2 hét a kambodzsai paradicsomban 5070Ft-ból

önkénteskedés a világ másik felén

Életem legfélelmetesebb hajóútja viharban.

Életem legnehezebb éjszakái a dzsungelben.

A legszebb tengerpart, amit valaha láttam.

Habár nem ilyen önkéntes lehetőséget kerestem a Homestay után, továbbra is az maradt, hogy megismerjek másokat, tanuljak tőlük, felfedezzek, megosszak, motiváljak, …

Az önkénteseket legalább egy hónapra fogadták csak ezen a helyen, de mivel esős évszak volt, kivételesen lehetett két hetet maradni. Leginkább az étteremben és a bárban segítettem, bár naponta szedtük a műanyag-hulladékot is a tengerpartról. Az első pár napban komolyan gondolkoztam azon, hogy visszamegyek a szárazföldre, mert nem birom itt ki ezt a két hetet. Nem tudtam mit jelent az, hogy esős évszak, bár azt sem tudtam, mit jelent az, hogy száraz évszak. Az első kérdésem talán az lehetett, mikor kezdődik a száraz évszak, mert én addig itt maradok. Na de miért? A sár miatt, az eső miatt, a páratartalom miatt, stb.

Kezdem az első nappal: Sihanoukville tengerpartja egy lerombolt városhoz hasonlított, esett az eső, a tenger sáros volt, a stég amin vártuk a hajót, konkrétan mozgott. Volt is rajta pár repedés. Az idő borzasztó volt, csak azon gondolkodtam, hogyan lehetett olyan szép az a sziget a képeken? Aztán megérkezett a gyors komp, a “taxink”, amibe úgy kellett beszállnunk, hogy közben fel-le mozgott, és volt aki bizony arccal borult be a hajóba. Mikor én voltam soron, alig mertem megtenni azt a kis lépést, annyira mozgott a hajó, hogy nem tudtam mikor is kell lépjek, vagy inkább ugorjak?

Készítettem egy mosolygós szelfit. Ezt elküldtem az otthoniaknak: “Lám, már úton vagyok a szigetre. Minden szuper!”

Öt percet sem lehettünk úton, küldtem egy üzenetet a tesóimnak:

“Ezt nem bírom.” – egy félig síró én, egy “jajj” arckifejezés, és a gondolat, hogy szeptemberben lagzira kell mennem! Muszály túléljem.

“Mit?” – jött a kérdés otthonról, aztán sokáig nem tudtam elérni a telefonom, küldtek még egy kérdőjelet, mert nem válaszoltam.

Nos, a hullámok nagyon nagyok voltak, a hajó konkrétan repült, aztán zuhant, fel-le dobott minket a tenger, sokszor jobbra-balra manővereztünk, vizesek lettünk (legalábbis én, mert ugye az ablak mellé kellett ülnöm nagy lelkesen), minden külföldi felvette a mentőmellényt, erősen kapaszkodtunk. Az első sorban volt egy helyi, aki majdnem leesett az ülésről, de aludt. Neki ezek a hullámok kellemes ringatásként hatottak, az út végéig fel sem kelt. Volt egy másik helyi utas, aki a hajó elején ugrándozott, annyira élvezte hogy a hullámok dobálják a hajót.

Sok mély lélegzet és ez a gondolat, hogy szeptemberben egy lagzin kell lennem, segített át a másfél órás úton, amit majdnem megdupláztam. Amikor beszálltam a hajóba, azt mondták Prek Svay a harmadik megálló (idáig kellett mennem), de a második volt.

Aztán amikor elindultunk vissza a szürke tenger felé a második megálló után, elgondolkodtam. Lesz harmadik megálló? Szaladtam a kapitányhoz, hogy ez volt Prek Svay? Ekkor jót nevetett, visszafordult és kitettek a kis faluban.

Sütött a nap, nyugodt volt a tenger. Megérkeztem. Ez a paradicsom.

De amint visszanéztem, láttam a háborgó hullámokat, a viharos eget, és kirázott a hideg. Végre túl vagyok ezen is – gondoltam. Persze nem volt még vége a napnak. Várt még rám egy érdekes motorút is. Öt vendéggel érkeztem, először őket vitték el motoron, nekem várnom kellett. Bementem az ottani resortba, kértem egy sört és töltőre tettem a telefonomat.

Egy negyven kilós fiatal helyi srác jött értem a motoron, feltette a nagy hátizsákom, a kis hátizsákot, és még egy gurulós bőröndöt is szeretett volna vinni (az egyik vendégé volt). Itt egy kicsit megijedtem, hiszen már a motoron nem volt hova üljek. Meggyőztem a motorost, hogy azt hagyjuk hátra, hiszen azzal már nem lenne hova üljek a motoron. Sokáig próbált győzködni, hogy ne aggódjak, ő elbír ennyi csomagot meg engem is, de az ottani resort tulajdonosa segített őt meggyőzni, hogy majd visszajön a bőröndért.

Az esős évszak azt is jelentette, hogy mindenhol sár van, néhol a fele motor a sárban volt, sokszor megcsúsztunk, körülbelül kétszer csak leugrottam, hogy inkább sétálok, köszönöm, nekem ennyi elég is volt. Egyszer beragadtunk a sárba, és a motoros srác maga mondta, hogy most sétálnom kell. Mire az eco reszortba értem, százszor megbántam, hogy idejöttem. Persze ezt gondoltam akkor. Olyan messze kerültem a komfort zónámtól, mint eddig még soha. Mások azt mesélték, hogy a gyors komp három órán át tekergett a tengeren, akkora hullámok voltak, hogy nem is gondolták, hogy eljutnak a szigetre. Ehhez képest én a másfél óra után úgy éreztem kiugrik a szívem. Volt a reszortban egy idős kínai hölgy is, megkérdeztem a többi önkéntest, hogy a néni is a motorral jött? Ők pedig csak bólogattak.

Este volt mire ideértem, megmutatták a bungalóm, amit az első három napban csak nehezen találtam meg. A telefonommal világítottam, hogy megtaláljam az utat a dzsungelben, mert a bungalóig nem volt világítás (igazából csak a házaknál volt, sehol máshol). Félelmetes volt a vaksötétben hazabotorkálni az első napokban, de ehhez is hozzá lehetett szokni.

Az igazi paradicsom. A hangyákkal, a gekkókkal, a kígyóval, pókokkal, de igen ez volt az. A hely, ahova mindig is el akartam jutni. Nehéz volt azonban teljesen átérezni ezt a dolgot az elején. Az első napokban sok nehézséggel találkoztam. Néhány ezek közül:

  • a sok szúnyog, ami minden “zuhany” után meg akart enni
  • a hideg esővíz, amiben “fürödtünk”
  • a békák, amik a “fürdővizünkben úszkáltak”
  • A tenger hangja, ami miatt minden hajnalban pisilnem kellett (legalább egyszer, de volt, hogy háromszor)
  • a hangos dzsungel, ami miatt minden éjszaka félve indultam a “mosdóba”
  • a magas páratartalom, amitől minden ruhám vizes volt, hajat mostam, de a hajam nem száradt meg három napig
  • a kislábujjamnál begyulladt a bőr, mert nem tudott rendesen megszáradni (ezt a betegséget az itteniek “Paul”-nak becézték)

Miért teszem “” közé a fürdés, és zuhanyzás szót? Mert folyó vizünk nem volt. Ez egy eco-reszort volt, ami azt jelentette, hogy napkollektor gyűjtötte az energiát, hogy tölthessük a telefonunkat, hogy éjszaka legalább a bungalónkban legyen világitás. Egy – nevezzük kádnak – kádszerű gyűjtőben volt az esővíz, amelyben volt egy műanyag nyeles edény, amivel mertük a vizet és magunkra öntöttük. Az egyik este megosztottak velem egy fontos tippet: mielőtt magamra merem a vizet, kicsit mozgassam jobbra-balra a merítő edényt, és akkor a békák elmennek, ha ekkor a kád aljából merem a vizet, az tiszta lesz. Ennyi.

Előjött az az énem, akit nem szeretek, sőt, próbálok jobb lenni nála. Panaszkodtam magamban, miközben a legszebb helyre kerültem, ahol valaha is voltam és talán ahova valaha is eljutok. Már többször említettem az oldalamon a workaway-t, ezen keresztül jutottam el ide is. A napi öt óra munkáért cserébe szállást és napi háromszori étkezést biztosítottak. A szigeten már évek óta vannak önkéntesek, bár a minimum maradási idő egy hónap szokott lenni. Nálam is így volt, de mivel haza kellett mennem, így csak két hét szabadidőm maradt. Szerencsém volt, hogy mehettem. Általában az önkéntesek a dorm-ban aludnak, az egy teljesen nyitott bungaló 12 ággyal. Nekem a saját bungaló nem áldásnak, hanem átoknak tűnt az elején. A hangok a dzsungelből túl közel voltak. A hangyák csíptek, a gekkóm egyszer leesett fentről és nagyot koppant az ágyam végénél. Miközben küldtem a képeket a barátnőimnek, arról áradoztak mennyire szeretnének ide eljutni. Aztán meséltem az állatokról, az igazi dzsungelről, és hirtelen mindenki kedve elment a kirándulástól.

Pedig ez a hely tényleg maga volt a paradicsom,

de ezt csak egy hét után értettem meg.

A kristálytiszta víz, a világító planktonok, a fehér homokos tengerpart, a pálmafák.

A harmadik napon csendesebb lett az óceán, így este kilenc után elmentünk megnézni a planktonokat. Kézenfogva az egyik önkéntessel, és egy kínai vendéggel a sötétben botorkálva mentünk a hullámok közé, hogy lássuk a világító planktonokat. Azon az estén körülbelül hármat láttam. Amikor másnap elmeséltem az ittenieknek, jót mosolyogtak: “Hármat?” – nem sok, de ez engem akkor is boldoggá tett. Körülbelül az ötödik napon kilenc után mentünk a vízbe, azt mondta az egyik tulajdonos, hogy a hold állása szerint ez a legjobb alkalom a plankton-nézésre. Az egyik önkéntessel – szintén kézenfogva – indultunk a hullámok közé (mivel vak sötétben mentünk, kézen fogva kevésbé volt félelmetes). Persze még aki szereti az olajat a tűzre tenni, az említett nekem valami cápát is – de már nem hallgatok az ilyen negatív mondatokra. Szóval azon az estén volt a legszebb a planktonnal telített óceán (legalábbis addig a napig). Ahogy mozgattuk a kezünket, vagy a lábunkat, a planktonok világítottak. Rengeteg volt, a sok kis zseblámpa egyszerre világított, ahogy a hullámok jöttek, és ahogy mi mozgattuk a vizet. Olyan volt, mintha mi is világítanánk. Ekkor megértettem azt is, miért mosolyogtak azon, hogy az előző napon hármat láttam. Ez egy olyan élmény, amit mindenkinek át kell élnie egyszer az életben.

Az elején hatan voltunk önkéntesek, négy lány és két fiú. Egyik nap elsétáltunk a közeli faluba, ahol szúnyogcsípésre krémet vettünk, illetve megnéztük a készülő vendégházat (a reszort, ahol önkénteskedtünk tervezett a sziget másik felén nyitni egy vendégházat is, közelebb a kikötőhöz). Néhány falusi gyerek odaszaladt hozzánk, és picsi-pacsiztunk velük.

Hihetetlenül örültek, én pedig annak örültem, hogy szebbé tettük a napjukat. Az út kihívás volt, a visszafele útra már nem is emlékszem annyira, mint az odafele útra. Bokáig sárban, térdig vízben, papuccsal a kezemben mentem. Azon nevettünk a lányokkal, hogy az első napon még kikerülöd, vagy próbálod kikerülni a tócsát, a sártengert, aztán a második napon már belelépsz. Azt is mondják, a sártól puhább lesz a bőr. Hát ez is hozzátartozott az esős évszakhoz. Nem tudtad mibe lépsz, nem tudtad hova lépsz, néha térdig elmerültél, néha megcsúsztál, a többiek pedig csak nevettek rajtad, vagy éppen segítettek kimászni a sárból…

Miután a három lány elment, minden megváltozott. Az első napon még szomorkodtam, mert egyedül maradtam a dzsungelben (önkéntesként, csak két francia volt még, de ők elszeparálódtak). Aztán a beérkező vendégek másmilyenek voltak. Vagy én változtam. Megtanultam a nyelvükön a Jó étvágyat – illetve Jó reggelt/Hogy vagy kifejezéseket, és ezzel személyesebbé tettem a találkozásainkat. Aztán egyik este nagyon unatkoztam az asztalomnál, ők pedig egymással beszélgettek. Megkérdeztem van-e kedvük kártyázni. És volt. Mindenki felállt az asztalától és odajött az én asztalomhoz kártyázni.

Velük újabb barátokra tettem szert. Elmentünk a nagy vízeséshez, és minden este együtt kártyáztunk. Már nem bántam, hogy nincs más lány önkéntes, nem éreztem úgy, hogy egyedül maradtam.

Az utolsó estémen ittam egy koktélt az egyik tulajdonossal. Azt mondtam neki, mennyire hirtelen változott meg a véleményem a helyről. Hogy hirtelen beleszerettem a dzsungelbe és a szigetbe. Azt mondta, ezért is kérik, hogy egy hónapot maradjunk. Mert egy hét arra kell, hogy megérkezzünk. Hogy megszokjuk a nekünk teljesen más világot, az állatokat, a hullámokat, a természetet. Én nem csak megszoktam, de beleszerettem. Az utolsó hetemen minden este fent volt a hold. Ez azt jelentette, hogy túl világos volt planktont nézni. A tulajdonosok azt mondták hajnali négykor kell menni. Rábeszéltem két olasz vendéget és két németet, hogy menjünk planktont nézni. Az a plankton-nézés volt a legszebb. Nem kellett a hullámokat mozgatni, ahogy beleléptem a tengerbe, fehér volt a lábam. Abban viszont biztos voltam, hogy egyedül nem mertem volna belemenni. Hajnali négykor hatalmas volt a part. A víz teljesen visszahúzódott. Koromsötét volt. Örültem, hogy volt aki felkelt négykor velem. És habár a macska miatt majdnem lett egy szív-infarktusunk – hajnali négykor békát kergetett a parton -, minden gond nélkül túléltük a plankton-nézést. Aztán másnap még egyszer mentem és elbúcsúztam tőlük. A vendégek a barátaim lettek, meglepődtek a sztorimon. Az első kérdésük az volt, hány éve  dolgozom a szigeten. Miután megosztottam a történetemet, és elmondtam, hogy Bangkokba tartok, a két német vendég elmondta, hogy ők is. Tehát nem csak barátokat, de útitársakat is találtam a szigeten.

A két hét után pedig 18 dollárt kellett fizetnem, amit pár sörre költöttem, nutellás pitára és rántott banánra. Nélkülözhetetlen dolgokra. 🙂

Akikkel találkoztam, megosztották velem az álmukat. Mindenkinek kívánom, hogy teljesüljön. Nagyon hálás vagyok a Sorsnak, hogy ezekkel az emberekkel találkozhattam. Mert ők is megváltoztatták az életemet. A Khmer lányok (helyiek) a konyhában tanították nekem a nyelvet. Megtanították, hogyan készítsek pitát, vagy rántott banánt. Megtudtam, hogy buliznak. Egy évben egyszer valamikor szeptemberben. Egész évben ezt az egy bulit várják, és ez az egyedülálló lányok nagy estéje, nagy lehetősége a férj-találásra.

Én angolt tanítottam nekik. Tanultam pár francia szót a francia önkéntesektől, németül beszéltem a német tulajokkal, és már két nap után éreztem a fejlődést. Megtanultam kártyázni francia kártyával. Eddig csak a magyar kártyát ismertem. Ezek az emberek mind felfelé húztak, és ráébredtem, hogy egymás mágnesei vagyunk. Engem sokan inspirálnak, hogy jobb legyek, de mindeközben én is inspirálok másokat, hogy jobbak legyenek.

Sokkal többre vagyunk képesek, mint hinnénk. Hiszen, amit más ember el tud érni, meg tud csinálni, azt mi is meg tudjuk. Tudok tanulni nyelveket, és próbálok másokat arra biztatni, hogy tegyenek meg mindent az álmaikért.

Megérkezés Kambodzsába

A két hét szigeten töltött idő után: Siem Reap és Bangkok

Így motorozunk mi

Indulás 3.30-kor – Nem is aludtam.

100 km, 3 óra, 36 fok, teljes ruházat, védőfelszerelés

3 sátor, 33 ember – később egy sátrat elfújt a szél

Kiruccanás a tengerhez a diákjaimmal az első hétvégén. Egyértelmű volt, hogy becsatlakozok és nem is bántam meg. Nem semmi élmény volt! Indulási időpontnak 3.30-at hirdettek meg és akkor még azt mondták 2 órába telik odaérni. Pénteken a közeli boltban túl jót beszélgettem két másik tanárral az életről, ezért fél 1-kor értem haza. Nem sokkal később videóhívásom volt otthonról, ami kitartott negyed 3-ig, akkor azon gondolkoztam, hogy még alszok egy órát. Amikor azonban felmentem a szobába, letusoltam és bebújtam az ágyba, elkezdtek megszólalni az ébresztők. Ekkor már tudtam, hogy nem lesz alvás, így lecseréltem a pizsamát és készülődtem az induláshoz. Fél 5 körül sikerült csak elindulnunk, mindenki tetőtől talpig beöltözve, később rájöttem miért, és még sajnáltam is, hogy a szememet nem tudom eltakarni.

KAN00182
Indulás előtt

Az út elején még énekeltem, de aztán rettentően szennyezett lett a levegő és inkább eltakartam az arcom, amennyire lehetett. Átmentünk a Saigon folyón a komppal, itt a látvány a Világok harca “kompjelenet”-hez volt hasonló.

KAN00192
Motorosok a kompon

KAN00189
Kompkikötő hajnalban a Saigon folyón

Kétszer álltunk meg pihenni, végül három órába telt odaérnünk a kempingbe. Nagyon fáradt voltam, megvártam, hogy felállítsák az egyik sátrat, és eldőltem, mint a krumpliszsák. Később felkeltem ebédelni, majd visszaaludtam. Három órát aludtam összesen, de délután 1 óra körül képes voltam elkezdeni a napot. A diákok karaoke-ztak, mi tanárok táncoltunk. A tenger nagyon koszos volt, a kempingben található medencében fürödtünk. Körülbelül 3 órakor kezdtük el a csapatépítő játékokat a tengernél. Az első feladatban lisztet kellett a fejünk felett átadni a mögöttünk lévőnek és az utolsó ember pedig összegyűjtötte egy ásott lyukban. Sajnos az én csapatom nem gyűjtött semennyit, mert az egyik tanár magára öntötte az összes lisztet (pontosan nem tudom mi történt, de amikor láttam, hogy a csapatomnál semennyi liszt nincs, megkérdeztem hol a mi gyűjteményünk? Erre az egyik tanár magára mutatott: “Rajtam”. A második feladatban két csapat volt és egy fadarabért harcoltunk (ez volt a zászló), ebben mindig az én csapatom nyert. A harmadik játékban erősnek kellett lenni, olyan volt mint a kötélhúzás kötél nélkül. Az egyik körben elől voltam, jól elestem és felhorzsoltam a térdem (sajnos el is fertőződött, ezt még ma is – 3 nappal később – is kezelem). Az utolsó feladat viszont igazán jó ötlet volt: Szemétszedés. Nem a turistákáltal kedvelt részen voltunk, itt láttam először mennyire szennyezett a tengerés mennyi szemét van a tengerparton. Többször kellene menni kempingezni és szemetet szedni.

KAN00483
Long Dien tengerpart

KAN00484
Szemétszedés

Ezután a vacsora következett. Órákon keresztül nem történt semmi, mert esett az eső és grillezésre készültünk. Rendeltek szendvicset és körülbelül 8 körül kezdődött a grillezés. Itt már sokan csak pihentek, zenét hallgattunk és beszélgettünk.

KAN00547KAN00579KAN00679

Néhányan arról, hogy hogyan fogunk két sátorban aludni ennyien. Nos, a helyiek biztosan ezt mondanák: “No problem, no problem” – és így is volt. Én hamar elköszöntem, mert 3 órát aludtam aznap, és kicsit izgultam is, hogyan fogok elaludni 13 másik emberrela sátorban. Négy körül keltem, csak én és egy másik tanár voltunk a sátorban. Kimentem a mosdóba, és akkor láttam, hogy mindenki a napozószékeken alszik. Jót mosolyogtam. Valóban nem gond, ha egy sátorral kevesebb van. Visszaaludtam még pár órát, majd a közeli kávézóban ittam egy kávét és készítettem pár képet.

IMG_20180708_072524[1]
Vietnámi fekete kávé – mindig hoznak hozzá teát
IMG_20180708_070130[1]

Körülbelül 10 órakor indultunk vissza, kétszer álltunk meg hosszabb időre, így végül 2-kor értünk haza. Mind a két hely érdekes volt, ahol megálltunk,illetve nem volt sok ember a környéken.

Amikor hazaértünk mindenki kidőlt, leginkább a “sofőrök”. Én elmentem a közeli kávézóba és próbáltam ébren maradni. Ami nem volt nehéz, mert én az egész estét végigaludtam, kihagyva a party-t….

Ha legközelebb motorozom, teljesen felöltözöm, hogy a bokám se látszódjon ki. Ennyire koszos még nem voltam semmitől, mint a motorozás után. Sok dolog szállt az arcomnak is, féltem, hogy valami belemegy a szemembe. Szívesebben ülök majd a buszon a jövőben, és az ekkora távokra vagy rendes nagy bukósisakot veszek fel a motoron, vagy el sem indulok. Ettől függetlenül persze jól éreztem magam a hétvégén, sokat nevettünk a medencénél és a csapatépítő játékok alatt is. Úgy érzem ide is befogadtak és örülök, hogy őket is taníthatom.