A Holdújév ünnepe Vietnámban 2019-ben Február 5-e, ekkor nagyon sokan vesznek kekszet, talán olyan, mintha nálunk karácsonykor szaloncukor-promóció lenne. Mostanában mindenhol azt hallottam “Boldog Új Évet”, hiszen közeledik a TET (Tet Nguyen Dan – Holdújév), idén a Malac éve. Ebből az alkalomból szervezett keksz-promóciót a Danisa márka, így lehettem néhány hétvégén Danisa hercegnő az egyik szupermarketben.
Danisa – a keksz/cég neve
Giảm giá – azt jelenti “akciós”, úgy ejtik “Nyámjáá”, nekem mindig úgy hangzott, mint a Nyamm Nyamm
A casting és a kezdetek
November végén kicsit kevés volt a helyettesítős lehetőség, nem sokszor hívtak tanítani, és megijedtem, hogy nem lesz munkám. Csatlakoztam minden létező facebook oldalhoz, és keresgéltem. Az egyik csoportban “Saigon casting for foreigners” találtam rá a lehetőségre, húsz modellt kerestek keksz-kóstoltató hostess-nek szupermarketekbe másfél hónapon keresztül minden hétvégére. Amikor írtam a szervezőnek, másnapra már hívtak is a válogatóra, elvárás volt a csinos ruha, magassarkú (ezt a válogatásra kérték, utána a munka közben már lehettem balerina cipőben). Természetesen nekem egyik sem volt, ráadásul aznap tanítottam egy iskolában, így az unalmas tanítónénis ruhámban tudtam csak megjelenni. A válogatás az ügyfél irodájában volt egy meeting room-ban, körülbelül négyen ültek a hosszú asztalnál. A falon volt egy vonal, olyan magasnak kellett lennem, így jól kihúztam magam. Volt pár kérdésük, hogy dolgoztam-e már hostess-ként és mit csinálok a mindennapokban. Mondtam, hogy önkénteskedem és tanítok. Sokat mosolyogtam, és próbáltam a legjobbat adni. Amikor hazaértem, már kaptam is egy üzenetet, hogy az ügyfél kiválasztott és bekerültem. Visszagondolva, lehetséges, hogy nem volt elég jelentkező, de nekem akkor abban a pillanatban, nagy örömöt jelentett az a szó, hogy “kiválasztottak”.
Nehéz volt elfogadnom, hogy majdnem két teljes hónapon át nem lesz szabad hétvégém. Azzal győzködtem magamat, hogy ezt kell tennem, hogy folytathassam még egy kicsit az utazásaimat. Ha visszamegyek Európába, akkor is szükségem lesz pénzre, mert mindenért fizetni kell. Eldöntöttem, hogy egy élményként és érdekes tapasztalatként élem meg az egészet. Mindenki egy különböző szupermarketben dolgozott, de azért reméltem, hogy nem egyedül fogok négy órán át ácsorogni. Nagy szerencsém volt, hogy a vietnámi lány, akivel dolgoztam 7 héten keresztül, tudott angolul. Ez az egész élményt, munkát megváltoztatta. Két supervisor volt velem mindig, ők hozták a ruhámat, utána fényképezték a munkámat órákon keresztül. Az első napon kiderült, hogy kicsi lett a ruha. Habár levették a méreteimet, mégis elnéztek valamit. Azon a szombaton alig vártam, hogy nagy levegőt vehessek, nem tudtam felemelni a kezemet és úgy mozogtam, mint egy robot. Aztán vasárnapra (egy napon belül) ezt megoldották.
A munka
Ötkor kellett találkoznom a supervisor-ral, aki hozta a ruhát. Átöltöztem, beállítottuk a hajamat (előre megadták, hogyan kell kinéznie), tettem fel rúzst (a teljes smink is elvárás volt), magamhoz vettem a telefonomat és a vizemet. A biztonságiaknál kaptam egy Emart (ez a szupermarket neve) badge-t, majd átsétáltam az áruház hátsó részén. Itt voltak az irodák, raktárak, étkező. 5.25-kor kellett becsekkolnom, ez azt jelentette, hogy készítettek rólam egy képet és elküldték az ügyfélnek. Volt egy “szájvédőm”, amit nem értettem miért kell viseljek, de hozzátartozott a munkaruhámhoz.
Megtanultam pár szót vietnámiul, hogyan invitáljam az embereket, hogy megkóstolják a kekszet. Két óra után kaptam 15 perc szünetet, 9.30-kor végeztem, és utána sorban álltam a biztonsági ellenőrzéshez, ahol megnézték lopok-e valamit . Ezt szerettem a legkevésbé, mert itt még 30-60 percet kellett állni, mielőtt kimehettem volna. Volt, hogy a hercegnő ruhámban leültem a földre, és olvastam a híreket a telefonomon, hogy teljen az idő. A későbbiekben már úgy dolgoztam, hogy folyamatosan mozgattam a lábam, áthelyeztem a súlyt a bal lábamról a jobbra, vagy a nagy szoknya alatt tornáztattam a lábamatkülönböző módon, így nem okozott gondot órákon át álldogálni, illetve a munka után nem fájt annyira a lábam. Eleinte sokat néztem az órát, de rá kellett jönnöm, hogy az egyáltalán nem segít. Koncentráltam a munkára, kínáltam a kekszet, mosolyogtam, és így telt az idő a leggyorsabban. Az utolsó öt napban már 1-re kellett menni, és 1.30-tól dolgoztam 9-30-ig, két 15 és egy 45 perces szünettel. A hosszú szünetben lehetett vacsorázni, ez 5-kor volt, a szupermarketben vettem valamit, és a dolgozók étkezőjében kellett megenni. Mind a kis, mind a nagyszünetekben is legalább 3 perc séta volt kimenni, így sokszor a legközelebbi helyen ültem le, vagy ettem. Volt, hogy elküldtek volna 5 perc szünetre, de mondtam, hogy annyi idő alatt nem érek ki és vissza, tehát sok értelme nincs. Persze ezzel sem foglalkozott senki rajtam kívül, csak én vagyok, aki az időhatékonyságra figyelt.
Történetek
Sok dolog járt a fejemben, miközben dolgoztam, ez is segített az idő eltöltésében. Voltak teljes kekszek a tányéron, meg töröttek. A darabokat a gyerekeknek kínáltuk, de sokszor a nagyot vették el. Itt sokszor a Marshmallow tesztre gondoltam, hogy aki a nagyobbat veszi el, az olyan, mint aki nem tudott várni a második pillecukorra és megette az elsőt. Azokat a gyerekeket, akik a kisebb darabot vették el, azokhoz hasonlítottam, akik tudtak várni a második pillecukorra. Nem tudom tudományosan van-e alapja, csak magamat szórakoztattam.
Sokszor nem kellett magamban eltölteni az időt, mert az emberek segítettek. Voltak, akik belemarkoltak a tálcán lévő kekszekbe, voltak akik perceken át bámultak, voltak akik angolt jöttek gyakorolni velem. Volt két nő, aki konkrétan megállt velem szemben és azt taglalta, mennyire fárasztó lehet itt ácsorognom, melyik országból jöttem, mennyit fizetnek itt nekem, jajj én szegény. Én nem éreztem magam annyira rosszul, mint ők. Mondtam, hogy nem beszélgetni vagyok itt. Amikor kérdezték, honnan jöttem, mondtam, hogy Danisa hercegnő vagyok Dániából. Ezzel sokszor egyértelművé tettem, hogy nem akarok ismerkedni. Egyszer volt egy srác, aki ötször visszajött, kétszer vett kekszet, a többi alkalommal csak magamról kérdezgetett. Például, hogy házas vagyok-e, meg mondta, hogy milyen szép vagyok. Kicsit őrültnek nézett ki, azon a napon nem mertem egyedül elhagyni az áruházat. Azért sokan voltak, akik amikor megláttak, csak annyit mondtak “WOW”. Volt egy házaspár, akik folyamatosan pakolták a kekszet a kosarukba, a férj pedig rámnézett és ennyit mondott “Azért vesszük ezt a kekszet, mert TE itt állsz”. Tehát a marketing működött. Aztán persze voltak a gyerekek. Sokszor úgy akarták elvenni a kekszet, hogy ne lássam, a kisebbek nem értek fel a tálcáig, volt, hogy kiütötték a kezemből, mert én nem láttam őket, és nekik kekszre volt szükségük. A kisebbek ahogy elvették, elejtették, vagy megkóstolták és visszatették, de olyan is volt, hogy egy apróság a szoknyámat rángatta. De azért voltak kedves gyerekek is, akik rámnéztek, mondták, hogy “Köszönöm szépen”!
Voltak azok a felnőttek, akik a hátam mögül osonva vették el a kekszet. Sokan nem mertek a szemembe nézni, valamiért még mindig idegen nekik a külföldi. Sőt, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. Volt, aki meglátott, lehajtotta a fejét és elsietett másik irányba. Persze olyanok is jöttek, akik fényképezkedni akartak velem, megesett,hogy úgy tervezte az illető, hogy ne vegyem észre. Na de miért? Nem értem most sem. Szóval, aki megkérdezte, hogy készíthet-e képet velem, azoknak mindnek igent mondtam, hiszen ez hozzátartozott a promócióhoz. Szépen mosolyogtam, mutattam a logót, pózoltam. Aki odaosont, majdnem kilökte a tálcát a kezemből, amikor észrevette, hogy megláttam, megijedt. Aztán átkaroltam, és mosolyogtam a fotósnak. Nem lett volna tehát semmi gond, ha nem “sunyi”ban próbálkozik.
Körülbelül a negyedik hétvégéig a szupermarket közepén voltunk, aztán átköltöztöttek a bejárathoz. Ez a promóció szempontjából nagyon pozitív volt, az emberek azonnal észrevettek, odajöttek hozzám, és az újévhez közeledve egyre többen pakolták a kekszeket a kosarukba. A bejárathoz közel volt az elektronikai részleg, ahol a hangfalak reklámozása céljából sokszor játszottak zenét, ez is segített nekem, hogy jobban teljen az idő.
Mit tanultam az egészből?
Rengeteget, magamról. Eddig is tudtam, hogy céltudatosan teszek dolgokat, de itt még inkább bebizonyítottam magamnak. Jó kapcsolatot építettem ki a munkatársaimmal és a supervisor-okkal is. Habár sokan nem beszéltek angolul, mindig megkérdezték, hogy vagyok és mosolyogtak rám, ha megláttak a szupermarketben. Tanultam néhány vicces, talán egyszer az életben majd hasznossá tehető kifejezést vietnámiul és önfegyelmet. Elég változó természetem van, és nem voltam benne biztos, hogy végig fogom-e csinálni. Bennem volt a büszkeség, hogy miért végeznék olyan munkát, amit diákkoromban végeztem? Mindezt eltörpítettem, és a lényegre koncentráltam. A célra, az eredményre. “Eyes on the prize”-
(Szó szerint Szemed a díjon) ami annyit tesz magyarul, hogy mindig a célra gondolj. Miért teszed azt, amit teszel? Egy esküvőre utazom Indiába,és nekem ez volt a motivációm, ezzel a fejemben éltem meg minden alkalmat a szupermarketben,és hoztam ki az egészből a lehető legtöbbet.
Talán egy álomnyaralásra gyűjtesz, talán egy új cipőre, talán egy könyvre, talán a mindennapokban szükséges dolgokra, rezsire? Gondolj arra, hogy milyen érzés lesz, ha meg lesz, éld át minden pillanatát az oda vezető útnak, hogy jobban tud értékelni, amikor ott leszel.
“Tarts ki! Semmi sem állhat az utadba, ha elég kitartó vagy. A tehetség nem elég. Láttunk már elég tehetséges embert, akik nem vitték semmire. Lehetsz zseni, de a meg nem értett zseni elcsépelt fogalom. A tanulás sem elég: a világ tele van lecsúszott lángelmékkel. Csak kitartással és céltudatossággal viheted valamire. ”
– Calvin Coolidge –
https://asuchange.com/2018/05/12/felelmeink/
asUchange 