Címke: Munkakeresés

As you change – Vissza a Homestay-be

Hogyan is állhatna meg a változás ott, hogy hazamentem? 

…és a történet arról, hogyan lettem helyettesítő angol tanár állami iskolában

“Úgy tűnik számomra, hogy minél keményebben dolgozom, annál nagyobb szerencsém van. “- Thomas Jefferson

Nagyon nehéz döntés előtt álltam, amikor Prágában voltam. Adott volt az egyszerűbb élet, hogy befejezzem az utazást, elkezdjek dolgozni és ne kelljen aggódnom amiatt, hogy elfogy majd a spórolt pénzem. Minden ismerősöm azzal jött, hogyha munkát keresnék, csak szóljak neki. Minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha nem jövök vissza. Legalábbis akkor, ott, egy ideig így éreztem.  Féltem visszajönni, mert már nem volt közel sem olyan kidolgozott tervem, motivációm, mint májusban. Láttam, hogy az ismerőseim haladnak előre a karrierükben, és kicsit megirigyeltem őket. Aztán amikor visszajöttem, rájöttem arra, hogy én még mindig a határaimat feszegetem és a komfortzónámat bővítem. Elég lett volna erre pár hónap? Egy meditációs tréning miatt jöttem vissza Ázsiába, amire aztán nem mentem el. Örülök, hogy visszajöttem, bármilyen indokom is volt rá egy hónapja, és azóta elkezdődött az általam elnevezett: Dél-Kelet Ázsia 2. évad – Így változom én. Vagyis a szerencsecsillagom még mindig tündöklik.

A 9 órás repülőútról már írtam, amikor megérkeztem Hanoi-ba, sosem lesz a kedvencem, most először próbálkoztam nyugtatóval (macskagyökér-kivonat), de rosszabb lett a helyzet. Kívülről láttam magam, ahogyan megy a nagy repülőgép én meg savanyú arccal nézek kifelé, hogy Tejóég! Mikor szállunk már le. Megint megfordult a fejemben, hogy kinek az ötlete volt ez, és miért nem maradok otthon? Persze aztán ahogy megérkezem, máris örülök, hogy ott vagyok és el is felejtem, hogy nem szeretek repülni. Ezalkalommal Bangkokba érkeztem, ahonnan legutóbb hazarepültem. A Couchsurfing-en találtam szállást, nem is akármilyet.

A szállásadóm egy nappal a megérkezésem előtt szólt, hogy ő elmegy a hétvégére, de megvárja, hogy odaérjek és odaadja nekem a kulcsot.

Ez azt jelentette, hogy egy teljesen idegen egy teljesen idegennek otthagyta a lakását. Ez fogadott az első napon és hihetetlen hálás voltam neki, hogy nem kellett utolsó pillanatban új szállást vagy hostelt keresnem. Hihetetlennek tűnt az egész, de nagyon örültem a szerencsémnek. Miután ő elment én körülbelül csak aludtam, aztán másnap repültem Phnom Penhbe. Az AirAsia repülőtársasággal utaztam, aminek a reptere kicsit messzebb volt a belvárostól, de a szállásadóm küldött egy üzenetet teljes leírással, mivel és hogyan jutok el a Don Muang reptérre. A BTS Skytrain (“égi vonat” vagy magasvasút) és a busz segítségével negyedannyiért eljutottam a reptérre, mintha taxiztam volna.

Ha szeretnél te is egy majdnem széteső dobozban utazni, akkor az AirAsia már 7 dollártól ajánl repjegyeket. Nem hiába az a szlogenjük: “Now everyone can fly” – avagy mostmár mindenki repülhet

Ez rosszabb volt, mint a 9 órás repülőút, a gép rázkódott, láttam a gép részeit mozogni, semennyi turbulenciát nem bírtunk, az utasok közül sokan hangosan néztek valamit a telefonjukon. Én ötpercenként néztem a telefonomat, hogy mikor érünk már oda. Phnom Penhben a reptéren megismertem egy yogi-t, akivel megosztoztunk a taxin a belvárosig, majd elkezdődött a három hetes kaland Kampot kisvárossal és a borsföldekkel.

Szerdán egy 14 órás buszút után megérkeztem – vagyis inkább visszatértem – Ho Chi Minh városba. A buszút a szokásosan telt, 30-40km/óra átlaggal haladtunk, a határtól csak ketten voltunk külföldiek, a buszon mindenki helyi volt. Csütörtökön reggel végignéztem az összes facebook csoportot és elküldtem pár önéletrajzot. Két helyről azonnal visszaírtak, és délután már részt is vettem két interjún. Pár hónapot tervezek maradni, de sok helyen már akkor tudnak adni órákat, ha három hónapot maradsz. Az egyik angol nyelvsuliban felajánlották, hogy felvesznek helyettesítő tanárnak, és majd hívnak. A másik helyen reggelre kerestek tanárt, de azt nem tudtam bevállalni, mert visszaköltöztem a Homestay-be és itt reggelente tanítok. Aztán hazafelé megláttam egy iskolát nagyon közel az otthonomhoz, oda is bementem. Megkérdeztem keresnek-e angol tanárt, kaptam egy e-mail címet, elküldtem az önéletrajzomat és szombaton már interjúztam is. Mivel nem maradok hosszabb távra (vagyis egyelőre magam sem tudom), így itt is felajánlották, hogy lehetek helyettesítő tanár. Sok régi ismerőssel találkoztam, akik panaszkodtak, hogy nem találnak állást, pedig hónapok óta keresnek, aztán jövök én és két nap után már van munkám.

Ha valakinek nem az angol az anyanyelve, akkor szükséges egy TESOL bizonyítvány a tanításhoz.

Az első helyről már pénteken hívtak, hogy szombaton reggel két órán kellene helyettesítenem (2×90 perc), mert a tanár lebetegedett. Küldtek két oldalt a könyvből, amit le kell adnom az órán és az általános iskola címét. Nagyon izgultam, féltem, hogy nem tudok kitölteni 90 percet, vagy hogy a nyolcadikosok majd nem figyelnek, vagy nem tudom érdekessé tenni az órát nekik. Pénteken este jegyzeteket készítettem, játékötleteket írtam fel, hogy biztosan kitöltsem az órát (diákként is stréber voltam, tanárként is az lettem). Aztán szombat reggel hétkor ott voltam az iskolában. A gyerekek a földön ülve várták a becsöngetést, engem pedig a másodikra küldtek a 20-as tanterembe. Itt katedra volt, úgy éreztem, mintha egy színpadon lennék. Először bemutatkoztam, meséltem magamról, aztán elkezdtük venni a tananyagot. Az első órán nem maradt idő a játékra, de a másodikon igen. Volt egy tanár asszisztensem is, aki néha fordított, vagy rászólt a gyerekekre, hogy ne beszélgessenek. Mint később kiderült, a tanár asszsiztensem imádja Magyarországot, tavaly járt ott ésteljesen beleszeretett. Nem minden nap találkozok olyan vietnámiakkal, akik voltak Budapesten. A második órán már többet játszottunk az új szavakat gyakorolva. Aztán tíz órakor kicsöngettek, a gyerekek is mentek haza én pedig el sem hittem hogy megcsináltam. Nem is csak megcsináltam, hanem élveztem is!

Az állami iskolában tanítani Vietnámban életem egyik legnagyobb élménye volt. Nem tudom, milyen sűrűn fognak hívni, és nem tudom milyen iskolákba, de mostmár azt is tudom, hogy bárhogyan is lesz én helyt fogok állni! Mert eldöntöttem, és így akarom. Tehát így lesz.

Bármikor, ha megkérdezik, hogy meg tudsz-e csinálni valamit, válaszold azt: “Természetesen!”. Aztán állj neki és találd ki, hogyan is kell. – Theodore Roosevelt

Featured image : photo credit to Gaevint
Hírdetés

Ben Tre kirándulás – avagy hogyan szereztem munkát Vietnámban

Mindenki álma az utazás, habár mindezt finanszírozni nem könnyű dolog.

Az egyik facebook csoportban találtam rá a vasárnapi kirándulásra, ahová egy külföldi társaságot kerestek a gyerekeknek, hogy legyen kivel gyakorolniuk az angolt.

Úgy voltam vele, épp ráérek, és miért ne építsek ki kapcsolatokat…

Néhány hete görcsösen elkezdtem munkát keresni, mert lassan ki kell találnom, hogyan finanszírozom az utazásom, ha egyáltalán ezt folytatni szeretném. Megígértem magamnak, hogy nem várok az utolsó pillanatig, habár a bankszámlám még kellemes összeget mutat a spórolásaimnak köszönhetően, az elmúlt 10 hét költései meglátszódnak rajta. A Homestay-ben eltöltött idő alatt is költöttem kávékra, nasira, de természetesen a legdrágább a két hetes utazás volt Hanoi-ból Saigon-ba. Az egyetlen munka, amit itt nekem megéri végezni, az az angol tanítás, mert jól fizet és rugalmas, így a Homestay mellett is lehet dolgozni pénzért. A gond azzal volt, hogy a legtöbb nyelviskola legalább 3 hónapra foglalkoztat, a vízumom pedig pár hét múlva lejár. Sokat bújtam a facebook csoportokat, aztán találtam egy lehetőséget, hogy részt vegyek egy osztálykiránduláson, teljesen ingyen. Vasárnapról volt szó, semmit nem terveztem és örültem, hogy ingyen elvisznek valahová. Akivel egyeztettem a kirándulásról, nem volt túl egyértelmű a programmal kapcsolatban, de ehhez már hozzászoktam. Mi itt a többi tanárral azzal viccelődönk, hogy “német” vagyok, ami azt jelenti, hogy egy csoportos kiránduláson előre megtervezett program szerint szeretnék haladni (Indulás 7.00, Megérkezés 9.00, Játékok 9.00-11.00 stb.). Vietnámban lassan hozzászokok, hogy az indulás minimum egy órával később van, mint azt meghirdetik. Itt sem volt másképp. 5.30-ra kellett mennem egy kávézóba (6.30 körül indultunk), a gyerekek már ott voltak pár felnőttel. Akivel leegyeztettem az egészet, vietnámi származású angol tanár volt, nagyon örült, hogy a gyerekek majd gyakorolhatnak valakivel. Bemutatkoztam, mosolyogtam, megpróbáltam megjegyezni 1-2 nevet, majd meg is kaptam a kérdést. “Szeretnél angolt tanítani? Mert én épp angolt tanárt keresek a hétvégi iskolámba” – ledöbbentem, de megörültem. Eszembe jutott, hogy előző nap lusta voltam és már-már azon gondolkoztam, hogy megírom ennek a srácnak, hogy nincs kedvem menni. Hiszen ki akar 4.30-kor kelni vasárnap? Aztán hamar rájöttem, hogy a legjobb döntés volt csatlakozni a csoporthoz. Volt ott egy lány, Kim, aki könyvelőként dolgozott a városban, mondta, hogy ő is angol tanárt keres. Majdnem két órás buszút után hajóra szálltunk, ahol bemutatkoztam, elmondtam, hogy Magyarországon annyi ember él, mint itt Ho Chi Minh city-ben. Elmondtam, hogy én is voltam diák, és én is megtanultam az angolt. Ezután megérkeztünk a szigetre, ahol különböző vizes játékok várták a gyerekeket.  Elméletileg nekem is csatlakoznom kellett volna, de a víz nekem nem volt túl csábító. Sajnos még mindig nem tudtam magam teljesen vietnámivá változtatni, de kérdezgettem a gyerekeket, hogy megy a halfogás, hideg-e a víz. Néhányan azonnal máshoz fordultak fordításért, néhányan tökéletes angollal válaszoltak. Így telt az első játék, a halászat, ahol kosárral vagy kézzel fogtak halat a gyerekek – illetve a bátrabb felnőttek.

A megfogott halakat egyébként később megsütötték és mogyóróval díszítve nasiként tálalták nekünk az ebéd előtt.

A következő játék a biciklivel egyensúlyozás volt, itt sokan a vízbe borultak, de egyeseknek nagyon jól ment. Itt arra gondoltam, hogy ha a vietnámiak három emberrel a motoron is tudnak egyensúlyozni, akkor ez sem okozhat nekik gondot. Bár aztán láttam, hogy azért nekik sem egyszerű ez a feladat.

A következő játék a hídon ugrálás volt techno zenére. A lényeg itt is a leesés volt, én nem csatlakoztam, de jót szórakoztam a többieken.

Frissítő a melegben

A játékokat befejezve épp elkészültek a kifogott halak, így leültünk enni. A melegben frissítőként ittunk egy kókuszdiólevet, erre Kim a könyvelőlány hívott meg. Helyi különlegességként hoztak élő és sült hernyót is, sokan ezt ették, engem nem vitt rá a lélek. Az elmondás alapján tejes ízű volt a hernyó, nekem ez is épp elég volt. Ezután hajóra szálltunk, visszamentünk a buszhoz, majd buszoztunk tíz percet a következő álomásig a Tán Bác főúton. A busz megállt és motorra kellett szállnunk. Ez volt a második alkalom, hogy hárman ültünk egy motoron velem együtt – én, Kim és a motoros. Elvittek minket a házhoz, ahol elkészült az ebéd. A turistáknak szervezett egy napos Mekong delta kirándulás jutott eszembe. Mondtam, hogy nem eszek húst, és egy tenyérnyi rizst kaptam félig megfőtt zöldbabbal. A többi turista ehhez kapot egy rántott húsdarabot. Nos, a helyiekkel való kiránduláson annyi finomságot pakoltak az asztalra, hogy nem is fért el.

37661442_229762707663898_8834461725999759360_n1

Nekem külön vegetáriánus ételeket készítettek mogyoróval, tofuval, rengeteg zöldséggel, isteni finom szósszal. Annyi étel volt előttem, hogy nem is tudtam mindet megenni. Ezután körülbelül fél óra pihenő következett a függőágyakon, majd a motorosok elvittek minket rambutánt szedni. Megtanultam, hogyan kell használni a “botot”, amivel a magasabb ágakról leszedjük a gyümölcsöt. Én végül két kilót szedtem, amiért 30.000 dongot, azaz körülbelül 350Ft-ot fizettem. Ez volt az egyetlen költésem aznap.

A gyümölcsszedés után visszamentünk a buszhoz, majd elindultunk haza. A hazaúton még megálltunk egy kókuszfeldolgozó üzemnél, ahol a gyerekek cukorkát vásároltak. Kim, akivel sokat beszélgettem aznap, megajándékozott egy Vietnámos kinyitható tükörrel, ami kókuszdióból készült. Azt mondta: “Ajándék Vietnámtól Magyarországnak”. A buszon még játszottak a gyerekekkel, énekeltek, versenyeztek, de nem értettem semmit, aludtam. Visszaértünk a kávézóba, ahonnan indultunk, rendeltem egy motortaxit, majd elköszöntem mindenkitől.

Másnap reggel kaptam egy üzenetet a szervező angol tanártól, hogy nagyon kedveltek a gyerekek, és örülne ha a két hétvégén, amíg még itt vagyok, tanítanék 1-1 órát a kávézójában. Konkrétan csak beszélgetnem kell a gyerekekkel, és ezért kapok 250.000 dongot (közel 3000 Ft). Természetesen elfogadtam az ajánlatot, hiszen minden pénz számít, és eddig csak költöttem, lassan el kell kezdeenem keresni is. Egyik jó dolog után jött a másik. Ugyanis amíg a kávézóban ültem a minap, két vietnámi srác odajött hozzám, hogy angol tanár vagyok-e. Nos, habár a papír megszerzése még folyamatban van, magabiztosan mondtam, hogy igen. Ezután a fiúk elmosolyodtak, és mondták, hogy angol tanárt keresnek. Megadtam a számom, ők pedig megígérték, hogy hívnak.

Így kezdek lassan pénzt keresni a világ másik felén, hogy valamiből fizessem a napi kávémat. 🙂

#akkorisiszokkávéthanemfutja #asuchange