gyűjtöttem arra az esetre, ha a Homestay mégsem az a hely lenne, amit a Workaway-en írtak, vagy ha nem tetszene, és segítségre lenne szükségem. A Workaway oldalon is kerestem utazókat, akik ugyanakkor voltak Hanoiban, mint én, így akár hozzájuk is becsatlakozhattam volna. Bebiztostottam magamat arra az esetre, ha az “A” terv nem műküdne, de szerencsére működött.

Alap dolog, hogy idegenekkel nem megyek sehová (főleg nem kettesben), az utazás alatt a pénzem, fontos irataim pedig a ruhám alatt elrejtve, vagy a cipőmben utaznak velem. Utóbbi példára pont hallottam egy történetet, amikor Hanoi-ban jártam. Egy szegény jóhiszemű svéd srác a tóparton üldögélt, majd leszólította két helyi, barátságosnak tűntek, elhívták egy kávéra. Miután kiderült, hogy nincs programja délutánra, elvitték egy Karaoke klubba, ahol hirtelen megjelent néhány lány, majd körülbelül 15 perc múlva hoztak egy számlát, amin nagyjából 70 usd szerepelt, vagyis kb húszezer ft. Ebből 10-10 usd volt a lányok borravalója, amit azért kaptak, mert ott voltak – a srác elmondása szerint nem is táncoltak, csak ott ültek, mosolyogtak, mégis borravalót kellett nekik adni. Mindezt egy kávézóban mesélte el, és csak nevetett az egészen, bár két napja érkezett Svédországból. Két hónapra tervezi a körutazását, remélem legközelebb okosabb lesz.

Kikerülve tehát az ilyen helyzeteket (amennyire lehet), próbáltam és próbálok mindig résen lenni. Ez azt jelenti, hogy odafigyelek arra, hogy ki közelít felém, vagy ki van mellettem, mögöttem. Sajnos errefelé sokszor nem tudják, hogyan működik a sorbanállás, ezért konkrétan a mögöttem álló “ránő” a hátamra, ilyenkor megpróbálok arrébb állni, de ami a legfontosabb, hogy a táskámat magam előtt szorítom, hogy ahhoz biztosan senki ne férjen hozzá.

Motoros forgalom – közel egymáshoz

A motoron is oda kell figyelni erre, telefonozni nem ajánlatos, mert azt hallottam kikapják a kezemből és már oda is a telefon. Ezért ha telefonozni szeretnék, akár motoron, akár sétálva, mindig úgy teszem, hogy gyorsan intézem, amit meg szeretnék nézni, vagy úgy veszem elő a telefonomat, hogy senki ne lássa, és mindig két kézzel szorítom. Habár eddig szerencsém volt, tudom, hogy nem kellene telefonoznom sem az utcán, sem a motoron.

Az autóban arra kell odafigyelni, hogy ha egyedül utazom, nem ülök az anyósülésbe, mert azt hallottam a taxisok kikapják a kezemből a pénztárcát, vagy a pénzemet, így mindig hátra ülök, fizetésnél pedig erősen szorítom a pénztárcát, és csak annyit veszek ki belőle, ami szükséges, hogy a taxis ne lássa, mennyi pénz van nálam.

Éjszakai busz Vietnámban

Az éjszakai buszozásokról nincs sok történetem, de én mindig magamra aggatom a hátitáskámat, a kistáskát, amiben a pénzem és az útlevelem van, a ruhám alá rejtem, és a hátizsákomat átölelve alszom. Habár a kéthetes túrám alatt hallottam egy sztorit, amiben egy német lány egész utazó hátizsákját ellopták, sajnos arra nem lehet odafigyelni, mert az a busz aljában van. A lényeg, hogy ne legyen benne semmi értékes, és akkor ha esetleg eltűnne, még nem dől össze a világ. A hostelekben mindig használtam a zárható szekrényeket, vettem egy lakatot, és ezt tudtam használni az utam során. Sajnos hallottam olyan történetet is, hogy valaki egy szobát vett ki, kint hagyta minden cuccát, majd elment egy egynapos kirándulásra. Mire visszaért, az értékei eltűntek ( a zárt szobából), így a külön szobában is szükséges elzárni az értékeinket.

Phnom Penh-ben kanapészörföltem egy francia lánynál, ahol az első este áthívta a barátait vacsorára. Az akkor hallott történetek után volt egy olyan érzésem, hogy nem megyek ki az utcára, de természetesen legyőztem ezt a félelmemet. Habár Vietnámban is rengeteg történetet hallani a lopásokról, zsebesekről, Kambodzsában azt mondták, konkrétan kitépik a kezedből a táskádat, vagy ha egy Tuk-Tuk-ban ülsz és ott van az összes cuccod, simán kilopják.

Tuk Tuk Phnom Penh-ben

Ezért amikor a Tuk-Tuk-ban utaztam, a lábamra tekertem a hátizsákjaimat úgy, hogy csak velem együtt lehetett volna elvinni. Amikor a városba mentem sétálni, a sálammal magamra kötöttem a kistáskámat, amit szintén csak velem együtt lehetett volna elvinni. Nem volt túl divatos, és kaptam is pár mosolyt az utcán, de senki nem próbálta meg kitépni a kezemből a táskámat, így a cél szentesítette az eszközt.

Az éjszakai életbe nem folytam bele Kambodzsában, de ez annyira nem is hiányzott. Amikor a szigeten megismertem két német srácot, és velük utaztam több napon keresztül, egyszer kimentünk este meginni egy sört, de ők sem preferálták az ázsiai éjszakai életet. Hanoiban kijártam a diákjaimmal, de mindig odafigyeltem arra, hogy ne maradjak el messzire tőlük, hiszen tudtam, hogy nélkülük talán haza sem találok. Az elmúlt hónapok alatt nem sokszor voltam egyedül, és leginkább csak akkor, ha én is úgy akartam. Megismertem rengeteg utazót, más tanárokat, a diákjaimat, így mindig volt, akire számíthattam, mindig van, akire számíthatok. Így a mai napig nem megyek ki az éjszakába egyedül, csak ismerősökkel.

Összességében..

… eddig nagy szerencsém volt, és a legrosszabb dolog talán az volt, hogy egy ACB automata elnyelte a bankkártyámat Hue-ban. Ebből az volt a tanúlság, hogy mindig van nálam készpénz, és nem várom meg, hogy teljesen elfogyjon. Ez azért is fontos, mert az ACB két napos átfutási idővel akarta nekem visszaadni a bankkártyámat, csak én “balhéztam” egyet, hogy a bankban alszom, ha nem kapom vissza a bankkártyámat, így valamilyen csoda folytán húsz perc múlva ott is volt.

Ettől függetlenül csak ruhákat vesztettem el az úton, itt-ott elmaradt néhány ruhadarab, mivel a mosás után nem kaptam vissza, majd később vettem észre. Az a legfontosabb, hogy mindig résen kell lenni, emberek között kell lenni, és a legfontosabb értékeinkre ezer százalékosan odafigyelni. Fontos, hogy a telefonunk mindig fel legyen töltve, ha hosszabb időt töltünk valahol, vegyünk helyi Sim kártyát, akkor már lehet internetünk is.

Előfordult, hogy a taxi egy olyan helyen hagyott, ahol nem volt semmi, vagy a motortaxi ezer forintért akart elvinni egy címre, ami tíz perc sétára volt. A térkép nagyon fontos minden helyzetben, tudnunk kell, mi van körülöttünk, és a telefonunk mindig legyen hívásra kész. Fontos egy jó biztosítás megléte, illetve legalább a minimum oltások felvétele utazás előtt.

Ha otthon maradtam volna Májusban, rengeteg élmény kimaradt volna az életemből, igazából életem legszebb élményei. Ma már el sem tudom képzelni az életemet a vietnámi vagy kambodzsai hetek, hónapok nélkül. Nem volt egyszerű meghozni a döntést, és kellett hozzá egy kis őrültség is, de ha résen van az ember, akkor rengeteg pozitív élménnyel gazdagodhat egy ilyen út alatt.

Ezért azt mondom, aki teheti, induljon el!

Sokszor nehéz felkelni, és inkább az ágyban maradnék. De akkor életem legszebb élményeire gondolok! Azok mind akkor történtek, amikor kikeltem az ágyból!

Utazás egyedül?

( Ehhez a témához szorosan hozzátartozik, hogyan éltem meg az egyedül utazást Indiában, cikkek a témában: A tehén visszanéz, Kivel utazol? , Történelmi kalandozások,

Minden ingyen

avagy adj, hogy kaphass

Mennyi dolgot kaptunk ingyen az életben? Megtaláljuk, észrevesszük ezeket a dolgokat? Mit adunk mi ingyen?

(Ezt a cikket 2018 nyarán írtam, amikor Vietnámban önkénteskedtem)

Júliusban részt vettem egy középiskolai kiránduláson, ahol elvittek egy másik tartományba helyi ízeket kóstolni és friss gyümölcsöket szedni. Az egészet a neten találtam, mindent fizettek, nekem csak beszélgetnem kellett mindenkivel angolul. A végén még állást is ajánlottak, az egész történet itt olvasható.

Hiszek abban, hogy ha kapunk, akkor adnunk is kell, és ha adunk, akkor azt majd valamilyen formában visszakapjuk. Nem arról beszélek, hogy kölcsönkérünk X összeget, vagy kapunk valamit X embertől, és azt X embernek fizetjük vissza. Arra gondolok, hogy a karma, – a sors, vagy hívjuk úgy, ahogy jül esik, – gondoskodik arról, hogy valamilyen formában visszakapjuk azt, amit adtunk. 

Az egész téma iránti érdeklődésem talán akkor kezdődött, amikor kiskoromban rendszeresen kaptam használt könyveket. A család ismerősei tudták, hogy szeretek olvasni, így ha volt pár könyv, ami nekik nem kellett, azt elhozták nekünk. Később ennek a felturbózott változata volt az, amikor felkerestem a helyi könyvtárakat, kiderítettem, mikor szelektálnak, és elmentem “turkálni”. Ha lett volna autóm, elvittem volna az összes könyvet.  Később a középiskolában fedeztem fel az internetet, ekkor találtam rá azokra az oldalakra, amelyek az “ingyen cuccok”-ra specializálódtak. Mivel fejleszteni akartam az angolomat, angol újságokból  mintaszámokat, katalógusokat, könyveket rendeltem, de nem álltam meg ezeknél. Kértem a termékmintákat is. Volt olyan weboldal, ahol a legújabb színes nyomtató reklámjaként ingyen lehetett fényképet “előhívatni”, így pár kedvenc képem remek minőségben került a fotóalbumba (természetesen a nyomtató verziója ott volt a jobb alsó sarokban, de ez nem zavart senkit). Rengeteg rejtvényt is fejtettem, ezekkel szinte mindig nyertem: mozijegyet, koncertjegyet, tánc-bemutató jegyet, vásárlási utalványt, vitorlás-repülést, stb. Akkoriban nem is gondoltam arra, hogy ezeket mind bevonzottam. Később a sok angol újságot elajándékoztam olyanoknak, akik nem tudták megengedni maguknak, hogy ilyesmiket vegyenek.

Fiatal felnőttként az egyetemi éveim alatt kétszer vettem részt a brüsszeli Youth! fesztiválon, amelyre fizették az eljutást teljes ellátással és szállással. A fesztivál a fiatalok jogairól szólt, továbbtanulásról, önkéntességről, az Európai Unióról. Erre a fesztiválra egy motivációs levél megírásával lehetett bekerülni, és nekem sikerült is – kétszer- . A második alkalommal a szobatársam is bekerült, ekkor Interrail vonatjegyet küldtek nekünk Belgiumból, így a barátnőmmel még egy pár napos Európa-túrát is tettünk. Később az ingyenesség más formában is megjelent az életemben, mert fizetetlen gyakornoki munkát kaptam Angliában. Nem bántam, mert biztosítottak szállást, és később jól jött a munkakeresésnél ez a tapasztalat. 

Miután júliusban attól féltem, hogy teljesen elfogy a pénzem és munkát kerestem, átéltem pár stresszes napot, szükségem volt egy kis relaxációra. A Couchsurfing oldalon találtam egy eseményt, megnyílt egy új Spa, és egy szolgáltatást ingyenesen ki lehetett próbálni. Mintha nekem szánták volna ezt az ingyenes “eseményt”. Rábeszéltem két tanárt a Homestay-ből, hogy menjünk el, és kaptunk egy órás arckezelést ingyen. Nemsokkal később találtam egy lehetőséget, hogy egy profi sminkes modellt keres a portfólija kibővítéséhez. Életem talán legjobb sminkjét és képeit köszönhetem a művésznőnek. Kár, hogy utána nem mentem semmilyen buliba, de a motortaxis, aki hazavitt, biztosan úgy érezte, hogy egy fimsztárt visz a motorján. 

Néhány napja volt egy prezentáció angol tanároknak ingyenes weboldalakról, szoftverekről, amiket a tanításhoz lehet használni. Én regisztráltam, de végül a Hanoi-i esküvő miatt nem tudtam elmenni, így megkértem az egyik tanárt, menjen el és jegyzeteljen. Időközben megkaptam a jegyzeteket, a visszajelzése nagyon pozitív volt, de természetesen megkérdezte: “Hol találtad ezt az eseményt?”- és én csak mondogatom, hogy “aki keres, az talál”.

Az internet világában rengeteg ingyen dolgot találhatunk, de az utcán is, ha szerencsénk van. A kistáskám elszakadt, ezért besétáltam egy helyi varrodába. Miután a meglepődött helyiek megvarrták a táskámat, csak mosolyogtak, és mutatták a kijáratot. Szerettem volna fizetni, de nem engedték. Az ingyen dolgok nem csak arról szólnak, hogy mi kapunk, hanem mi adunk is. Rengeteg dolgot kaptam az életemben ingyen, amiért nagyon hálás vagyok. Ugyanakkor odafigyelek arra hogy én is adjak ingyen, hogy megtaláljam az egyensúlyt. Ezért is szeretnék önkéntes maradni – legalább valamilyen formában -, illetve biztatni másokat arra, hogy önkénteskedjenek, vagy segítsenek másokon.

Csatlakoztam egy jótékonysági szervezethez, amely utcagyerekeket támogat a tanulásban, illetve az iskolázatlan szülőknek próbál munkát teremteni. A szülők táskákat, illetve különböző tárgyakat készítenek, ezeknek a tárgyaknak az eladásához kérték a segítségemet. Így szabadidőmben (ha van ilyen :)) próbálok cégeket keresni, akik nyitottak lennének partnerkapcsolatra.

Ugye milyen jó érzés kapni valamit?

Ugyanakkor, ha senki nem adna, senki nem kapna.

Legyünk nyitottak az ingyenes dolgokra, de ne felejtsünk el “fizetni” az univerzumnak. 😉

Ajánlott: Az élet művészete