Kalandozások és Kanapészörfölés Mexikóban

Három csodálatos hetet töltöttem el Mexikóban, új kalandokkal tértem haza, és hát végül nem csak a kedvem lett pozitív.

De elmesélem inkább milyen volt Mexikó…

A kezdetek

Az egész egy kósza ötlettel kezdődött, hogy hol is tölthetnénk meleg helyen a karácsonyt, aztán az egyik barátnőmmel és a barátjával Mexikó, pontosabban a Yucatan félsziget mellett döntöttünk. 659 euróért (~250.000 forint, oda-vissza ) megvettük a repjegyet Frankfurt-Cancun útvonalra. Kalandossá akartam tenni a nyaralást, ezért eldöntöttem, hogy nem foglalok szállást, csak kanapészörfölök. Persze sokan megkérdőjelezték a döntésemet, leginkább arra hivatkozva, hogy milyen jó áron lehet szállásokat foglalni Mexikóban, én azonban az extra élmény mellett döntöttem.

Heteken keresztül kerestem a couchsurfing host-okat, hogy biztosan legyen hol aludnom mind a 20 napon. Próbáltam helyieket keresni, akik onnan valók, ahová épp utaztam, vagy legalább hosszabb ideje élnek ott és segítenek a legtöbbet megtudni a városról, ahol éppen vagyok. Létrehoztam egy Nyilvános utat/Public Trip is a kanapészörfölős oldalon, amiben leírtam, hogy mit tervezek a nyaralásom alatt, és ez alapján a helyi vendéglátók rám tudtak írni, vagy ajánlást/meghívót küldeni. Sok választ kaptam, és szerencsére a legtöbb jelentkezőnek már voltak referenciái, így bátrabban fogadtam el a meghívásokat. A kanapészörföléssel nem csak ágyat, kanapét, hanem minden városban egy új barátot, szuper programokat és helyi látványosság, étterem-ajánlásokat is kaptam.

A kanapészörfölés: több, mint 10 éve a közösség tagja vagyok. Bár az oldalon sok megbízhatatlan profil is található, még mindig működik. Ingyen lehet lakni másoknál a világ különböző pontjain, új barátokat szerzel, és te is befogadhatsz utazókat.

Sok országban belépéskor, vagy még azelőtt, megkérdezik, hogy hol van a szállásod. Általában kérik a hotel, hostel nevét, ezért hallottam másoktól, hogy inkább foglalnak valamit az első napokra. Amikor megérkeztünk Mexikóba, én is kitöltöttem egy nyomtatványt, azt írtam rá: “Barátoknál szállok meg”. Ez nem minden esetben működhet, de az egyik barátnőm mesélte, hogy egy hasonló szituációban nem engedték tovább, amíg nem mondja meg a címet, ahol van a szállása. Felhívta a hosztot, akivel megbeszélték, hogy nála vendégeskedik majd, és sikerült mindent tisztázni. Meg tudták adni a szállás címét is, és azt is, hogy kinél száll majd meg. Ennek köszönhetően, és bízva a jó karmámban, nem foglaltam szállást, 100%-ban a kanapészörfölős vendéglátóimmal számoltam.

Ahogy fentebb említettem, bulik és különböző programok is társulnak egy kanapészörföléshez, hiszen a helyiek, vagy azok, akik régebb óta vannak egy bizonyos városban, tudják, hogy hol mi történik, hol zajlik az élet. A megérkezésünk napján a cancuni reptérről egyenesen egy barbeque party-ba mentünk Playa del Carmenben, ott találkoztam az első kanapészörfölős vendéglátómmal, Miguel-lel. Már azon az estén úgy éreztem, itt nincs világjárvány, virul a kanapészörfölés, senkin nem volt maszk és gyorsan beilleszkedtem a szabad életbe. Sokan kérdezték, hogy merre lakok, hol van a szállásom, mire én mosolyogva feleltem: “Még nem tudom. Kanapészörfölök. Ott a hosztom.” – majd Miguel-re mutattam. Aztán mindenki megerősítette, hogy remek vendéglátóra tettem szert, és szuper helyem lesz. Ez a következő napokban be is igazolódott. Miguel lakótársa a nappaliba költözött és nekem felajánlották a lakótárs szobáját. Tehét a kanapé helyett, máris upgrade-eltek, és saját szobám lett. De nem csak az ő, hanem a helyiek vendégszeretetéről és kedvességéről is megbizonyosodtam a következő napokban.

A helyiek vendégszeretete

Az első reggelen a szállásomtól nem messze kellett kisbuszt (helyi nevén Collectivo) stoppolnom az út mentén, hogy eljussak Playa del Carmen városközpontjába, mindössze 10 pezóért, azaz körülbelül 170 forintért. A taxi körülbelül 50 pezoért (~ 850 forint) tette meg ezt az utat (~6,5 km), ha szerencsés az ember, hiszen a turistáknak általában dupla, tripla árakat ajánlanak. A kisbuszok a városközonthoz közel, egy park mellett tették le az embereket, vagy éppen ki hol kérte, hiszen útközben ott áltunk meg, ahol éppen valaki kiszállt. Nem messze a Portal Maya parktól (ez volt a Collectivo végállomása) találtam egy pékséget, ahol vettem egy péksütit és egy kávét. Körülbelül 50 pezót kellett fizetnem, de csak nagyobb bankjegy volt nálam, amiből nem tudtak visszaadni. Előző este vettem fel pénzt, és akkor még nem sikerült felváltanom sehol. A mögöttem álló férfi mondott valamit spanyolul, kifizette ami nála volt, majd elment. Úgy tűnt sietett valahová, és nem tudta megvárni, amíg én kitalálom, hogyan fizetem ki amit vennék. De nem ez történt, ugyanis nekem visszaadták a bankjegyet, amivel fizettem volna, én pedig értetlenül néztem az eladóra. Odaadtam az eladónak egy kétszázast, ő meg úgy, ahogy volt visszaadta. Az előző férfi után mutatva ennyit mondott: „Señor” -azaz “Úr”, majd valami, valami spanyolul. Akkor jöttem rá, hogy az úr, aki sietett, kifizette a reggelimet és a kávémat is. Kimentem a pékség elé, körbenéztem, de már nem láttam sehol a titkos jótevőt. Így indult az első reggelem Mexikóban, Playa del Carmenben.

Öt napot töltöttünk itt, megnéztük az Xaret parkot, Cozumel szigetét és én elmentem a Cristalino cenote-be. A barátnőmék Kantun Chi (egy turisták által kedveltebb célpont) mellett döntöttek. Mivel az többször annyiba került, mint a Cristalino, és oda elkísért a hosztom, Miguel is, én inkább oda mentem. Collectivo kisbusszal mentünk, 150 pezó (~ 2500 forint) volt a belépő. A kisbuszok a kettes utcáról indultak, és előre kellett szólni, hogy a Cristalino cenote-ig megyünk. (cenote:  természetes módon kialakult kútszerű karsztképződmény)

Playa del Carmen és Cozumel

Bár a legtöbb időt a vendéglátómmal töltöttem, néha egyedül is elmentem ide-oda. Egyik este magamnak kellett taxit fognom, hogy visszajussak a szállásomig. Kiálltam az út mellé, és stoppoltam a taxisokat. Meg is álltak, sőt egy család is, de sajnos dupla/tripla árakat mondtak, és egyik sem akart elvinni az eredeti árért (vagy ahhoz közeli árért). Már az első napon megkérdeztem a a Couchsurfing hosztomtól, mennyibe kerül a taxi a városközpontból az ő lakásáig. Azt mondta 50-70 pezó (neki 50, nekem 70, mert turista vagyok), és ezután mindig erre kalkuáltam. A BBQ party-n valaki azt mondta vele egyszer kifizettettek 300-at azért az útért. Én próbáltam kitartani az 50-70 mellett, de egyik este úgy tűnt sehogy sem sikerül. Átmentem a kisbuszokhoz, hátha még indul 10 pezóért arrafelé, amerre én lakom. Azt mondták, sajnos már elment az utolsó kisbusz. Amikor visszafelé sétáltam a taxisokhoz, hallottam hogy mások is arról a helyről kérdeztek, ahová én mennék. Hátrafordultam, és láttam hogy egy idősebb hölgy volt, egy középkorú férfi és egy körülbelül tízéves kisfiú. Odasétáltak az útszélére és elkezdtek taxikat stoppolni. Odamentem hozzájuk, és megkérdeztem ők is az Apartamento hoz tartanak-e (ez volt a neve a helynek, ahol laktam) és osztoznának- e egy taxin? A kisfiú tökéletes angollal válaszolt, hogy megkérdezi a nagymamáját. A nagymama rámmosolygott, majd bólogatott. Ezután már egy családként stoppoltunk. Nem volt egyszerű, de körülbelül 10 perc alatt találtunk egy taxit. Akkor a nagymama megkérdezte (a kisunoka tolmácsolásával) hogy hol van pontosan a lakás ahol lakom. Mint kiderült nagyon közel laktunk egymáshoz. Amikor begurultunk a kapun, elővettem 50 pezót, arra gondoltam bármennyi is lesz a taxi, ezt nekik adom, mert nélkülük lehet nem jutottam volna haza. A nagymama mellettem ült, rákoppintott a kezemre, mintha rosszat csináltam volna, majd rázta a fejét. Kiszálltunk a taxiból, a kisunoka kifizette a teljes díjat, majd odaléptem hozzá, hogy kifizessem a részemet. Nem fogadták el. Azt mondták érezzem jól magam, és a vendégük voltam. Olyan volt, mintha hirtelen egy mexikói család tagja lettem volna arra a 15 percre.

 Edzna Mayan Ruins

Kellemetlen pillanatok

A helyiek még az első esti buliban felkészítettek minket arra, hogy megpróbálnak majd mindenhol becsapni. Nem is kellett sokat várni, és ez az első napon meg is történt, amikor egy étteremben teljesen más összegeket ütöttek a terminálba, mint amennyit fizetni szerettünk volna. Miután szépen megvacsoráztunk, mondtuk, hogy szeretnénk külön fizetni. Körülbelül 260 pezó (~4400 forint) volt az én részem, ezért borravalóval együtt 300-at terveztem fizetni. A pincérnő meg is köszönte, beütötte a terminálba, majd odafordította felém, hogy fizessek. Már kettő számot be is ütöttem a PIN kódomból, amikor megláttam, hogy 725 volt beütve. Megkérdeztem a pincérnőt: “Miért van itt 725, és nem 300?” Elnézést kért, majd kijavította. Azután a barátnőméknél is 200-zal többet írt, majd azt mondta oda számolta az én borravaló részemet. Érdekes volt, hiszen két perccel azelőtt fizettem neki, és a barátnőmék is látták, hallották. Az egésznek az lett a vége, hogy visszakaptunk 100 pezót, majd azt mondta a pincérnő, hogy sajnálja, de nem túl jó az angolja. Hát, ezt sem értettük, hiszen amikor rendeltünk, akkor még teljesen jó volt. Elmeséltem a történetet a vendéglátómnak, aki ennél rosszabb sztorikat osztott meg. Voltak akiknek nem 200 pezót, hanem 200 eurót ütöttek be a terminálba, ahol a vendég általában gyorsan a számra néz, ha az okés, beüti a PIN kódot. Tehát ezután már erre is kellett figyelnünk.

Tulumban egy lelkes helyi ajánlotta nekem a vegán éttermet. Nem eszek húst, és igazából nem volt probléma húsmentes ételeket találnom átlagos éttermekben sem, de annyira reklámozták ezt az éttermet, hogy elmentem oda vacsorázni. A legdrágább taco volt (3 kisebb méretű) limonádéval körülbelül 200 pezót fizettem, utána pedig két napig beteg voltam. A vacsora után azonnal rosszul lettem, de hajnalban érte el a csúcspontot az ételmérgezésem. Szenvedtem, izzadtam, rosszul voltam, hánytam, imádkoztam, hogy jobb legyen. Másnap ki is kellett hagynom a programot, amit a barátaimmal terveztem, mert szédültem, a gyomrom pedig még mindig nem volt az igazi. Ételmérgezés nélkül nem is az igazi a mexikói élmény – olvastam valahol. Mint később kiderült, a barátaim sem hagyták ki ezt a „remek” élményt, ők egy bolti kávétól lettek rosszul és szenvedtek két napig. Ajánlott az útra vinni pár gyógyszert gyomorrontásra. Személyes tapasztalat pedig, hogy mexikóban nem megyek több vegán étterembe.

Mexikói Karácsony

Eljött a December 24, és ki kellett találnom valami szuper programot. A kanapészörfölős oldalon láttam, hogy más utazók is vannak Cancun-ban és együtt tervezik tölteni a karácsony estét. Eldöntöttem, hogy csatlakozom hozzájuk, és írtam is a szervezőnek, hogy több információt tudjak meg az eseményről. Az ismerőseim befizettek egy hajós túrára, amihez nekem nem volt kedvem, így inkább elmentem felfedezni a közeli szigetet, Isla Mujeres-t (avagy a „a nők szigetét”, melyet a maják a szülés istennőjének szenteltek. Reggel indultam a komppal, és egész napos sétálást, kirándulást terveztem. Ilyenkor extra energiával rendelkezem, vonz az új, nagyon sokat képes vagyok sétálni. Találtam egy helyi Couchsurfing tagot, Alain-t, aki felajánlotta, hogy a munkája befejeztével körbevezet a szigeten. A bátyja is pont látogatóban volt, így mindkettőnknek érdekes témát jelentett a sziget felfedezése. Egy kis golfautóval mentünk körbe a szigeten, ezt sok turista bérelte is. Bár nem volt túl nagy a sziget, voltak rajta távolságok, amit gyalog már nehézkes lett volna megtenni. Csak néhány óra telt el, és az “idegenvezetőim” már meg is kérdezték, van-e programom estére. Azt válaszoltam, hogy egy Couchsurfing találkozóra gondoltam becsatlakozni, de nem ismerek onnan senkit. Alain mosolyogva csak annyit mondott, hogy ő jobbat tud, és menjek velük egy igazi mexikói család által szervezett vacsorára ott a szigeten.

Nem mondhattam nemet, ez egy remek alkalom volt, hogy több időt tölthessek a helyiekkel. Hét óra körül érkeztünk Anwar családjához, akik úgy fogadtak engem is, mintha a család tagja lennék. A gyerekek ott szaladgáltak körülöttünk, zene szólt a háttérben, az asztalon rengeteg étel, édesség. A családtagok nem beszéltek angolul, de nagyon érdeklődtek arról, hogy honnan jöttem, mit láttam Mexikóból, Alain pedig kedvesen és készségesen fordított is. Ittunk puncsot, ettünk tortilla-t, guacamole-t, aztán lassan este lett, és meg kellett néznem mikor megy az utolsó komp vissza Cancun-ba. Akkor Alain és a bátyja felajánlotta, hogy maradhatok náluk, ha van kedvem még elmenni velük a vacsora után egy helyi buliba is. Én pedig Igenember voltam, elmentem a buliba, hiszen Európában a Covid kezdete óta nem voltam buliban. Reggel 4-ig táncoltunk. Utána még 1,5 napot a szigeten maradtam, napoztunk, ettünk, ittunk, alig akartam eljönni. Szerencsésnek éreztem magam, hogy mindezt megélhettem, és a lehetőségek csak úgy egymás után jöttek.

Mindezzel szemben a barátnőméknek nem teltek túl jól ezek a napok. A hajós kirándulás után visszamentek a szállodájukba, és megkérdezték a recepción, hogy tudnának-e nekik ajánlani egy éttermet. El is mentek oda vacsorázni, illetve néhány margaritát is megittak. A meglepetés csak akkor érte őket, amikor megkapták a számlát. Nem értették, milyen koktélok vannak a számlán, hogyan lehet, hogy ugyanazt itták, mégis több különböző dolog volt felszámolva. A pincér nagyon barátságtalan volt, a manager sem segített többet, annyit mondtak nekik, hogy ki kell fizessék a számlát. Az árak jók, külön számolták a tequilát, stb. Megmagyarázták. Nem volt mit tenni, kifizették.

Mivel én két napot Isla Mujeres-en töltöttem, majd elragadott egy jacuzzi party az utolsó estén, már csak a reptéren találkoztam a barátnőmékkel. Az ő pár napjuk Cancunban borzasztó volt, mindenhol átverték őket. Később az ismerőseinknek is csak a rossz élményeikről tudtak beszélni, és sajnos ezek erősen megmaradtak bennük. Amikor engem kérdeztek, csak hatalmas mosollyal annyit tudtam mondani: Ez egy fantasztikus nyaralás volt!

Visszamennék

Én igen, az ismerőseimnek elég volt ennyi. Azt mondom kell egyfajta nyitottság, hogy fel akarj fedezni, hogy merj igent mondani, hogy kövesd a megérzéseidet, de azért járj nyitott szemmel. A programok, lehetőségek néha csak az ölembe hullottak. Rengeteg csupaszív emberrel találkoztam, és sok olyan szituációba keveredtem, amit magam sem akartam elhinni.

Egyszer elmentem egy étteremben a mosdóba, és mire visszaértem ott volt egy papírcetli az asztalomon, amin ez állt: “Remélem nem zavarom, de maga gyönyörű.” – se név, se telefonszám, soha nem derült ki ki írta. Azóta is megvan ez a papír.

Anyukám mindig azt mondta: “Hátul is legyen szemed, kislányom!” – Egyedül a nagyvilágban nőként

Minden ingyen

avagy adj, hogy kaphass

Mennyi dolgot kaptunk ingyen az életben? Megtaláljuk, észrevesszük ezeket a dolgokat? Mit adunk mi ingyen?

(Ezt a cikket 2018 nyarán írtam, amikor Vietnámban önkénteskedtem)

Júliusban részt vettem egy középiskolai kiránduláson, ahol elvittek egy másik tartományba helyi ízeket kóstolni és friss gyümölcsöket szedni. Az egészet a neten találtam, mindent fizettek, nekem csak beszélgetnem kellett mindenkivel angolul. A végén még állást is ajánlottak, az egész történet itt olvasható.

Hiszek abban, hogy ha kapunk, akkor adnunk is kell, és ha adunk, akkor azt majd valamilyen formában visszakapjuk. Nem arról beszélek, hogy kölcsönkérünk X összeget, vagy kapunk valamit X embertől, és azt X embernek fizetjük vissza. Arra gondolok, hogy a karma, – a sors, vagy hívjuk úgy, ahogy jül esik, – gondoskodik arról, hogy valamilyen formában visszakapjuk azt, amit adtunk. 

Az egész téma iránti érdeklődésem talán akkor kezdődött, amikor kiskoromban rendszeresen kaptam használt könyveket. A család ismerősei tudták, hogy szeretek olvasni, így ha volt pár könyv, ami nekik nem kellett, azt elhozták nekünk. Később ennek a felturbózott változata volt az, amikor felkerestem a helyi könyvtárakat, kiderítettem, mikor szelektálnak, és elmentem “turkálni”. Ha lett volna autóm, elvittem volna az összes könyvet.  Később a középiskolában fedeztem fel az internetet, ekkor találtam rá azokra az oldalakra, amelyek az “ingyen cuccok”-ra specializálódtak. Mivel fejleszteni akartam az angolomat, angol újságokból  mintaszámokat, katalógusokat, könyveket rendeltem, de nem álltam meg ezeknél. Kértem a termékmintákat is. Volt olyan weboldal, ahol a legújabb színes nyomtató reklámjaként ingyen lehetett fényképet “előhívatni”, így pár kedvenc képem remek minőségben került a fotóalbumba (természetesen a nyomtató verziója ott volt a jobb alsó sarokban, de ez nem zavart senkit). Rengeteg rejtvényt is fejtettem, ezekkel szinte mindig nyertem: mozijegyet, koncertjegyet, tánc-bemutató jegyet, vásárlási utalványt, vitorlás-repülést, stb. Akkoriban nem is gondoltam arra, hogy ezeket mind bevonzottam. Később a sok angol újságot elajándékoztam olyanoknak, akik nem tudták megengedni maguknak, hogy ilyesmiket vegyenek.

Fiatal felnőttként az egyetemi éveim alatt kétszer vettem részt a brüsszeli Youth! fesztiválon, amelyre fizették az eljutást teljes ellátással és szállással. A fesztivál a fiatalok jogairól szólt, továbbtanulásról, önkéntességről, az Európai Unióról. Erre a fesztiválra egy motivációs levél megírásával lehetett bekerülni, és nekem sikerült is – kétszer- . A második alkalommal a szobatársam is bekerült, ekkor Interrail vonatjegyet küldtek nekünk Belgiumból, így a barátnőmmel még egy pár napos Európa-túrát is tettünk. Később az ingyenesség más formában is megjelent az életemben, mert fizetetlen gyakornoki munkát kaptam Angliában. Nem bántam, mert biztosítottak szállást, és később jól jött a munkakeresésnél ez a tapasztalat. 

Miután júliusban attól féltem, hogy teljesen elfogy a pénzem és munkát kerestem, átéltem pár stresszes napot, szükségem volt egy kis relaxációra. A Couchsurfing oldalon találtam egy eseményt, megnyílt egy új Spa, és egy szolgáltatást ingyenesen ki lehetett próbálni. Mintha nekem szánták volna ezt az ingyenes “eseményt”. Rábeszéltem két tanárt a Homestay-ből, hogy menjünk el, és kaptunk egy órás arckezelést ingyen. Nemsokkal később találtam egy lehetőséget, hogy egy profi sminkes modellt keres a portfólija kibővítéséhez. Életem talán legjobb sminkjét és képeit köszönhetem a művésznőnek. Kár, hogy utána nem mentem semmilyen buliba, de a motortaxis, aki hazavitt, biztosan úgy érezte, hogy egy fimsztárt visz a motorján. 

Néhány napja volt egy prezentáció angol tanároknak ingyenes weboldalakról, szoftverekről, amiket a tanításhoz lehet használni. Én regisztráltam, de végül a Hanoi-i esküvő miatt nem tudtam elmenni, így megkértem az egyik tanárt, menjen el és jegyzeteljen. Időközben megkaptam a jegyzeteket, a visszajelzése nagyon pozitív volt, de természetesen megkérdezte: “Hol találtad ezt az eseményt?”- és én csak mondogatom, hogy “aki keres, az talál”.

Az internet világában rengeteg ingyen dolgot találhatunk, de az utcán is, ha szerencsénk van. A kistáskám elszakadt, ezért besétáltam egy helyi varrodába. Miután a meglepődött helyiek megvarrták a táskámat, csak mosolyogtak, és mutatták a kijáratot. Szerettem volna fizetni, de nem engedték. Az ingyen dolgok nem csak arról szólnak, hogy mi kapunk, hanem mi adunk is. Rengeteg dolgot kaptam az életemben ingyen, amiért nagyon hálás vagyok. Ugyanakkor odafigyelek arra hogy én is adjak ingyen, hogy megtaláljam az egyensúlyt. Ezért is szeretnék önkéntes maradni – legalább valamilyen formában -, illetve biztatni másokat arra, hogy önkénteskedjenek, vagy segítsenek másokon.

Csatlakoztam egy jótékonysági szervezethez, amely utcagyerekeket támogat a tanulásban, illetve az iskolázatlan szülőknek próbál munkát teremteni. A szülők táskákat, illetve különböző tárgyakat készítenek, ezeknek a tárgyaknak az eladásához kérték a segítségemet. Így szabadidőmben (ha van ilyen :)) próbálok cégeket keresni, akik nyitottak lennének partnerkapcsolatra.

Ugye milyen jó érzés kapni valamit?

Ugyanakkor, ha senki nem adna, senki nem kapna.

Legyünk nyitottak az ingyenes dolgokra, de ne felejtsünk el “fizetni” az univerzumnak. 😉

Ajánlott: Az élet művészete

 

Kambodzsai történetek – két vállalkozás, egy cél

Két helyi vállalkozás története, amelyekbe belefutottam az utam során. Valóban azt mondhatom, hogy nem terveztem ide jönni, csak idesodort a szél. Két vidéki projekt történetét szeretném megosztani, amelyek talán másokat is inspirálhatnak.

1. A helyszín: Kampot

Te is azt gondoltad, hogy Kambodzsa csak az Otres tengerpartról, Koh Rong Samloem szigetéről, és az Angkor templomokról szól? Rosszul gondoltad, hiszen van egy alulértékelt gyöngyszem a vidéken, amelyet még nem vásároltak fel a kínaiak sem, így kaszinómentes: Kampot.

2. Banteay Srey projekt

Nem csak egy nagyon kellemes helyi gyógyfürdőről beszélünk, hanem egy hátrányos helyzetű helyi nőket támogató programról. A projekt megálmodója egy kanadai hölgy, Freya, akinek a családja 1975-ben örökbefogadott két kambodzsai lányt, akiknek sikerült elmenekülniük az akkori  vörös khmer elől. Freya 10 éves volt, amikor a szülei adoptálták az ikerlányokat. Később a család 2007-ben látogatott az országba, Freya ekkor döntött úgy, hogy visszacseréli repjegyét és az országban marad.  Elkezdte tanulni a khmer nyelvet, és egy árváknak segítő szervezet fejlesztésében vett részt. 2010-ben kezdett el a Banteay Srey projekten dolgozni. A program célja biztos munkahelyet termeteni  a helyi nőknek, biztos fizetéssel, továbbképzési lehetőségekkel a házasságon és munkahelyen belüli kihasználás elkerülése végett. A nők többsége olyan családban nőtt fel, amelyek traumatikus eseményeken estek át a vörös khmer ideje alatt, illetve teljesen elszegényedtek. A program lehetőséget nyújt nekik egy jobb életre.

 

 

A weboldalukon több hasznos információt találhatunk, a jógát, az aromaterápiás masszázst, a reggeli kínálatot és a gőzölést nagyon szerettem. Több helyi vállalkozás kézzel készített organikus termékei is megvásárolhatók itt (pl. szappan, kókuszolaj).

3. Epic Arts Café

A hallássérülteket foglalkoztató szervezet kávézójában banános-kókuszos palacsintát ettem lime-mézes sziruppal. Nyami. Mindenkinek ajánlom. Az ő programuk, hogy ezeknek az embereknek munkát adhassanak, így nem csak a kávézóban dolgozók, de a különböző ajándéktárgyakat készítők is hasznosíthatják itt, vagyis az Epic Art iskolája által nyújtott képzéseken szerzett tudásukat. Mivel több helyi szülő is úgy gondolja, a hallássérült gyermeket iskolába küldeni felesleges, nagyobb hangsúlyt kell arra fektetni, hogy ez igenis szükséges. Ezek a szülők sokszor otthon rejtegetik gyermekeiket, azt gondolván, hogy így lesz nekik a legjob. Az Epic Art programjában kreatív módon tanítják a gyerekeket, illetve a fiatalkorúakat, hogy a társadalom dolgozó és aktív tagjai lehessenek.

 

 

A programról többet az oldalukon olvashatunk. A kávézó felett több helyi vállalkozás kézzel készített termékeit vehetjük meg.

4. A cél

Fontos, hogy változást vigyünk a világba, hogy jobbá tegyük azt. Miért ne egy hasonló ötlettel? Európában is egyre szélesebb körben elterjednek a hasonló vállalkozások, a társadalmi felelősségvállalásról is hallhatunk több multinacionális cégnél is. Csak talán nem kapnak elég hangsúlyt. A fent említett két projekt szívesen fogad önkénteseket, habár a workaway-en nincsenek fent.

Neked is van hasonló vállalkozásod? Keress önkénteseket a Workaway-en! Vagy oszd meg velünk a poszt alatt kommentben!

“Ott kezdődik a nagyemberség, hogy az ember észreveszi, hogy mások is élnek a földön őkívüle, és amit tesz, úgy teszi, hogy nemcsak magára gondol, hanem másokra is.” – Szabó Magda

Kampot, Kambodzsa rejtett gyöngyszeme

Majdnem tervek nélkül érkeztem vissza Ázsiába, amikor összesodort az élet egy libanoni DJ-vel. Tőle hallottam először erről a helyről, és miután utánanéztem az interneten, már biztos voltam benne, hogy itt el szeretnék tölteni minimum egy hetet.

A “szél”, ami ide sodort:

Phnom Penh második “találkozásra” sem lett a kedvenc városom (első találkozás itt olvasható), de ismételten kellemes Couchsurfing történetekre bukkantam. Egy francia srác látott vendégül a kanapéján, aki pénzügyesként egyéves szerződéssel költözött ki ebbe a városba. Amikor megkérdeztem, mit szeret itt a legjobban, azt mondta “az embereket”. Mert mindig mosolyognak rá, és kedvesek. Ezzel én is teljes mértékben egyetértek, bár a szigeten (ahol körülbelül 5000 Ft-ot költöttem 2 hét alatt)nem lettem túl jó khmer nyelvből, még lesz mit tanulnom a jövőben, hogy többet mosolyogjanak rám.

 

 

Phnom Penh utcaképek

Egy éjszakát kanapészörföltem, utána egy hostelbe mentem, mert borzasztó fáradtság gyötört az időeltolódás miatt. Az első napon végig aludtam, majd a Hangout alkalmazással összehozott az élet DJ Moudy-val, akinek rengeteg referenciája a profilján egyértelművé tette, hogy találkoznom kell ezzel az emberrel. Moudy több mint öt országban élt és 2009-ben ő lett az első közép-keleti DJ, aki játszott a híres thaiföldi Full-Moon party-n, Koh-Phangan szigetén. 2015 óta Kambodzsában él, bár a főszezonra jön csak Ázsiába, mert közben apuka is. Lényeg a lényeg, hogy ő javasolta, hogy menjek Kampotra, azon a pénteken pont ő játszott az egyik helyi buliban. Ezután körülbelül 3 nap alvás jött – nehéz átállnom az itteni időre, pedig próbálom olvasni a tanácsokat, hogyan győzzük le az időeltolódási fáradtságot…

A konkrét “szél”, ami odavitt, illetve maga a kisváros (vagyis halászfalu):

8 dollárért, azaz körülbelül 2300Ft-ért vittek el a hostelemtől egészen Kampot belvárosáig. Tizenhárman voltunk egy Ford Transit-ban, a biztonsági öv természetesen használhatatlan volt, az út sokszor csak hepe-hupás földút volt, körülbelül 4 órát utaztunk.

 

 

A Kim Song Express minibusza

Biztonsági öv Vietnámban: Egy alvós buszon teljesen hiányzott a biztonsági övem, erre odahívtam az egyik ott dolgozót, hogy panaszkodhassam (én naiv azt gondoltam, hogy áttesznek másik helyre). A válasz egy mosoly, legyintés, otthagyás, és a “Nó práblem, nó práblem” volt. – végülis neki nem gond…

Megérkezés után 2 dollárért (570Ft) vittek el a Banyan tree (Indiai fügefa) nevű hostelbe, ahol többek javaslatára (internetes) szálltam meg. A kisváros maga nagyon hangulatos, Phnom Penh után valóban felüdülés, de azért ne felejtsük el, hogy még mindig Kambodzsában vagyunk. Ajánlom az offline térképet is, sok hostel közel van ahhoz a helyhez, ahol letesz a busz, és a tuktuk sofőrök sokszor szép körre viszik el a turistákat 1-2 dollárért, hogy úgy érezzék, milyen messze is volt a hostel, és de jó, hogy nem gyalogoltak.

Mivel ide pihenni jöttem, így azonnal egy olyan helyet kerestem, ahol van lehetőség jógázni. Nem kellett sokat keresnem, mert a Banyan tree mellett volt a Banteay Srey. A weboldalukat elolvasva született meg az ötlet a Kambodzsai történetek posztomra. A városban sokan ajánlják a Simple Things nevű helyet is, a reklámuk szerint itt ingyenes meditációra is lehetőség van. Ez a hely talán azoknak jobb, akik a városközponthoz közel szálltak meg. A jóga mindkét helyen 5 dollárba, azaz körölbelül 1400Ft-ba kerül.

A városban mindig történik valami, péntektől vasárnapig bulik vannak, minden nap más helyen, így nincs vita arról, melyik nap hova menjenek szórakozni a helyiek. A programokról olvashatunk a helyi ingyenes újságban is, amelyben rengeteg információt megtudhatunk a helyi éttermekről, vállalkozásokról, újdonságokról, illetve hasznos khmer kifejezéseket is megtanulhatunk.

Az én nevem ____ Knyom Chhmua (ejtsd knyom csám mó____ – mintha ennénk valamit és tele lenne a szánk)

A Banyan Tree is ajánlott pár programot, így megkérdezhetjük a szállásunkat is, ha programot keresünk. Ajánlom egyébként ezt a hostelt, a folyóparton van, nagyon szép a kilátás, kedvesek az itteni dolgozók, a szomszédban van a spa (Banteay Srey), csend van, lehet úszni, olcsó (3 dollár egy ágy/éjszaka a dorm-ban) -850Ft, 7dollár pedig egy privát szoba/éjszaka-. – a tuktuk a városba 1,5 dollár/út – 400Ft- –

 

 

A Banyan Tree folyó melletti kiülői és a bár

A pénteki bulin résztvettem körülbelül 11-ig. A helyi lányok között vannak akik pénzért adják a társaságukat, így az uraknak ajánlatos erre figyelni. Nemsokkal azután, hogy elmentem aludni, egy helyi lány kezdett el ordítani, és nem túl szép szavakkal illetni egy vendéget, mert nem mondta meg neki, hogy nincs pénze. Az egész sztorit nem tudom, annyit hallottam, hogy: “Mondtad volna, hogy nincs pénzed!!…. de nem így!!!” – lehetséges, hogy félreértettek valamit, mindketten.

Ha túl vagyunk a bulin és további izgalmakra vágyunk, akkor menjünk be a központba. Teljesen meglepő volt számomra, de a halászfalu (vagyisnekem kisváros) tele van expatokkal, vagyis itt élő külföldiekkel. Rengetegen nyitottak itt hostelt, kávézót, éttermet. Az egyik kedvenc helyem az Epic Arts Café lett, erről is a Kambodzsai történetekben írok. Ettem még almás pitét a Kampot Pie and Ice Cream Palace-ban, de nem volt jobb, mint a nagyim, vagy az én saját készítésű almás pitém. Voltam masszázson, és relaxáltam, relaxáltam, és relaxáltam. Azt, hogy miben fáradtam el, magam sem tudom, bár két napig nonstop állásokra jelentkeztem két-két alvás között, talán ez lehetett az oka. Próbáltam megszabadulni a stressztől és valamelyest sikerült is.

 

 

A Naga hajó 5 dolláros naplemente és szentjánosbogár-néző túrája

Nem csak ide sodort az élet, de itt is ragadtam. Az életem iróniája, hogy sokszor csak úgy történnek dolgok. Ezeket elfogadom, és úgy élem meg, így kellett lennie. Az adott szituációból megpróbálom kihozni a maximumot. Mert mi is történt valójában? Ma van a helyiek Pchum Bem nemzeti ünnepe, illetve a következő két napban (Őseik napja-október 8-9-10).  Az ünnep talán a magyar Halottak napjához hasonlítható, ugyanis az itteniek tiszteletüket teszik a felmenőik előtt (7 generációra visszamenőleg).

Tudtad egyébként, hogy Kambodzsában élvezhetik a legtöbb munkaszüneti napot a világon, vagyis összesen 28 napot 2018-ban?

Visszatérve rám: Vietnámba mennék, vissza Vietnámba újabb történeteket felkutatni. DE! A munkaszüneti nap miatt csütörtökig nem tudok utat és vízumot szervezni. Nem bánom, így jobban megismerem Kampot-ot. Holnap a bors földekre megyek, megnézem Kep-et, a tengerpartot, és biztosan valamilyen sikertörténettel állok majd elő a blogomon. Vagy legalábbis valami tanúlságossal.

Szeretnék már hazamenni

Mindig akkor jövök rá mennyire hiányzik az otthon, amikor elköszönök az otthoniaktól.

Elköszönök egy kisbabától, és egy járó gyermeket látok legközelebb. Aztán bölcsis, ovis lesz, minden alkalommal egyre nagyobb.

A szüleim öregszenek, engem alig látnak, maximum a videóhíváskor a kamerán keresztül. Miért nem megyek már haza?

Amikor lediplomáztam, nagyon nehéznek találtam otthon jó munkát szerezni, konkrétan megmondták, hogy a munka túl unalmas, vagy csak ennyit tudnak adni. Azt is kijelentették sok helyen, hogy előrelépés nem nagyon van. Lehet csak én jelentkeztem rossz helyre. Minden tudásommal úgy éreztem nem vállalok munkát 120-150 ezerért , így külföldre mentem, ahol a fizetéshez nagyon jó béren kívüli juttatások is jártak.
Szegeden egy interjún megkérdeztem, milyen béren kívüli juttatások járnak a munkával, erre azt felelték ilyen nincs, a juttatás az, hogy fizetik utánam a TB-t és be leszek jelentve.
Mindezekután azonnal elfogadtam a külföldi állást és bele sem gondoltam, hogy mennyi barátom, családtagom életéből szakadok ki. Új életet építettem fel, társaságba jártam, új barátaim lettek, habár a családomat és a családtagjaimat mindig segítettem ha szükségük volt rá. Aztán kaptam egy olyan lehetőséget, hogy két hónapra expat-ként élhettem Budapesten, a cég ahol dolgoztam átszervezett és fizettek nekem egy lakást. Ebben a két hónapban szinte az összes fizetésem megmaradt, mert csak élelmiszerre költöttem. Mindeközben láttam, hogy a családtagjaim milyen nehézkesen élnek a minimálbérből. Hiába néztem utána az otthoni munkalehetőségnek, vidéken még mindig nagy számnak számít a bejelentés. Valóban? Miért olyan nehéz ez?

A milliókat kereső építőipari cégeknél megtehetnék, hogy bejelentik az embereket, ehelyett sokuknál azt mondják be leszel jelentve, az emberek többsége azt sem tudja mit jelent az. Láttad a szerződést? Kérdezem. “Van szerződésem, náluk van” – hangzik a válasz. De ilyen nincs. Miért kell hazudni a másiknak? Miért nem segítünk mindenhol, ahol csak tudunk? És ezt általánosságban értem, nem csak Magyarországon. Ki magyarázza el azoknak az embereknek, akiknek nem volt lehetőségük vagy erejük továbbtanulni, hogyan is kellene kinéznie egy munkaviszonynak? A nehéz fizikai munkát végzők vért izzadnak, hogy pénzt keressenek, miközben sokszor alig tudnak megélni a fizetésükből. Ezek az emberek nem jártak egyetemre, de vannak álmaik, amelyeket sokszor mások – olyanok, akiknek megvan mindenük – rombolnak le hasztalan ígéretekkel. Valóban a szegényebbekből kell meggazdagodnia a gazdagoknak?

Látom, hogy a barátaim hogyan élnek Pesten. Van akinek adott a lakás, ő jobban elvan. Van aki a párjával bérel egy kisebb lakást, nekik már nehezebb, de a barátnőm nem panaszkodik, mindig mosolyog, úgy imádom. Spórolnak a nyaralásra is, vannak terveik. Ez a barátnőm azonban néhány hónapja mondta nekem, hogy ha valakinek nincs párja, egyedül fizetni egy teljes lakást szinte lehetetlen. Mindezek mellett pozitívnak maradni és mosolyogni, az az értékelnivaló. Mert ezek az emberek átragasztják ezt a környezetükre. Csodálatos, hogy azért ritkán, de még mindig van ilyen.

Megint elköszöntem a barátaimtól és a családomtól. Még mindig a spórolt pénzemből utazok Ázsiában. Jelenleg egy olcsó szálláson szedem össze a gondolataimat, próbálom kitalálni mi a megoldás, illetve hogy hirtelen miért kezdett el zavarni ez az egész.
Amikor Bangkokban megérkeztem a reptérre, nem volt kinyomtatva a beszállókártyám. Nem találtam azt sem, hogy hol kell. Odamentem a pulthoz, ahol le kelll adni a hátizsákom. A kis ázsiai hölgy meghajlással és széles mosollyal üdvözölt. Bocsánatkéréssel kezdtem, mondtam, hogy nem tudtam kinyomatni a beszállókártyám. “Semmi gond” – válaszolta, majd elvette az útlevelem. Hol van a világból a mosoly? És ez nem csak Magyarország, de Európában sok helyen. A világban annyira sokan szegények, mégis mosolyognak, boldogak.
Miért más szegénynek lenni otthon? Hiszen én sem akarok az lenni, talán azért sem megyek haza. Persze lassan ígyis-úgyis szegény leszek, mert elfogy a spórolt pénzem. Mégis úgy érzem, még ebből a kevésből is tovább kell önkénteskednem valahol, segíteni másokon. Nem pénzzel, de a pénz kell ahhoz, hogy odajussak, vagy az adott helyen meglegyek. Miért nem segít a pénz otthon? Miért nem tudnak sokan félrerakni otthon, valóban nincs miből vagy a pénzbeosztással van a baj?
Az egyik barátnőm szociális munkás. ő mesélte, hogy sok helyen a pénz nem segít, mert nem tudják mire költeni. A szegényebb azért vesz több kólát ha több pénze van, mert az neki valamiféle státuszszimbólum. Azt mutatja a külvilágnak, hogy ő igenis meg tudja venni, van rá pénze, megteheti – miközben különben nem. Egyesek ha több pénzt kapnak több kolbászt vesznek, mert az mutatja a bőséget. Miközben félretenni és magukról, a jövőről gondoskodni képtelenek. Ki tanítja meg az embereket bánni a pénzzel?
Mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik szegény családban nevelkedtek és onnan kiszakadtak? Hiába volt jobb fizetésem, mint sok más embernek, majdnem két évembe telt, mire megtanultam beosztani a fizetésemet. Nehéz volt belátnom, hogy fogalmam sincs hogyan kell bánnom a pénzzel. Hirtelen megvehettem olyan dolgokat, amiket előtte nem. Erre hozzák fel az éhező gyermek példáját. Aki amikor hirtelen annyit ehet amennyit akar, teleeszi magát, és abba hal bele.
Nehéz messze lenni a családomtól, és a barátaimtól. Nehéz arra gondolnom, mi mindenen kellene még fejlesztenem ahhoz, hogy úgy menjek haza majd Magyarországra, hogy befolyással legyek az emberekre. Hogy átadhassak nekik valami pozitívat. Ha felvennének valahová dolgozni, átadnám a vidámságot a kollégáknak, önkéntes munkát vállalnék valahol legalább hétvégente. Vagy táncot tanítanék. Miért olyan nehéz ez?
Bennem van a félsz. Hogy elutasítanak. Hogy nem lesz akinek kell a pozitív energia, a mosoly. Mert tudom, hogy nem könnyű, tudom, hogy nehéz, és sokan a minimálbérből élnek, és nem tudnak eljönni otthonról. Az emberek irigyek a másikra, miközben sokan nem tesznek semmit a jobbért. Nem változtatnak. De sokan el is hagyják magukat. És sokan mások ezt elfogadják. Mert nehéz rávenni magunkat, hogy vegyünk egy mély levegőt és ne adjuk fel, vagy hogy változtassunk. Változtathatunk állást, szokást, baráti kört. Le tudunk szokni a cigiről. Találunk másik állást, tovább tudunk tanulni és tudunk azért tenni, hogy jobb legyen. Igen,vannak akik mindent ezüsttálcán kaptak. De nem ők a lényegesek! Hanem azok, akik nem! Azok, akik vért izzadva küzdöttek, és elértek mindent amit akartak. Mert a végén én úgy fogok magamra tekinteni, hogy megtehettem volna, de nem tettem (de legalább megpróbáltam). Nem úgy, hogy bezzeg a másiknak van mindene!

Így hát sok év után sikerült rájönnöm arra, hogy hazahúz a szívem. És egyszer valóban hazamegyek, mert csak az az otthonom. De legalább a közelben maradok, mert Ázsia nagyon messze van!Remélem mosollyal vár majd az otthonom, és kell a pozitív energiám otthon. Ha másnak nem is, remélem legalább a barátaimnak és a családomnak! 🙂

Segítenünk kell egymásnak, mert mind emberek vagyunk, álmokkal és akaraterővel. Van akinek több, van akinek kevesebb jutott, de ha biztatjuk a másikat, vagy csak jó példát mutatunk, a világ jobb hely lehet a jövőben. Milyen világba szeretnénk, hogy felnőjenek a gyerekeink? Teremtsünk hát olyan világot! Mert a világot mi formáljuk olyanná amilyen. Nem egy ember, hanem MI, emberek.

Kambodzsától Prágáig

– Ó, wáo!!! – mondta, amikor felfelé mentünk a templom lépcsőin. Visszanéztem, azt hittem valami érdekeset látott. – 4 dollárért beépített légkondícionáló van ebben a nadrágban… – majd ekkor láttuk meg, hogy a 10 perccel előbb vett nadrág térdtől térdig kiszakadt. 

útvonal: Koh Rong sziget (Kambodzsa) – Sihanoukville (Kambodzsa) – Siem Reap (Kambodzsa) – Bangkok (Thaiföld) 

kép: Angkor Wat napfelkelte

Sokan kérdezték, nem vagyok-e magányos a világ másik felén? Egyedül utazom nőként Ázsiában. Sokan bíráltak, amikor hazajöttem, a családomban is voltak, akik megkérdezték, mégis hogyan gondoltam ezt? Ez nagyon veszélyes! Mit tudok csinálniegyedül, nem unalmas? Az igazság pedig az, hogy sosem voltam igazán egyedül. Mindig utaztam valakivel, és ezeket nem én terveztem így. A szigetről tudtam, hogy a fővároson keresztül Siem Reap-ba visz majd az utam, onnan pedig Bangkokba. Az utolsó napokban abban reménykedtem, hogy majd jó idő lesz, nem úgy mint amikor megérkeztem a szigetre. A tizedik napomon este fél nyolc lehetett, amikor a főnökömék elmentek, én egyedül maradtam a vendégekkel, és még másfél óra volt a zárásig. A kezembe vettem egy kártyapaklit, majd kártyázni kezdtem az egyik helyi sráccal. Később felálltam és az összes vendégnek ezt kiabáltam: “Akinek van kedve kártyázni, nyugodtan csatlakozzon!” – legnagyobb meglepetésemre az összes vendég (ekkor négyen voltak) felállt és odajött az asztalomhoz.

Az utolsó pár nap velük telt el, a barátaim lettek,  minden este kártyáztunk. Volt ott két húszéves német srác, akik szintén Bangkokba tartottak Siem Reap-on keresztül. Ekkor dőlt el, hogy a következő 7 napban sem leszek egyedül. Mint később kiderült, mindenki azt gondolta, hogy évek óta a szigeten dolgozom, de azon nagyon meglepődtek, hogy velük tartok.

Az utolsó estémen hajnali kettőig kártyáztunk, nyolc körül keltünk fel és 9 körül motorral indultunk a sziget másik felére, hogy elérjük a kompot. Az egyetlen helyi aki jól beszélt angolul, azt hallgatta, hogy kérem a másik motorost ne hajtson majd gyorsan. Tudtam milyen motor-út vár rám, és hajtogattam a leendő “sofőrömnek”, hogy óvatosan menjen. Addig addig hajtogattam ezt, mire ránézett a másik srácra, és kijelentette, ő inkább nem visz el. Legalább így olyannal mehettem, aki értette az úton a “siránkozásomat”. Csak a félelmemet, aggodalmamat osztottam meg valakivel, jó érzés, ha van kihez szólnom, amikor félek. Sihanoukville-ben még eltöltöttünk egy éjszakát, elsétáltunk egy ATM-ig, billiárdoztunk, én pedig beleléptem egy olyan sárba, hogy lesüllyedtem majdnem a térdemig. Ez volt az első alkalom, amikor mindhárman kisírtuk a szemünket a nevetéstől. Habár féltem, kijövök-e majd a két fiúval, de végül jókat nevettünk. A szállodában rendeltünk buszt másnap Siem Reap-ba, ami reggel 7-kor indult. Jöttek is értünk és elvittek egy buszirodához. Amikor azonban megmutattam a jegyemet, azt mondták ez nem az ő cégük. Ránéztem a sofőrre, aki odavitt minket. Ő azt mondta, a hotel kérte, vigyenek oda minket. Én és a két német srác pedig azon gondolkodtunk, hogyan lehetséges, hogy másik irodához vitettek minket, ha náluk vettük a jegyünket. Nem értettük az egészet. Persze a szálloda már akkor is furcsa volt, amikor a mosott ruháimat átnézve egy bordó inget találtam a tasakban. A recepcióson ugyanilyen volt, és ahogy kivettem, úgy nézett ki, mintha gyerek méret lenne. Kivettem és odatartottam a recepciósnak: -“Ez nem az enyém” – mondtam. -“De igen!”- vágta rá a recepciós. Jót mosolyogtam, kinyitottam, hogy lássa, ez olyan mint az ő egyenruhájuk. Letettem a pultra és nevetve elsétáltam. Ezeken is túltettük magunkat és végül átvittek minket a másik busztársasághoz. Itt Phnom Penh-ig végig aludtunk, majd egy kisebb és kényelmetlenebb buszra szálltunk ami elvitt minket Siem Reap-ba. Habár készültünk étellel, az nem volt elég, és elég éhesen értük Siem Reap-ba. Betértünk egy pizzázóba, ahol minden pizzán volt ananász, a tészta nagyon édes volt, és mi voltunk egyedül turisták. Ekkor azt is eldöntöttük, legközelebb inkább megnézzük mit ajánlanak a neten (ennek köszönhetően egy nagyon finom burgert ettünk a következő nap egy közeli kávézóban). Bejelentkeztünk a hotelba. Egész utazásom legpuccosabb szállodája volt 5500Ft/éjszakáért reggelivel (privát üzenetben szívesen megírom, melyik hotel volt).

A facebook-on van egy csoport Thailand Cambodia Laos Vietnam Backpacker/Traveler néven, ahol rákerestünk azokra a tuk-tuk sofőrökre, akik vállalják az Angkor templomok körbevezetését velünk. Ezen az oldalon volt egy lista, itt írtam többnek is, szinte azonnal válaszoltak, és végül napfelkeltével egész napra 20 dollárt fizettünk (3 főre kb. 5500Ft). A napfelkelte és a templomok is gyönyörűek voltak, nem csoda, hogy annyian látogatnak ide évente. Nemrégen a világ legnagyobb vallásos építményének is titulálták a komplexumot.

(A fenti képeket az egyik utitársamtól kaptam, nem az én fotóim.)

Néhány templomot talán túl gyorsan néztünk meg, mert egyszer arra mentünk vissza a tuk-tukhoz, hogy a sofőrünk elbóbiskolt. Habár mindig hideg vízzel, hidegvizes törölközővel és mosollyal várt minket, egyszer lepihent. Természetesen ezen is csak jót mosolyogtunk. Ezelőtt történt ugyanis, hogy az egyik utitársam eldöntötte vesz egy szellősebb nadrágot, így 4 dollárért “befektetett” egybe. A lépcsőkön felfelé azonban szétnyílt. Lefelé is ezen nevettünk. Így a tuk-tukhoz érve is csak elmosolyodtunk.

LRM_EXPORT_57752037128460_20180830_155934868

Két nap után kedden reggel indultunk Bangkokba, a VIP minibuszt foglaltuk, amire légkondit, vizet, kényelmet igértek. Egyik sem volt. Egy boltnál álltunk meg pihenni, de a mosdó felé tartva elénk ugrott a bolt eladója és fölényesen kijelentette, hogy csak akkor használhatjuk a mosdót, ha ott veszünk valamit. Nem vettem inkább semmit. Ennek a levét is később ittam meg. A határhoz érve már nagyon kellett volna a mosdó, leszálltunk a kisbuszról, de ekkor láttak el minket információval. Át kell sétálnunk, a másik oldalon majd várnak. Az első sor volt a kilépés Kambodzsából, már itt is kerestem mosdót, de nem találtam. Átsétáltunk a határon, majd ki kellett tölteni egy papírt a belépéshez Thaiföldre. Kezemben a papírral bementünk egy házba, ahol rettentő hosszú sor volt és csak 2 ablak nyitva, ahol elfogadták a papírokat. Két órát álltam itt táncolva, ugrálva, majd mint a tigris a Micimackóból ugráltam be Thaiföldre, siettem ahogy tudtam. Az egész abszurd és vicces volt. Ezen is jót nevettünk utána az utitársaimmal. Már majdnem a látogatás célja (purpose of your stay) részhez írtam, hogy mosdóba kell mennem, de végül kibírtam. A fiúk azt mondták, ne ugráljak annyit, mert azt hiszik bedrogoztam. Gondoltam, ha elvisznek drogtesztre, legalább elmehetek mosdóba. Abban a teremben, ahol vártunk, nem volt mosdó. Miért is lett volna? Ott volt egy rakat ember, vártunk, vártunk, se mögöttünk, se előttünk a közelben nem volt mosdó. Ez is egy élmény volt.

42443982_437312036791651_5773681586339840_n
VIP Minibusz 24$-ért – Egyáltalán nem érte meg

Miután megérkeztünk Bangkokba, elfoglaltuk a szállásunkat (közel a Khaosan úthoz – ez itt a backpacker/hátizsákos turista rész) és elmentünk vacsorázni. Ez volt az utolsó előtti napunk együtt, így megittunk pár sört is, miközben az elmúlt pár nap legviccesebb történeteit idéztük fel. Egy bárban az egyik utitársam próbált kérni két gin felest egy gin tonic áráért: – Kaphatnék két gin felest egy gin tonic helyett, ugyanazon az áron? – Hiába ismételte 3x. Nem értették meg. Mondtam, hogy megpróbálom én. Megkérdeztem mennyibe kerül egy gin tonic. – 80. – mondta a pultos. – Mennyibe kerül két gin feles? – 80.- mondta. – Akkor két gin felest. – Mindenki elmosolyodott. A pultos puszit küldött nekem és mondta, hogy így kell vele beszélni. Pedig csak egyszerűsítettem a mondanivalót. Hiszen van egy pici tapasztalatom, mint angol tanár. A kezdőkkel is le kellett egyszerűsítenem a mondatszerkezeteket.

Másnap elmentünk Thaiföld 2. legmagasabb épületéhez, Bangkok legmagasabb tetőteraszához (Baiyoke Tower II – 309m), az én ötletem volt, pedig mindenki tudta, hogy félek a magasban. Voltam már magasban Saigon-ban is, nem lesz gond – gondoltam. A liftből ki lehetett látni, elég félelmetes volt. A forgó tetőteraszra is nehezen vettem rá magam a 84. emeleten, de aztán már mentem egy második kört vele. Miután az egészet kibirtam a 20. emeleten várt egy ingyen lábmasszázs is.

LRM_EXPORT_55866201866540_20180830_152809033
Kilátás a Baiyoke toronyból

A belépő 400-500 baht volt (3400-4200Ft), a tetőteraszról pedig nagyon szép kilátás nyílt a városra. Este kártyáztunk, felidéztük a legviccesebb történeteinket és sokat nevettünk.  Örültem, hogy ilyen utitársakra tehettem szert.

Másnap reggel kimentem a reptérre, és Budapestre repültem. A reptérre másfél órával hamarabb el kellett indulni a dugó miatt. Borzasztó a közlekedés ebben a városban. Bagkokból Moszkvába, majd Moszkvából Budapestre utaztam. Életem leghosszabb napja volt. Kiszáradt szájjal, vörös szemekkel érkeztem Budapestre. Az útlevelem elejéről elpárolgott az írás még a szigeten, reméltem ebbe nem kötnek bele. Eldöntöttem, hogy a legközelebbi utazási listára felírom: szemcsepp, szájbalzsam, légmentes tasak. 🙂 Két napot töltöttem Thaiföldön, utána Budapestre kellett utaznom. Itt ugyanis várt egy esküvő, illetve el kellett mennem Prágába is néhány ügyemet elintézni a hivatalban, bankban (az utolsó két napon nem tudtam levenni pénzt a kártyámról, de fizetni tudtam vele. Később kiderült, hogy csak a havi limitemet értem el). Vonattal mentem, és már ekkor előjöttek az emlékek. Úgy éreztem vissza sem akarok menni. Hiszen itt olyan jól ismerek mindent. Ez az otthonom, Európa.  Itt tudom, hogyan vegyek vonatjegyet. Beszélem a nyelvet. Az arcom nem idegen.  Hiszen itthon minden sokkal egyszerűbb! Elfogott egy olyan érzés, amire nem számítottam. Megírtam egy ajánlót Prágáról. Imádom a várost. Kilenc napig voltam itt, és minden percét imádtam. Frissítettem az önéletrajzomat és elküldtem pár helyre. Szinte eldöntöttem, hogy maradok. Pedig oda-vissza jegyet vettem Bangkokból-Bangkokba. A visszatérésre azonban nem terveztem még semmit. Mit csinálhatnék még Ázsiában, ha visszamegyek? Hazatérve honvágyam lett? Nem is számítottam erre. Váratlanul ért, és eldöntöttem, hogy a válasz majd magától jön. Hogy lesznek jelek, a választ majd megkapom, vagy jön egy megérzés.

Mint Februrában Így kezdődött minden….

Lesz egy új kezdet.

Egy új történet.

Ígyis-úgyis.

Itthon maradjak, vagy menjek vissza Ázsiába?

Hogyan kezdj új életet egy idegen országban?

English-version

…vagy egy idegen városban, ugyanabban az országban…

Dél-alföldi falusi lány vagyok, éltem Svájcban, Angliában, Csehországban, Budapesten tanultam, majd két városba is beköltöztem pár hétre Vietnámban. Azt mondják arról írjunk, amiben otthon vagyunk… Nos, azt hiszem ez az én témám 😉

Ha ugyanabban az országban költözünk másik városba, könnyebb dolgunk van, hiszen már ismerjük az országot, a nyelvet, a kultúrát. Ilyenkor sem szabad elhanyagolni az új ismeretségek kötését, hiszen a helyiek mindig olyan tudással rendelkeznek, ami számunkra hasznos lehet. Fontos, hogy tudjuk melyik piac, bolt van a legközelebb, posta, orvos, stb. De mi a helyzet, ha egy másik országba költözünk? Én sokat pislogtam..

Kezdd el tanulni a nyelvet!

Ha úgy költözünk egy országba, hogy nem tanultuk még az ott beszélt nyelvet, itt az ideje elkezdeni. Ha csak köszönni tudunk, már jobban mosolyognak ránk a helyiek, akkor is, ha borzasztó a kiejtésünk. Az, hogy elfoglaltak vagyunk, nem lehet kifogás, mert így vagy úgy találkozunk helyiekkel és akkor megkérdezhetjük őket, hogy hogyan mondják köszönöm, viszlát, stb. A helyiek szívesen tanítják a nyelvet (eddig mindenhol ezt láttam), mert örülnek, hogy érdeklődünk.  A legjobb persze mindig, ha be is iratkozunk egy kurzusra, ezt akkor is ajánlom, ha csak 1-2 évet tervezünk az adott országban maradni. Ázsiában találkozni egy cseh-vel és csehül beszélgetni? Nos, megtörténhet, sosem tudhatod, és akkor örülni fogsz, hogy tanultál valamennyit. Ha pedig úgy gondolod nincs nyelvérzéked, akkor olvasd el az egyik előző blogbejegyzésemet.

Ismerkedj meg a helyiekkel!

Megérkezhetünk az adott országba és máris kereshetjük a magyarokat, magyarok Svájcban, magyarok Angliában, magyar találkozó… vagy? Jobban járunk, ha a helyiekkel is ismerkedünk, vagy más expat-okkal, akik ugyanabban a cipőben járnak mint mi – ebben az esetben együtt fedezhetünk fel dolgokat, aminek a vége egy élethosszig tartó barátság lehet -, vagy olyan ott élő külföldiekkel, akik már régebben költöztek ide – ebben az esetben hasznos tanácsadóra lelhetünk. Ha pedig valóban a helyiekkel ismerkedünk, az a lottó ötös. Ők segíthetnek mindenben, ha elakadunk valamilyen ügyintézésben, bármikor segíthetnek nekünk, elkísérhetnek ügyet intézni, vagy telefonálhatnak nekünk egyet. A helyiek barátsága minden országban felbecsülhetetlen érték, a kultúrát is jobban megismerhetjük általuk, csak nyitottnak kell legyünk. Hogyan találkozzunk helyiekkel, ha nem a munkahelyen? Rengeteg weboldal létezik helyi programokkal, kereshetünk facebook eseményeket, csoportokat, vagy csak beírhatjuk a google-be, hogy melyik városban milyen programot keresünk. Ajánlom a Couchsurfing-et is, sok helyi kíváncsi a külföldiek élettörténetére, szeretne tanulni egy másik kultúráról, így ezen a weboldalon nem csak utazókat, de helyieket is találhatunk. Jó kapcsolatot építhetünk ki a szomszédokkal is, illetve a közeli bolteladóval is, hiszen velük sokat fogunk találkozni. Néha egy mosoly elég, akkor is, ha nem mosolyognak vissza. Tapasztalataim szerint néhány ember csak túlzottan meglepődik, talán bolondnak tart kicsit, de aztán másodjára már visszamosolyognak, addigra rájönnek, hogy csak kedveskedni próbáltunk.

Nézz körül!

Hol van a legközelebbi bolt? Posta? Bevásárlóközpont? Kávézó? Mindenkinek más a prioritása, én például a legtöbb helyen a kávézót kerestem. Megkérdezhetünk egy helyit is erről, ebben az esetben azt éreztetjük valakivel, hogy fontos szerepe van a beilleszkedésünkben. Minden új, az emberek, a ház, a lakás. Csak néhány nap kérdése, hogy ezeket megszokjuk, de az a pár nap el kell, hogy teljen valahogy, nem dőlhetünk hátra és lógathatjuk a lábunkat! Induljunk el, sétáljunk a ház körül, vagy pár utcát. Csodáljuk meg a többi házat, mosolyogjunk az emberekre – akkor is, ha nem mosolyognak vissza, néha előfordul. Minél messzebbre merészkedünk az új otthonunktól, annál izgalmasabbá válik a felfedezés. A maps.me alkalmazásban mindig letöltöm az új hely térképét, lementem az új otthonom a térképen, és így nehezen fordulhat elő, hogy ne találjak vissza. Azért Hanoi-ban nehéz volt kimozdulni, mert 1-2 napig nem mertem egyedül átkelni az úton, de ha Európában maradunk, akkor nem lehet gond a kis felfedező-körúttal. Készítsünk képeket is, küldjük haza az otthoniaknak, hogy tudják megvagyunk, biztonságos a környék, semmi bajunk, élvezzünk az új országot. A boltban pedig mindig érdemes felmérni az árakat, azután pedig megkérdezni valakit, aki már évek óta itt lakik – vagy egy helyit -, hogy mit hol éri meg vásárolni. Vietnámban kicsit nehezebb, mert sok árucikken nincs ár és az arcomra nézve áraznak…Azért van néhány szupermarket, ahol előre megadják az árakat, így nem az én nyugati kinézetemnek áraznak.

Találd meg a kedvenc helyi ételedet/italodat!

Nem utolsó szempont az étkezés. Minden kultúra oda és vissza van a saját konyhájáért. Mivel beköltözöl ebbe az országba, nem eszed majd az otthoni megszokott ételeket, nincs rakott krumpli és töltött káposzta – csak álmaidban. Ki kell próbálni a helyi ételeket és megtalálni azokat, amiket szeretünk és azokat, amiket nem. Ez már csak a túlélés miatt is fontos szempont lehet. De ha a kapcsolatépítésre koncentrálunk, akkor azt kell mondjam, hogy a legtöbb helyen konkrétan megkérdezik, szereted-e az ételeket. Akkor leszel szimpatikus külföldi, ha meg tudsz nevezni valamit, amit szeretsz. Nem minden ország konyhája nevezetes, de talán van valami híres italuk, amit ki tudsz emelni. A helyi ember máris büszke arra, hogy egy külföldi valamit szeret az országából. Te magad is jobb kedvre derülsz, mert ráébredsz, hogy nem fogsz éhen halni. Minden országban csodálatos felfedezés, de persze Európán belül nem érhetnek nagy meglepetések. Ázsiában pedig konkrétan azt sem tudom mit eszek – de azért fel tudok sorolni pár ételt, amit szeretek, ha megkérdeznék a helyiek – felkészültem az ilyen szituációkra, valóban szimpátiát ébreszt. Képzeljük csak el, mennyire jól esik, ha egy külföldi arról áradozik nekünk mennyire finom a magyar bor, a töltött káposzta, a rakott krumpli…

Keress barátokat a hobbid alapján!

Ha van egy hobbid, egyszerű a recept. Meg kell keresned azokat az embereket, akik ezt a hobbit űzik. Nekem ilyen a tánc, vagy a jóga. Minden városban találok csoportot, ahol táncolnak, vagy jógáznak, így egyszerűen megtalálom azokat az embereket, akiknek ugyanaz az érdeklődési körük. A különböző csoportokban érdeklődhetünk ismer-e valaki futó csoportot, kézilabdásokat, vagy olyanokat, akik néha együtt fociznak. Ebben az esetben máris egy olyan társaságba kerülünk, ahol egy közös érdeklődési kör már biztosan van. Ez is lehet egy életen át tartó barátság kezdete. Elmehetünk egy “pub crawl”-ra is, ha bulizni szeretünk és olyanokkal szeretnénk ismerkedni, akik a jövőben velünk buliznak. Ha családosak vagyunk, a játszótereken találhatunk más anyukát, apukát, akivel szintén van egy közös hobbi – a gyerek. Persze ebben még nincs tapasztalatom, de valahogy úgy kezdődhet a beszélgetés, hogy megdicsérem vagy a gyerkőcöt, vagy a szülőt és máris szimpátiát ébresztek a másik félben – legalábbis így képzelem. Ha nincs hobbink, akkor itt az ideje, hogy elkezdjünk valamit! Új ország, új élet, új szokások! Senki nem akar otthon ülni! Keress egy hobbit, mindenki talál magának megfelelőt, a sakktól, az úszáson át a jógáig, fotózás, bármi. Ha nincs ötletünk, olvassunk utána a neten, keressünk ihletet, valami biztosan megfogja a fantáziánkat.

Épp csak megérkeztél, de máris hazamennél?

Nos, minden kezdet nehéz. Az első napok a legrosszabbak, utána már mindenhez hozzászoksz. Legyél türelmes önmagadhoz, keresd a segítő embereket, hallgass a helyiekre, olyanokra, akik már egy ideje az adott országban élnek. Járj nyitott szemmel, foglald el magad, tanulj sokat az adott kultúráról, keress magadnak programokat. Ne gondold, hogy azonnal otthon leszel az új helyen, akkor sem, ha egyik városból költözöl a másikba. Eleinte minden idegen, minden új. Ha új lakásba költözöl, vegyél pár színes párnát, vagy olyan dolgokat, amivel otthonosabb áteszed azt a helyet, ahol élsz, ahol élni fogsz. Ha pedig túl vagy az első héten, ünnepeld meg egy pohár vörösborral, vagy egy sörrel, dőlj hátra és élvezd az új életed!

How to start a new chapter in life in a foreign land

I am from a small village in Southern Hungary. Over the last few years, I’ve lived in various places around Europe, starting with Budapest, which is where I ended up getting my university degree. Among other countries, I’ve lived varying durations in Switzerland, England, Czech Republic, and Vietnam (Hanoi and Ho Chi Minh City). I had a borrowed idea in my mind that I should write about something I’m rather passionate about. So, I guess this is the subject matter of my blog!

As logic would dictate, if you move to another city within the country you originate from, the learning curve isn’t very steep because you already know the country, the language, and the culture. And just because you’re moving to such a city, it doesn’t mean you shouldn’t make some local friends. You can learn new things, as the residents there always know something you might not, and this knowledge could be very helpful. This way you find out where the markets are, places to go food shopping, the nearest post office, the local GP/clinic, etc. And of course, let’s not forget about the best deals in town.

But what if you wanted to move to a new country? Well, I for one, was a certainly astounded. The following is a breakdown of how I feel that one should go about following their foreign dream.

Orientation and Acclimatization

Where is the closest grocery store? The Post office? A shopping mall? Café? Our priorities might be different, but chances are that we will all have at least one of these in common. Me, I was always looking for a café. Best way is to ask a local person, because not only do you get a location, but it also brightens up their day.

So when you first move somewhere new, everything is new, the housing situation, the people. In few days you’ll probably stick around the area to get used to these, but as those days pass by, you should start venturing outside. Go out, take map with you, check out the surrounding streets. Look interested at the sights, smile at people, take a city tour. The farther you get from your new home, the more exciting the exploration gets. I have always download offline maps to my maps app, so it is almost impossible to get lost. Depending on the country you’re in, these specifics vary of course. In Hanoi for instance, everything was different from what I had seen previously. Over there, I couldn’t even cross the roads in the first two days. This won’t be an issue in Europe or North America though. Take pictures and send them to people back home, so that they know you’re living in a friendly neighborhood. Message friends and family so they know that you’re safe, doing well and enjoying the new city.

Another strong piece of advice is to check prices in the shops, but don’t buy. Cross check those prices with your local friends or those expats I mentioned, and if it sounds like you’re not getting ripped off then buy it. Bargaining is also big in some countries, so if you know the approximate value of the product, keep bargaining until you’re happy with what you’re paying. Apparently tourists have special prices in some parts of the world. In Vietnam, they looked at my face and quoted a massively blown up price. But fortunately, the supermarkets over there have prices printed on the products!

The language

If you’ve moved to a country with a new language which you don’t know, it’s advisable to start learning it sooner rather than later. Believe me when I say this that even a simple “hi/hello”, regardless of if you nailed the correct pronunciation or not, in the local tongue goes a long way. People will smile at you differently and they’ll generally be warmer. And you can’t ever be too busy to learn the basic greetings. In one way or another you will meet locals, and there will be several opportunities to ask/say hello, thank you, goodbye, etc. From my experience, they’ll be happy to teach you, as it shows that you have genuine interest. A good way to go about getting a hang of the basics is to just sign up for a language course. I’d recommended this regardless of if you’re planning to stay there for a month or a year or two. I learnt the Czech language when I was in Czech Republic. I liked learning it, even though I was planning to leave the country after a couple of years. After I left for my travels in Asia, I met a Czech girl in Cambodia, and we ended up speaking to each other in Czech. It was lovely to have that feeling of accomplishment! She was really pleased, and she told me that she had never talked to any foreigners in her own language! My point is, you never know when you might need the language, or when it’ll come in handy to make a new friend.

If you think you don’t have a talent for languages, but are interested in some tips, have a look at my post about it. How to Learn a New Language?

Get to know the locals

We live in the future. There are so many avenues for one to meet new people these days. As most would prefer to do, they might just try to look for people from their own country through their favorite form of social media. Alternatively, you could try to meet locals or perhaps other expats too, with the latter being closer to home because they’re in the same shoes as you. Making friends with other expats makes sense because it means you can explore the area together, and for all you know you might even end up starting a lifelong friendship! The third demographic of potential friends are the expats that have been living there for longer time, which is sort of the best of both worlds. After all, they were in your shoes not too long ago. Coming back to the first group though, if you get to talk to proper locals, that’s not unlike winning the lottery! They can help you with just about anything. They can make a call for you, help you with legal matters, show you the hidden attractions, bars, cafés, restaurants, etc. The friendship with these people is priceless, and the bonus perk is that you get acquainted with their culture. All you have to do is have an open mind.

So, how do you meet them if they are not in the office/hotel where you are based? There are plenty of Facebook pages and websites where you can find programs, events, parties and festivals. And that’s not even accounting for all the web search results. Personally, I recommend a website called Couchsurfing. It has an app for both the major smartphone platforms, and on this app, there’s a feature called Hangouts. Hangouts essentially shows you other people in your area who are also using Couchsurfing (in real time). People on Hangouts are usually locals who want to swap cultural knowledge over drinks or food. Whatever the reasons for them to be on there, maybe they can’t afford to travel or are interested in practicing a language, or perhaps they’re just looking for a foreign friend. The app aside, it’s also a very good idea to build a good relationship with the neighbors, like the cashier from the corner grocery store or the sweet old lady from down the street who sits in her porch every morning drinking tea, because there’s a very good chance that you’ll meet them more often than not. Like I said before, a single smile can be enough, even if they don’t smile back. From my experience, people may be surprised to see a stranger smiling at them. They might even think you’re a little weird, but the second time you smile at them, they will smile back, because they’ll realize that you were just trying to be nice.

Get to know the local history

It is very important to know the country where you have moved. If you get acquainted with the history, you will understand people and the country more. Go to museums and learn about the country’s history, its arts and, famous historical and culturally relevant people. What are the basic pillars of their culture? What are their national (bank) holidays and why? Is there a king? How’s the current the political situation? If you’re going to live in that country, your work schedule will vary based on all these factors. Also, learn the basic minimum information to be able to live there comfortably. As for the history, learn a little more than the minimum. Another good idea is to research which world famous people were born in that country, and read about their life. My point is, if you take a genuine interest in this new country, the new home will feel closer to your heart than ever before, I guarantee it.

Eat and drink like a local

Cuisine is very important in every country. As a Hungarian moving to Asia, I had to realize that the foods I ate in back home like stuffed cabbage, layered potatoes, pasta with semolina or apricot jam didn’t exist in Asia. You have to try local foods and find stuff which pleases your taste palette. In some countries, they might just ask you if you like the local cuisine. Going back to the point about doing some basic research about the new country, you’d be a polite foreigner if you can immediately list some foods and/or drinks that you particularly enjoy if someone asks you. I get really happy if a foreigner says how much they like Hungarian cuisine. I feel pride! The bottom line is, you’ll feel happier about yourself because you’re not going to be starving. I mean, yeah, there were occasions when I had no idea what I wanted to eat in Vietnam, but, this is an international issue. Although in Vietnam, one main reason for the latter was because I didn’t know some of the local fruits and vegetables. In any case, if anyone asks me what my favorite dish was in Switzerland, or in Vietnam or Cambodia, I now know what to say. And when I do, the local people smile, they feel pride.

Find “your people”

It generally helps if you have a hobby. I practice yoga, and I dance salsa and bachata. I can usually find people interested in the same in any country with a bit of searching around. There are always events, meetup groups, or expat groups where you can just easily ask where the joggers, needle men or the volleyball players are. I saw football teams everywhere. If you have a family, playgrounds can be a decent place to find new friends too. I don’t have family myself, but I was doing a babysitting job, and there were always some people starting conversation about the kids over at the playground. It usually starts with a compliment about the other child or parent, and it helped that I’m already a likable person. If you don’t have a hobby, simply find something you could see yourself getting into. No one wants to sit at home all day. New country, new habits, new memories, new skills. Just off the top of my head, you can find a board games group, ask people to go swimming with you, talk to hobby photographers. Whatever the case may be, there will be something there for you. After a quick online search, you’ll certainly have a couple of ideas.

You have just arrived, and if you don’t have a set duration for your stay, don’t think about the end.

Every new beginning is difficult, but that first scratch makes all the difference. Be patient, look out for helpful people, listen to advice from people who have been there longer than you have. Keep your eyes open, stay busy, stay positive, learn about the local culture, and keep an eye out for interesting events and programs.

Your new house will not feel like home immediately, even if you just moved to another city in your country. Everything will feel strange, maybe even a little overwhelming in the beginning. Colors bring joy, so go get some colorful pillows to liven up your new place, perhaps even some decorations. Customize what you can to your tastes so that you feel more accommodated.

If you survive the first week, celebrate it with a glass of wine (or whatever drink you prefer). Lay back on your couch and contemplate how far you’ve come. Give yourself a pat on the back. This is just the beginning of a whole new adventure!

English version proofread and edited by Pranav (thanks!)