2018 december – asUchange

Karácsony a világ végén

Karácsony Délkelet-Ázsiában

Az első karácsonyom távol a családomtól, pihenéssel és munkával megtöltve. Be kell vallanom, volt egy kis szomorkodás múlt héten, de aztán olvastam pár cikket az interneten, amik elláttak tippekkel, hogyan is lehet szebbé tenni egy ilyen karácsonyt: Mondjuk temérdek filmezéssel! Persze jött egy kis megfázás is, meg persze a tanár helyettesítés…

(Vietnámban egyébként nem ünneplik a karácsonyt, itt az újévet ünneplik Februárban, az a legnagyobb ünnep, és megáll az élet egy hétre)

Ingyen lakás cica-felügyelőként

A Trusted House sitters oldalon keresztül bárhol a világban lakhatsz ingyen, ezért vagy ház/kutyus/cica-felügyelőként kell “dolgoznod”.

Miután kiköltöztem a meditációs központból, beköltöztem egy háromszobás lakásba, amit három teljes hétig egyedül birtokolhatok. November végén bukkantam rá a posztra az egyik közösségi oldalon, ahol egy pár három hétre keresett lakás és cica-szittert. Bár ők regisztráltak a fenti oldalra, tőlem nem várták el, én mégis ekkor hallottam először a Trusted Housesitters oldalról. Tökéletes! – gondoltam, és már írtam is nekik egy üzenetet. Meglátogattam őket, “bemutatkoztam” a cicának, és már fel is vettek. Talán azért választottak, mert én ígyis-úgyis “hajléktalan” vagyok, vagyis itt is lakok egy kicsit, meg ott is. Azt mondták, nekik tetszik az ötlet, hogy mindkét félnek előnyös a ház-szitterkedés, hiszen ők nyugodtan “telelhetnek – hiszen itt nyár van”, én pedig kapok egy nyugodt helyet pár hétre, ahol pihenhetek távol a hostel élménytől, amikor 10-en osztozunk egy szobán és 20-an egy fürdőn. Így végre van egy kis időm magamra és tudok írni is. Van egy szuper nappali, konyha, három hálószoba, és három szuper fürdőszoba. A sors iróniája, hogy november elején még úgy volt Balira megyek egy hónapra ház és kutya-szitternek, de azt visszamondták. Azt még nem tudom, ezután merre megyek és hol fogok lakni, de még van egy hetem, hogy megálmodjam.

A karácsonyi program

Habár múlt héten sikerült jól megfáznom, terveztem ezt-azt karácsonyra, például filmezést. Aztán összeszedtem magam, elmentem a gyógyszertárba túlélő-készletért (narancslé, torok-fertőtlenitő cukorka, zsepi), készítettem egy forró fürdőt, feltettem egy arcmaszkot és relaxáltam kicsit. Ha felmerül valakiben is a kérdés, hogyan lehet 40 fokban megfázni, a válasz: a légkondi miatt. Sok helyen ugyanis 16 fokig leviszik a hőmérsékletet, igy bárhova belépsz, negyven fokból 16-ra válthatsz.

A cicusnak sok szeretetre van szüksége, így mindig ott van, ahol én. De neki köszönhetem a lakást, így elnézem neki, hogy néha írni sem hagy és ráfekszik a laptopomra.

Az elmúlt hetekben alig beszéltem a szüleimmel, de a karácsonyi szezon beköszöntével három napon belül kétszer is beszéltünk, így álmodozhattam az otthoni bejgliről és zserbóról, amivel hiába kínáltak a kamerán keresztül, valahogy nem ért el idáig. A sok gyógyszer segített, hogy jobban legyek, de szombaton le kellett mondanom egy munkát, ami helyett szerencsére később jött egy másik. Egy telefonreklámban voltam statiszta, vagyis turista, amiért 50 usd-t fizettek (kb. 14 ezer Ft). Három órán át ültem a háttérben, plusz volt reggeli, határtalan mennyiségű kávé és tea.

A legjobban a szentestétől féltem, mert azt mindig a családommal töltöttem eddig. Feldíszítettük a karácsonyfát, felköszöntöttük egymást, néztünk valami értelmetlen filmet a tévében, boroztunk… De idén, semmi program nem volt, egészen délutánig.

Hétfőn reggel (24-én) elmentem tanítani, helyettesítettem a reptér melletti állami iskolában, ami meglepően jól telt. Hét angol órát kellett tartanom, amire készültem pár játékkal, így az idő gyorsan elrepült a gyerekekkel. Az ebédszünetről visszatérve pedig betekintést nyerhettem a vietnámi delelés titkaiba, hiszen itt ilyen is van az iskolában, a tanárok is ledobják a papucsot, aztán eldőlnek a katedrán.

Bármennyire is csábító volt, hogy én is eldőljek valamelyik padon, inkább játékokat találtam ki az alsósoknak. A nagyszünetben (14.25- 15.00) kaptam egy üzenetet a Homestay menedzserétől, meghívtak vacsorára, így történt, hogy a Szentestét a barátaimmal/volt diákjaimmal töltöttem. A konyhában a földön ettünk, mert annyian voltunk, hogy másképpen nem fértünk volna, illetve karácsonyi dalokat hallgattunk. Rengeteg volt az új tanár, olyan, mintha ezer éve eljöttem volna, pedig körülbelül csak három hete.

Miután felfedeztem a Netflixet is a cica-szitterkedős lakásban, végignéztem az összes karácsonyi témájú filmet, és kedden még elmentem két régi Homestay tanárhoz vacsorára. Igazából a többi karácsonyomhoz képest csendesen telt az idei, a betegség kimaradhatott volna. Még mindig nem értem, hogyan fázhattam meg ilyen melegben, miközben otthon mínuszok vannak, de remélem lassan teljesen kilábalok belőle, és készen állok majd arra, hogy újult erővel egészségesen vágjak bele az új évbe.

Hogyan tovább

Ez a kérdés sokszor felmerült az életemben, az érettségi után, a diplomaosztó után, amikor felmondtam a munkahelyemen. Annyit tanultam az elmúlt hónapok alatt, hogy valahogyan mindig lesz, és nem tervezek annyira előre. Egyelőre a szilveszteri programot kell kitalálnom, hiszen életemben először tölthetem egy nyolcmilliós városban harmincöt fokban. Így belegondolva eddig minden szilveszterkor nagykabátban buliztam, az alkohol fűtött, és próbáltam nem megfagyni a kis rövid, de annál trendibb ruhában. Idén másképp lesz. Még szereznem kell lencsét, mert azt minden évben eszek elsején, meghozza a szerencsét, eddig minden évben bevált. Ez az év annyira szuperül sikerült, hogy el sem hiszem, hogy megtörtént. Sok tervem van az újévre, és ha meggyógyulok, teljes gőzzel kezdem majd a tervezést! Utazások, és munkakeresés is van a tervek között, de természetesen sosem tudhatom, mit hoz a jövő. Hiszen ember tervez, Isten….

Történetek: Egyedül Dél-Kelet Ázsiában, nőként

Egyedül a nagyvilágban, nőként

Mennyire veszélyes egyedül utazni nőként Dél-Kelet Ázsiában és mire figyeljünk oda, ha ilyen őrült ötlet jut az eszünkbe?

Featured image by Zack: Mountains of Sapa, North Vietnam

Őszintén szólva mindenhol lehet olvasni ezt is azt is, az alábbiakban leírom a tapasztalataimat, illetve hogy az utazásaim alatt milyen történeteket hallottam, amelyekből tanulhattam.

Az elhatározás

Nem ez volt az első őrült ötlet az életemben, hiszen többször költöztem, utaztam egyedül, kanapé-szörföltem idegeneknél, mégis ez volt az az ötlet, amitől azért én is féltem. Ötből négy blog azt javasolta, keressek útitársat, és próbálkoztam is, de aztán eszembe jutott, hogy máshoz alkalmazkodni is kell, ha nem egyedül utazom. Életemben egyszer éreztem magamat veszélyben, és az Barcelonában történt nappal az utcán, amikor egy felém sétáló férfi “letámadott”, de sikerült ellökni, majd elszaladtam. Ez néhány éve történt, és nem felejtem el, de tanulok belőle, azóta jobban odafigyelek. Az év elején eldöntöttem, hogy Vietnámba utazom pár hónapra, és csak később jött az ötlet, hogy megnézem Kambodzsát is, azért eléggé elszomorodtam, amikor mindenhol azt olvastam, mennyire veszélyes Kambodzsában egyedül. Az otthoniak mindig azt mondták “Vigyázz magadra”, én pedig próbáltam kifejleszteni egy tökéletes módszert erre.

A megvalósítás

Mielőtt megérkeztem Hanoi-ba, már írtam több helyinek is a Couchsurfing-en, telefonszámokat gyűjtöttem arra az esetre, ha a Homestay mégsem az a hely lenne, amit a Workaway-en írtak, vagy ha nem tetszene, és segítségre lenne szükségem. A Workaway oldalon is kerestem utazókat, akik ugyanakkor voltak Hanoiban, mint én, így akár hozzájuk is becsatlakozhattam volna. Bebiztostottam magamat arra az esetre, ha az “A” terv nem műküdne, de szerencsére működött.

Alap dolog, hogy idegenekkel nem megyek sehová (főleg nem kettesben), az utazás alatt a pénzem, fontos irataim pedig a ruhám alatt elrejtve, vagy a cipőmben utaznak velem. Utóbbi példára pont hallottam egy történetet, amikor Hanoi-ban jártam. Egy szegény jóhiszemű svéd srác a tóparton üldögélt, majd leszólította két helyi, barátságosnak tűntek, elhívták egy kávéra. Miután kiderült, hogy nincs programja délutánra, elvitték egy Karaoke klubba, ahol hirtelen megjelent néhány lány, majd körülbelül 15 perc múlva hoztak egy számlát, amin nagyjából 70 usd szerepelt, vagyis kb húszezer ft. Ebből 10-10 usd volt a lányok borravalója, amit azért kaptak, mert ott voltak – a srác elmondása szerint nem is táncoltak, csak ott ültek, mosolyogtak, mégis borravalót kellett nekik adni. Mindezt egy kávézóban mesélte el, és csak nevetett az egészen, bár két napja érkezett Svédországból. Két hónapra tervezi a körutazását, remélem legközelebb okosabb lesz.

Kikerülve tehát az ilyen helyzeteket (amennyire lehet), próbáltam és próbálok mindig résen lenni. Ez azt jelenti, hogy odafigyelek arra, hogy ki közelít felém, vagy ki van mellettem, mögöttem. Sajnos errefelé sokszor nem tudják, hogyan működik a sorbanállás, ezért konkrétan a mögöttem álló “ránő” a hátamra, ilyenkor megpróbálok arrébb állni, de ami a legfontosabb, hogy a táskámat magam előtt szorítom, hogy ahhoz biztosan senki ne férjen hozzá.

A motoron is oda kell figyelni erre, telefonozni nem ajánlatos, mert azt hallottam kikapják a kezemből és már oda is a telefon. Ezért ha telefonozni szeretnék, akár motoron, akár sétálva, mindig úgy teszem, hogy gyorsan intézem, amit meg szeretnék nézni, vagy úgy veszem elő a telefonomat, hogy senki ne lássa, és mindig két kézzel szorítom. Habár eddig szerencsém volt, tudom, hogy nem kellene telefonoznom sem az utcán, sem a motoron.

Az autóban arra kell odafigyelni, hogy ha egyedül utazom, nem ülök az anyósülésbe, mert azt hallottam a taxisok kikapják a kezemből a pénztárcát, vagy a pénzemet, így mindig hátra ülök, fizetésnél pedig erősen szorítom a pénztárcát, és csak annyit veszek ki belőle, ami szükséges, hogy a taxis ne lássa, mennyi pénz van nálam.

Az éjszakai buszozásokról nincs sok történetem, de én mindig magamra aggatom a hátitáskámat, a kistáskát, amiben a pénzem és az útlevelem van, a ruhám alá rejtem, és a hátizsákomat átölelve alszom. Habár a kéthetes túrám alatt hallottam egy sztorit, amiben egy német lány egész utazó hátizsákját ellopták, sajnos arra nem lehet odafigyelni, mert az a busz aljában van. A lényeg, hogy ne legyen benne semmi értékes, és akkor ha esetleg eltűnne, még nem dől össze a világ. A hostelekben mindig használtam a zárható szekrényeket, vettem egy lakatot, és ezt tudtam használni az utam során. Sajnos hallottam olyan történetet is, hogy valaki egy szobát vett ki, kint hagyta minden cuccát, majd elment egy egynapos kirándulásra. Mire visszaért, az értékei eltűntek ( a zárt szobából), így a külön szobában is szükséges elzárni az értékeinket.

Phnom Penh-ben kanapészörföltem egy francia lánynál, ahol az első este áthívta a barátait vacsorára. Az akkor hallott történetek után volt egy olyan érzésem, hogy nem megyek ki az utcára, de természetesen legyőztem ezt a félelmemet. Habár Vietnámban is rengeteg történetet hallani a lopásokról, zsebesekről, Kambodzsában azt mondták, konkrétan kitépik a kezedből a táskádat, vagy ha egy Tuk-Tuk-ban ülsz és ott van az összes cuccod, simán kilopják.

Ezért amikor a Tuk-Tuk-ban utaztam, a lábamra tekertem a hátizsákjaimat úgy, hogy csak velem együtt lehetett volna elvinni. Amikor a városba mentem sétálni, a sálammal magamra kötöttem a kistáskámat, amit szintén csak velem együtt lehetett volna elvinni. Nem volt túl divatos, és kaptam is pár mosolyt az utcán, de senki nem próbálta meg kitépni a kezemből a táskámat, így a cél szentesítette az eszközt.

Az éjszakai életbe nem folytam bele Kambodzsában, de ez annyira nem is hiányzott. Amikor a szigeten megismertem két német srácot, és velük utaztam több napon keresztül, egyszer kimentünk este meginni egy sört, de ők sem preferálták az ázsiai éjszakai életet. Hanoiban kijártam a diákjaimmal, de mindig odafigyeltem arra, hogy ne maradjak el messzire tőlük, hiszen tudtam, hogy nélkülük talán haza sem találok. Az elmúlt hónapok alatt nem sokszor voltam egyedül, és leginkább csak akkor, ha én is úgy akartam. Megismertem rengeteg utazót, más tanárokat, a diákjaimat, így mindig volt, akire számíthattam, mindig van, akire számíthatok. Így a mai napig nem megyek ki az éjszakába egyedül, csak ismerősökkel.

Összességében..

… eddig nagy szerencsém volt, és a legrosszabb dolog talán az volt, hogy egy ACB automata elnyelte a bankkártyámat Hue-ban. Ebből az volt a tanúlság, hogy mindig van nálam készpénz, és nem várom meg, hogy teljesen elfogyjon. Ez azért is fontos, mert az ACB két napos átfutási idővel akarta nekem visszaadni a bankkártyámat, csak én “balhéztam” egyet, hogy a bankban alszom, ha nem kapom vissza a bankkártyámat, így valamilyen csoda folytán húsz perc múlva ott is volt.

Ettől függetlenül csak ruhákat vesztettem el az úton, itt-ott elmaradt néhány ruhadarab, mivel a mosás után nem kaptam vissza, majd később vettem észre. Az a legfontosabb, hogy mindig résen kell lenni, emberek között kell lenni, és a legfontosabb értékeinkre ezer százalékosan odafigyelni. Fontos, hogy a telefonunk mindig fel legyen töltve, ha hosszabb időt töltünk valahol, vegyünk helyi Sim kártyát, akkor már lehet internetünk is.

Előfordult, hogy a taxi egy olyan helyen hagyott, ahol nem volt semmi, vagy a motortaxi ezer forintért akart elvinni egy címre, ami tíz perc sétára volt. A térkép nagyon fontos minden helyzetben, tudnunk kell, mi van körülöttünk, és a telefonunk mindig legyen hívásra kész. Fontos egy jó biztosítás megléte, illetve legalább a minimum oltások felvétele utazás előtt.

Ha otthon maradtam volna Májusban, rengeteg élmény kimaradt volna az életemből, igazából életem legszebb élményei. Ma már el sem tudom képzelni az életemet a vietnámi vagy kambodzsai hetek, hónapok nélkül. Nem volt egyszerű meghozni a döntést, és kellett hozzá egy kis őrültség is, de ha résen van az ember, akkor rengeteg pozitív élménnyel gazdagodhat egy ilyen út alatt.

Ezért azt mondom, aki teheti, induljon el!

Sokszor nehéz felkelni, és inkább az ágyban maradnék. De akkor életem legszebb élményeire gondolok! Azok mind akkor történtek, amikor kikeltem az ágyból!

Utazás egyedül?

( Ehhez a témához szorosan hozzátartozik, hogyan éltem meg az egyedül utazást Indiában, cikkek a témában: A tehén visszanéz, Kivel utazol? , Történelmi kalandozások,

Tíz nap egy meditációs központban

A meditáció egy ugrás: először a fejtől a szívig, majd a szívtől a létig. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolsz magadban, ahol a számítgatásokat hátra kell hagynod, ahol minden logika értelmét veszti. — Osho —

A váltás

Habár a Homestay-t nagyon szerettem az elején, ugyanezzel a lendülettel szerettem ki belőle. Az órarend sosem sikerült úgy, ahogy kértem, több oldalról is zavaróvá vált az ottlétem. Míg nekem napi öt órát is adtak tanítani, addig volt olyan tanár, aki három napig csak az ágyában feküdt. Több tanár is kiköltözött, kivettek egy lakást, vagy szobát, nagy hévvel felemelt fejjel elmentek, mondván: Ők most új életet kezdenek függetlenül a Homestay-től, majd mindennap visszajártak, a Homestay-ben ettek, mostak, buliztak. Több okból is, de csak talán azért mert úgy éreztem elég volt, kiköltöztem a Homestay-ből. Tudtam, hogy nem veszek ki lakást, szobát, inkább másik önkénteskedési lehetőséget kerestem. Így találtam rá egy meditációs központra, ahol angol tanárként önkénteskedhettem.

A meditációs központ

A központ egy ötemeletes házban található, plusz van egy szint a motoroknak (természetesen). A földszinten van egy masszázs- szoba, illetve egy előtér. Az első emeleten van a konyha, amihez tartozik egy erkély-szerűség, itt van a mosogató, és itt száradnak az elmosott edények. Ezen az emeleten van a könyvtár is, ahol lehet könyveket olvasni a buddhizmusról, meditációról, vagy az angol órákon részt venni. Itt is van egy buddha oltár, előtte egy nagy tér, itt zajlik hetente kétszer a jógaóra. A második és a harmadik emeleten meditációs termek vannak. A központ vezetője elmondta, hogy szoktak jönni angolul beszélő szerzetesek is, de az itt tartózkodásom alatt sajnos nem jöttek. A harmadik emelet a női részleg, ide férfiak nem jöhetnek be, két nagy terem van bebútorozva, itt vannak emeletes ágyak, illetve itt-ott ventilátor. Van egy ötödik emelet is, illetve egy nagy tetőterasz.

Csütörtökön és kedden 5.30 és 6.30 között jóga órán is részt lehet venni a központban, erre a tíz nap alatt sajnos csak egyszer sikerült felkelnem.

Múlt hónapban már voltam itt látogatóban, már régebb óta gondolkodtam a váltáson. Amikor szerdán beköltöztem, letettem a holmijaim és már kezdődött is egy Dhamma beszélgetés. A Vypassana meditációt gyakorolják az itt lakók, erről tartanak előadást a szerzetesek hétfőnként, szerdánként és péntekenként, ahol megvitathatják a felmerülő kérdéseket is. Az első napomon lelkesen csatlakoztam is. A beszélgetés elején volt egy rövid meditáció vietnámiul, amit a meditációs központ mellettem ülő vezetője fordított. Itt sikerült relaxálni, tudtam követni az eseményeket. Aztán következett egy történet, amelyben szerepelt egy teknős – itt kezdtem elveszteni a fonalat. Körülbelül fél óra után a “tolmácsom” azt mondta, hogy innentől nem tud fordítani, ez túl nehéz neki. Ezután másfél órát ültem és néztem ki a fejemből. Sokszor változtattam a törökülésben a lábaimat (lótuszülés esélytelen egyelőre), teljesen elzsibbadtak. A beszélgetés végén megkérdezték, van-e kérdésem – ???. Nem értettem semmit, de van-e kérdésem?

A meditációs központban is csak ventilátorok vannak, amiket mindig oda teszünk, ahol éppen vagyunk (legalábbis én, az ittenieknek nem mindig kell). Sajnos nem elég a nagy meleg, a meditációs központban el kell takarni a vállamat és a térdemet is, így nincs ujjatlan felső vagy rövid nadrág, csak a lányok emeletén. Több szabályt is kell követni azoknak, akik beköltöznek, ezek a következők:

Ne árts semmilyen élőlénynek.
Ne vedd el, ami nem adott
Tilos az ronda, csúnya vagy hazug beszéd
Tilos drogozni, vagy alkoholt inni
Tilos a szexuális érintkezés

Találtam egy vegetáriánus éttermet is a közelben, ahol életem legolcsóbb vacsoráját ehettem, leves és főétel (rizs zöldségekkel, tofu) 120 Ft-ért, azaz 10.000 dongért.

Leves, rizs sok tofuval és párolt zöldségekkel 120 Ft-ért

Az egyik barátnőm épp utolsó estéjét töltötte a városan, így miután végig arról panaszkodtam, hogy milyen melegem van, eldöntöttük, hogy elmegyünk egy jégbárba. -10 fokban élveztem a virgin mojito-m, ami sajnos elég drága volt (1200 Ft), de az élményért megérte (képek és rövid videó – instagram: @asuchange).

Munka és az önkéntesség

A meditációs központban ingyenesen lehet részt venni az angol órákon, így a Homestay-jel szemben itt valóban azokat taníthatom, akik nem tudják megengedni maguknak, hogy külön angol órákért vagy tanfolyamért fizessenek. Volt akivel külön megbeszéltem, hogy együtt tanulunk, de az ötödik naptól már kihirdették, hogy minden reggel kilenckor angol óra Ms Anitával. Szombaton reggel kilenckor volt egy órám az egyik itt élő diákkal. Alig kezdtem el az órát, többen is elkezdtek csatlakozni a könyvtárban, leginkább idősebb nénik. Néha közbeszóltak, hogy ők is akarnak velem órát, kedvesen csak annyit feleltem, hogy ezután az óra után megbeszéljük, hogy mikor.

Pénteken reggel mindenki takarított, másnapra 15 szerzetest vártak látogatóba, én is beálltam a sorba, és az egyik meditációs termet kezdtem el porszívózni. Mivel sokszor hallottam az életemben a “több kárt csinál,mint hasznot” kifejezést, a tudatalatti segítségével eltörtem egy vázát, ami az egyik oltárt díszítette. Sajnos néha előfordul, hogy a nagy “segíteni akarok” dolognak, valami ilyesmi lesz a vége. Vagy hívhatjuk a vonzás törvényének is azt, ami történt.

Az egyik idősebb néni mesélte, hogy jövőre Myanmar-ba megy, hogy ott segítsen egy faluban a szegényeknek az önellátó életre való átállásra. Nagyon izgul, hogy pár hónap alatt mennyit tud majd javulni az angolja, bár szerintem már így is nagyon jól beszél. Ajánlottam neki, hogy töltse le a Duolingo-t, segítettem neki a szintfelmérőben (elmondtam melyik ikont, hogyan használja, hogyan tud továbblépni), majd beállítottunk napi 5 perc gyakorlást. Annyira örült, hogy utána még a konyhában maradt gyakorolni.

Délutánonként és néha esténként dolgoztam, iskolában, óvodában, tanítással együtt minden alkalommal tanultam is valami újat. Például a fegyelemről. Az egyik iskolai szünetben a tanár-asszisztensem azt tanácsolta, adjak feladatot a gyerekeknek, mert máskülönben hangosak lesznek, és akkor nekünk meg fájhat a fejünk. Egy idősebb hölgy volt, a mosolya nyugtató, nem az a típus, aki vörös fejjel szalad ki az osztályból egy-egy óra után. Miután ötletem nem volt, felrajzolt a táblára egy virágot, majd azt mondta a gyerekeknek, aki a leghosszabb ideig tudja bámulni a virágot, az nyer. Ezután az ötperces szünetben egy gyerek sem szólalt meg, csendben, fegyelmezetten nézték a táblát.

Heti kétszer ugyanabba az oviba megyek mostanság, ahol négyszer 30 perces órákat tartok, ma voltam itt negyedik alkalommal. Mivel sokszor nehézségekbe ütköztem a gyerekekkel való kommunikációban (mert velük igazából nincs kommunikáció), az internet segítségével óvodai angol oktatást kezdtem tanulni.

Volt egy óvodai tanár a Homestay-ben, tőle is kértem segítséget. Többször megfordult a fejemben, hogy lemondom ezeket az órákat, küldjenek mást, nekem több tapasztalatom van az idősebb korosztállyal, de aztán vettem egy mély levegőt és mégis végigcsináltam. Az internet segítségével több játékötletre találtam, és egyre könnyebben tudtam bevonni a gyerekeket a játékos tanulásba. Így együtt tanulhattam a gyerekekkel, én tapasztalatot szereztem, ők angol szavakat tanultak. A legutóbbi órámon annyira nevettek, hogy azt hittem valamit rosszul csinálok, de aztán az asszisztens mosolyogva csak annyit mondott: “Viccesnek találják, amit csinálok, élvezik, ezért nevetnek”.

Tanulás a meditációról

Három nap után sikerült először a könyvtárban hasznos időt eltöltenem, és elkezdtem olvasni a meditációról. Teljesen más, mint ahogy elképzeltem. Azt hittem a légzésre koncentrálok, elgondondolkodom ezen-azon, de a valóságban ki kell kapcsolnom az agyam. Az egyik könyvben olvastam, hogy mivel egész nap gondolkodunk, a meditáció pont arra való, hogy pihenjen az agyunk. Az egyik vacsora alatt arról beszéltem, mennyire szeretek tanulni, és sajnos mennyire kevés időm jut erre, mennyire jó lenne ha egy nap 48 órából állna. George (a központ vezetője) elmosolyodott, és csak annyit mondott: “A meditáció segíteni fog”. Egyre jobban érdekel az egész, bár a könyvek leírása alapján is bevallom magamnak, nem lesz egyszerű. Bár a tánccal is így kezdtem, bénáztam sokat az elején, a többiek meg csak mondták, mondták, hogy az egész gyakorlás kérdése, és én ezért csináltam tovább. A központban minden reggel és este látok embereket, akik meditálnak, gyakorolják a Vypassana-t, én eddig sajnos csak egyszer gyakoroltam. Mindenhol csak az előnyökről lehet olvasni, így biztos vagyok benne, hogy ezt akarom csinálni. Sajnos a tíz nap így a munkával és önkénteskedéssel megtöltve nem hagyott elegendő időt, hogy sokat tanuljak a meditációról, de betekintést nyertem egy teljesen új világba. Habár nem vagyok buddhista, itt teljes szeretettel fogadtak, nyitottak voltak arra, hogy bármilyen kérdésemre válaszoljanak. Annyira nyugodtak, hogy néha elszégyelltem magamat, amikor idegeskedtem. Januártól talán visszaköltözöm, nem tudom még mit hoz a sors. Abban biztos vagyok, hogy ez az utazás, ami itt elkezdődött a fejemben, nem ér véget azzal, hogy kiköltözöm.

Még mindig nem veszek ki lakást, és nem költözöm hotelbe, hostelbe, nem fogok kanapészörfölni, de lesz hol laknom. A szerencse mellettem van, és a következő posztomban el is árulom, hova költöztem.