Vietnámi fiatalok – kezükben a jövő

gondolatok az oktatásról, gazdasági növekedésről

Az éves GDP növekedés Vietnámban az egyik legmagasabb a világon, jelentős a külföldi befektetők aránya, élen jár az agrárszektor, de említést érdemel az olajtermelés is. A helyiek barátságosak, befogadóak, a természet gyönyörű, és rengeteg a kiaknázatlan lehetőség. Milyen gondok merülnek fel mégis az országban, és mivel küzdenek a fiatalok, a jövő generációja?

Oktatás

Vietnám kiemelkedő helyen szerepel az oktatás terén a Dél-Kelet Ázsiai régióban, de a globális listán is. GDP-jének körülbelül 6%-át költi oktatásra. Emögött a helyezés mögött azonban több mindent érdemes megvizsgálni.

A helyezéseket az OECD által kiadott PISA felmérés alapján készítik, amelyet 15 éves diákok eredményei alapján számítanak. A mintában azonban felfedezni vélnek egy apró hibát: hogy a diákok több, mint fele kiesik az oktatásból még 15 éves kora előtt. Állami iskolában alsó-tagozatban tanulni ingyenes, de fizetni kell a könyvekért, illetve az egyenruháért, ezt pedig a szegény családok nem engedhetik meg maguknak (*). A felső tagozatban már szedhetnek díjat az iskolák, így innentől a szegény családok gyermekei kiesnek az iskolákból, vagyis még jóval 15 éves koruk előtt. Így a szegényebb, alacsonyabban teljesítő gyerekek már nem vesznek részt a felmérésben, míg a tehetős, igyekvő (vagy csak sok korrepetáláson és külön órán tanuló) gyerekek feljebb tolják az eredményeket. A tehetősebb családoknál nemzetközi iskolákba küldik a gyerekeket a magas tandíjak ellenére, mert úgy gondolják ott magasabb szintű oktatásban lehet részük, illetve könnyebb az idegennyelvek tanulása, mint az angol vagy a francia.

A diákok remek eredményeket érnek el matematikából és a különböző tudományokból, de mennyire tanulnak meg maguktól gondolkodni, ok-okozati viszonyokat felfedezni? A gyerekek megtanulnak egy kérdésre válaszolni, de ha egy kicsit megváltoztatom a kérdést, akkor már nem értik meg.

A tanár-asszisztensem sokszor kérés nélkül lefordította a mondataimat, tehát a gyerekeknek gondolkodni sem kellett, csak a szokásos választ mondani. How old are you? I am 7 years old.

Egyszer volt egy tanár-asszisztensem aki annyira ideges lett, hogy vonalzóval kezdte el ütni a gyerekeket. Az egyik leesett a székről, én pedig odarohantam, hogy segítsek neki felállni. Amikor azonban a kezemet nyújtottam, ő védekezett, megijedt, hogy én is meg fogom ütni.

Azt az órát sajnos sosem felejtem, ilyen módon semmiképpen nem kellene tanítani a gyerekeket.

*Óvoda:kb. 1300Ft/hó, alsó tagozat: ingyenes, felső tagozat és középiskola kb1300-1500Ft/hó, (állami) +ezen felül jönnek a könyvek, az egyenruha, egyéb
Magán óvoda akár 120 ezer Ft-ba is kerülhet, miközben egy átlag lakos fele ennyit keres havonta. Felső-tagozat és középiskola 1300-1500Ft/hónap
Egyetem: 60ezer Ft/szemeszter – től (Gyógyszerész szak, Ho Chi Minh város), 2,5 millió Ft/szemeszter-ig terjed a díja
(ezek az információk az egyik volt diákomtól származnak, a díjak gyerekenként számolódnak) A tantárgyak nagyjából megegyeznek az otthoniakkal, + alsó tagozatban van Erkölcstan, felső tagozatban Állampolgári ismeretek, Műszaki tudományok, középiskolában pedig katonai oktatás és tréning
Költségmentesség/Ösztöndíjak: hegyvidékről, szigetről származó, vagy etnikai kisebbséghez tartozó diákoknak, szegényeknek, katona szülők gyermekeinek, egyedülálló szülők gyermekeinek lehetséges. Ebben az esetben azonban csak az iskola díját engedik el, a tankönyvekért, az egyenruháért fizetniük kell. A nagyon szegény családoknál azonban az is problémát jelenthet, hogy a gyerkekek eljussanak valahogyan az iskoláig, illetve legyen valaki, aki elmegy értük.

Munkanélküliség

Ugyan a statisztikák szerint alacsony, 2-3% közötti a munkanélküliség az országban, a legtöbben vidéken gazdálkodással foglalkoznak, amiből sok bevételük nem származik. A munkaképes korúak között aki nem termel bevételt, az számít munkanélkülinek, azonban már egy nagyon kevés bevétel generálása is elég ahhoz, hogy valaki munkavállalónak számítson (például lehet egy gyümölcsfájuk a kertben, aminek a termését a házelőtt árulják), ez lehet az oka az alacsony munkanélküliségi rátának. A munkanélküliségnek, vagy alacsony bérű munkáknak az oka lehet az oktatás, képzettség hiánya, ami az előző részben kifejtett okokból hiányozhat sok felnőtt életéből. Az egyik legnagyobb probléma az, hogy azok a szülők, akik nem jártak iskolába, maguk sem fogják iskolába iratni a gyerekeiket, sőt ezek a szülők valószínűleg meg sem engedhetnék maguknak. Azok a gyerekek, akik nem járnak iskolába, a turista negyedbe mennek,  hogy karkötőket áruljanak (vagy bármi mást), a turisták pedig megveszik, mert megsajnálják a gyerekeket. Nem sokan olvasnak utána annak, hogy ezzel pont az ellenkezőjét érik el. A gyerekek bevételt hoznak a szülőknek, így több okot adnak arra, miért ne irassák be őket az iskolákba.

Küszöbön a változás?

Az egyik non-profit, aminek december óta tagja vagyok a hátrányos helyzetű szülőknek és a gyerekeknek próbál segíteni. Az FFSC (Friends For Street Children) alapítvány ingyenes angol oktatást nyújt a rászoruló gyerekeknek, programokat szerveznek, illetve a munkanélküli szülőknek munkát adnak. Sokak a lakhatást sem tudják megoldani, így kórházakban alszanak,mert az ingyenes. Az egyik project a szülők által kézzel készített textil-termékek árusítása, amelyet négyen próbálunk feldobni (marketingelni) a szervezetben, egyelőre kevés sikerrel. A szervezet maga azonban sokat segít a gyerekeknek, többek oktatását is finanszírozzák a szponzorok segítségével, illetve a tehetősebb önkéntesek szülei is segítenek a programok finanszírozásában.

Az önkéntesek toborzója maga is a szervezet által jutott előre, itt tanult angolul és ez a legnagyobb motivációja. Szerinte az egyik probléma, hogy az önkéntesség nem túl erterjedt Vietnámban, magam is sok olyan emberrel találkoztam, akinek az első kérdése az volt, hogy “Na de mit kapok ezért?”.  

Szerinte az oktatásban részt vevő fiatalok és a betelepülő magasabb szintű oktatásban részesült külföldiek fogják az országot előrébb vinni. Az itteni fiatalok elég család-centrikusak, vagyis nem sokan terveznek külföldre költözést, 10-ből 1 diák gondolkozik külföldi szemeszteren, vagy gyakorlaton, de ők is Vietnámban szeretnének élni hosszú-távon. Másik ok persze, hogy amíg útlevelet 18 éven felüli személy egyszerűen igényelhet kicsit kevesebb, mint 4000 forintért, addig egy vízum megszerzése már sokkal nehezebb. Vietnám nem csak az ázsiai országok között, de a világ országai között is az egyik leggyengébb útlevéllel rendelkező ország, ami azt jelenti, hogy a világ országai közül 56-ba léphet be vízummentesen, vagy érkezéskor igényelhető vízummal (összehasonlításképpen a magyar útlevelünkkel ez a szám 162).

Forrás:

  • Education in Vietnam: very good on paper (Financial Times,11/10/2018)
  • Passport index
  • Beszélgetések volt diákjaimmal


Reklámok

Danisa Giảm giá

élményeim süti-kóstoltató hostess-ként a vietnámi “tesco”ban

A Holdújév ünnepe Vietnámban 2019-ben Február 5-e, ekkor nagyon sokan vesznek kekszet, talán olyan, mintha nálunk karácsonykor szaloncukor-promóció lenne. Mostanában mindenhol azt hallottam “Boldog Új Évet”, hiszen közeledik a TET (Tet Nguyen Dan – Holdújév), idén a Malac éve. Ebből az alkalomból szervezett keksz-promóciót a Danisa márka, így lehettem néhány hétvégén Danisa hercegnő az egyik szupermarketben.

Danisa – a keksz/cég neve

Giảm giá – azt jelenti “akciós”, úgy ejtik “Nyámjáá”, nekem mindig úgy hangzott, mint a Nyamm Nyamm

A casting és a kezdetek

November végén kicsit kevés volt a helyettesítős lehetőség, nem sokszor hívtak tanítani, és megijedtem, hogy nem lesz munkám. Csatlakoztam minden létező facebook oldalhoz, és keresgéltem. Az egyik csoportban “Saigon casting for foreigners” találtam rá a lehetőségre, húsz modellt kerestek keksz-kóstoltató hostess-nek szupermarketekbe másfél hónapon keresztül minden hétvégére. Amikor írtam a szervezőnek, másnapra már hívtak is a válogatóra, elvárás volt a csinos ruha, magassarkú (ezt a válogatásra kérték, utána a munka közben már lehettem balerina cipőben). Természetesen nekem egyik sem volt, ráadásul aznap tanítottam egy iskolában, így az unalmas tanítónénis ruhámban tudtam csak megjelenni. A válogatás az ügyfél irodájában volt egy meeting room-ban, körülbelül négyen ültek a hosszú asztalnál. A falon volt egy vonal, olyan magasnak kellett lennem, így jól kihúztam magam. Volt pár kérdésük, hogy dolgoztam-e már hostess-ként és mit csinálok a mindennapokban. Mondtam, hogy önkénteskedem és tanítok. Sokat mosolyogtam, és próbáltam a legjobbat adni. Amikor hazaértem, már kaptam is egy üzenetet, hogy az ügyfél kiválasztott és bekerültem. Visszagondolva, lehetséges, hogy nem volt elég jelentkező, de nekem akkor abban a pillanatban, nagy örömöt jelentett az a szó, hogy “kiválasztottak”.

Nehéz volt elfogadnom, hogy majdnem két teljes hónapon át nem lesz szabad hétvégém. Azzal győzködtem magamat, hogy ezt kell tennem, hogy folytathassam még egy kicsit az utazásaimat. Ha visszamegyek Európába, akkor is szükségem lesz pénzre, mert mindenért fizetni kell. Eldöntöttem, hogy egy élményként és érdekes tapasztalatként élem meg az egészet. Mindenki egy különböző szupermarketben dolgozott, de azért reméltem, hogy nem egyedül fogok négy órán át ácsorogni. Nagy szerencsém volt, hogy a vietnámi lány, akivel dolgoztam 7 héten keresztül, tudott angolul. Ez az egész élményt, munkát megváltoztatta. Két supervisor volt velem mindig, ők hozták a ruhámat, utána fényképezték a munkámat órákon keresztül. Az első napon kiderült, hogy kicsi lett a ruha. Habár levették a méreteimet, mégis elnéztek valamit. Azon a szombaton alig vártam, hogy nagy levegőt vehessek, nem tudtam felemelni a kezemet és úgy mozogtam, mint egy robot. Aztán vasárnapra (egy napon belül) ezt megoldották.

A munka

Ötkor kellett találkoznom a supervisor-ral, aki hozta a ruhát. Átöltöztem, beállítottuk a hajamat (előre megadták, hogyan kell kinéznie), tettem fel rúzst (a teljes smink is elvárás volt), magamhoz vettem a telefonomat és a vizemet. A biztonságiaknál kaptam egy Emart (ez a szupermarket neve) badge-t, majd átsétáltam az áruház hátsó részén. Itt voltak az irodák, raktárak, étkező. 5.25-kor kellett becsekkolnom, ez azt jelentette, hogy készítettek rólam egy képet és elküldték az ügyfélnek. Volt egy “szájvédőm”, amit nem értettem miért kell viseljek, de hozzátartozott a munkaruhámhoz.

Megtanultam pár szót vietnámiul, hogyan invitáljam az embereket, hogy megkóstolják a kekszet. Két óra után kaptam 15 perc szünetet, 9.30-kor végeztem, és utána sorban álltam a biztonsági ellenőrzéshez, ahol megnézték lopok-e valamit . Ezt szerettem a legkevésbé, mert itt még 30-60 percet kellett állni, mielőtt kimehettem volna. Volt, hogy a hercegnő ruhámban leültem a földre, és olvastam a híreket a telefonomon, hogy teljen az idő. A későbbiekben már úgy dolgoztam, hogy folyamatosan mozgattam a lábam, áthelyeztem a súlyt a bal lábamról a jobbra, vagy a nagy szoknya alatt tornáztattam a lábamatkülönböző módon, így nem okozott gondot órákon át álldogálni, illetve a munka után nem fájt annyira a lábam. Eleinte sokat néztem az órát, de rá kellett jönnöm, hogy az egyáltalán nem segít. Koncentráltam a munkára, kínáltam a kekszet, mosolyogtam, és így telt az idő a leggyorsabban. Az utolsó öt napban már 1-re kellett menni, és 1.30-tól dolgoztam 9-30-ig, két 15 és egy 45 perces szünettel. A hosszú szünetben lehetett vacsorázni, ez 5-kor volt, a szupermarketben vettem valamit, és a dolgozók étkezőjében kellett megenni. Mind a kis, mind a nagyszünetekben is legalább 3 perc séta volt kimenni, így sokszor a legközelebbi helyen ültem le, vagy ettem. Volt, hogy elküldtek volna 5 perc szünetre, de mondtam, hogy annyi idő alatt nem érek ki és vissza, tehát sok értelme nincs. Persze ezzel sem foglalkozott senki rajtam kívül, csak én vagyok, aki az időhatékonyságra figyelt.

Történetek

Sok dolog járt a fejemben, miközben dolgoztam, ez is segített az idő eltöltésében. Voltak teljes kekszek a tányéron, meg töröttek. A darabokat a gyerekeknek kínáltuk, de sokszor a nagyot vették el. Itt sokszor a Marshmallow tesztre gondoltam, hogy aki a nagyobbat veszi el, az olyan, mint aki nem tudott várni a második pillecukorra és megette az elsőt. Azokat a gyerekeket, akik a kisebb darabot vették el, azokhoz hasonlítottam, akik tudtak várni a második pillecukorra. Nem tudom tudományosan van-e alapja, csak magamat szórakoztattam.

Sokszor nem kellett magamban eltölteni az időt, mert az emberek segítettek. Voltak, akik belemarkoltak a tálcán lévő kekszekbe, voltak akik perceken át bámultak, voltak akik angolt jöttek gyakorolni velem. Volt két nő, aki konkrétan megállt velem szemben és azt taglalta, mennyire fárasztó lehet itt ácsorognom, melyik országból jöttem, mennyit fizetnek itt nekem, jajj én szegény. Én nem éreztem magam annyira rosszul, mint ők. Mondtam, hogy nem beszélgetni vagyok itt. Amikor kérdezték, honnan jöttem, mondtam, hogy Danisa hercegnő vagyok Dániából. Ezzel sokszor egyértelművé tettem, hogy nem akarok ismerkedni. Egyszer volt egy srác, aki ötször visszajött, kétszer vett kekszet, a többi alkalommal csak magamról kérdezgetett. Például, hogy házas vagyok-e, meg mondta, hogy milyen szép vagyok. Kicsit őrültnek nézett ki, azon a napon nem mertem egyedül elhagyni az áruházat. Azért sokan voltak, akik amikor megláttak, csak annyit mondtak “WOW”. Volt egy házaspár, akik folyamatosan pakolták a kekszet a kosarukba, a férj pedig rámnézett és ennyit mondott “Azért vesszük ezt a kekszet, mert TE itt állsz”. Tehát a marketing működött. Aztán persze voltak a gyerekek. Sokszor úgy akarták elvenni a kekszet, hogy ne lássam, a kisebbek nem értek fel a tálcáig, volt, hogy kiütötték a kezemből, mert én nem láttam őket, és nekik kekszre volt szükségük. A kisebbek ahogy elvették, elejtették, vagy megkóstolták és visszatették, de olyan is volt, hogy egy apróság a szoknyámat rángatta. De azért voltak kedves gyerekek is, akik rámnéztek, mondták, hogy “Köszönöm szépen”!

Voltak azok a felnőttek, akik a hátam mögül osonva vették el a kekszet. Sokan nem mertek a szemembe nézni, valamiért még mindig idegen nekik a külföldi. Sőt, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. Volt, aki meglátott, lehajtotta a fejét és elsietett másik irányba. Persze olyanok is jöttek, akik fényképezkedni akartak velem, megesett,hogy úgy tervezte az illető, hogy ne vegyem észre. Na de miért? Nem értem most sem. Szóval, aki megkérdezte, hogy készíthet-e képet velem, azoknak mindnek igent mondtam, hiszen ez hozzátartozott a promócióhoz. Szépen mosolyogtam, mutattam a logót, pózoltam. Aki odaosont, majdnem kilökte a tálcát a kezemből, amikor észrevette, hogy megláttam, megijedt. Aztán átkaroltam, és mosolyogtam a fotósnak. Nem lett volna tehát semmi gond, ha nem “sunyi”ban próbálkozik.

Körülbelül a negyedik hétvégéig a szupermarket közepén voltunk, aztán átköltöztöttek a bejárathoz. Ez a promóció szempontjából nagyon pozitív volt, az emberek azonnal észrevettek, odajöttek hozzám, és az újévhez közeledve egyre többen pakolták a kekszeket a kosarukba. A bejárathoz közel volt az elektronikai részleg, ahol a hangfalak reklámozása céljából sokszor játszottak zenét, ez is segített nekem, hogy jobban teljen az idő.

Mit tanultam az egészből?

Rengeteget, magamról. Eddig is tudtam, hogy céltudatosan teszek dolgokat, de itt még inkább bebizonyítottam magamnak. Jó kapcsolatot építettem ki a munkatársaimmal és a supervisor-okkal is. Habár sokan nem beszéltek angolul, mindig megkérdezték, hogy vagyok és mosolyogtak rám, ha megláttak a szupermarketben. Tanultam néhány vicces, talán egyszer az életben majd hasznossá tehető kifejezést vietnámiul és önfegyelmet. Elég változó természetem van, és nem voltam benne biztos, hogy végig fogom-e csinálni. Bennem volt a büszkeség, hogy miért végeznék olyan munkát, amit diákkoromban végeztem? Mindezt eltörpítettem, és a lényegre koncentráltam. A célra, az eredményre. “Eyes on the prize”-
(Szó szerint Szemed a díjon) ami annyit tesz magyarul, hogy mindig a célra gondolj. Miért teszed azt, amit teszel? Egy esküvőre utazom Indiába,és nekem ez volt a motivációm, ezzel a fejemben éltem meg minden alkalmat a szupermarketben,és hoztam ki az egészből a lehető legtöbbet.

Talán egy álomnyaralásra gyűjtesz, talán egy új cipőre, talán egy könyvre, talán a mindennapokban szükséges dolgokra, rezsire? Gondolj arra, hogy milyen érzés lesz, ha meg lesz, éld át minden pillanatát az oda vezető útnak, hogy jobban tud értékelni, amikor ott leszel.

“Tarts ki! Semmi sem állhat az utadba, ha elég kitartó vagy. A tehetség nem elég. Láttunk már elég tehetséges embert, akik nem vitték semmire. Lehetsz zseni, de a meg nem értett zseni elcsépelt fogalom. A tanulás sem elég: a világ tele van lecsúszott lángelmékkel. Csak kitartással és céltudatossággal viheted valamire. ”

– Calvin Coolidge –

https://asuchange.com/2018/05/12/felelmeink/

Karácsony a világ végén, egyedül

Az első karácsonyom távol a családomtól, pihenéssel és munkával megtöltve. Be kell vallanom, volt egy kis szomorkodás múlt héten, de aztán olvastam pár cikket az interneten, amik elláttak tippekkel, hogyan is lehet szebbé tenni egy ilyen karácsonyt: Mondjuk temérdek filmezéssel! Persze jött egy kis megfázás is, meg persze a tanár helyettesítés…

Ingyen lakás cica-felügyelőként

Miután kiköltöztem a meditációs központból, beköltöztem egy háromszobás lakásba, amit három teljes hétig egyedül birtokolhatok. Nem regisztráltam a ház-szitterkedős oldalak egyikére sem, de csatlakoztam az összes létező expat facebook csoporthoz. November végén bukkantam rá a posztra, ahol egy pár három hétre keresett lakás és cica-szittert. Tökéletes! – gondoltam, és már írtam is nekik egy üzenetet. Meglátogattam őket, “bemutatkoztam” a cicának, és már fel is vettek. Talán azért választottak, mert én ígyis-úgyis “hajléktalan” vagyok, vagyis itt is lakok egy kicsit, meg ott is. Azt mondták, nekik tetszik az ötlet, hogy mindkét félnek előnyös a ház-szitterkedés, hiszen ők nyugodtan “telelhetnek”, én pedig kapok egy nyugodt helyet pár hétre, ahol pihenhetek. Így végre van egy kis időm magamra, nem osztozom sok másik emberrel a szobán, és tudok írni is. Van egy szuper nappali, konyha, három hálószoba, és három szuper fürdőszoba. A sors iróniája, hogy november elején még úgy volt Balira megyek egy hónapra ház és kutya-szitternek, de azt visszamondták. Azt még nem tudom, ezután merre megyek és hol fogok lakni, de még van egy hetem, hogy megálmodjam.

A karácsonyi program

Habár múlt héten sikerült jól megfáznom, terveztem ezt-azt karácsonyra, például filmezést. Aztán összeszedtem magam, elmentem a gyógyszertárba túlélő-készletért, készítettem egy forró fürdőt, feltettem egy arcmaszkot és relaxáltam kicsit.

A cicusnak sok szeretetre van szüksége, így mindig ott van, ahol én. De neki köszönhetem a lakást, így elnézem neki, hogy néha írni sem hagy.

Az elmúlt hetekben alig beszéltem a szüleimmel, de a karácsonyi szezon beköszöntével három napon belül kétszer is beszéltünk, így álmodozhattam az otthoni bejgliről és zserbóról, amivel hiába kínáltak a kamerán keresztül, valahogy nem ért el idáig. A sok gyógyszer segített, hogy jobban legyek, de szombaton le kellett mondanom egy munkát, ami helyett szerencsére később jött egy másik. Egy telefonreklámban voltam statiszta, vagyis turista, amiért 50 usd-t fizettek (kb. 14 ezer Ft). Három órán át ültem a háttérben, plusz volt reggeli, határtalan mennyiségű kávé és tea.

A legjobban a szentestétől féltem, mert azt mindig a családommal töltöttem eddig. Feldíszítettük a karácsonyfát, felköszöntöttük egymást, néztünk valami értelmetlen filmet a tévében, boroztunk… De idén, semmi program nem volt, egészen délutánig.

Hétfőn reggel elmentem tanítani, helyettesítettem a reptér melletti állami iskolában, ami meglepően jól telt. Hét órát kellett tartanom, amire készültem pár játékkal, így az idő gyorsan elrepült a gyerekekkel. Az ebédszünetről visszatérve pedig betekintést nyerhettem a vietnámi delelés titkaiba, hiszen itt ilyen is van az iskolában, a tanárok is ledobják a papucsot, aztán eldőlnek a katedrán.

Bármennyire is csábító volt, hogy én is eldőljek valamelyik padon, inkább játékokat találtam ki az alsósoknak. A nagyszünetben (14.25- 15.00) kaptam egy üzenetet a Homestay menedzserétől, meghívtak vacsorára, így történt, hogy a Szentestét a barátaimmal töltöttem. A konyhában a földön ettünk, mert annyian voltunk, hogy másképpen nem fértünk volna, illetve karácsonyi dalokat hallgattunk. Rengeteg az új tanár, olyan, mintha ezer éve eljöttem volna, pedig körülbelül csak három hete.

A Homestay karácsonyfája

Miután felfedeztem a Netflixet is, végignéztem az összes karácsonyi témájú filmet, és kedden még elmentem két régi Homestay tanárhoz vacsorára. Igazából a többi karácsonyomhoz képest csendesen telt az idei, a betegség kimaradhatott volna. Még mindig nem értem, hogyan fázhattam meg ilyen melegben, miközben otthon mínuszok vannak, de remélem lassan teljesen kilábalok belőle, és készen állok majd arra, hogy újult erővel egészségesen vágjak bele az új évbe.

Hogyan tovább

Ez a kérdés sokszor felmerült az életemben, az érettségi után, a diplomaosztó után, amikor felmondtam a munkahelyemen. Annyit tanultam az elmúlt hónapok alatt, hogy valahogyan mindig lesz, és nem tervezek annyira előre. Egyelőre a szilveszteri programot kell kitalálnom, hiszen életemben először tölthetem egy nyolcmilliós városban harminc fokban. Így belegondolva eddig minden szilveszterkor nagykabátban buliztam, az alkohol fűtött, és próbáltam nem megfagyni a kis rövid, de annál trendibb ruhában. Idén másképp lesz. Még szereznem kell lencsét, mert azt minden évben eszek elsején, meghozza a szerencsét, eddig minden évben bevált. Ez az év annyira szuperül sikerült, hogy el sem hiszem, hogy megtörtént. Sok tervem van az újévre, és ha meggyógyulok, teljes gőzzel kezdem majd a tervezést! Utazások, és munkakeresés is van a tervek között, de természetesen sosem tudhatom, mit hoz a jövő. Hiszen ember tervez, Isten….

Tíz nap egy meditációs központban

A meditáció egy ugrás: először a fejtől a szívig, majd a szívtől a létig. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolsz magadban, ahol a számítgatásokat hátra kell hagynod, ahol minden logika értelmét veszti.   — Osho —

A váltás

Habár a Homestay-t nagyon szerettem az elején, ugyanezzel a lendülettel szerettem ki belőle. Az órarend sosem sikerült úgy, ahogy kértem, több oldalról is zavaróvá vált az ottlétem. Míg nekem napi öt órát is adtak tanítani, addig volt olyan tanár, aki három napig csak az ágyában feküdt. Több tanár is kiköltözött, kivettek egy lakást, vagy szobát, nagy hévvel felemelt fejjel elmentek, mondván: Ők most új életet kezdenek függetlenül a Homestay-től, majd mindennap visszajártak, a Homestay-ben ettek, mostak, buliztak. Több okból is, de csak talán azért mert úgy éreztem elég volt, kiköltöztem a Homestay-ből. Tudtam, hogy nem veszek ki lakást, szobát, inkább másik önkénteskedési lehetőséget kerestem.  Így találtam rá egy meditációs központra, ahol angol tanárként önkénteskedhettem.

A meditációs központ

A központ egy ötemeletes házban található, plusz van egy szint a motoroknak (természetesen). A földszinten van egy masszázs- szoba, illetve egy előtér. Az első emeleten van a konyha, amihez tartozik egy erkély-szerűség, itt van a mosogató, és itt száradnak az elmosott edények. Ezen az emeleten van a könyvtár is, ahol lehet könyveket olvasni a buddhizmusról, meditációról, vagy az angol órákon részt venni. Itt is van egy buddha oltár, előtte egy nagy tér, itt zajlik hetente kétszer a jógaóra. A második és a harmadik emeleten meditációs termek vannak. A központ vezetője elmondta, hogy szoktak jönni angolul beszélő szerzetesek is, de az itt tartózkodásom alatt sajnos nem jöttek. A harmadik emelet a női részleg, ide férfiak nem jöhetnek be, két nagy terem van bebútorozva, itt vannak emeletes ágyak, illetve itt-ott ventilátor. Van egy ötödik emelet is, illetve egy nagy tetőterasz.

Buddha oltár a meditációs teremben

Emeletes ágyak a női részlegen

Az egyik meditációs terem

Csütörtökön és kedden 5.30 és 6.30 között jóga órán is részt lehet venni a központban, erre a tíz nap alatt sajnos csak egyszer sikerült felkelnem.

Múlt hónapban már voltam itt látogatóban, már régebb óta gondolkodtam a váltáson. Amikor szerdán beköltöztem, letettem a holmijaim és már kezdődött is egy Dhamma beszélgetés. A Vypassana meditációt gyakorolják az itt lakók, erről tartanak előadást a szerzetesek hétfőnként, szerdánként és péntekenként, ahol megvitathatják a felmerülő kérdéseket is. Az első napomon lelkesen csatlakoztam is. A beszélgetés elején volt egy rövid meditáció vietnámiul, amit a meditációs központ mellettem ülő vezetője fordított. Itt sikerült relaxálni, tudtam követni az eseményeket. Aztán következett egy történet, amelyben szerepelt egy teknős – itt kezdtem elveszteni a fonalat. Körülbelül fél óra után a “tolmácsom” azt mondta, hogy innentől nem tud fordítani, ez túl nehéz neki. Ezután másfél órát ültem és néztem ki a fejemből. Sokszor változtattam a törökülésben a lábaimat (lótuszülés esélytelen egyelőre), teljesen elzsibbadtak. A beszélgetés végén megkérdezték, van-e kérdésem – ???. Nem értettem semmit, de van-e kérdésem?

A meditációs központban is csak ventilátorok vannak, amiket mindig oda teszünk, ahol éppen vagyunk (legalábbis én, az ittenieknek nem mindig kell). Sajnos nem elég a nagy meleg, a meditációs központban el kell takarni a vállamat és a térdemet is, így nincs ujjatlan felső vagy rövid nadrág, csak a lányok emeletén. Több szabályt is kell követni azoknak, akik beköltöznek, ezek a következők:

  1. Ne árts semmilyen élőlénynek. 
  2. Ne vedd el, ami nem adott
  3. Tilos az ronda, csúnya vagy hazug beszéd
  4. Tilos drogozni, vagy alkoholt inni
  5. Tilos a szexuális érintkezés

Találtam egy vegetáriánus éttermet is a közelben, ahol életem legolcsóbb vacsoráját ehettem, leves és főétel (rizs zöldségekkel, tofu) 120 Ft-ért, azaz 10.000 dongért.

Leves, rizs sok tofuval és párolt zöldségekkel 120 Ft-ért

Az egyik barátnőm épp utolsó estéjét töltötte a városan, így miután végig arról panaszkodtam, hogy milyen melegem van, eldöntöttük, hogy elmegyünk egy jégbárba. -10 fokban élveztem a virgin mojito-m, ami sajnos elég drága volt (1200 Ft), de az élményért megérte (képek és rövid videó – instagram: @asuchange)

Munka és az önkéntesség

A meditációs központban ingyenesen lehet részt venni az angol órákon, így a Homestay-jel szemben itt valóban azokat taníthatom, akik nem tudják megengedni maguknak, hogy külön angol órákért vagy tanfolyamért fizessenek. Volt akivel külön megbeszéltem, hogy együtt tanulunk, de az ötödik naptól már kihirdették, hogy minden reggel kilenckor angol óra Ms Anitával. Szombaton reggel kilenckor volt egy órám az egyik itt élő diákkal. Alig kezdtem el az órát, többen is elkezdtek csatlakozni a könyvtárban, leginkább idősebb nénik. Néha közbeszóltak, hogy ők is akarnak velem órát, kedvesen csak annyit feleltem, hogy ezután az óra után megbeszéljük, hogy mikor.

Pénteken reggel mindenki takarított, másnapra 15 szerzetest vártak látogatóba, én is beálltam a sorba, és az egyik meditációs termet kezdtem el porszívózni. Mivel sokszor hallottam az életemben a “több kárt csinál,mint hasznot” kifejezést, a tudatalatti segítségével eltörtem egy vázát, ami az egyik oltárt díszítette. Sajnos néha előfordul, hogy a nagy “segíteni akarok” dolognak, valami ilyesmi lesz a vége. Vagy hívhatjuk a vonzás törvényének is azt, ami történt.

Az egyik idősebb néni mesélte, hogy jövőre Myanmar-ba megy, hogy ott segítsen egy faluban a szegényeknek az önellátó életre való átállásra. Nagyon izgul, hogy pár hónap alatt mennyit tud majd javulni az angolja, bár szerintem már így is nagyon jól beszél. Ajánlottam neki, hogy töltse le a Duolingo-t, segítettem neki a szintfelmérőben (elmondtam melyik ikont, hogyan használja, hogyan tud továbblépni), majd beállítottunk napi 5 perc gyakorlást. Annyira örült, hogy utána még a konyhában maradt gyakorolni.

Délutánonként és néha esténként dolgoztam, iskolában, óvodában, tanítással együtt minden alkalommal tanultam is valami újat. Például a fegyelemről. Az egyik iskolai szünetben a tanár-asszisztensem azt tanácsolta, adjak feladatot a gyerekeknek, mert máskülönben hangosak lesznek, és akkor nekünk meg fájhat a fejünk. Egy idősebb hölgy volt, a mosolya nyugtató, nem az a típus, aki vörös fejjel szalad ki az osztályból egy-egy óra után. Miután ötletem nem volt, felrajzolt a táblára egy virágot, majd azt mondta a gyerekeknek, aki a leghosszabb ideig tudja bámulni a virágot, az nyer. Ezután az ötperces szünetben egy gyerek sem szólalt meg, csendben, fegyelmezetten nézték a táblát.

Heti kétszer ugyanabba az oviba megyek mostanság, ahol négyszer 30 perces órákat tartok, ma voltam itt negyedik alkalommal. Mivel sokszor nehézségekbe ütköztem a gyerekekkel való kommunikációban (mert velük igazából nincs kommunikáció), az internet segítségével óvodai angol oktatást kezdtem tanulni.

A kis herceg – vietnámi ovi-kép

Volt egy óvodai tanár a Homestay-ben, tőle is kértem segítséget. Többször megfordult a fejemben, hogy lemondom ezeket az órákat, küldjenek mást, nekem több tapasztalatom van az idősebb korosztállyal, de aztán vettem egy mély levegőt és mégis végigcsináltam. Az internet segítségével több játékötletre találtam, és egyre könnyebben tudtam bevonni a gyerekeket a játékos tanulásba. Így együtt tanulhattam a gyerekekkel, én tapasztalatot szereztem, ők angol szavakat tanultak. A legutóbbi órámon annyira nevettek, hogy azt hittem valamit rosszul csinálok, de aztán az asszisztens mosolyogva csak annyit mondott: “Viccesnek találják, amit csinálok, élvezik, ezért nevetnek”. 

Tanulás a meditációról

Három nap után sikerült először a könyvtárban hasznos időt eltöltenem, és elkezdtem olvasni a meditációról. Teljesen más, mint ahogy elképzeltem. Azt hittem a légzésre koncentrálok, elgondondolkodom ezen-azon, de a valóságban ki kell kapcsolnom az agyam. Az egyik könyvben olvastam, hogy mivel egész nap gondolkodunk, a meditáció pont arra való, hogy pihenjen az agyunk. Az egyik vacsora alatt arról beszéltem, mennyire szeretek tanulni, és sajnos mennyire kevés időm jut erre, mennyire jó lenne ha egy nap 48 órából állna. George (a központ vezetője) elmosolyodott, és csak annyit mondott: “A meditáció segíteni fog”. Egyre jobban érdekel az egész, bár a könyvek leírása alapján is bevallom magamnak, nem lesz egyszerű. Bár a tánccal is így kezdtem, bénáztam sokat az elején, a többiek meg csak mondták, mondták, hogy az egész gyakorlás kérdése, és én ezért csináltam tovább. A központban minden reggel és este látok embereket, akik meditálnak, gyakorolják a Vypassana-t, én eddig sajnos csak egyszer gyakoroltam. Mindenhol csak az előnyökről lehet olvasni, így biztos vagyok benne, hogy ezt akarom csinálni. Sajnos a tíz nap így a munkával és önkénteskedéssel megtöltve nem hagyott elegendő időt, hogy sokat tanuljak a meditációról, de betekintést nyertem egy teljesen új világba. Habár nem vagyok buddhista, itt teljes szeretettel fogadtak, nyitottak voltak arra, hogy bármilyen kérdésemre válaszoljanak. Annyira nyugodtak, hogy néha elszégyelltem magamat, amikor idegeskedtem. Januártól talán visszaköltözöm, nem tudom még mit hoz a sors. Abban biztos vagyok, hogy ez az utazás, ami itt elkezdődött a fejemben, nem ér véget azzal, hogy kiköltözöm. 

Még mindig nem veszek ki lakást, és nem költözöm hotelbe, hostelbe, nem fogok kanapészörfölni, de lesz hol laknom. A szerencse mellettem van, és a következő posztomban el is árulom, hova költöztem. 

Gratulálunk! – Önt meghívták!

avagy egy vietnámi esküvő kulisszatitkai

Néha úgy éreztem, én is házasodom.

Egyetlen külföldiként sok vendéggel kellett kezet fognom, illetve innom egy felest.

Nem panaszkodom. Életem egyik legnagyobb élménye volt ez az esküvő!

A pár: Thang és Dieu, mindketten a diákjaim voltak a Homestay-ben Hanoi-ban. Minden nap volt órám velük, Dieu a haladó csoportomban tanult, Thang a privát óráimon vett részt, amit legtöbbször a Xinh kávézóban tartottunk. Thang-gal sokat buliztunk, Dieu író, a könyve jövőre lesz kiadva. Júliusban kezdtek el randizni, és három hónap után döntöttek úgy, hogy összeházasodnak.

46430807_251553322183129_2212117300872478720_n

Az egyik volt tanár így fogalmazott: ” Megházasodik a Homestay dráma-királynője és party-arca. Izgalmas esküvőre számíthatunk.”

Csütörtökön repültem Ho Chi Minh városból Hanoi-ba. Uyen, egyik volt diákom fogadott be néhány napra magához. A repülő egy órakor érkezett meg Hanoi-ba, rendeltem egy Grab motort és elindultam a megadott címhez. A Google szerint egy órás út várt rám, de a motoros úgy száguldott, hogy fél óra alatt megérkeztem a célállomásra. Egész úton a bukósisakot fogtam, mert majdnem lefújta a szél, olyan gyorsan mentünk – fő a “biztonság”. Természetesen áthaladtunk néhány piroson, ott csak lelassítottunk kicsit. A motoros végig fázott, pedig nagykabátban volt. Amikor meglátta, hogy én csak kardigánban vagyok, le akart beszélni a motorról, bár lehet csak nem volt kedve olyan messzire elvinni. Az autó dupla áron lett volna, így mindenképpen motorozni akartam. Aztán útközben arra gondoltam, visszafelé majd autózom, de természetesen akkor is motoroztam. Spórolok.

Pénteken pihengettem, majd Uyen főzött nekem vacsorát. Felhívta az anyukáját és “bemutatott” neki a videóhíváson keresztül. Azt mondta az anyukája meglepődött, hogy elfogadtam a meghívást, hogy “ilyen körülmények között” tudok megszállni, velük együtt lakni. Megkérdeztem, mit ért az “ilyen körülmények” alatt, de nem tudták megmagyarázni. Egyébként Uyen az öccsével lakik együtt egy teljesen normális két-szobás lakásban, én mondtam is, hogy mennyire örülök, hogy befogadott. Amikor a vacsora után elmosogattam, Uyen még le is videózta, mert nem akarta elhinni, hogy még mosogatok is vendégként (szerintem elküldte az anyukájának).

Szombaton délután indultunk Thanh Hoa tartományba, Dieu szülővárosába, 170 km-re Hanoi-tól.

Az esküvőre béreltek buszt, így több vendéggel együtt utaztunk négy órát. Amikor Dieu házához értünk, már nagyban tartott az ünneplés. Ez volt az esküvő második napja, előző napon volt a templomi esküvő pénteken. Ezen csak a család vett részt. Szombaton a pár nem találkozhatott, külön ünnepeltek az otthonukban, én Dieu-vel, a családjával és a barátaival.  Dieu bemutatott az anyukájának, aki nagyon örült nekem, ő volt az első “Gratuláló”. Uyen azt mondta, hogy büszkék Dieu-ra

Miután felálltam, hogy készítsek pár képet, mindenki odahívott az asztalához, kezet ráztak velem, és öntötték a rizspálinkát.

A vacsora nagyon finom volt, bár húst ettek hússal, és én egy ideje nem eszem húst, azért készítettek nekem zöldségeket. Amikor mondtam, hogy nem eszem húst, úgy néztek rám, mintha beteg lennék, de valahogyan ezen is túltették magukat. A vacsora után elmentünk a tengerparthoz, bár sokat nem láttunk a sötétben, azért belesétáltam kicsit a tengerbe. Körülbelül 7 órakor indultunk vissza a karaoke buliba, illetve éppen zajlott egy Vietnám-Kambodzsa focimeccs. Miután 3-0 lett az állás Vietnám javára, kezdődhetett az éneklés. Az alábbi videón Uyen és Dieu énekelnek.

Énekelni nem szeretek, mert nem tudok, de Dieu emlékezett rá, hogy szeretek táncolni, így Dieu, Uyen és én együtt táncoltunk a Baby Shark című számra. A vendégek megdermedtek, nem tudták mi történik, szerintem ilyen bulikon sosem táncol senki. 😀 Minden asztalnál nagyban ricáztak a vendégek, ezt lehet zsákszámra veszik az esküvői bulikra.

Valamikor 11 óra körül Dieu bátyja elvitt minket egy hotelbe, majd mondta, hogy 5 órakor indulunk másnap. Indulunk? Ekkor hallottam először a tervet. Szóval 4.50-kor kelünk, gyors készülődés, és 5 órakor kezdődik a ceremónia, ami után négy órát buszozunk egy másik városba. Persze azt gondoltam naívan, majd milyen jókat pihenek a pár nap alatt, hát igazából alig aludtam. Aztán az járt az eszemben, hogy Thang és Dieu valószínűleg három napig nem alszik.

Felvettem a farmert a pólóval, de Uyen az ünnepi ruhát vette fel és sminkelt is. Azt mondták, hogy 4 órát utazunk a buszon, mert elmegyünk Thang szülővárosába, így azt gondoltam, erre nem öltözök ki. Habár Uyen mondta, hogy jobb, ha felveszem az ünneplő ruhát, én farmerban maradtam. Azt gondoltam, csak a buszhoz megyünk.

Rosszul gondoltam.

Öt órakor visszamentünk Dieu házához, ahol már Thang is ott volt. A hagyomány nem áll messze az otthoni esküvőktől, a vőlegény jött kikérni a lányt.

Tehát mindenki kiöltözve – én farmerban – elkezdődött a ceremónia. Minden asztalon volt egy kis nassolni-való, egy doboz cigaretta és gyufa a vendégeknek.

Thang bement a házba, kikérte Dieu-t és beszálltak az autóba, a vendégek pedig a buszba. Két busszal és körülbelül négy autóval indultunk Ha Tinh tartományba, Thang szülővárosába, 234 km-re Dieu szülővárosától. A hagyomány szerint tehát Thang kikérte Dieu-t és elviszi az új otthonába, vagyis Thang szülőházába. Ez az út körülbelül öt órán át tartott. Amikor megérkeztünk Thang házához, mindenki gyönyörű ruhákban volt, én pedig még mindig farmerban, így gyorsan kerestem egy mosdót és átöltöztem. Néhány fotó erejéig maradtunk itt, utána elmentünk az ebéd helyszínére, rengetegen voltunk, a pár mindenkivel kezet fogott. Minden asztalhoz odamentek, ittak mindenkivel és közben mosolyogtak. Amikor a mi asztalunkhoz értek, Dieu csak annyit mondott “Fáradt vagyok”.

El sem tudom képzelni, mennyire fáradt lehetett, de a képeken szépen mosolyogott (délután biztosan lepihent). Az ebéd után Thang odajött hozzám és néhány asztalhoz elvitt, hogy igyak a vendégekkel. Minden asztalnál kezet fogtak velem, mintha nekem is gratulálnának. Megkérdeztem Uyen-t, miért van ez, azt mondta, mert büszkék, hogy egy külföldi vendég is részt vesz az esküvőn. Sokan kérdezték Uyen-t ki vagyok én, és sokan néztek rám meglepődve, mintha eltévedtem volna, mert nem értették mit keresek ott. Velem nem mertek vagy nem tudtak beszélni, Uyen-t kérdezték honnan jöttem, hogyan kerültem ide. Miközben asztalról-asztalra “jártam” és ittam a pár egészségére, énekesek szórakoztatták a vendégeket, volt színpad, illetve egy kivetítőn láthattuk a pár esküvőre készített képeit.

Készítettek esküvői  fotókönyvet is, a bejáratnál volt az ajándék-doboz mellett. Mindenhol lehetett látni üres borítékokat, ebbe tettük a pénzt, amit ajándéknak szántunk., a borítékra pedig ráírtuk a jókívánságainkat. Az ebéd után sokan elmentek, nekünk is indulnunk kellett egy órakor, mert 8 óra buszútra volt Hanoi és sokan dolgoztak hétfőn (Uyen is).

Thang kérdezte, hogy mennék-e későbbi busszal, de tudtam, hogyha maradok, csak rizspálinkázás lett volna a program, és utána a 8 órás buszút még rosszabb. Elbúcsúztam a pártól, és mondtam, hogy jöjjenek meglátogatni Saigon-ba.

Az út vissza Hanoi-ba borzasztó volt, másnap végig fájt a fejem, eléggé sok a bukkanó az úton és szerintem kisebb agyrázkódásom lett. Hétfőn majdnem egész nap aludtam, Uyen ismét főzött nekem, elmentem a Hoan Kiem tóhoz, és élveztem az őszi időjárást. Majdnem mindenki nagykabátban volt, én pólóban. Tökéletes huszonakárhány fokok voltak. Kedden megvacsoráztunk Uyen-nel, majd elindultam a reptérre. Nehéz volt elindulnom júniusban is, hátrahagyni a sok barátot, akit úgy megszerettem, de valamiért Saigont választottam átmeneti otthonomként.

Idén a második esküvőn voltam, bár a legutóbbira Budapestig kellett repülnöm. Mindkét esküvő gyönyörű volt, és ez a vietnámi is hatalmas élményként marad meg az emlékezetemben. Thang és Dieu nagyon jó barátaim lettek a néhány hét alatt Hanoi-ban, és nagyon boldog vagyok, hogy ott lehettem az esküvőjükön. A következő esküvő Márciusban várható, a helyszín India. Tehát a következő hetekben azért dolgozom, hogy jövőre Indiába mehessek esküvőzni. Úgy tűnik az utazással jár az is, hogy a világ különböző pontjaira utazom esküvőkre. Nem panaszkodom…

Talán utaznom sem kell külön a jövőben, csak arra spórolnom, hogy esküvőkre mehessek.

(Talán átnevezem a blogomat: Esküvők a világ különböző részein…)

Ki tudja, az univerzum majd eldönti.

Én meg csak várom hova sodor legközelebb a szél.

Hello teacher!

avagy egy helyettesítő angol tanár őrült mindennapjai

Új élmények, új kihívások, az elmúlt két hétben nem volt hiány egyikben sem. Minden nap jöttek a telefonok, üzenetek, benne a kérések, hogy délután, reggel vagy este tudok-e helyettesíteni. Amikor pedig megjelentem az iskolában, azonnal jött a kérdés: Te ki vagy, segíthetek?

Az utolsó pillanatban kapott óratervet olvasgattam amikor a gyerekek már jöttek be a terembe. Nagyon izgultam, de örültem, hogy volt kis időm felkészülni. Aztán odajött a tanár-asszisztens, meglátta a kezemben a papírt, majd elvette:

“- Oh, nem, nem, ezt a múlt héten vettük, ma ez a tananyag” – és adott egy teljesen új tananyagot.

Már írtam az első tanítási élményemről az állami iskolában. Azóta voltam magániskolában is, tanítottam 6-17 éveseket, minden nap rugalmasan utazgattam egyik helyről a másikra. Mára már eldöntöttem, hogy be kell szereznem egy motort, mert nem éri meg a Grab motorra fizetnem, és sokszor előfordult a héten, hogy rossz helyre vittek. Ha tehát ők sem tudják hova megyek, és én sem, akkor mindketten ugyanott vagyunk, én is el tudok tévedni a városban a motorral. Az egy másik kérdés persze, hogy nekem egy napos tapasztalatom van motorozásban, míg nekik több éves. Arról nem is beszélve, hogy megtanulni szabályok nélkül motorozni nem könnyű, nekik mégis sikerül, és milliméterekre egymástól motorozgatnak.

Hétfőn már öt órát helyettesítettem, aminek nagyon örültem. Voltak azért félreértések bőven. Egyik nap kaptam egy másolatot a tankönyv egyik oldaláról, azt mondták 35 perces lesz egy óra. Szépen fel is készültem, de amikor odaértem az órakezdés előtt az asszisztens informált arról, hogy 70 percet töltök azzal az egy oldallal. Hirtelen nem tudtam, mit fogok csinálni, de aztán valahogyan megoldottam. Vettem egy mély levegőt, és hatalmas mosollyal az arcomon elkezdtem az órát. Az egyik barátnőm mondogatta, hogy “Fake it until you make it”, ami körülbelül annyit tesz, hogy “Tettesd, amíg meg nem tudod tenni”.

Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Megszoktam, hogy a Homestay-ben felnőtteket tanítok, akiket érdekli amit mondok, van rengeteg időm felkészülni az órámra. De  a héten sokszor tanítottam olyan iskolában, ahol a gyerekek nem figyeltek rám, sőt, szaladgáltak, kiöntötték a vizet, sírtak nekem vietnámiul, amikor azt mondtam “Ülj le, kérlek” a válasz egy grimaszoló arc és egy “No!” volt. Körbenéztem a teremben, és hirtelen azon gondolkoztam, mit is keresek én itt.

Aztán eszembe jutnak azok az órák a hétről, amikor csillogó szemű gyerekeket láttam, akik a szünetben odajöttek hozzám és mindent tudni akartak rólam. Amikor jelentkeztek és közben majd kiestek a padból, mert mindenki részt akart venni a játékban, amit csináltunk. Voltak olyan óráim, amikor az asszisztens szólt, hogy vége, én pedig elszomorodtam. A kicsiket tanítani a legnehezebb, mert sokszor nem értenek. Gondolkoztam is azon, hogy nem vállalok 10 év alatti gyerekekkel helyetesítő órákat, de aztán rájöttem, hogy ez inkább osztály-függő. Tanítottam olyan helyen, ahol konkrétan angyalként viselkedett mindenki. Volt órám olyan hatévesekkel, akik végig nevettek velem az órán és jól érezték magukat. Ez az, amit próbáltam elérni a héten. Két kézzel a magasban, egy lábon ugráltunk a teremben és énekeltünk. Azt akartam, hogy mindenki élvezze az órát, a gyerekek is, és én is. Kitaláltam játékokat, aztán néztem, milyen szépen tudnak rajzolni, és milyen okosak. Nagyon nehéz két héten vagyok túl és csak napi néhány órát tanítottam, de remélem egyre jobb tudok lenni, és nem lesz ilyen nehéz tanítani a gyerekeket. Mi is az, ami nehéz ebben?

Először is, a gyerekek a nevemet sem tudják kiejteni. Amikor megjelenek egy iskolában, mintha megfagyna a levegő, senki nem beszél angolul (más tanárok), mindig össze-vissza sétálgatok.  Az egyik nyelviskola szokott küldeni valakit, aki elkísér a teremig, de a másik nem küld senkit. Néha van egy másik külföldi, aki biztosan angol tanár 🙂 és meg tudom kérdezni, merre menjek.

Vannak szavak amiket nem tudok (szótár nem vagyok sajnos “még?”), vagy néha nem jut eszembe. Nem tudom, egy anyanyelvi angolnak van-e ilyen gondja. Az egyik órámon a vízi-sportokról volt szó, és a békaláb nem jutott eszembe. Nagyon rosszul éreztem magam emiatt, de a szünet alatt megnéztem és a második órán már megtanítottam a gyerekeknek. Persze emlékszem nyáron a diákok a Homestay-ben gyümölcsöket mutogattak egy angol anyanyelvűnek és kérdezgették az mi, a válasz pedig az volt “Nem tudom, ilyen nálunk nincsen”. Aztán arra gondolok, hogy mennyi magyar szó nem jut eszembe sokszor.

Néha a posztom írásakor kinyitom az angol-magyar szótárt és megnézek 1-1 szót magyarul.

Próbálok mindent beleadni a tanításba, mindig is maximalista voltam, és talán ebből nem is szeretnék lejjebb adni. A Homestay-ben a legegyszerűbb, a diákok visszajelzése pedig nagyon pozitív. Kedden az egyik diákom megkérdezte, én tartom-e a reggeli 9 órás angol órát, mondtam, hogy igen, ő pedig elmosoloyodott “Yessss!!!”. Ez annyira jól esett, tovább motivál arra, hogy jobb és jobb akarjak lenni abban, amit csinálok. Persze rengeteget kell még tanulnom. Az egyik iskolában a családról tanultunk, kivel élnek együtt a gyerekek. A tanár asszisztens rám nézett, majd odasúgta, hogy most kezdhetem énekelni a “Family” dalt. A fejemben átfutott a kérdés, hogy na az meg mi a csuda, mondtam, hogy nem ismerem. Az asszisztens felhúzta a szemöldökét “Nem ismered?”, én pedig elkeseredtem. Utolsó pillanatban kaptam az óratervet, abban nem volt megemlítve, így nem készültem. Pénteken három órán át énekeltem a “Head and Shoulders, knees and toes…” és az “If you are happy and you know it…” című gyerekdalokat. Szombaton alig volt hangom, de megérte. A gyerekek szerették, és én jól éreztem magam. Így szabadidőmben most gyerekdalokat tanulgatok.

Két középiskolában is helyettesítettem, ahol szóbeli vizsgát tettek a gyerekek. Ahol csütörtökön voltam, az első négy diák meg sem szólalt.

“-Tudnál nekem mesélni az iskoládról?” – erre a válasz egy hatalmas “- No”

“- Kicsi vagy nagy ez az iskola”, a válasz pedig “Yes!”.

“- Mit szeretsz csinálni a szabadidődben?” – válasz: “- Szabadidőmben, igen!”

Erről az a reklám jut eszembe, amikor a repülőtéren kérdezi a biztonsági őr a férfit, hogy van-e nála fegyver, drog, robbanószer, ő pedig mosolyog “- Igen!”. Próbáltam lassan, artikulálva, aztán komolyan az jutott eszembe, hogy egyszerűen a kiejtésem rossz. Szegény gyerekek. De aztán az ötödik tanuló mindenre gördülékenyen válaszolt, csak úgy, mint utána sok másik tanuló. Itt egytől tízig kellett pontoznom, akiknek hatosnál rosszabb lett volna, nekik nem írtam semmit a papírra. Azt tanácsoltam az asszisztensnek, hogy majd ha visszatér az angol tanár (aki valószínűleg lebetegedett), akkor próbálják meg a vizsgát újra a gyerekekkel.

A héten már Smartboard-dal is tanítottam, ez a legegyszerűbb, nem kell készülni, csak felnyitom a tananyagot, és kezdjük a játékokat. A fenti kép csütörtökön készült, vártam a gyerekeket. Minden székre jutott egy gyerkőc. Amikor kinyílt az ajtó és megláttak, mindenki odaszaladt hozzám, hogy megfogja a kezem, kiabáltak örömükben: “- Hello teacher!”. Aztán az egész órán majd kiestek a padból, jelentkeztek, mindenki ki akart jönni a táblához. Öröm volt tanítani őket.

Sokat gondolkozom azon, milyen is volt az angolom az iskolában, és eszembe jut, hogy nem szerettem az angolt, kinevettek a rossz kiejtésem miatt, a kérdésekre inkább csak bemagoltam a választ, hogy megkapjam a jó jegyet, de ha a mondatot máshogy kérdezték, már elvesztem. Magoltam a nyelvtant, miközben nem vettem észre, hogy hallomás után tanulok a legegyszerűbben. Nem foglalkoztam azzal, hogy megtaláljam a magamnak legmegfelelőbb módszert, csak az érdekelt, hogy kitűnő maradjak. Most pedig minden nap, egész nap angolul beszélek, rengeteget tanulok, naponta több új szót hallok, illetve a blog posztjaimat is elkezdtem lefordítani. Van két tanár a Homestay-ben, akikkel németül beszélek, mert nem szeretném, ha a németem teljesen “elkopna”, de azért van egy kis káosz a fejemben.

Megéri. Minden nap tanulok, és nekem ez a lényeg.

“A tanulás a legerősebb fegyver, amivel megváltoztathatod a világot.” – Nelson Mandela

Hogyan tanuljak meg egy idegennyelvet?

As you change – Vissza a Homestay-be

Hogyan is állhatna meg a változás ott, hogy hazamentem? 

…és a történet arról, hogyan lettem helyettesítő angol tanár állami iskolában

“Úgy tűnik számomra, hogy minél keményebben dolgozom, annál nagyobb szerencsém van. “- Thomas Jefferson

Nagyon nehéz döntés előtt álltam, amikor Prágában voltam. Adott volt az egyszerűbb élet, hogy befejezzem az utazást, elkezdjek dolgozni és ne kelljen aggódnom amiatt, hogy elfogy majd a spórolt pénzem. Minden ismerősöm azzal jött, hogyha munkát keresnék, csak szóljak neki. Minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha nem jövök vissza. Legalábbis akkor, ott, egy ideig így éreztem.  Féltem visszajönni, mert már nem volt közel sem olyan kidolgozott tervem, motivációm, mint májusban. Láttam, hogy az ismerőseim haladnak előre a karrierükben, és kicsit megirigyeltem őket. Aztán amikor visszajöttem, rájöttem arra, hogy én még mindig a határaimat feszegetem és a komfortzónámat bővítem. Elég lett volna erre pár hónap? Egy meditációs tréning miatt jöttem vissza Ázsiába, amire aztán nem mentem el. Örülök, hogy visszajöttem, bármilyen indokom is volt rá egy hónapja, és azóta elkezdődött az általam elnevezett: Dél-Kelet Ázsia 2. évad – Így változom én. Vagyis a szerencsecsillagom még mindig tündöklik.

A 9 órás repülőútról már írtam, amikor megérkeztem Hanoi-ba, sosem lesz a kedvencem, most először próbálkoztam nyugtatóval (macskagyökér-kivonat), de rosszabb lett a helyzet. Kívülről láttam magam, ahogyan megy a nagy repülőgép én meg savanyú arccal nézek kifelé, hogy Tejóég! Mikor szállunk már le. Megint megfordult a fejemben, hogy kinek az ötlete volt ez, és miért nem maradok otthon? Persze aztán ahogy megérkezem, máris örülök, hogy ott vagyok és el is felejtem, hogy nem szeretek repülni. Ezalkalommal Bangkokba érkeztem, ahonnan legutóbb hazarepültem. A Couchsurfing-en találtam szállást, nem is akármilyet.

A szállásadóm egy nappal a megérkezésem előtt szólt, hogy ő elmegy a hétvégére, de megvárja, hogy odaérjek és odaadja nekem a kulcsot.

Ez azt jelentette, hogy egy teljesen idegen egy teljesen idegennek otthagyta a lakását. Ez fogadott az első napon és hihetetlen hálás voltam neki, hogy nem kellett utolsó pillanatban új szállást vagy hostelt keresnem. Hihetetlennek tűnt az egész, de nagyon örültem a szerencsémnek. Miután ő elment én körülbelül csak aludtam, aztán másnap repültem Phnom Penhbe. Az AirAsia repülőtársasággal utaztam, aminek a reptere kicsit messzebb volt a belvárostól, de a szállásadóm küldött egy üzenetet teljes leírással, mivel és hogyan jutok el a Don Muang reptérre. A BTS Skytrain (“égi vonat” vagy magasvasút) és a busz segítségével negyedannyiért eljutottam a reptérre, mintha taxiztam volna.

Ha szeretnél te is egy majdnem széteső dobozban utazni, akkor az AirAsia már 7 dollártól ajánl repjegyeket. Nem hiába az a szlogenjük: “Now everyone can fly” – avagy mostmár mindenki repülhet

Ez rosszabb volt, mint a 9 órás repülőút, a gép rázkódott, láttam a gép részeit mozogni, semennyi turbulenciát nem bírtunk, az utasok közül sokan hangosan néztek valamit a telefonjukon. Én ötpercenként néztem a telefonomat, hogy mikor érünk már oda. Phnom Penhben a reptéren megismertem egy yogi-t, akivel megosztoztunk a taxin a belvárosig, majd elkezdődött a három hetes kaland Kampot kisvárossal és a borsföldekkel.

Szerdán egy 14 órás buszút után megérkeztem – vagyis inkább visszatértem – Ho Chi Minh városba. A buszút a szokásosan telt, 30-40km/óra átlaggal haladtunk, a határtól csak ketten voltunk külföldiek, a buszon mindenki helyi volt. Csütörtökön reggel végignéztem az összes facebook csoportot és elküldtem pár önéletrajzot. Két helyről azonnal visszaírtak, és délután már részt is vettem két interjún. Pár hónapot tervezek maradni, de sok helyen már akkor tudnak adni órákat, ha három hónapot maradsz. Az egyik angol nyelvsuliban felajánlották, hogy felvesznek helyettesítő tanárnak, és majd hívnak. A másik helyen reggelre kerestek tanárt, de azt nem tudtam bevállalni, mert visszaköltöztem a Homestay-be és itt reggelente tanítok. Aztán hazafelé megláttam egy iskolát nagyon közel az otthonomhoz, oda is bementem. Megkérdeztem keresnek-e angol tanárt, kaptam egy e-mail címet, elküldtem az önéletrajzomat és szombaton már interjúztam is. Mivel nem maradok hosszabb távra (vagyis egyelőre magam sem tudom), így itt is felajánlották, hogy lehetek helyettesítő tanár. Sok régi ismerőssel találkoztam, akik panaszkodtak, hogy nem találnak állást, pedig hónapok óta keresnek, aztán jövök én és két nap után már van munkám.

Ha valakinek nem az angol az anyanyelve, akkor szükséges egy TESOL bizonyítvány a tanításhoz.

Az első helyről már pénteken hívtak, hogy szombaton reggel két órán kellene helyettesítenem (2×90 perc), mert a tanár lebetegedett. Küldtek két oldalt a könyvből, amit le kell adnom az órán és az általános iskola címét. Nagyon izgultam, féltem, hogy nem tudok kitölteni 90 percet, vagy hogy a nyolcadikosok majd nem figyelnek, vagy nem tudom érdekessé tenni az órát nekik. Pénteken este jegyzeteket készítettem, játékötleteket írtam fel, hogy biztosan kitöltsem az órát (diákként is stréber voltam, tanárként is az lettem). Aztán szombat reggel hétkor ott voltam az iskolában. A gyerekek a földön ülve várták a becsöngetést, engem pedig a másodikra küldtek a 20-as tanterembe. Itt katedra volt, úgy éreztem, mintha egy színpadon lennék. Először bemutatkoztam, meséltem magamról, aztán elkezdtük venni a tananyagot. Az első órán nem maradt idő a játékra, de a másodikon igen. Volt egy tanár asszisztensem is, aki néha fordított, vagy rászólt a gyerekekre, hogy ne beszélgessenek. Mint később kiderült, a tanár asszsiztensem imádja Magyarországot, tavaly járt ott ésteljesen beleszeretett. Nem minden nap találkozok olyan vietnámiakkal, akik voltak Budapesten. A második órán már többet játszottunk az új szavakat gyakorolva. Aztán tíz órakor kicsöngettek, a gyerekek is mentek haza én pedig el sem hittem hogy megcsináltam. Nem is csak megcsináltam, hanem élveztem is!

Az állami iskolában tanítani Vietnámban életem egyik legnagyobb élménye volt. Nem tudom, milyen sűrűn fognak hívni, és nem tudom milyen iskolákba, de mostmár azt is tudom, hogy bárhogyan is lesz én helyt fogok állni! Mert eldöntöttem, és így akarom. Tehát így lesz.

Bármikor, ha megkérdezik, hogy meg tudsz-e csinálni valamit, válaszold azt: “Természetesen!”. Aztán állj neki és találd ki, hogyan is kell. – Theodore Roosevelt

Featured image : photo credit to Gaevint