…és a történet arról, hogyan lettem helyettesítő angol tanár állami iskolában
“Úgy tűnik számomra, hogy minél keményebben dolgozom, annál nagyobb szerencsém van. “- Thomas Jefferson
Nagyon nehéz döntés előtt álltam, amikor Prágában voltam. Adott volt az egyszerűbb élet, hogy befejezzem az utazást, elkezdjek dolgozni és ne kelljen aggódnom amiatt, hogy elfogy majd a spórolt pénzem. Minden ismerősöm azzal jött, hogyha munkát keresnék, csak szóljak neki. Minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha nem jövök vissza. Legalábbis akkor, ott, egy ideig így éreztem. Féltem visszajönni, mert már nem volt közel sem olyan kidolgozott tervem, motivációm, mint májusban. Láttam, hogy az ismerőseim haladnak előre a karrierükben, és kicsit megirigyeltem őket. Aztán amikor visszajöttem, rájöttem arra, hogy én még mindig a határaimat feszegetem és a komfortzónámat bővítem. Elég lett volna erre pár hónap? Egy meditációs tréning miatt jöttem vissza Ázsiába, amire aztán nem mentem el. Örülök, hogy visszajöttem, bármilyen indokom is volt rá egy hónapja, és azóta elkezdődött az általam elnevezett: Dél-Kelet Ázsia 2. évad – Így változom én. Vagyis a szerencsecsillagom még mindig tündöklik.
A 9 órás repülőútról már írtam, amikor megérkeztem Hanoi-ba, sosem lesz a kedvencem, most először próbálkoztam nyugtatóval (macskagyökér-kivonat), de rosszabb lett a helyzet. Kívülről láttam magam, ahogyan megy a nagy repülőgép én meg savanyú arccal nézek kifelé, hogy Tejóég! Mikor szállunk már le. Megint megfordult a fejemben, hogy kinek az ötlete volt ez, és miért nem maradok otthon? Persze aztán ahogy megérkezem, máris örülök, hogy ott vagyok és el is felejtem, hogy nem szeretek repülni. Ezalkalommal Bangkokba érkeztem, ahonnan legutóbb hazarepültem. A Couchsurfing-en találtam szállást, nem is akármilyet.
A szállásadóm egy nappal a megérkezésem előtt szólt, hogy ő elmegy a hétvégére, de megvárja, hogy odaérjek és odaadja nekem a kulcsot.
Ez azt jelentette, hogy egy teljesen idegen egy teljesen idegennek otthagyta a lakását. Ez fogadott az első napon és hihetetlen hálás voltam neki, hogy nem kellett utolsó pillanatban új szállást vagy hostelt keresnem. Hihetetlennek tűnt az egész, de nagyon örültem a szerencsémnek. Miután ő elment én körülbelül csak aludtam, aztán másnap repültem Phnom Penhbe. Az AirAsia repülőtársasággal utaztam, aminek a reptere kicsit messzebb volt a belvárostól, de a szállásadóm küldött egy üzenetet teljes leírással, mivel és hogyan jutok el a Don Muang reptérre. A BTS Skytrain (“égi vonat” vagy magasvasút) és a busz segítségével negyedannyiért eljutottam a reptérre, mintha taxiztam volna.
Ha szeretnél te is egy majdnem széteső dobozban utazni, akkor az AirAsia már 7 dollártól ajánl repjegyeket. Nem hiába az a szlogenjük: “Now everyone can fly” – avagy mostmár mindenki repülhet
Ez rosszabb volt, mint a 9 órás repülőút, a gép rázkódott, láttam a gép részeit mozogni, semennyi turbulenciát nem bírtunk, az utasok közül sokan hangosan néztek valamit a telefonjukon. Én ötpercenként néztem a telefonomat, hogy mikor érünk már oda. Phnom Penhben a reptéren megismertem egy yogi-t, akivel megosztoztunk a taxin a belvárosig, majd elkezdődött a három hetes kaland Kampot kisvárossal és a borsföldekkel.
Szerdán egy 14 órás buszút után megérkeztem – vagyis inkább visszatértem – Ho Chi Minh városba. A buszút a szokásosan telt, 30-40km/óra átlaggal haladtunk, a határtól csak ketten voltunk külföldiek, a buszon mindenki helyi volt. Csütörtökön reggel végignéztem az összes facebook csoportot és elküldtem pár önéletrajzot. Két helyről azonnal visszaírtak, és délután már részt is vettem két interjún. Pár hónapot tervezek maradni, de sok helyen már akkor tudnak adni órákat, ha három hónapot maradsz. Az egyik angol nyelvsuliban felajánlották, hogy felvesznek helyettesítő tanárnak, és majd hívnak. A másik helyen reggelre kerestek tanárt, de azt nem tudtam bevállalni, mert visszaköltöztem a Homestay-be és itt reggelente tanítok. Aztán hazafelé megláttam egy iskolát nagyon közel az otthonomhoz, oda is bementem. Megkérdeztem keresnek-e angol tanárt, kaptam egy e-mail címet, elküldtem az önéletrajzomat és szombaton már interjúztam is. Mivel nem maradok hosszabb távra (vagyis egyelőre magam sem tudom), így itt is felajánlották, hogy lehetek helyettesítő tanár. Sok régi ismerőssel találkoztam, akik panaszkodtak, hogy nem találnak állást, pedig hónapok óta keresnek, aztán jövök én és két nap után már van munkám.
Ha valakinek nem az angol az anyanyelve, akkor szükséges egy TESOL bizonyítvány a tanításhoz.
Az első helyről már pénteken hívtak, hogy szombaton reggel két órán kellene helyettesítenem (2×90 perc), mert a tanár lebetegedett. Küldtek két oldalt a könyvből, amit le kell adnom az órán és az általános iskola címét. Nagyon izgultam, féltem, hogy nem tudok kitölteni 90 percet, vagy hogy a nyolcadikosok majd nem figyelnek, vagy nem tudom érdekessé tenni az órát nekik. Pénteken este jegyzeteket készítettem, játékötleteket írtam fel, hogy biztosan kitöltsem az órát (diákként is stréber voltam, tanárként is az lettem). Aztán szombat reggel hétkor ott voltam az iskolában. A gyerekek a földön ülve várták a becsöngetést, engem pedig a másodikra küldtek a 20-as tanterembe. Itt katedra volt, úgy éreztem, mintha egy színpadon lennék. Először bemutatkoztam, meséltem magamról, aztán elkezdtük venni a tananyagot. Az első órán nem maradt idő a játékra, de a másodikon igen. Volt egy tanár asszisztensem is, aki néha fordított, vagy rászólt a gyerekekre, hogy ne beszélgessenek. Mint később kiderült, a tanár asszsiztensem imádja Magyarországot, tavaly járt ott ésteljesen beleszeretett. Nem minden nap találkozok olyan vietnámiakkal, akik voltak Budapesten. A második órán már többet játszottunk az új szavakat gyakorolva. Aztán tíz órakor kicsöngettek, a gyerekek is mentek haza én pedig el sem hittem hogy megcsináltam. Nem is csak megcsináltam, hanem élveztem is!
Az állami iskolában tanítani Vietnámban életem egyik legnagyobb élménye volt. Nem tudom, milyen sűrűn fognak hívni, és nem tudom milyen iskolákba, de mostmár azt is tudom, hogy bárhogyan is lesz én helyt fogok állni! Mert eldöntöttem, és így akarom. Tehát így lesz.
Bármikor, ha megkérdezik, hogy meg tudsz-e csinálni valamit, válaszold azt: “Természetesen!”. Aztán állj neki és találd ki, hogyan is kell. – Theodore Roosevelt
asUchange 