Ben Tre kirándulás – avagy hogyan szereztem munkát Vietnámban

Mindenki álma az utazás, habár mindezt finanszírozni nem könnyű dolog.

Az egyik facebook csoportban találtam rá a vasárnapi kirándulásra, ahová egy külföldi társaságot kerestek a gyerekeknek, hogy legyen kivel gyakorolniuk az angolt.

Úgy voltam vele, épp ráérek, és miért ne építsek ki kapcsolatokat…

Néhány hete görcsösen elkezdtem munkát keresni, mert lassan ki kell találnom, hogyan finanszírozom az utazásom, ha egyáltalán ezt folytatni szeretném. Megígértem magamnak, hogy nem várok az utolsó pillanatig, habár a bankszámlám még kellemes összeget mutat a spórolásaimnak köszönhetően, az elmúlt 10 hét költései meglátszódnak rajta. A Homestay-ben eltöltött idő alatt is költöttem kávékra, nasira, de természetesen a legdrágább a két hetes utazás volt Hanoi-ból Saigon-ba. Az egyetlen munka, amit itt nekem megéri végezni, az az angol tanítás, mert jól fizet és rugalmas, így a Homestay mellett is lehet dolgozni pénzért. A gond azzal volt, hogy a legtöbb nyelviskola legalább 3 hónapra foglalkoztat, a vízumom pedig pár hét múlva lejár. Sokat bújtam a facebook csoportokat, aztán találtam egy lehetőséget, hogy részt vegyek egy osztálykiránduláson, teljesen ingyen. Vasárnapról volt szó, semmit nem terveztem és örültem, hogy ingyen elvisznek valahová. Akivel egyeztettem a kirándulásról, nem volt túl egyértelmű a programmal kapcsolatban, de ehhez már hozzászoktam. Mi itt a többi tanárral azzal viccelődönk, hogy “német” vagyok, ami azt jelenti, hogy egy csoportos kiránduláson előre megtervezett program szerint szeretnék haladni (Indulás 7.00, Megérkezés 9.00, Játékok 9.00-11.00 stb.). Vietnámban lassan hozzászokok, hogy az indulás minimum egy órával később van, mint azt meghirdetik. Itt sem volt másképp. 5.30-ra kellett mennem egy kávézóba (6.30 körül indultunk), a gyerekek már ott voltak pár felnőttel. Akivel leegyeztettem az egészet, vietnámi származású angol tanár volt, nagyon örült, hogy a gyerekek majd gyakorolhatnak valakivel. Bemutatkoztam, mosolyogtam, megpróbáltam megjegyezni 1-2 nevet, majd meg is kaptam a kérdést. “Szeretnél angolt tanítani? Mert én épp angolt tanárt keresek a hétvégi iskolámba” – ledöbbentem, de megörültem. Eszembe jutott, hogy előző nap lusta voltam és már-már azon gondolkoztam, hogy megírom ennek a srácnak, hogy nincs kedvem menni. Hiszen ki akar 4.30-kor kelni vasárnap? Aztán hamar rájöttem, hogy a legjobb döntés volt csatlakozni a csoporthoz. Volt ott egy lány, Kim, aki könyvelőként dolgozott a városban, mondta, hogy ő is angol tanárt keres. Majdnem két órás buszút után hajóra szálltunk, ahol bemutatkoztam, elmondtam, hogy Magyarországon annyi ember él, mint itt Ho Chi Minh city-ben. Elmondtam, hogy én is voltam diák, és én is megtanultam az angolt. Ezután megérkeztünk a szigetre, ahol különböző vizes játékok várták a gyerekeket.  Elméletileg nekem is csatlakoznom kellett volna, de a víz nekem nem volt túl csábító. Sajnos még mindig nem tudtam magam teljesen vietnámivá változtatni, de kérdezgettem a gyerekeket, hogy megy a halfogás, hideg-e a víz. Néhányan azonnal máshoz fordultak fordításért, néhányan tökéletes angollal válaszoltak. Így telt az első játék, a halászat, ahol kosárral vagy kézzel fogtak halat a gyerekek – illetve a bátrabb felnőttek.

A megfogott halakat egyébként később megsütötték és mogyóróval díszítve nasiként tálalták nekünk az ebéd előtt.

A következő játék a biciklivel egyensúlyozás volt, itt sokan a vízbe borultak, de egyeseknek nagyon jól ment. Itt arra gondoltam, hogy ha a vietnámiak három emberrel a motoron is tudnak egyensúlyozni, akkor ez sem okozhat nekik gondot. Bár aztán láttam, hogy azért nekik sem egyszerű ez a feladat.

A következő játék a hídon ugrálás volt techno zenére. A lényeg itt is a leesés volt, én nem csatlakoztam, de jót szórakoztam a többieken.

A játékokat befejezve épp elkészültek a kifogott halak, így leültünk enni. A melegben frissítőként ittunk egy kókuszdiólevet, erre Kim a könyvelőlány hívott meg. Helyi különlegességként hoztak élő és sült hernyót is, sokan ezt ették, engem nem vitt rá a lélek. Az elmondás alapján tejes ízű volt a hernyó, nekem ez is épp elég volt. Ezután hajóra szálltunk, visszamentünk a buszhoz, majd buszoztunk tíz percet a következő álomásig a Tán Bác főúton. A busz megállt és motorra kellett szállnunk. Ez volt a második alkalom, hogy hárman ültünk egy motoron velem együtt – én, Kim és a motoros. Elvittek minket a házhoz, ahol elkészült az ebéd. A turistáknak szervezett egy napos Mekong delta kirándulás jutott eszembe. Mondtam, hogy nem eszek húst, és egy tenyérnyi rizst kaptam félig megfőtt zöldbabbal. A többi turista ehhez kapot egy rántott húsdarabot. Nos, a helyiekkel való kiránduláson annyi finomságot pakoltak az asztalra, hogy nem is fért el.

37661442_229762707663898_8834461725999759360_n1

Nekem külön vegetáriánus ételeket készítettek mogyoróval, tofuval, rengeteg zöldséggel, isteni finom szósszal. Annyi étel volt előttem, hogy nem is tudtam mindet megenni. Ezután körülbelül fél óra pihenő következett a függőágyakon, majd a motorosok elvittek minket rambutánt szedni. Megtanultam, hogyan kell használni a “botot”, amivel a magasabb ágakról leszedjük a gyümölcsöt. Én végül két kilót szedtem, amiért 30.000 dongot, azaz körülbelül 350Ft-ot fizettem. Ez volt az egyetlen költésem aznap.

A gyümölcsszedés után visszamentünk a buszhoz, majd elindultunk haza. A hazaúton még megálltunk egy kókuszfeldolgozó üzemnél, ahol a gyerekek cukorkát vásároltak. Kim, akivel sokat beszélgettem aznap, megajándékozott egy Vietnámos kinyitható tükörrel, ami kókuszdióból készült. Azt mondta: “Ajándék Vietnámtól Magyarországnak”. A buszon még játszottak a gyerekekkel, énekeltek, versenyeztek, de nem értettem semmit, aludtam. Visszaértünk a kávézóba, ahonnan indultunk, rendeltem egy motortaxit, majd elköszöntem mindenkitől.

Másnap reggel kaptam egy üzenetet a szervező angol tanártól, hogy nagyon kedveltek a gyerekek, és örülne ha a két hétvégén, amíg még itt vagyok, tanítanék 1-1 órát a kávézójában. Konkrétan csak beszélgetnem kell a gyerekekkel, és ezért kapok 250.000 dongot (közel 3000 Ft). Természetesen elfogadtam az ajánlatot, hiszen minden pénz számít, és eddig csak költöttem, lassan el kell kezdeenem keresni is. Egyik jó dolog után jött a másik. Ugyanis amíg a kávézóban ültem a minap, két vietnámi srác odajött hozzám, hogy angol tanár vagyok-e. Nos, habár a papír megszerzése még folyamatban van, magabiztosan mondtam, hogy igen. Ezután a fiúk elmosolyodtak, és mondták, hogy angol tanárt keresnek. Megadtam a számom, ők pedig megígérték, hogy hívnak.

Így kezdek lassan pénzt keresni a világ másik felén, hogy valamiből fizessem a napi kávémat. 🙂

#akkorisiszokkávéthanemfutja #asuchange

Reklámok

Túrázás a Núi Dinh hegyen – stoppolás Vietnámban

Amikor elmondtam a diákoknak, hogy Ba Ria-ba megyek túrázni (80 km Ho Chi Minh várostól), az első kérdésük az volt az hol van? Aztán meglepődtek, hogy ilyen közel van egy hegy…

A stoppolást sem ismerték – életem legegyszerűbb stoppolásait élhettem át. Amikor épp felemeled a kezed és máris megáll egy autós…

Nem sokan ismerik a Núi Dnh hegyet, de remek túrázási lehetőséget kínál 80 km-re Saigontól. Autóval, busszal 90-120 percbe telik eljutni ide a QL51-es autópályán. Csütörtökön mentünk reggel egy előre lefoglalt busszal, amelyért 90.000 dongot (1076Ft) fizettünk Ba Ria-ig. Később persze kiderült, hogy ennyiért Vung Tau-ig is elvittek volna, illetve a stoppolás remekül működik errefelé. Ha valaki többnapos kirándulást tervez, akkor ez lehet az első állomás az úton, itt teljesen Mui Ne városáig el lehet jutni az úgy nevezett “Ocean Road” – óceán út-on. Ba Ria-ban természetesen megtámadtak minket a taxisok, látszott, hogy elvesztünk, próbáltunk motorbérlő helyet találni. Habár sokan elmondták, hogy itt nincs, mi találtunk a térképen egyet, és taxival odamentünk. Természetesen nem volt ott semmi, csak egy kávézó, így kitaláltuk, hogy megreggelizünk, közben pedig kitaláljuk mi legyen. Sokszor tapasztaltam étterem-keresésnél, hogy a google térkép olyan helyeket mutat, amik már nincsenek ott. Egy amerikai angol tanárral mentem, akinek volt jogosítványa motorra, illetve többéves tapasztalata is. Arra nem számítottunk, hogy motorunk nem lesz. A reggeli után felvetette az ötletet, hogy stoppoljunk. Rákerestem az interneten, ahol azt írták ennél könnyebben nem is stoppolhatnánk, Vietnám remek hely erre. Azt is megtudtuk az internetről, hogy a tenyerünket kell mutatnunk az autósnak, itt a hüvelykujjas stoppolás nem ismert, vagy nem működik. Elsétáltunk a főútig, ahol épp csak felemeltük a kezünket, már meg is állt egy autós. Tele volt a hátsó ülés, de ő szép nyugodtan mindent előrepakolt, megkérdezte hova megyünk és elvitt teljesen a Núi Dinh hegy aljáig. Közben sokat beszélgettünk, habár angolul nem tudott, fordító segítségével megtudtuk, hogy építész, Ba Ria-ban lakik, és sosem volt még a Núi Dinh hegyen. A túrázást céltudatosan kezdtük, előre megnéztem melyik vízeséshez szeretnék menni, és egyenesen odamentünk.

IMG-20180719-WA0030

Jó ötletnek bizonyult, mert az 5-ös vízesésnél szinte senki nem volt. Ehhez kellett túrázni,a többi vízesés sokkal lentebb volt és könnyebben meglehetett közelíteni őket. Persze az is körejátszott a dologban, hogy hétköznap mentünk. A hegyen csend volt és nyugalom , nem hallottam a nagyváros zaját, a dudálásokat, a forgalmat.

A képen látható fa/deszka pihenőért 100.000 dongot (kb 1200 Ft) kellett fizetni két főre, ezt kicsit sokalltam, de mivel szükségünk volt a pihenőre, kifizettük. Innen indultunk tovább, mondhatni majdnem járatlan utakon. A túrázás olyan volt, mint egy dzsungelben, rengeteg szúnyog volt, magas páratartalom, a táskáim is vizesek voltak teljesen. Sokat kellett hajolgatni a lelógó ágak miatt, ezért elég hamar elfáradtam. Először hosszabb túrázást terveztünk, de a magas páratartalom miatt elég hamar elfáradtunk, már csak azt vártuk, hogy egy főúthoz vagy egy pihenőhöz érjünk. Habár a cél a Hang Mai Pagoda volt, végül nem értünk el odúig, mert nehéz volt eligazodni az ösvényeken.

IMG_20180719_112819

Amikor már majdnem feladtam volna, zenét hallottunk, és elkezdtük követni a hangot. Egy pihenőhöz értünk, ahol a helyiek mulatoztak. Természetesen odajöttek hozzánk, hogy a gyerekekkel fotózkodjunk, majd hálából kaptunk egy kaktuszgyümölcsöt (pitaja).

A pihenőhelyen karaoke bulit tartottak, itt ebédeltünk, majd elindultunk a közeli út felé.  Lefelé még megnéztünk egy templomot, de a sok szabadon szaladgáló kutya nem örült nekünk, így hamar elmentünk és inkább elindultunk lefelé a hegyről. Körülbelül 2 km után úgy döntöttünk, stoppolunk. Nem kellett sokat várnunk, jött is egy autó és levitt minket a hegyről. A főútnál ismét stoppoltunk, hogy eljussunk Vung Tau-ba. Itt körülbelül 2 percbe telt, hogy megálljon egy kisbusz, teljesen ingyen el is vitt minket a városba. Itt a tengerparton pihentünk kicsit, majd elmentünk a szállodába, ahol egy szobáért erkéllyel 200.000 dongot (2391 Ft) fizettünk. Két személyre elosztva így olcsóbban jött ki a szállás, mintha egy hostelben fizettünk volna két ágyért. A legtöbb szállodai szoba ugyanannyiba került. Másnap a reggeli után elsétáltunk a főútig, majd ismét stoppolni kezdtünk. Elég meleg volt, és nem sok autó jött. Egy kisbusz állt meg, 95.000 dongért (1135 Ft) vitt el minket vissza Ho Chi Minh city-be. Mivel így egyszerűbb volt, belementünk, legalább nem kellett többet a napon sétálnunk és előre sem kellett semmit sem foglalnunk. A busz légkondícionált volt, teljesen elvitt a városközpontba. Itt egy grab-motoroshoz mentem, aki rámnézve azt mondta 50.000 dongért (597Ft) visz haza, nem kevesebbért. Úgy döntöttem, inkább keresek internetet egy közeli kávézóban és rendelek egy grab-motorost online, mert biztos voltam benne, hogy megint “le akarnak húzni” . Jobban is jártam, a motoros, amit rendeltem, 27.000 dongért (322 Ft) vitt haza végül. Egyszerű volt kávézót is találnom, nem vettem semmit, csak elkértem a wifi jelszót és mondtam, hogy egy grab-motorost szeretnék csak rendelni. Kár, hogy a mindennapi vásárlásban nincs applikáció, amelyen keresztül nem látnák az arcomat, hiszen a piacon is mindig többszörös árért adnának nekem mindent.

Összességében nagyon ajánlom mindenkinek, hogy látogasson el a Núi Dinh hegyhez, ha több ideje van Saigonban, vagy belefér a programba Vung Tau felé. A legjobb autóval, vagy motorral, mert akkor mobilabb az ember, de mi megoldottuk stoppal is. A legjobb ha van B,C, D terv, de az is működhet, ha csak kreatív az ember. Nekünk semmi sem úgy alakult, ahogy terveztük, de végül megcsináltuk és új élményekkel tértünk vissza Ho Chi Minh városba.

Thuy Chau strand és a Mekong delta

Egy strandolós vasárnap – ami borzasztóan indult, de végül szuperül végződött- , illetve egy érdekes hétfői kirándulás története.

Szombaton egész nap pihentem, ezért eldöntöttem, hogy vasárnap valami jókis programot hozok össze. Találtam az interneten egy szép parkos helyet, folyókkal, medencével reklámozták, csendes és gyönyörű helynek tűnt az interneten látott fotók alapján. Megkérdeztem a többieket is a Homestay-ben, de senki nem lelkesedett, inkább a “ne csináljunk semmit” programot részesítették előnyben. Megkerestem az interneten hogyan jutok el Thuy Chau-ig, majd vasárnap reggel az egyik manager motorral elvitt a buszmegállóba. Úgy döntöttem busszal megyek, mert az csak 6000 dong (72Ft), és legalább lesz miről írnom (az internet szerint 2 órás buszút várt rám). Fél óra után megállt a busz és át kellett szállni egy másik buszra. Nem értettem, de mivel mindenki átszállt, így nem volt kérdés mit tegyek. Tíz perc után megálltunk, az emberek leszálltak, és mutogatták nekem, hogy ott egy másik busz. Nem értettem, miért kell ennyiszer átszállni. Megmutattam a telefonomon, hova akarok menni, és csak bólogattak. De jegyet is kellett vennem megint. Körülbelül húsz perc után rájöttem, hogy visszaküldtek a városba. Vagyis a busz amire “feltettek”, az a busz volt visszafelé. Nagyon elkeseredtem, hiszem még megis mutattam nekik, hova szeretnék menni. Lehet úgy gondolták, hogy igen, itt vagyunk most. Amikor visszaértem a városba, vártam egy újabb buszt, nagyon szerettem volna strandolni. A buszmegállótól egy motortaxival mentem a strandhoz, ahol rájöttem, nincs készpénzem, ezért a motortaxival elmentem egy bankautomatához. Ennyi jel, rá kellett volna jönnöm, hogy nem kellene bemennem a strandra. Amikor beléptem és sétáltam a medencéknél, mindenhol emberek voltak, grilleztek, a medencében ruhástól fürdött mindenki, és levegőt sem lehetett venni. A hely egyáltalán nem hasonlított az interneten látott képekhez.

 

 

 

80.000 dongot (964Ft) fizettem a belépőért, ezért úgy gondoltam körbesétálok. Sajnos semmi nyugodt helyet nem találtam, és mivel én voltam az egyetlen turista, mindenki jól megbámult. A helyiek biztosan nevettek magukban, hogy “Na mivan, eltévedtél?”. Kerestem egy helyet internettel, rendeltem egy taxit, és elindultam a városba, a Victory Hotel-be, ahol 50.000 (600Ft) dongért lehet használni a medencét. Nagyon szerettem volna úszni kicsit, meleg volt és elegem is, ezért nem mentem vissza a buszhoz, és inkább fizettem a taxiért. A Victory Hotel medencéje majdnem üres volt, csend volt és kicsit tudtam pihenni. Aztán ezt is hamar meguntam.

Az otthoniakkal cseteltem, ők vörösbort ittak, volt finom vasárnapi ebéd, főtt kukorica… mindeközben én azon gondolkoztam, milyen borzasztó ez a strandolós nap. Abban biztos voltam, hogy nem akarok hazamenni, ezért felmentem a Couchsurfing app-ra, és kerestem társaságot. Tíz perc sétára volt a Bok café, ahol találkoztam más utazókkal és helyiekkel, ittunk egy kávét, beszélgettünk, aztán elmentünk vacsorázni. Volt ott egy egyiptomi angol tanárnő, akivel gyorsan összhangba kerültünk. Megemlítette, hogy másnap elmegy a Mekong deltához, és becsatlakozhatnék. Eleinte úgy éreztem, jobb ha nem megyek, de aztán ez megváltozott. Írtam a Homestay-be, és lefoglaltuk az utat nekem is. Aztán a többiek eltűntek, mi sétáltunk és beültünk egy bárba. Rég beszélgettem ilyen jót, sok közös vonásunk volt, és végül az egész napnak ez a találkozás lett a fénypontja. Terveztem menni a Mekong deltához, de reméltem, hogy lesz valaki, akivel mehetek. A vasárnapom végén sokat nevettem, lett egy új barátom, rendeltem egy motortaxit, hazamentem és vártam a hétfőt.

Hétfőn reggel egy másfél órás buszút után megérkeztünk egy bambusz-és kókuszdió-gyárba, ahol rövid bemutatás után elirányítottak minket egy boltba, ahol mindenki vásárolt. Két hete találkoztam egy ausztrál házaspárral, akik szintén elmentek a Mekong delta 1-napos utazásra. Ők azt mondták, hogy az egész úton csak olyan helyre vitték őket, ahol vásárolni kell. Nos, ez valóban így volt, és visszagondolva a nap legjobb része a pagoda volt a végén. De erről majd később. Szóval miután mindenki vett puha párnát, hátvakarót és sálat, elindultunk a kikötőbe. Először a Unicorn szigetre mentünk, ahol mézes teát ittunk és szárított gyümölcsöket ettünk.

 

 

 

Ezután természetesen hozták a termékeket, amiket meg lehetett vennünk. Utána egy étterembe mentünk egzotikus gyümölcsöket kóstolni, itt néhány helyi énekelt vietnámi dalokat, majd kosarakat osztottak ki a borravalónak. A következő program is hajózás volt, a kis négyszemélyes hajóval, ketten eveztek.

 

 

Azt mondták itt krokodilok vannak és ne tegyük ki a kezünket a vízbe, de végül nem láttunk semmilyen állatot. A folyó barna volt a sártól és semmi érdekes látnivaló nem volt az úton. A kis ladikban viszont volt víz, ami nem volt túl biztató, de eljutottunk a hajónkig. Itt már a megérkezés előtt mutogatták az evezők, hogy kérnek pénzt. Természetes borravalót, ismételten. A kókusz-sziget következett, ahol megmutatták hogyan dolgozzák fel a kókuszdiót, majd megkóstoltuk a kókusz-csokoládét. Ezután természetesen a boltban lehetett mindenfélét vásárolni.

IMG_20180716_122742
A munkából mindenki kiveszi a részét

IMG_20180716_123116

Mivel eleredt az eső, így csak egy óra után indultunk el az étteremhez az ebédre. A foglalt kirándulásaim legrosszabb ebédje volt, némi rizs, borzasztó tofu és majdnem nyers zöldbab. Természetesen lehetett rendelni több ételt is, de azért már fizetni kellett. Az ebédemnek úgy lett íze, hogy jól meglocsoltam szójaszósszal. Az étterem étlapja elég bizarr volt, kígyótól krokodilonát struccig mindent lehetett kapni – főzbe, sütve, párolva… Az étterem mellett voltak a krokodilok, sokan kis helyen, borzasztó látvány volt.

IMG-20180719-WA0010

Márcsak azért is, mert már egy ideje nem eszek húst, de szerintem egyébként sem kóstolnám meg a krokodilt. Persze az otthoniak a fenti képeket látva azt írták: “Én belefalatoznék”. Ezt mindenki természetesen döntse el maga. A szigeten még körbesétáltunk, de csak néhány árus volt és függőágy. Fél háromkor indultunk tovább, a közeli Vĩnh Tràng Chùa pagodához, ide nem volt belépő és itt láttam az eddigi legnagyobb Buddha szobrot.

IMG-20180719-WA0019IMG-20180719-WA0023IMG-20180719-WA0024

Itt körülbelül félórát töltöttünk, majd indultunk vissza Ho Chi Minh városba. A visszaúton aludtunk, én is és az egyiptomi csajszi is. Összességében sok kritizálnivalót lehetne találni a napban, de jól éreztem magam. Mindezt annak köszönhetem,hogy jó társaságban voltam, a lány, akivel mentem sok szarkasztikus viccet elsütött, itt mindenből kihoztuk a legjobbat, vagy csak jót nevettünk. Örülök, hogy megismertem és vele mentem erre a kirándulásra. Ez megerősíti bennem, hogy néha a legrosszabbnak tűnő dolgokból lesznek a legjobb élmények. Ha a rosszul sikerült strandolós vasárnapom végén nem megyek el a Couchsurfing találkozóra, nem ismertem volna meg ezt a csajszit. Akkor a jó beszélgetés, a sok nevetés, az egy napos kirándulás sem így történt volna.

Sosem tudhatod, hogy egy rossz napnak milyen jó vége lehet. Lehet csak egy találkozás, vagy egy mondat lesz az, amire szükséged lesz. Lehet valakivel találkozol, aki mond valamit, és az Téged elgondolkoztat. Ha rossz napod van, kimozdulsz és valaki mond egy jó viccet, már megérte kimozdulni. Változtass a hozzáállásodon, ha kell és gondolkozz pozitívan!

5+1 indok arra, miért Vietnám legyen a következő nyaralási célpontod!

Ha tanácstalan vagy a nyaralási célponttal kapcsolatban, vagy csak nem győzött még meg egyik utazási iroda sem, akkor a lenti poszt meg fog!

Olcsó!

Tudom, hogy a pénztárca sokat sír, ha kiadásokról van szó! Nos, a jó hír, hogy Vietnámban minden olcsó! Egyedül az ideút lehet kicsit drágább, de ha 2-3 hetet itt töltünk, jobban kijövünk anyagilag, mint egy európai városban. Hotel szobát már 3-4 ezer ft körül kapunk/éj, hostelben pedig fele ennyiért vagy néhol még olcsóbban kapunk ágyat. Ezekben legtöbbször benne van az ázsiai reggeli is, ami tapasztalataim szerint nem nagy adag, de isteni finom és laktató! Meg persze ingyen van (benne van az alapárban)! A szálláson kívül a másik fontos dolog az étel. Ha olyan helyen szállunk meg, ahol a turisták nagy része, turista árakon ehetünk, de ez is pár száz forintot jelent főétellel, levessel, teával (sok helyen a levest és a teát ingyen automatikusan kihozzák a főétellel). Az ételek nagyon finomak, laktatóak, de az utcai árusokat nem mertem kipróbálni csak a helyiekkel; ehhez ajánlom, hogy mindenki kérdezze meg a szállását, ahol van. A harmadik dolog pedig az utazás. A több száz kilométeres éjszakai buszjáratokon átlagosan 2ezer forintot költöttem, némelyik drágább volt, némelyik olcsóbb. A hostel/hotel-en keresztül a legjobb foglalni, ahol épp megszálltunk. Sokszor aznapra is tudunk foglalni, persze főszezonban minél hamarabb tudjuk a tovább indulás napját, annál jobb. Persze aki megteheti, az foglalhat teljes ellátásos utakat, ahol az utazáson kívül benne van az idegenvezető és az ellátás is az árban. Ha a piacon, utcán szeretnénk vásárolni, készüljünk fel arra, hogy az arcunkra nézve áraznak, tehát néhol többszörös árat elkérhetnek egy kiló mangóért (nekünk 1800ft-nál kezdődik, a helyieknek 180 Ft), de ezt kikerülve vásárolhatunk CircleK vagy BigC áruházakban (vagy megpróbálhatunk alkudozni). Hoi An-ban ajánlom mindenkinek a szabókat, nagyon olcsón kiváló minőségű ruhát készítenek, vagy az uraknak öltönyt, ha arra van szükségük. 🙂

A helyi vendégszeretet!

Bárhol megjelentem, már szaladtak is a menüvel, a ventillátorral, csináltak szabad asztalt, ha nem volt, úgy éreztem magam, mint egy híresség. A minap elmentem fodrászhoz, engem maga a hely manager-e tett szebbé, annyira fontos vendég voltam a szalonban. Nos, mivel tudják, hogy mi visszük a hírt világgá, hogy mennyire kedvesek a helyiek, és nekik fontos, hogy fellendüljön a gazdaság, nagyon jól bánnak a turistákkal. Az éttermekben ahol jártam, kávézókban, mindenhol kedvesek, mosolyognak, megkérdezik ízlett-e az étel, és bármiben segítenek. Két hostelben megkérdeztem, tudnak-e segíteni eljutni az állomásról a szállásig, és mindkét helyről jött valaki (az egyik helyen maga a hostel tulajdonosa) aki elvitt a szállásig ingyen. Szóval kellemesen foglalkoznak velünk, fontosak vagyunk, az utcán pedig még képet is szeretnének velünk csinálni!

Gyönyörű természet!

Van ahol még érintetlen… Ha kilépünk Hanoi-ból, vagy elfelejtjük Saigon-t, akkor meglátjuk az ország gyönyörű természeti kincseit. Az ország közepén Phong Nha-ban sok barlang még érintetlen, az egész nemzeti parkot csak néhány éve kezdték el kiépíteni és a barlangokat megnyitni a turisták számára. A Hang Son Doong barlangba például csak előzetes regisztráció és 3000 dollár (835 ezer Ft) megfizetésével juthatunk el. Sapa rizsföldjei, a Ha Long öböl sziklái, Hoi An tengerpartja, DaLat vízesései mind-mind elérhetőek a nagyobb városokból, de a városok között még repülhetünk is, ha nincs időnk annyit buszozni, vagy vonatozni. Mindenhová eljuthatunk elérhető áron, és nem szükséges semmilyen csomagot venni az egyes utazási irodáktól, mert könnyebb megszervezni magunknak, mint gondolnánk! Mindenhol segítőkészek az emberek, és a hotelek, hostelek recepcióján is segítenek mindenben. A kéthetes észak-dél utam szinte összes helyét imádtam, mindent magamnak szerveztem, egyedül utaztam. Bővebb infó és képek itt.

Remek ételek!

Nem tartozik ide szorosan, de a Dalat-ban elfogyasztott rizspálinka volt a legfinomabb amit valaha ittam… Tehát az ételek: Rizs rizzsel. Anyukám már fogja is a fejét! Jajj, kislányom… Azt kell mondanom, hogy nem is olyan rossz. Ezerféleképpen felhasználják a rizst és valóban reggel-délben-este rizst eszek, de nem zavar. Ennek talán a sokféle szósz az oka, a különböző levesek, amik vannak a rizshez, vagy csak a fűszerezés. A rizst elkészítik tésztának, rizspapírnak, ragadós rizsnek kókusszal (jobb az íze, mint elsőre hangzik). Ezek mind-mind isteni finomak és sajnos két hónap után már csak azt nézem, hol tudok edzeni, mert bizony nő a pocak. Ajánlom a vietnámi szendvicset (banh mi), a hanoi-i halszószos tésztát (bun cha) és a helyi palacsintát (banh xeo). Italok terén ajánlom a hanoi-i tojásos kávét (mindenhol kapható nem csak Hanoi-ban), és a kókuszos kávét (cafe cot doa). Ha pedig van a közelünkben egy étterem “Vietnámi étterem” néven, ne legyünk naivak, mert ezek legtöbbször a turistáknak vannak. Ha valóban helyi étkezdébe vágyunk, a kis kék székes helyekre menjünk, akkor lesz meg az igazi vietnámi feeling. Ha nem tudjuk, hol találhatnánk ilyet, kérdezzük meg a helyieket.

Kalandok, amelyek rád várnak!

Akár egyedül utazol, akár a kedveseddel, legjobb barátnővel, baráttal… Vietnámban találtok kalandokat. Ha nem ültél még motoron, itt fogsz, sőt megtanulod vezetni is! A hajós kiránduláson egyszer csak megáll a hajó és csak annyit mondanak: “Ugorj!”. Így működik ez itt, nincsenek szabályok, csak a kalandok. Ugranod kell a vízbe. A Ha Long öbölben kayak-ozhatsz is, úszhatsz is, sok helyen az országban kipróbálhatod a snorkelling-et. Ajánlom a motorbérlést Ninh Binh-ben, ott még szükséges is, ha el szeretnél jutni bárhová is, de az ottani barátságos forgalom miatt is ajánlom. Phong Nha Ke Nemzeti Parkban bérelj egy motorost (easy rider) és indulj el barlangokat nézni! A sötét barlangnál próbáld ki a fék nélküli zipline-t, ahol egy mozgó falépcsőre kell felállni indulás előtt. Itt fürödhetsz sárban is, miközben valami puha van a lábad alatt, de nem tudod mi az és nem is látod. Biciklizz el a kacsaélményhez, etess kacsát, ülj bivalyon, ehhez olvasd el egyik előző posztomat. Ha ezek nem elég izgalmasak, akkor ajánlom a kanyoning túrát Dalat-ban. Ha egyedül utazol, rengeteg utazóval fogsz találkozni az úton, sosem leszel egyedül (persze ehhez ajánlom, hogy hostelben szállj meg). Ha többen utaztok, akkor is garantált a jókedv, az észak-dél utamon rengeteg szóló, illetve csoportos utazóval is találkoztam, az ország valóban minden utazónak kedvez.

+1 Az országnak szüksége van rád!

Felfoghatod úgy is ezt a nyaralást, hogy az itt elköltött pénzzel segítesz az országnak előrébb lépni. A vietnámi háború 1975-ben ért véget, szinte teljesen megbénította az országot és a nulláról kellett építkezniük. A háború következményei még ma is láthatóak az országon, sokadik generációs vegyi hadviselés áldozatai, földterületek, amelyeket tisztítanak a bombáktól, hogy termelni tudjanak rajta. A legfőbb bevételük a turizmusból van, ebből kell építkezniük, és az ország szépen fejlődik is. A Saigon-ban található Háború Múzeumában sok információt megtudhatunk a háborúról, de utána is olvashatunk. Ha időnk engedi, beköltözhetünk egy Homestay-be is, és taníthatunk angolt önkéntesként…

Remélem mindenkit meggyőztem és többen is már foglalják a repülőjegyet.

Na de hogyan jutottam el Saigon-ig és mit keresek Vietnámban? Így kezdődött minden…

 

 

Így motorozunk mi

Indulás 3.30-kor – Nem is aludtam.

100 km, 3 óra, 36 fok, teljes ruházat, védőfelszerelés

3 sátor, 33 ember – később egy sátrat elfújt a szél

Kiruccanás a tengerhez a diákjaimmal az első hétvégén. Egyértelmű volt, hogy becsatlakozok és nem is bántam meg. Nem semmi élmény volt! Indulási időpontnak 3.30-at hirdettek meg és akkor még azt mondták 2 órába telik odaérni. Pénteken a közeli boltban túl jót beszélgettem két másik tanárral az életről, ezért fél 1-kor értem haza. Nem sokkal később videóhívásom volt otthonról, ami kitartott negyed 3-ig, akkor azon gondolkoztam, hogy még alszok egy órát. Amikor azonban felmentem a szobába, letusoltam és bebújtam az ágyba, elkezdtek megszólalni az ébresztők. Ekkor már tudtam, hogy nem lesz alvás, így lecseréltem a pizsamát és készülődtem az induláshoz. Fél 5 körül sikerült csak elindulnunk, mindenki tetőtől talpig beöltözve, később rájöttem miért, és még sajnáltam is, hogy a szememet nem tudom eltakarni.

KAN00182
Indulás előtt

Az út elején még énekeltem, de aztán rettentően szennyezett lett a levegő és inkább eltakartam az arcom, amennyire lehetett. Átmentünk a Saigon folyón a komppal, itt a látvány a Világok harca “kompjelenet”-hez volt hasonló.

KAN00192
Motorosok a kompon
KAN00189
Kompkikötő hajnalban a Saigon folyón

Kétszer álltunk meg pihenni, végül három órába telt odaérnünk a kempingbe. Nagyon fáradt voltam, megvártam, hogy felállítsák az egyik sátrat, és eldőltem, mint a krumpliszsák. Később felkeltem ebédelni, majd visszaaludtam. Három órát aludtam összesen, de délután 1 óra körül képes voltam elkezdeni a napot. A diákok karaoke-ztak, mi tanárok táncoltunk. A tenger nagyon koszos volt, a kempingben található medencében fürödtünk. Körülbelül 3 órakor kezdtük el a csapatépítő játékokat a tengernél. Az első feladatban lisztet kellett a fejünk felett átadni a mögöttünk lévőnek és az utolsó ember pedig összegyűjtötte egy ásott lyukban. Sajnos az én csapatom nem gyűjtött semennyit, mert az egyik tanár magára öntötte az összes lisztet (pontosan nem tudom mi történt, de amikor láttam, hogy a csapatomnál semennyi liszt nincs, megkérdeztem hol a mi gyűjteményünk? Erre az egyik tanár magára mutatott: “Rajtam”. A második feladatban két csapat volt és egy fadarabért harcoltunk (ez volt a zászló), ebben mindig az én csapatom nyert. A harmadik játékban erősnek kellett lenni, olyan volt mint a kötélhúzás kötél nélkül. Az egyik körben elől voltam, jól elestem és felhorzsoltam a térdem (sajnos el is fertőződött, ezt még ma is – 3 nappal később – is kezelem). Az utolsó feladat viszont igazán jó ötlet volt: Szemétszedés. Nem a turistákáltal kedvelt részen voltunk, itt láttam először mennyire szennyezett a tengerés mennyi szemét van a tengerparton. Többször kellene menni kempingezni és szemetet szedni.

KAN00483
Long Dien tengerpart
KAN00484
Szemétszedés

Ezután a vacsora következett. Órákon keresztül nem történt semmi, mert esett az eső és grillezésre készültünk. Rendeltek szendvicset és körülbelül 8 körül kezdődött a grillezés. Itt már sokan csak pihentek, zenét hallgattunk és beszélgettünk.

KAN00547KAN00579KAN00679

Néhányan arról, hogy hogyan fogunk két sátorban aludni ennyien. Nos, a helyiek biztosan ezt mondanák: “No problem, no problem” – és így is volt. Én hamar elköszöntem, mert 3 órát aludtam aznap, és kicsit izgultam is, hogyan fogok elaludni 13 másik emberrela sátorban. Négy körül keltem, csak én és egy másik tanár voltunk a sátorban. Kimentem a mosdóba, és akkor láttam, hogy mindenki a napozószékeken alszik. Jót mosolyogtam. Valóban nem gond, ha egy sátorral kevesebb van. Visszaaludtam még pár órát, majd a közeli kávézóban ittam egy kávét és készítettem pár képet.

IMG_20180708_072524[1]
Vietnámi fekete kávé – mindig hoznak hozzá teát
IMG_20180708_070130[1]

Körülbelül 10 órakor indultunk vissza, kétszer álltunk meg hosszabb időre, így végül 2-kor értünk haza. Mind a két hely érdekes volt, ahol megálltunk,illetve nem volt sok ember a környéken.

Amikor hazaértünk mindenki kidőlt, leginkább a “sofőrök”. Én elmentem a közeli kávézóba és próbáltam ébren maradni. Ami nem volt nehéz, mert én az egész estét végigaludtam, kihagyva a party-t….

Ha legközelebb motorozom, teljesen felöltözöm, hogy a bokám se látszódjon ki. Ennyire koszos még nem voltam semmitől, mint a motorozás után. Sok dolog szállt az arcomnak is, féltem, hogy valami belemegy a szemembe. Szívesebben ülök majd a buszon a jövőben, és az ekkora távokra vagy rendes nagy bukósisakot veszek fel a motoron, vagy el sem indulok. Ettől függetlenül persze jól éreztem magam a hétvégén, sokat nevettünk a medencénél és a csapatépítő játékok alatt is. Úgy érzem ide is befogadtak és örülök, hogy őket is taníthatom.

Így kezdődött minden…

Kezdhetném úgy, hogy tini voltam, amikor arról álmodoztam, hogy utazni fogok és az utazásaimról írni, de nem fogom. Az egész azzal kezdődött, hogy kaptam karácsonyra két könyvet.

Az egyik a multik világáról szólt, a másik az utazásról. Az egyikből rájöttem, hogy nem akarok a multis világban dolgozni, a másikból pedig, hogy utazni akarok…

A meditáció is segít, hogy jobban meghalljuk a belső hangot, ami segíthet a döntések meghozatalában. Amikor arról olvastam, hogy hogyan lehet nagyon olcsón utazni, egyre közelebbinek éreztem az egészet. Egyre közelebb éreztem Ázsiát magamhoz. Biztos voltam benne, hogy nem az USA-ba megyek, mert nem két hét, vagy egy hónap alatt akartam felélni a spórolt pénzemet. Karácsony után visszamentem a melómhoz, minden nap kedvetlenül mentem be, majd sokszor néztem ki az ablakon és gondolkoztam. Eközben párhuzamosan olvastam a két könyvet, és eleinte csak a két hét vakáción gondolkoztam. Folyamatosan nézegettem a Workaway oldalt, hogy aktív nyaralást találhassak, olyat amivel hasznossá tehetem magamat. Eközben jött vissza az egyik barátnőm pár hónap után Indiából, és sokat beszélgettem vele. Tátott szájjal hallgattam a történeteit, és néztem a képeit. Egy jóga-tanár képző hónap alatt megismerte az igazit, majd hozzá költözött hat hónapra, majd megkérték a kezét, jövőre esküvő. Sokat kérdezett, hogy mit szeretnék én, de túlságosan ragaszkodtam a munkámhoz. Úgy gondoltam az utazás mellé meg kell tartanom a munkám, az alap. Aztán a január hónap alatt rájöttem, hogy nem kell. Minden nap egyre lehangolóbb volt a munkában, egyre távolabbnak éreztem az egészet, amit csináltam. Fokozatosan jöttem rá, hogy nem csinálhatom ezt. Sem magamnak, sem a kollégáimnak nem segít, ha kedvetlenül fanyar arccal dolgozok, csak azért, hogy legyen fizetésem. És tudom, hogy sajnos sok ember csak a fizetésért csinálja, a család, számlák, új autó, érthető. Ugyanakkor én pont ezt nem akartam. Egyszer csak megtaláltam a profilt, ahol önkéntes angol tanárokat kerestek Vietnámba. Nagyon tetszett a leírás, ezért több helyre is írtam, és 1-2 napon belül már volt is két skype hívásom. A jóga oktató barátnőmnek felvetettem az ötletet: Felmondok és elmegyek Vietnámba angolt tanítani. – Kimondva még őrültebbnek tűnt az ötlet, de volt egy megérzésem, hogy ezt kell csinálnom. A legmeglepőbb még számomra az volt, hogy az összes barátnőm, akinek elmondtam, elcsodálkozott és utána helyeselte a döntésemet. Mindenki támogatott (a családomnak később mondtam csak el). Eközben valahol mélyen belül meghoztam a döntést, hogy megváltoztatom az életemet és elmegyek megkeresem a boldogságot, miközben megismerem magam és a határaim, felfedezek új dolgokat és megismerek új embereket.

Egyik napról a másikra letettem a cigit, aztán beszéltem a főnökömmel, majd a team meeting-en elmondtam mindenkinek, hogy elmegyek.

Senkinek nem beszéltem a tervemről, mert babonás is vagyok és nem is bíztam magamban annyira, hogy ezt valóban véghez tudom vinni. Annyit mondtam, hogy valami teljesen mást fogok kipróbálni, és talán pár hónap múlva rájövök, hogy a multi a családom és visszajövök. Nehéz két hónapos felmondási idő volt, minden kolléga érdeklődött hova megyek, miért megyek el. Voltak, akik teljesen kiakadtak, külön beszélgetésekre hívtak, megkérdezték tehetnek-e bármit azért, hogy maradjak. Akkor még biztosabb voltam, hogy mennem kell. Nem a kollégák, vagy a munka miatt (sok kollégámat kifejezetten szerettem, mint embert), hanem egyre inkább azt éreztem, hogy egy új ember kell ide, valaki, aki boldog hogy itt dolgozhat, úgy mint én amikor kezdtem. Aztán amikor felmondtam, tudtam, hogy nem azt kell csinálnom. Vagy csak azt tudtam, hogy egy ideig nem ezt akarom csinálni. Megvettem a repjegyem, lefixáltam a helyem a programban Hanoi-ban, majd elkezdtem felvenni a kötelező oltásokat. Mindezt úgy, hogy a munkában sosem mondtam senkinek semmit.

Egy vicces “lebukás” – egyszer az oltás után ujjatlan felsőben mentem egy meeting-re és az egyik kollégám a vállamra mutatott: “Jól vagy?” – akkor vettem észre, hogy ott a sebtapasz, amiről elfeledkeztem…

Összességében jól tudtam titkot tartani, és eleinte csak a legközelebbi barátaimnak mondtam el. Ahol laktam, ott is természetesen szólni kellett. Körülbelül egy hónap után mondtam el az otthoniaknak, szerintem akkor is csak azért, mert közeledett a hazaköltözés napja (körülbelül 4 héttel az indulás előtt lehetőségem volt kocsival hazavinnem a cuccaim nagy részét). Ahol táncot tanítottam, nagyon szomorúak lettek, persze én is: éppen hogy elkezdtem tanítani, máris lelépek. Ezt sajnáltam én is, de úgy éreztem, ez a helyes döntés. Mindent feladtam és elkezdtem készülődni. Olvastam az internetet, majdnem hetente oltásokat vettem fel, és spóroltam ezerrel. Nem nagyon jártam ki, az utolsó két hónapban szinte semmire nem költöttem. Az oltásokat és sok gyógyszert céges “cafeteria” pontokból vettem meg, egyedül még a biztosításért fizettem, mert azt Magyarországon kötöttem. Ahogy közeledett az indulás napja, egyre erősödött bennem az elhatározás. Egy idő után már csak azért is vártam, hogy lássam magamat egy teljesen új környezetbe beilleszkedni, hogy megismerjem ki is vagyok én, ha a világ másik végén találom magam egyedül? Tudtam, hogy írni fogok, mert ez régi vágyam volt és csak reméltem, hogy lesznek akik elolvassák. Izgatottan vártam a nagy változást az életemben, azt a változást, amit én idéztem elő. Eljutottam arra a szintre, hogy “Ha törik, ha szakad”, végig viszem a három hónap tanítást és megmutatom magamnak, hogy tudok, ha akarok. Persze sok kérdés felmerült bennem, de mindenhez pozitívan álltam. Sok kérdést is kaptam másoktól:

“Mi lesz ha elfogy a pénzed?” -erre azt válaszoltam, addig nem várok, és sokkal hamarabb hazajövök.

“Úgy gondolod, van olyan jó az angol tudásod, hogy taníts?” – a válaszom egyszerű volt: “Nem tudom, de azt tudom, hogy van olyan jó, hogy megtanulom, hogyan kell tanítani”.

“Mi lesz, ha lezuhan a repülőgép?” – “Akkor így jártam” -nos, sajnos mindenre nincs és akkor sem volt frappáns válaszom, de nem rettentett el semmi. A szarkasztikus humorom sokszor elhallgattatta az embereket és nem mertek vagy nem akartak többet kérdezni. Tudtam, hogy az emberek közül sokan majd néznek rám, hogy megőrültél? De ez nem érdekelt, mert a barátaim mind mellettem voltak. Próbáltam mindenre megoldást találni, hiszen kifogást már nem lehetett. Habár a munkahelyemen folyamatosan kérdezgették meggondoltam-e magam, – még akkor is, amikor már az új lány kezdett, mondva, hogy kreálnak nekem másik pozíciót, ha maradnék …- tudtam, hogy már nincs visszaút. Kitöltöttem a vízumhoz szükséges papírokat, a biztonság kedvéért vettem kifelé jegyet is az országból (sajnos senki nem tudta megmondani, hogy csak befelé jeggyel kapok-e vízumot, vagy kell-e a kifelé jegy is). Ami meglepett, hogy a családom nem lepődött meg annyira. Talán hozzászoktak már a nem mindennapi ötleteimhez az elmúlt években. Azt is tudják, hogy hiszek a megérzéseimben, és azzal győzködtem a szüleimet, hogy úgy érzem mennem kell. Megértették, és azon sem akadtak ki, hogy garázs lett a régi szobámból, miután a külföldi életemet hazaköltöztettem a kis szobámba…Csak néhány plusz doboz és bőrönd. Furcsa érzés volt. A legfurcsább érzés az volt, amikor felültem a budapesti vonatra, amikor hazaköltöztem. A sok szép prágai nyár. Az idei kimarad. A jövőbeli nyaraim még nagy kérdőjelként szerepelnek a Nagy Könyvben. Hazamentem a szüleimhez és otthon töltöttem velük egy hetet. Megünnepeltük a szülinapomat, találkoztam az otthoni barátaimmal és ittunk a jövőmre. Amikor a beszállókártyámat nyomtattam, akkor már nagyon ideges voltam. Idegeskedtem, hogy elfelejtek valamit, habár az otthoniak segítettek bepakolni és tudtam, hogy szinte semmire nincs szükségem az utazáshoz. Elindulok, hogy megismerjem önmagamat, hogy angolt tanítsak és megosszam a gondolataimat másokkal. Nem sokat aludtam, körülbelül 4 órakor keltem, ittam egy kávét az otthoniakkal (mindenki felkelt természetesen erre a közös kávézásra) és elindultam a buszra. A városban az autós már várt, aki felvitt a reptérre. Az autóban mindenkitől megkérdezték, ki hova utazik. Amikor én mondtam, hogy Hanoi-ba, mindenki rámnézett és kérdésekkel kezdett bombázni. Ekkor már erősödött bennem a remény, hogy az embereket érdekelni fogja a sztorim. A nagy “semmire nincs szükségem” bepakolásnak az lett az eredménye, hogy a Ferihegyen mért adatok szerint 10 kilós lett a hátizsákom. Jót nevettem, átadtam a vízumpapíromat és elindultam a moszkvai járathoz. Itt még több magyar volt, utána a Hanoi-i járaton már senki. A reptéren felhívott az egyik barátnőm Svájcból, pont mielőtt kinyitották a kaput.

“Úristen, el sem hiszem, hogy ezt megcsinálod, de annyira büszke vagyok rád! Csinálj sok képet, küldd el őket, hogy lássuk jól vagy és nagyon vigyázz magadra!”

Az utolsó pozitív energia-áradat mielőtt felszálltam a gépre. Mosolyogva léptem fel a lépcsőkön és néztem ki az ablakon a repülőn.

Megcsinálom, jó lesz, érzem.

Megérkezés Vietnámba (a sokk)

9. hét Vietnámban – Saigon felülről

Talán hihetetlen, de úgy jöttem el Európából, hogy talán két hét múlva sírva szaladok haza. Egy hónapos biztosítás, próba szerencse, ennyivel indultam el. Egy valóban szép életet hagytam ott, de valamiért boldogabb vagyok munka nélkül, a világ másik végén.

A 9. héten költöztem be a Saigon/Ho Chi Minh város Homestay-be. A diákok kedvesek, mind meg akarnak tanulni angolul és szeretnek az első pillanattól kezdve, mert idejöttél, hogy segíts nekik. Az első nap volt a legrosszabb, megint látni a sok alvó lányt a szobában, és rábeszélni magamat arra, hogy én nem aludhatok. Persze megtehetném, de még mindig sajnálom magamtól, nem szeretnék egész nap aludni, mint mikor megérkeztem Hanoi-ba. A meleg természetesen tehet róla, és mi mást is csinálnál helyette? De itt mindig meleg van, én nem aludhatok mindig! Mivel már két hónapja hordozgatok pár képeslapot, így aktivizáltam magam és elindultam a postára, hogy feladjam őket. Jó kifogásnak tűnt, hogy ne aludjak, bár nehéz volt elindulni, mert a szobában legalább nyolcan szundiztak, én pedig harminc percen keresztül pakoltam a táskámba, hátha időközben jó kifogást találok arra, miért is lenne jobb most aludni. Vettem egy mély levegőt és rendeltem egy motortaxit. Az applikáció elég egyértelmű, honnan-hova-rendeled. Mégis…a motoros írt nekem, hogy itt vagyok, de én láttam, hogy teljesen máshol van, hív is a mobilon. Ekkor vissza kell szaladnom a diákjaimhoz, akik elmondják, hol is vagyok. Tehát rá kellett jönnöm, hogy egy taxit sem tudok rendelni a diákjaim nélkül – de legalább nekem vannak ők. Valahogy összejött, és eljutottam a postáig. Annyi mindent szerettem volna lefotózni!!! DE…a lelkemre kötötték a Hanoi-i diákjaim (majd az itteniek megerősítették), hogy ha a telefonom a kezemben van, itt a motorosok kikapják, elviszik és volt mobil, nincs mobil. Ezért vicces módon vettem elő a telefonom: minden alkalommal jól körbenéztem, kinyitottam a táskát, körbenéztem, kivettem a telefont, szorítottam nagyon, készítettem pár képet, visszatettem a táskámba, azt jól bezártam, és büszke voltam magamra, hogy még mindig van telefonom. Erről jut eszembe a “Good job, little body” – Szép munka kishaver, a Jóbarátok sorozatból, amikor Joey franciául “tanult”. Ha nem ismeri valaki, ajánlom megguglizni.

Ezután elsétáltam a Bitexco toronyig, ide fel lehet menni, és nagyon kíváncsi voltam a városra felülről. 250.000 dong-ért (3000Ft) vettem belépőt a 49.emeleti kilátóba és a 60.emeleti Heineken múzeumba.

IMG_20180705_151707
Bitexco Financial Tower – lentről (alul pedig a pénzügyi negyed utca képei, azaz a másik oldal)

IMG_20180705_151349IMG_20180705_151403IMG_20180705_151432

Csak a 49. emeletre is lehet venni külön belépőt, de az 200.000 dong, a különbség nem sok, de az a 600Ft magában foglal három sört, egyet a neveddel felcímkézve, plusz egy félliteres ásványvizet, plusz a körbevezetés a Heineken múzeumba. Elég turistás volt az egész, amit általában nem értékelek, de ezen a délutánon jól éreztem magam. Az egész annak volt köszönhető, hogy az egész élmény alatt sok kedves emberrel találkoztam, mind az ott dolgozók, mind azok, akik szintén a múzeumba mentek. A 49. emeleti kilátó nagyon szép volt, de jó képet magamról nem tudtam készíteni. Amit láttam, az egy fejlődő város – mindenhol építkezések. Ha néhány év múlva visszatérek, ez a város teljesen máshogy fog kinézni. Ezért is keresnek egyre több angolul beszélő embert, szeretnének pénzügyi központ is lenni, ehhez kell tudni angolul.

IMG_20180705_153336
Építkezés a Bitexco pénzügyi torony mellett

IMG_20180705_153941

IMG_20180705_154246
Szuvenír bolt a 49. emeleten
IMG_20180705_154452
Én és a kilátás

Az igazán érdekes rész pedig ezután következett, a Heineken múzeum a 60. emeleten. Egy körülbelül harminc perces körbevezetés és virtuális világ (megfőznek sörnek 🙂 után megmutatják, hogyan csapolj sört, megkóstolhatsz egy 5,6%-os és egy alkoholmentes Heineken-t. Utána két ingyen sör és egy félliteres víz jár. Ezt négy ausztrál, két pár társaságában fogyasztottam. Nagyon kedvesek voltak. Ilyenkor is ki kell emelnem, hogy azért, mert egyedül utazom, nem vagyok egyedül! Mindig emberekkel vagyok, sőt így többel is, mintha mással utaznék. Így lehet igazán barátokra szert tenni, élettörténeteket hallani, jókat nevetni.

IMG_20180705_160553
A jó sör 4 alapeleme

IMG_20180705_163936IMG_20180705_182136

IMG_20180705_182221
Napnyugta

A Heineken nekem nem fizet azért, hogy őket reklámozzam, csak az élményeimet osztom meg a blogomban, és ezt a múzeumot, a körbevezetést és a sört nagyon élveztem, ezért ajánlom másoknak is. Ezután rendeltem egy motortaxit és kicsit becsiccsentve hazamentem. Sokat mosolyogtam az úton és nem féltem a motoron. Hát ilyen sem lesz sokszor mostanában. Persze sokat fejlődtem. Először átkaroltam azt aki vezetett, aztán a vállát fogtam, ma már a motor hátulján kapaszkodom, van amikor egy kézzel! Talán lassan elérem a vietnámi szintet, amikor oldalazva ülök, magassarkúban vagyok és telefonozok…