Hónap: 2018 november

Minden ingyen

avagy adj, hogy kaphass

Mennyi dolgot kaptunk ingyen az életben? Megtaláljuk, észrevesszük ezeket a dolgokat? Mit adunk mi ingyen?

(Ezt a cikket 2018 nyarán írtam, amikor Vietnámban önkénteskedtem)

Júliusban részt vettem egy középiskolai kiránduláson, ahol elvittek egy másik tartományba helyi ízeket kóstolni és friss gyümölcsöket szedni. Az egészet a neten találtam, mindent fizettek, nekem csak beszélgetnem kellett mindenkivel angolul. A végén még állást is ajánlottak, az egész történet itt olvasható.

Hiszek abban, hogy ha kapunk, akkor adnunk is kell, és ha adunk, akkor azt majd valamilyen formában visszakapjuk. Nem arról beszélek, hogy kölcsönkérünk X összeget, vagy kapunk valamit X embertől, és azt X embernek fizetjük vissza. Arra gondolok, hogy a karma, – a sors, vagy hívjuk úgy, ahogy jül esik, – gondoskodik arról, hogy valamilyen formában visszakapjuk azt, amit adtunk. 

Az egész téma iránti érdeklődésem talán akkor kezdődött, amikor kiskoromban rendszeresen kaptam használt könyveket. A család ismerősei tudták, hogy szeretek olvasni, így ha volt pár könyv, ami nekik nem kellett, azt elhozták nekünk. Később ennek a felturbózott változata volt az, amikor felkerestem a helyi könyvtárakat, kiderítettem, mikor szelektálnak, és elmentem “turkálni”. Ha lett volna autóm, elvittem volna az összes könyvet.  Később a középiskolában fedeztem fel az internetet, ekkor találtam rá azokra az oldalakra, amelyek az “ingyen cuccok”-ra specializálódtak. Mivel fejleszteni akartam az angolomat, angol újságokból  mintaszámokat, katalógusokat, könyveket rendeltem, de nem álltam meg ezeknél. Kértem a termékmintákat is. Volt olyan weboldal, ahol a legújabb színes nyomtató reklámjaként ingyen lehetett fényképet “előhívatni”, így pár kedvenc képem remek minőségben került a fotóalbumba (természetesen a nyomtató verziója ott volt a jobb alsó sarokban, de ez nem zavart senkit). Rengeteg rejtvényt is fejtettem, ezekkel szinte mindig nyertem: mozijegyet, koncertjegyet, tánc-bemutató jegyet, vásárlási utalványt, vitorlás-repülést, stb. Akkoriban nem is gondoltam arra, hogy ezeket mind bevonzottam. Később a sok angol újságot elajándékoztam olyanoknak, akik nem tudták megengedni maguknak, hogy ilyesmiket vegyenek.

Fiatal felnőttként az egyetemi éveim alatt kétszer vettem részt a brüsszeli Youth! fesztiválon, amelyre fizették az eljutást teljes ellátással és szállással. A fesztivál a fiatalok jogairól szólt, továbbtanulásról, önkéntességről, az Európai Unióról. Erre a fesztiválra egy motivációs levél megírásával lehetett bekerülni, és nekem sikerült is – kétszer- . A második alkalommal a szobatársam is bekerült, ekkor Interrail vonatjegyet küldtek nekünk Belgiumból, így a barátnőmmel még egy pár napos Európa-túrát is tettünk. Később az ingyenesség más formában is megjelent az életemben, mert fizetetlen gyakornoki munkát kaptam Angliában. Nem bántam, mert biztosítottak szállást, és később jól jött a munkakeresésnél ez a tapasztalat. 

Miután júliusban attól féltem, hogy teljesen elfogy a pénzem és munkát kerestem, átéltem pár stresszes napot, szükségem volt egy kis relaxációra. A Couchsurfing oldalon találtam egy eseményt, megnyílt egy új Spa, és egy szolgáltatást ingyenesen ki lehetett próbálni. Mintha nekem szánták volna ezt az ingyenes “eseményt”. Rábeszéltem két tanárt a Homestay-ből, hogy menjünk el, és kaptunk egy órás arckezelést ingyen. Nemsokkal később találtam egy lehetőséget, hogy egy profi sminkes modellt keres a portfólija kibővítéséhez. Életem talán legjobb sminkjét és képeit köszönhetem a művésznőnek. Kár, hogy utána nem mentem semmilyen buliba, de a motortaxis, aki hazavitt, biztosan úgy érezte, hogy egy fimsztárt visz a motorján. 

Néhány napja volt egy prezentáció angol tanároknak ingyenes weboldalakról, szoftverekről, amiket a tanításhoz lehet használni. Én regisztráltam, de végül a Hanoi-i esküvő miatt nem tudtam elmenni, így megkértem az egyik tanárt, menjen el és jegyzeteljen. Időközben megkaptam a jegyzeteket, a visszajelzése nagyon pozitív volt, de természetesen megkérdezte: “Hol találtad ezt az eseményt?”- és én csak mondogatom, hogy “aki keres, az talál”.

Az internet világában rengeteg ingyen dolgot találhatunk, de az utcán is, ha szerencsénk van. A kistáskám elszakadt, ezért besétáltam egy helyi varrodába. Miután a meglepődött helyiek megvarrták a táskámat, csak mosolyogtak, és mutatták a kijáratot. Szerettem volna fizetni, de nem engedték. Az ingyen dolgok nem csak arról szólnak, hogy mi kapunk, hanem mi adunk is. Rengeteg dolgot kaptam az életemben ingyen, amiért nagyon hálás vagyok. Ugyanakkor odafigyelek arra hogy én is adjak ingyen, hogy megtaláljam az egyensúlyt. Ezért is szeretnék önkéntes maradni – legalább valamilyen formában -, illetve biztatni másokat arra, hogy önkénteskedjenek, vagy segítsenek másokon.

Csatlakoztam egy jótékonysági szervezethez, amely utcagyerekeket támogat a tanulásban, illetve az iskolázatlan szülőknek próbál munkát teremteni. A szülők táskákat, illetve különböző tárgyakat készítenek, ezeknek a tárgyaknak az eladásához kérték a segítségemet. Így szabadidőmben (ha van ilyen :)) próbálok cégeket keresni, akik nyitottak lennének partnerkapcsolatra.

Ugye milyen jó érzés kapni valamit?

Ugyanakkor, ha senki nem adna, senki nem kapna.

Legyünk nyitottak az ingyenes dolgokra, de ne felejtsünk el “fizetni” az univerzumnak. 😉

Ajánlott: Az élet művészete

 

Hírdetés

Gratulálunk! – Önt meghívták!

avagy egy vietnámi esküvő kulisszatitkai

Néha úgy éreztem, én is házasodom.

Egyetlen külföldiként sok vendéggel kellett kezet fognom, illetve innom egy felest.

Nem panaszkodom. Életem egyik legnagyobb élménye volt ez az esküvő!

A pár: Thang és Dieu, mindketten a diákjaim voltak a Homestay-ben Hanoi-ban. Minden nap volt órám velük, Dieu a haladó csoportomban tanult, Thang a privát óráimon vett részt, amit legtöbbször a Xinh kávézóban tartottunk. Thang-gal sokat buliztunk, Dieu író, a könyve jövőre lesz kiadva. Júliusban kezdtek el randizni, és három hónap után döntöttek úgy, hogy összeházasodnak.

46430807_251553322183129_2212117300872478720_n

Az egyik volt tanár így fogalmazott: ” Megházasodik a Homestay dráma-királynője és party-arca. Izgalmas esküvőre számíthatunk.”

Csütörtökön repültem Ho Chi Minh városból Hanoi-ba. Uyen, egyik volt diákom fogadott be néhány napra magához. A repülő egy órakor érkezett meg Hanoi-ba, rendeltem egy Grab motort és elindultam a megadott címhez. A Google szerint egy órás út várt rám, de a motoros úgy száguldott, hogy fél óra alatt megérkeztem a célállomásra. Egész úton a bukósisakot fogtam, mert majdnem lefújta a szél, olyan gyorsan mentünk – fő a “biztonság”. Természetesen áthaladtunk néhány piroson, ott csak lelassítottunk kicsit. A motoros végig fázott, pedig nagykabátban volt. Amikor meglátta, hogy én csak kardigánban vagyok, le akart beszélni a motorról, bár lehet csak nem volt kedve olyan messzire elvinni. Az autó dupla áron lett volna, így mindenképpen motorozni akartam. Aztán útközben arra gondoltam, visszafelé majd autózom, de természetesen akkor is motoroztam. Spórolok.

Pénteken pihengettem, majd Uyen főzött nekem vacsorát. Felhívta az anyukáját és “bemutatott” neki a videóhíváson keresztül. Azt mondta az anyukája meglepődött, hogy elfogadtam a meghívást, hogy “ilyen körülmények között” tudok megszállni, velük együtt lakni. Megkérdeztem, mit ért az “ilyen körülmények” alatt, de nem tudták megmagyarázni. Egyébként Uyen az öccsével lakik együtt egy teljesen normális két-szobás lakásban, én mondtam is, hogy mennyire örülök, hogy befogadott. Amikor a vacsora után elmosogattam, Uyen még le is videózta, mert nem akarta elhinni, hogy még mosogatok is vendégként (szerintem elküldte az anyukájának).

Szombaton délután indultunk Thanh Hoa tartományba, Dieu szülővárosába, 170 km-re Hanoi-tól.

Az esküvőre béreltek buszt, így több vendéggel együtt utaztunk négy órát. Amikor Dieu házához értünk, már nagyban tartott az ünneplés. Ez volt az esküvő második napja, előző napon volt a templomi esküvő pénteken. Ezen csak a család vett részt. Szombaton a pár nem találkozhatott, külön ünnepeltek az otthonukban, én Dieu-vel, a családjával és a barátaival.  Dieu bemutatott az anyukájának, aki nagyon örült nekem, ő volt az első “Gratuláló”. Uyen azt mondta, hogy büszkék Dieu-ra

Miután felálltam, hogy készítsek pár képet, mindenki odahívott az asztalához, kezet ráztak velem, és öntötték a rizspálinkát.

A vacsora nagyon finom volt, bár húst ettek hússal, és én egy ideje nem eszem húst, azért készítettek nekem zöldségeket. Amikor mondtam, hogy nem eszem húst, úgy néztek rám, mintha beteg lennék, de valahogyan ezen is túltették magukat. A vacsora után elmentünk a tengerparthoz, bár sokat nem láttunk a sötétben, azért belesétáltam kicsit a tengerbe. Körülbelül 7 órakor indultunk vissza a karaoke buliba, illetve éppen zajlott egy Vietnám-Kambodzsa focimeccs. Miután 3-0 lett az állás Vietnám javára, kezdődhetett az éneklés. Az alábbi videón Uyen és Dieu énekelnek.

Énekelni nem szeretek, mert nem tudok, de Dieu emlékezett rá, hogy szeretek táncolni, így Dieu, Uyen és én együtt táncoltunk a Baby Shark című számra. A vendégek megdermedtek, nem tudták mi történik, szerintem ilyen bulikon sosem táncol senki. 😀 Minden asztalnál nagyban ricáztak a vendégek, ezt lehet zsákszámra veszik az esküvői bulikra.

Valamikor 11 óra körül Dieu bátyja elvitt minket egy hotelbe, majd mondta, hogy 5 órakor indulunk másnap. Indulunk? Ekkor hallottam először a tervet. Szóval 4.50-kor kelünk, gyors készülődés, és 5 órakor kezdődik a ceremónia, ami után négy órát buszozunk egy másik városba. Persze azt gondoltam naívan, majd milyen jókat pihenek a pár nap alatt, hát igazából alig aludtam. Aztán az járt az eszemben, hogy Thang és Dieu valószínűleg három napig nem alszik.

Felvettem a farmert a pólóval, de Uyen az ünnepi ruhát vette fel és sminkelt is. Azt mondták, hogy 4 órát utazunk a buszon, mert elmegyünk Thang szülővárosába, így azt gondoltam, erre nem öltözök ki. Habár Uyen mondta, hogy jobb, ha felveszem az ünneplő ruhát, én farmerban maradtam. Azt gondoltam, csak a buszhoz megyünk.

Rosszul gondoltam.

Öt órakor visszamentünk Dieu házához, ahol már Thang is ott volt. A hagyomány nem áll messze az otthoni esküvőktől, a vőlegény jött kikérni a lányt.

Tehát mindenki kiöltözve – én farmerban – elkezdődött a ceremónia. Minden asztalon volt egy kis nassolni-való, egy doboz cigaretta és gyufa a vendégeknek.

Thang bement a házba, kikérte Dieu-t és beszálltak az autóba, a vendégek pedig a buszba. Két busszal és körülbelül négy autóval indultunk Ha Tinh tartományba, Thang szülővárosába, 234 km-re Dieu szülővárosától. A hagyomány szerint tehát Thang kikérte Dieu-t és elviszi az új otthonába, vagyis Thang szülőházába. Ez az út körülbelül öt órán át tartott. Amikor megérkeztünk Thang házához, mindenki gyönyörű ruhákban volt, én pedig még mindig farmerban, így gyorsan kerestem egy mosdót és átöltöztem. Néhány fotó erejéig maradtunk itt, utána elmentünk az ebéd helyszínére, rengetegen voltunk, a pár mindenkivel kezet fogott. Minden asztalhoz odamentek, ittak mindenkivel és közben mosolyogtak. Amikor a mi asztalunkhoz értek, Dieu csak annyit mondott “Fáradt vagyok”.

El sem tudom képzelni, mennyire fáradt lehetett, de a képeken szépen mosolyogott (délután biztosan lepihent). Az ebéd után Thang odajött hozzám és néhány asztalhoz elvitt, hogy igyak a vendégekkel. Minden asztalnál kezet fogtak velem, mintha nekem is gratulálnának. Megkérdeztem Uyen-t, miért van ez, azt mondta, mert büszkék, hogy egy külföldi vendég is részt vesz az esküvőn. Sokan kérdezték Uyen-t ki vagyok én, és sokan néztek rám meglepődve, mintha eltévedtem volna, mert nem értették mit keresek ott. Velem nem mertek vagy nem tudtak beszélni, Uyen-t kérdezték honnan jöttem, hogyan kerültem ide. Miközben asztalról-asztalra “jártam” és ittam a pár egészségére, énekesek szórakoztatták a vendégeket, volt színpad, illetve egy kivetítőn láthattuk a pár esküvőre készített képeit.

Készítettek esküvői  fotókönyvet is, a bejáratnál volt az ajándék-doboz mellett. Mindenhol lehetett látni üres borítékokat, ebbe tettük a pénzt, amit ajándéknak szántunk., a borítékra pedig ráírtuk a jókívánságainkat. Az ebéd után sokan elmentek, nekünk is indulnunk kellett egy órakor, mert 8 óra buszútra volt Hanoi és sokan dolgoztak hétfőn (Uyen is).

Thang kérdezte, hogy mennék-e későbbi busszal, de tudtam, hogyha maradok, csak rizspálinkázás lett volna a program, és utána a 8 órás buszút még rosszabb. Elbúcsúztam a pártól, és mondtam, hogy jöjjenek meglátogatni Saigon-ba.

Az út vissza Hanoi-ba borzasztó volt, másnap végig fájt a fejem, eléggé sok a bukkanó az úton és szerintem kisebb agyrázkódásom lett. Hétfőn majdnem egész nap aludtam, Uyen ismét főzött nekem, elmentem a Hoan Kiem tóhoz, és élveztem az őszi időjárást. Majdnem mindenki nagykabátban volt, én pólóban. Tökéletes huszonakárhány fokok voltak. Kedden megvacsoráztunk Uyen-nel, majd elindultam a reptérre. Nehéz volt elindulnom júniusban is, hátrahagyni a sok barátot, akit úgy megszerettem, de valamiért Saigont választottam átmeneti otthonomként.

Idén a második esküvőn voltam, bár a legutóbbira Budapestig kellett repülnöm. Mindkét esküvő gyönyörű volt, és ez a vietnámi is hatalmas élményként marad meg az emlékezetemben. Thang és Dieu nagyon jó barátaim lettek a néhány hét alatt Hanoi-ban, és nagyon boldog vagyok, hogy ott lehettem az esküvőjükön. A következő esküvő Márciusban várható, a helyszín India. Tehát a következő hetekben azért dolgozom, hogy jövőre Indiába mehessek esküvőzni. Úgy tűnik az utazással jár az is, hogy a világ különböző pontjaira utazom esküvőkre. Nem panaszkodom…

Talán utaznom sem kell külön a jövőben, csak arra spórolnom, hogy esküvőkre mehessek.

(Talán átnevezem a blogomat: Esküvők a világ különböző részein…)

Ki tudja, az univerzum majd eldönti.

Én meg csak várom hova sodor legközelebb a szél.

Hello teacher!

avagy egy helyettesítő angol tanár őrült mindennapjai

Új élmények, új kihívások, az elmúlt két hétben nem volt hiány egyikben sem. Minden nap jöttek a telefonok, üzenetek, benne a kérések, hogy délután, reggel vagy este tudok-e helyettesíteni. Amikor pedig megjelentem az iskolában, azonnal jött a kérdés: Te ki vagy, segíthetek?

Az utolsó pillanatban kapott óratervet olvasgattam amikor a gyerekek már jöttek be a terembe. Nagyon izgultam, de örültem, hogy volt kis időm felkészülni. Aztán odajött a tanár-asszisztens, meglátta a kezemben a papírt, majd elvette:

“- Oh, nem, nem, ezt a múlt héten vettük, ma ez a tananyag” – és adott egy teljesen új tananyagot.

Már írtam az első tanítási élményemről az állami iskolában. Azóta voltam magániskolában is, tanítottam 6-17 éveseket, minden nap rugalmasan utazgattam egyik helyről a másikra. Mára már eldöntöttem, hogy be kell szereznem egy motort, mert nem éri meg a Grab motorra fizetnem, és sokszor előfordult a héten, hogy rossz helyre vittek. Ha tehát ők sem tudják hova megyek, és én sem, akkor mindketten ugyanott vagyunk, én is el tudok tévedni a városban a motorral. Az egy másik kérdés persze, hogy nekem egy napos tapasztalatom van motorozásban, míg nekik több éves. Arról nem is beszélve, hogy megtanulni szabályok nélkül motorozni nem könnyű, nekik mégis sikerül, és milliméterekre egymástól motorozgatnak.

Hétfőn már öt órát helyettesítettem, aminek nagyon örültem. Voltak azért félreértések bőven. Egyik nap kaptam egy másolatot a tankönyv egyik oldaláról, azt mondták 35 perces lesz egy óra. Szépen fel is készültem, de amikor odaértem az órakezdés előtt az asszisztens informált arról, hogy 70 percet töltök azzal az egy oldallal. Hirtelen nem tudtam, mit fogok csinálni, de aztán valahogyan megoldottam. Vettem egy mély levegőt, és hatalmas mosollyal az arcomon elkezdtem az órát. Az egyik barátnőm mondogatta, hogy “Fake it until you make it”, ami körülbelül annyit tesz, hogy “Tettesd, amíg meg nem tudod tenni”.

Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Megszoktam, hogy a Homestay-ben felnőtteket tanítok, akiket érdekli amit mondok, van rengeteg időm felkészülni az órámra. De  a héten sokszor tanítottam olyan iskolában, ahol a gyerekek nem figyeltek rám, sőt, szaladgáltak, kiöntötték a vizet, sírtak nekem vietnámiul, amikor azt mondtam “Ülj le, kérlek” a válasz egy grimaszoló arc és egy “No!” volt. Körbenéztem a teremben, és hirtelen azon gondolkoztam, mit is keresek én itt.

Aztán eszembe jutnak azok az órák a hétről, amikor csillogó szemű gyerekeket láttam, akik a szünetben odajöttek hozzám és mindent tudni akartak rólam. Amikor jelentkeztek és közben majd kiestek a padból, mert mindenki részt akart venni a játékban, amit csináltunk. Voltak olyan óráim, amikor az asszisztens szólt, hogy vége, én pedig elszomorodtam. A kicsiket tanítani a legnehezebb, mert sokszor nem értenek. Gondolkoztam is azon, hogy nem vállalok 10 év alatti gyerekekkel helyetesítő órákat, de aztán rájöttem, hogy ez inkább osztály-függő. Tanítottam olyan helyen, ahol konkrétan angyalként viselkedett mindenki. Volt órám olyan hatévesekkel, akik végig nevettek velem az órán és jól érezték magukat. Ez az, amit próbáltam elérni a héten. Két kézzel a magasban, egy lábon ugráltunk a teremben és énekeltünk. Azt akartam, hogy mindenki élvezze az órát, a gyerekek is, és én is. Kitaláltam játékokat, aztán néztem, milyen szépen tudnak rajzolni, és milyen okosak. Nagyon nehéz két héten vagyok túl és csak napi néhány órát tanítottam, de remélem egyre jobb tudok lenni, és nem lesz ilyen nehéz tanítani a gyerekeket. Mi is az, ami nehéz ebben?

Először is, a gyerekek a nevemet sem tudják kiejteni. Amikor megjelenek egy iskolában, mintha megfagyna a levegő, senki nem beszél angolul (más tanárok), mindig össze-vissza sétálgatok.  Az egyik nyelviskola szokott küldeni valakit, aki elkísér a teremig, de a másik nem küld senkit. Néha van egy másik külföldi, aki biztosan angol tanár 🙂 és meg tudom kérdezni, merre menjek.

Vannak szavak amiket nem tudok (szótár nem vagyok sajnos “még?”), vagy néha nem jut eszembe. Nem tudom, egy anyanyelvi angolnak van-e ilyen gondja. Az egyik órámon a vízi-sportokról volt szó, és a békaláb nem jutott eszembe. Nagyon rosszul éreztem magam emiatt, de a szünet alatt megnéztem és a második órán már megtanítottam a gyerekeknek. Persze emlékszem nyáron a diákok a Homestay-ben gyümölcsöket mutogattak egy angol anyanyelvűnek és kérdezgették az mi, a válasz pedig az volt “Nem tudom, ilyen nálunk nincsen”. Aztán arra gondolok, hogy mennyi magyar szó nem jut eszembe sokszor.

Néha a posztom írásakor kinyitom az angol-magyar szótárt és megnézek 1-1 szót magyarul.

Próbálok mindent beleadni a tanításba, mindig is maximalista voltam, és talán ebből nem is szeretnék lejjebb adni. A Homestay-ben a legegyszerűbb, a diákok visszajelzése pedig nagyon pozitív. Kedden az egyik diákom megkérdezte, én tartom-e a reggeli 9 órás angol órát, mondtam, hogy igen, ő pedig elmosoloyodott “Yessss!!!”. Ez annyira jól esett, tovább motivál arra, hogy jobb és jobb akarjak lenni abban, amit csinálok. Persze rengeteget kell még tanulnom. Az egyik iskolában a családról tanultunk, kivel élnek együtt a gyerekek. A tanár asszisztens rám nézett, majd odasúgta, hogy most kezdhetem énekelni a “Family” dalt. A fejemben átfutott a kérdés, hogy na az meg mi a csuda, mondtam, hogy nem ismerem. Az asszisztens felhúzta a szemöldökét “Nem ismered?”, én pedig elkeseredtem. Utolsó pillanatban kaptam az óratervet, abban nem volt megemlítve, így nem készültem. Pénteken három órán át énekeltem a “Head and Shoulders, knees and toes…” és az “If you are happy and you know it…” című gyerekdalokat. Szombaton alig volt hangom, de megérte. A gyerekek szerették, és én jól éreztem magam. Így szabadidőmben most gyerekdalokat tanulgatok.

Két középiskolában is helyettesítettem, ahol szóbeli vizsgát tettek a gyerekek. Ahol csütörtökön voltam, az első négy diák meg sem szólalt.

“-Tudnál nekem mesélni az iskoládról?” – erre a válasz egy hatalmas “- No”

“- Kicsi vagy nagy ez az iskola”, a válasz pedig “Yes!”.

“- Mit szeretsz csinálni a szabadidődben?” – válasz: “- Szabadidőmben, igen!”

Erről az a reklám jut eszembe, amikor a repülőtéren kérdezi a biztonsági őr a férfit, hogy van-e nála fegyver, drog, robbanószer, ő pedig mosolyog “- Igen!”. Próbáltam lassan, artikulálva, aztán komolyan az jutott eszembe, hogy egyszerűen a kiejtésem rossz. Szegény gyerekek. De aztán az ötödik tanuló mindenre gördülékenyen válaszolt, csak úgy, mint utána sok másik tanuló. Itt egytől tízig kellett pontoznom, akiknek hatosnál rosszabb lett volna, nekik nem írtam semmit a papírra. Azt tanácsoltam az asszisztensnek, hogy majd ha visszatér az angol tanár (aki valószínűleg lebetegedett), akkor próbálják meg a vizsgát újra a gyerekekkel.

A héten már Smartboard-dal is tanítottam, ez a legegyszerűbb, nem kell készülni, csak felnyitom a tananyagot, és kezdjük a játékokat. A fenti kép csütörtökön készült, vártam a gyerekeket. Minden székre jutott egy gyerkőc. Amikor kinyílt az ajtó és megláttak, mindenki odaszaladt hozzám, hogy megfogja a kezem, kiabáltak örömükben: “- Hello teacher!”. Aztán az egész órán majd kiestek a padból, jelentkeztek, mindenki ki akart jönni a táblához. Öröm volt tanítani őket.

Sokat gondolkozom azon, milyen is volt az angolom az iskolában, és eszembe jut, hogy nem szerettem az angolt, kinevettek a rossz kiejtésem miatt, a kérdésekre inkább csak bemagoltam a választ, hogy megkapjam a jó jegyet, de ha a mondatot máshogy kérdezték, már elvesztem. Magoltam a nyelvtant, miközben nem vettem észre, hogy hallomás után tanulok a legegyszerűbben. Nem foglalkoztam azzal, hogy megtaláljam a magamnak legmegfelelőbb módszert, csak az érdekelt, hogy kitűnő maradjak. Most pedig minden nap, egész nap angolul beszélek, rengeteget tanulok, naponta több új szót hallok, illetve a blog posztjaimat is elkezdtem lefordítani. Van két tanár a Homestay-ben, akikkel németül beszélek, mert nem szeretném, ha a németem teljesen “elkopna”, de azért van egy kis káosz a fejemben.

Megéri. Minden nap tanulok, és nekem ez a lényeg.

“A tanulás a legerősebb fegyver, amivel megváltoztathatod a világot.” – Nelson Mandela

Hogyan tanuljak meg egy idegennyelvet?