Miért is hagytam ott az állásom?

Biztost a bizonytalanért el ne hagyj!

Legalábbis ezt mondják. Négy év multis karrier után szünetre vágytam, többre, jobbra, de nem a fizetésemben, hanem emberként, magamban. Arra vágytam, hogy utazzak, tanuljak azoktól, akiket az úton megismerek, és jobban megismerjem magamat, változzak, jobb ember legyek.

Keressem a spontán és új dolgokat, legyek szabadabb, boldogabb.

Az egyetem után külföldön kaptam állást, sokat tanultam, sokat dolgoztam. A napirendem mindig előre meg volt tervezve, rengeteg dolgot csináltam a munka mellett, tánc, jóga, edzés, barátok, városlátogatások. Néhány év után úgy éreztem változtatnom kell, a munkámban nem találtam benne semmi örömöt, olyan örömöt, aminek lenne értelme. Nyolc órát ültem a gép előtt – legalább- naponta, . Nem jutottam sokkal előrébb, habár mindent beleadtam, sokat tanultam és proaktív voltam. Hónapokon keresztül csak elvoltam, mint a hal a vízben, míg valóban nyilvánvalóvá vált, hogy ennél többre vágyom az életben. Önkéntesként táncot tanítottam pár hónapig, akkor ez volt az örömöm, de rájöttem, hogy máshol is szeretnék segíteni, és tudni azt, hogy van értelme annak, amit csinálok. Tudtam, hogy a munkám csak az adott multinak kedvez, nagyon messze álltam attól, hogy valakiknek konkrétan segíthessek. Olyan lehetőségre vágytam, ahol nem a számítógép mögül “segítek”, hanem face-to-face. A workaway oldalon kezdtem önkéntes munkákat keresni, először csak 2-3 hétben gondolkoztam. Aztán amikor a kollégák közül néhányan rosszallóan néztek rám, amiért ennyire hosszú vakációt tervezek, eldöntöttem, hogy több hónapon át akarok valami önkéntes munkát csinálni. Ekkor találtam rá az angoltanításra Vietnámban, ami tökéletes lehetőségnek hangzott. Ha olvastátok a posztomat arról, hogy változtassuk meg egy ember életét, akkor tudhatjátok, hogy a tanítás a legjobb választásnak bizonyult. Több helyre is írtam, és mindenhonnan pozitív visszajelzések érkeztek. Ugyanekkor volt egy álmom, ami meggyőzött arról, hogy mennem kell. Sok kollégámat szerettem, nehéz volt felmondani és hátra hagyni az egész külföldi életet, amit annyian irigyeltek tőlem. De én tudtam, hogy mennem kell, és meg kell változtatnom valaki életét. Inspirálnom kell diákokat, hogy tanuljanak angolul, miközben élettapasztalatot gyűjtök és jobban megismerem magamat. Megkérdezték tőlem, hogy elég jónak gondolom-e az angol tudásom ahhoz, hogy taníthassak. A válaszom az volt, hogy nem tudom, DE annyira jónak tartom az angol tudásom, hogy képes legyek megtanulni, hogyan kell tanítani. Megvettem a repjegyem, és a felmondási időm alatt készültem az utazásra. Felvettem a védőoltásokat, apránként vettem meg mindent, ami az utazáshoz kellett. Nem voltam benne biztos, hogy tudok egy ázsiai országban élni, de addigra már túl kíváncsi és izgatott voltam, vonzott a kalandvágy, hogy egyedül utazom. Lassan körvonalazódott a terv is, hogy két hetet fogok utazni északról délre, és az alap terv a három hónap Vietnám, utána meglátom. Természetesen nem lehet hónapokig önkénteskedni, ha az ember nem spórolt össze valamennyi pénzt. De az önkénteseknek ingyen van a szállás és étkezés, így sokkal kevesebb pénzt kell kiadniuk, mint azoknak, akik csak utazgatnak. Az ország maga összességében nagyon olcsó, ezért könnyedén el lehet itt tölteni három hónapot is. Hiányzik a fizetés, a lakás, a saját fürdő és a “hú de jó állás”, de a pár hét alatt, amit Hanoi-ban töltöttem több elismerést kaptam és hasznosabbnak éreztem magam, mint négy év alatt a cégnél, ahol voltam. A következő állásomban szeretnék többet emberekkel lenni, mert ez több örömöt okoz, látom, hogyan segítek, hogyan fejlődnek és sokkal hasznosabbnak érzem magam, mintha egész nap csak a gép mögött ülnék. Most kezdem el a tanítást Ho Chi Minh városban, Saigon-ban, egy hónapom van még, amíg lejár a vízumon. Addig is remélem sok okos diákot fogok inspirálni, megismerni és tanulni tőlük. Felmondtam, vettem egy hátizsákot és elindultam Dél-Kelet Ázsiába. Az utazás rengeteg gondolatot hozott elő belőlem, a blogomban ezeket, illetve az utazásaim, élményeim leírását olvashatjátok. Az, hogy a pár hónappal ezelőtti döntésemnek mi lesz a vége, és hol leszek néhány hónap múlva, a jövő kérdése. Hiszek abban, hogy jön majd egy megérzés, és az élet megmutatja, hogy ez után hol kell lennem. Ha a csendre koncentrálunk, halljuk az útmutatásokat, amiket megérzéseknek is nevezhetünk. Ezek megmutatják merre menjünk, ezeknek köszönhetem, hogy itt vagyok, Vietnámban. Az utazásom egy kaland, az, hogy mi következik ezután, egyelőre nem tudom. De minden lépést, gondolatot le fogok ide írni és remélem ezzel inspirálok  másokat is, hogy vigyék véghez az álmaikat, kövessék a megérzéseiket.

Szerző: anitasz75

Utazó - Kalandvágyó - Blogger anitasz75 összes bejegyzéseinek megtekintése