A tehén visszanéz

Mióta megérkeztem Indiába, folyamatosan sírok. Vagy a fűszeres ételek miatt, vagy az élettörténetek miatt, amiket hallok. India megérintett.

Bár Vietnámban sem vezetnék autót, Indiában még annyira sem. Megérkezésem estéjén három tehén sétált az úton, és nem volt túl sok hely mellettük. Hirtelen az egyik tehén megállt, és visszanézett. Ahogy elhaladtunk a tehén mellett, mintha rám nézett volna. Megijedtem, hogy nekimegyünk a tükörrel, de valahogy volt elég hely mellette. Azóta ezen nevetünk: “When the cow looks back”

Az egész világ egy nagy család

Kuala Lumpur után pénteken, helyi idő szerint este tíz körül érkeztem meg Új-Delhi-be, és a szállásadóm is pont repült valahonnan, így megbeszéltük, hogy a reptéren találkozunk. Előtte képeket küldtünk egymásnak, ki hogy fog kinézni, milyen táskám van, csak, hogy biztosan megtaláljuk egymást.

The world is a family. – ez állt a Couchsurfing profilon

Hamar kiderült, hogy megint egy pilótával hozott össze a sors, aki hallva a történetem, mennyire féltem repülni, megnyugtatott, hogy majd tart nekem fizika órát a repülőről. Sanjay-t az első pillanattól egy barátságos, mosolygós embernek ismertem meg, és a következő napokban hihetetlen jól összecsiszolódtunk, új családot kaptam Indiában neki köszönhetően. Bár így is ért elég sok kultúrsokk, de mivel az első pillanattól fogva vele voltam, így szerintem az egyik legszerencsésebb ember lehetek.

Szombaton megismertem a család barátait, Monica-t, a hugát Nitu-t és Kavita-t, három teljesen magabiztos, erős jellemű indiai nőt. Ők voltak Sanjay legjobb barátai, bár családnak hívták egymást, magukat, és ez egyértelműen látszott is, hogy egy nagy család részese lettem.

Egyébként rajtuk kívül nem sok nőt látok, láttam, akárhányszor mentem valahová az elmúlt pár napban, az utcán nincsenek nők, bár lehet azért sem, mert félnek, vagy azért mert háziasszonyok, férjesek, gyerekekkel vannak otthon. A szállásadóm Sanjay, szombaton mesélt a helyi mitológiáról, megmutatta az emlékkönyvet, amibe minden Couchsurfing utazó írhat valamilyen személyes üzenetet. Valahol a délután folyamán azt mondta, hogy elvisznek másnap a Taj Mahal-hoz. El sem akartam hinni. Még nem is láttam Delhi-t (bár azt mondta, sok látnivaló incs), de máris láthatom a Taj Mahal-t? Minden álmom volt oda elmenni egyszer. Természetesen álmaimban sem gondoltam, hogy egy indiai családdal, tradícionális helyi viseletben, egy saree (ejtsd szárí)-ban fogom ezt megtenni.

• 

• 

Szombaton este elmentünk Monica-hoz, aki adott egy saree-t kölcsönbe, majd ittunk egy rumos kólát, indiai rummal.

Helló Taj Mehel

Nem is gondoltam, hogy mennyire messze van a Taj Mahal (az itteniek Tadzs Mehel-nek ejtik), addig a pillanatig, amíg beültünk az autóba, és láttam, hogy három és fél óra lesz az odaút. Felvettük Monica-t, az anyukáját, a gyerekeket, majd indultunk a nagy útra. Megkérdeztem, hányszor voltak már a Taj Mahal-nál.

” – Százszor legalább. De ne gondold, hogy minden Couchsurfing utazót elviszünk oda! Csak a különlegeseket!”

Szóval valóban különlegesnek érezhettem magam. Amikor odaértünk Nitu és Sanjay megfogták a kezemet és kértek, csukjam be a szememet. Odavezettek a bejárathoz, ahol először pillanthatod meg a Taj Mahal-t.

“Emlékezz arra, hogy a dolgok távolodva kisebbnek, közeledve nagyobbnak látszódnak.” – ezt mondta Sanjay még a kocsiban. Amikor kinyithattam a szemem, ott volt a Taj Mahal, a legszebb épület, amit életemben láttam. Hófehéren, tökéletesen ragyogott, és ott álltam saree-ban. Hátralépve nagyobb volt, közelebb lépve pedig egyre kisebb. Varázslat. Amíg közelebb sétáltunk, készítettünk rengeteg képet, majd körbesétáltuk az épületet. Azon gondolkoztam, milyen érzés, amikor egy álmod teljesül.

Éreztem, hogy mindenem megvan, megöleltem a Taj Mahal-t. 🙂

Köszönöm.

Indiában minden lehetséges

“- Miért ég a villany nappal az úton?” – ” Van bukósisak?” – “Miért nyitják ki útközben az autót, majd csukják vissza?” “- Kapunk pókrócot?” “-Ne legyen fúszeres, rendben?” – ilyen, és hasonló naiv kérdések, visszagondolva Vietnámban is előfordultak annak idején. A legtöbbször az volt a válasz, ez India, Indiában minden lehetséges. Kezdődött ott a történet, hogy az évek óta betört kijelzőjű telefonomat megjavították, miközben Csehországban azt mondták nem lehet megjavítani, újat kell vennem. Ahhoz, hogy olcsóbban megoldhassuk, messzebb kellett állnom, Sanjay pedig alkudozott. Tehát itt is működik az “arc-árazás”, mint Vietnámban. Vidéken senki nem használ bukósisakot, bár ez Vietnámban is sokszor előfordul vidéken, ritkábban a városokban. Az autót azért nyitják ki menet közben, hogy köpjenek egyet, valószínűleg dohányt rágcsálnak, egyébként a buszsofőr is kiköp az ablakon, ez már csak így megy itt. Miközben elkezdtem utazgatni, az egyik éjszakai vonaton szinte kinevettek, amikor a pókrócról kérdeztem. Egyébként megvagyok nélküle is, csak tudnom kell előre, hogy felkészüljek gondolatban. Az pedig, hogy ne legyen fűszeres az étel, lehetetlen, de talán már kezdek hozzászokni. Az utcán rengeteg a hajléktalan ember, ez leginkább az óváros egyik metrójához közeli parkban láttam, ahol az utcakutyák együtt alszanak az emberekkel a füvön.

Az óvárosban hajléktalan emberek feküdtek a parkban a füvön, beteg utcakutyák ették a földre dobott maradékot, az embertömeg pedig csak lökte, tolta, tùrta magát előre. Ez egy olyan hely volt, amit láttam, hallottam, szagoltam, átéltem, majd alig jutottam szóhoz. Miért is panaszkodtam tegnap? Az én életem csodálatos, ha ùgy döntök azzá teszem. De nem néha, hanem mindig, folyamatosan, mostantól, tegnaptól. 

Mindenem megvan, csak néha elfelejtem.

Folyt.köv.