2018 május – asUchange

Mindig lesznek akik visszahúznak

A dohányos azt mondja sosem szoksz le a cigiről, de ha mégis, akkor elhízol, csúnya leszel.
Leszoktam.
Nem tudtam biztosra, hogy elhízok-e, de azt tudtam, hogy ha odafigyelek magamra, akkor nem fogok.

Ha szeretnél jobb életet magadnak, kikerülni abból a buborékból, amiben élsz, tisztában kell vele lenned, hogy lesznek a környezetedben olyanok, akik nem fogják ezt megkönnyíteni. Ha változtatni szeretnél és ez egy olyan változás, amit más nem merne megtenni, de szeretne, azt fogja mondani úgysem sikerül. Mindig lesznek “úgysem fog sikerülni” emberek körülötted.

Sok időbe telik megismernem önmagamat, de azt látom, hogy minden sikerülhet, ha igazán akarom. Ebben teljes mértékben hiszek. A hétvégén elmentünk kirándulni, végre kimozdulhattam a szmogos Hanoi-ból és láthattam Vietnám csodálatos természeti adottságainak egy részét. Hoa Binh-be mentünk egy kisebb busszal, körülbelül 17-en. A tónál egy hajóra szálltunk és Buddha szentély, “kókusz-sziget” látogatás közben megálltunk egy sziklánál úszni.

Nem tudok úszni. Ez nem is lett volna nagy gond, mert volt mentő-mellény, amit magamra akaszthattam. A gond az ugrás volt. Amikor megemlítettem, hogy van-e kis létra a hajó oldalán, mindenki jót nevetett. Sok amerikai filmet néztem jacht-okkal, amiken a hölgyek csak belesétálnak a tengerbe. Hát ezen a hajón nem volt ilyen. Itt ugrani kellett. Átmásztam a korláton, ránéztem az egyik tanárra – ő csak bólintott – én pedig ugrottam. Azért, mert a bólintás egyben motiváció is volt, és belőle áradt a pozitivitás. Nagyon jó érzés volt, megcsináltam, pedig féltem. Biztosan lettek volna mások, akik azt mondják “én biztosan nem”. Míg a lányok nagy része nem tudta magát felhúzni vissza a hajóra, nekem ez nem okozott gondot. Leküzdöttem egy másik félelmet. Körül vesznek a “Meg tudod csinálni” emberek, erre volt szükségem, ezért kellett idejönnöm. Azt is nehéz megtanulni és elfogadni, hogy a negatív emberekre nincs szükséged, és el kell őket kerülnöd.

Amíg az irodában dolgoztam, sokszor találkoztam olyan emberekkel, akik sok negatív energiát sugároztak. Lehet, hogy valaki nem tud megcsinálni valamit, nem mer változtatni, vagy nem mer élni, de a legrosszabb, hogy a másik embernek is elveszi a kedvét. Itt próbálok a lehető legtöbb pozitív energiát begyűjteni, hogy a negatív emberek ne tudjanak befolyásolni. Hinni kell magunkban, mert minden esetben az első ember, a legközelebbi ember a bajban, azok MI magunk vagyunk.

Ha változtatni akarsz az életeden, Neked kell megtenni. Lehet, hogy nem sokan fognak támogatni, mert az ötlet őrültnek tűnhet. “Otthagyni a biztos állásod egy nagyon jó cégnél és elmenni a világ másik végére Dél-Kelet Ázsiába egyedül?” – őrült ötlet volt, de meglepett, hogy többen is voltak, akik láttak fantáziát a dologban, a barátaim az első pillanattól támogattak. Amikor képeket küldök nekik, azt mondják sugárzok. Voltak, akik nem támogatták az ötletet, az első pillanattól arról beszéltek, hogy lezuhan a repülő, rálépek egy aknára, felrobbanok, kirabolnak, eladják a szerveim…

Nem kell a világ másik felére utazni a változásért, elegendő lehet egy rossz szokás elhagyása is. Például leszokni a dohányzásról.

“Dejavu” – Tíz évvel ezelőtt elköltöztem Svájcba, hogy au-pair legyek és megtanuljak németül. Akkor azt mondták “eladnak utcalánynak”. Mindig van valami, mindig lesz kifogás: a kérdés az, hogy Te is keresed a kifogást, vagy Te inkább a megoldást keresed? Odafigyelek magamra, vigyázok magamra, körbe veszem magam megbízható emberekkel, nem fognak kirabolni (legalábbis minden tőlem telhetőt megteszekezért). Le tudnak mások beszélni a terveidről, vagy elhatározod magad és lépsz? Engeded, hogy befolyásoljanak a negatívumokkal, vagy csak nevetsz, legyintesz és rákeresel a neten, hogyan utazz egyedül, hogy biztosan ne essen bajod? Blogokat olvastam, rákerestem, mások is utaztak már egyedül. Abban azért biztos vagyok, hogy mások kevesebb félelemmel indulnak el. Persze nekem ez az utazás maga a változás. Olyan oldalamat ismerem meg, amit nem is tudtam, hogy létezik. Három hete vagyok itt, kipróbáltam a motortaxi-t, az itteni Über-t, a “Grab”-et. Sok időbe telt, de felültem a vadidegen mögé a motorra, és imádkoztam. Annyira bízok magamban, hogy eldöntöttem, amikor délre utazom, bérelek majd egy motort egy napra. Az egyik diákommal már meg is néztem az árat, körülbelül 1000 FT egy napra. Az egész “Vietnám csomag”-ra iratkoztam fel, hogy megismerjem az országot és elhagyjam a rossz szokásaim, változtassak a gondolkodásomon. A csomag része a motorozás, ki kell próbálnom, Már csak a gondolat is mosolyogtat. Mikor megérkeztem alig mertem átkelni az úton, mindig autóba ültem, ha a városba akartam menni… (külön posztot írtam a félelmeimről) Ha megemlítem ezt sok embernek, biztosan azt mondják, jajj baleset lesz a vége. Úgy veszem, hogy az aggódás része, ez egy egészséges dolog.

A saját életem úgy élem ahogy szeretném. Találtam egy kitérőt, amit szeretnék ezer százalékosan kiélvezni. Meghallgatom a negatív visszajelzést, elgondolkozok a megoldáson, azon, hogy hogyan kerülhetem el azt. De próbálom nem engedni, hogy befolyásolják a döntésemet. Megtanulok magamra vigyázni, csak úgy mint ahogyan megtanultam, hogyan kell angolt tanítani. Leküzdöm a “nem vagyok elég jó” gondolataimat is, hiszen itt vagyok, tanítok, szeretnek. Tapasztalatom semmi ebben, mások tanárnak készülnek. Visszahozom az életembe az “I can do it – Meg tudom csinálni” életérzést, amit még Angliában “fejlesztettem ki”. Mindenre ezt mondtam. Hallgass a megérzéseidre, ne legyél lusta utána olvasni annak, hogyan valósíthatod meg az álmaid, vagy hogyan változtass.

Ha nem vagy elégedett magaddal, dolgozz ezen, mert Te vagy az a személy, akivel az egész életedet le fogod élni.

Szeretnél egy életet ezzel a személlyel leélni, vagy szeretnél kicsit más lenni? A legbiztosabb, ha magadért változol, akkor a változás biztos talpakon áll, megingathatatlan. Nem lesz egyszerű, a recept mindenkinek más, de mindig gondolj az eredményre, és arra, hogy ez a TE életed. Mit akarsz elérni, ki akarsz lenni?

Miért is hagytam ott az állásom?

Honvágy vagy mi a csuda?

Évek óta külföldön élek, és néha éreztem honvágyat, de haza tudtam ugrani mindig a hétvégékre. Több mint tízezer kilométerre a kisfalumtól, a második hét után honvágy tört rám. Most nem tudok hazaugrani, és őszintén szólva nem is akarok. Már ha egy európaival beszélgetek, otthon érzem magam…Távol az otthonomtól, apró kapaszkodókat keresve: a szerb határtól Vietnám fővárosáig.

Az jut eszembe először, hogy anyukám megkérdezi: “Tudod-e mire vállalkozol kislányom?” – én nagy erőkkel bólogatok, legyintek, “Ugyan, évek óta külföldön élek”. Aztán amire a legkevésbé számítottam, egy beszélgetés hozza elő belőlem a honvágyat. Egy hete azt álmodtam, hogy az otthoni barátaimnak dicsekszem, mennyire boldog vagyok itt. És ez így is van, volt. Ami változott, az az, hogy egyszerűen túl sokan lettek körülöttem egy országból, és ez irigységet hozott ki belőlem. Irigy vagyok arra, hogy megértik egymást teljes mértékben, azonos kultúra, azonos viccek, szleng és anyanyelv. Én pedig alig várom, hogy valaki írjon, videó-telefonáljunk, vagy csak ne tűnjön annyira messzinek Európa. A hétvégén találkoztam egy lengyel sráccal, mintha az égből küldték volna: jókat nevettünk, volt közös témánk. Komolyan otthon éreztem magam vele. De sajnos a Homestay-ben ahol vagyok, már nem tudom kivel tudnék ilyen jókat beszélgetni. Azok az emberek, akikkel teljes mértékben jól éreztem magam, már elmentek, vagy rövid ideig voltak itt, vagy épp az én első hetem volt az ő utolsó hetük. Honvágyat hozott ki belőlem az elmúlt pár nap, és ezzel megleptem magam. Egyelőre nem tudom, hogyan is kezeljem, már ha ezt lehet, de csak mély levegőket veszek és várom, hogy az idő megoldja. Készülök az óráimra, és talán várok egy új tanárt, akivel lehetnek nagyszerű beszélgetéseim. Vagy lassan elkezdhetem tervezni a körutam Vietnámban – már ha tényleg el fogok indulni egyedül felfedezni Vietnámot. Valahogy a Homestay szeretete elmúlt, vagy alább hagyott, pedig még mindig tele vagyunk érdekes és vicces arcokkal. Valami hiányzik, csak még nem jöttem rá mi. Talán nem is kell rájönnöm, csak várni, és idővel elmúlik az érzés: vagy kiderül, mi hiányzott.

Azt mondják – elég sokan – hogy túl sokat agyalok. Ez sajnos igaz. Azért jöttem ide, hogy ebből kicsit “kinőjjek”, hogy próbáljak spontánabb lenni, hogy megnézzem magam új helyzetekben hogyan oldok meg problémákat. Kihívást kerestem, és megkaptam. Már csak a spontánabb részen kellene dolgoznom, illetve azon, hogy hagyjam megtörténni a dolgokat, ne agyaljak. Jelenleg a ma-holnap és a hétvége a fontos, nem az, hogy mi lesz utána. A honvágy elmúlik, mert eddig is minden alkalommal elmúlt. Ettől függetlenül furcsa érzés, és furcsa dolog, hogy egy európaival való beszélgetés jobb kedvre derít. Talán meditálnom kellene. Van egy repjegyem Kambodzsába, talán majd ott. 🙂

Banánföldeken

A legjobb banán, amit valaha ettem. A legfurcsább nap, amiről nem tudom eldönteni, hogy szuper volt, furcsa, vagy mindkettő egyben. Egy nap a vietnámi gyerekekkel a banánföldek mellett, énekelve, táncolva, rap-pelve, tábortűz körül. Eddig soha nem tapasztalt vendégszeretet, gyönyörű hold és naplemente. Elbújva a világ elől Vietnámban – a második vasárnapom…

Szombaton este a manager megkérdezte tőlem, hogy van-e programom vasárnapra. A válaszom nem volt. Ezután azt mondta, jövőhéten talán megyünk a diákokkal kirándulni. Nem értettem a logikát, de próbálok nem kérdezni túl sokat, összefüggéseket és rendszereket keresni, hiszen arra már rájöttem, hogy itt nem túl rendszerezettek a dolgok, tervek. Később az egyik tanár azt mondta másnap megyek kirándulni velük, ezt mondta neki a manager. Jót nevettem. Jó taktika meggyőzni a másikat azzal, hogy én megyek. De legalább meg lehet győzni embereket ezzel, ez azt jelenti, hogy szeretnek velem lenni. Azt mondták tíz körül indulunk, így 10 előtt nem sokkal lementem a konyhába. Végül egy órát vártunk, megjött a sofőr és elindultunk. Körülbelül egy órát utaztunk, 3 ember helyett csak ketten fértünk be az autóba, két másik tanár jött még velünk másik Homestay-ből. Odafelé úton ismerkedtünk, ők már régebben elkezdtek utazni, több tapasztalattal rendelkeznek az ázsiai országokról is, mint én – persze ez nem nehéz. Arra is rájöttem, hogy itt majdnem minden utazó amerikai. Ezért is van minden angol könyvben amerikai téma, amerikai statisztikák, emberek. Mint Magyarországon a sok London-os téma a könyvekben, londoni utcák képei, brit angol oktatás. Kezdtem kicsit kívülállónak érezni magam. És persze elgondolkoztam megint: Tudok egyáltalán angolul? Mit keresek itt? De aztán megérkeztünk a vidéki házikóba, ami gyönyörű helyen volt. Csend volt, nem hallottam a dudálásokat, a nagy forgalom zaját, csak a csendet.

33128387_10204405492452907_6697030010869383168_n — A nappali dísze

Volt ott egy lengyel srác is, aki szintén tanár volt, így jobban éreztem magam, hogy van más európai is. Először tavaszi tekercset készítettünk, én voltam egyedül nőként képviselve a tanárokat, plusz négy férfi tanár.

-“Tekertetek már tavaszi tekercset ezelőtt?”

– “Én tekertem, csak nem tavaszi tekercset….”- tanárok közötti beszélgetés.

Együtt a diákokkal megsütöttük a tekercseket olajban, majd leültünk ebédelni. Rengeteg étellel készültek, mindenféle finomságokkal. Egész idő alatt két fotós készített képeket, ezért nem éreztem túl igazinak az egészet, tudtuk, hogy csak reklámnak lesz, de én jobban szeretem ha az igazi mosolyomat fényképezik, és nem azt kérik, hogy mosolyogjak a reklám miatt. Volt ott egy idősebb helyi lakos, aki folyamatosan vette ki a hűtőből az ételeket és adta oda a gyerekeknek, hogy kínáljanak meg minket mindennel. Utána banánt is vettek elő, isteni finom banánok voltak, ekkor mondták, hogy később sétálni fogunk a banánföldeken is. Tanultam egy új magyar szót is, -VIASZTÖK – sosem ettem ilyet ezelőtt, ezért nem ismertem. Az egyik tanár viccből meg is említette, hogy milyen nyelven tudok, ha se az angol, se a magyarnem megy. Hát igen, jó kérdés. Ebéd után két tanárral sétáltunk egyet, majd mű-képeket készítettünk az erkélyen. -“Csinálj úgy, mintha tanítanád a gyerekeket”- ez volt az a része a napnak, amit a legkevésbé szerettem. Műmosoly, gyerekek mutatom a lapon a semmit, nézzetek ide. Ez körülbelül 10-20 percet tartott, majd két autóba bezsúfolódva, elindultunk a közeli iskolához, műórát tartani. Mi tanárok öten + sofőr egy autóban, és körülbelül 10 diák + sofőr a másik autóban. Mi sem értettük hogyan. Az egyik helyi lakos, akinek banánültetvényei vannak a közelben, kinyitotta nekünk az iskolát, bementünk az egyik terembe és egy rövid órát tartottunk a gyerekeknek. Én nem nagyon vettem részt az egészben, mert nem élveztem a műmosolyt, de a gyerekeknek nagyon tetszett. Utána az udvaron játszottak játékokat, itt legalább kétszer megkérdezték csatlakozok-e, de inkább néztem őket, mert nem élveztem a műmosoly dolgot. Vicces volt nézni őket, nevettem és melegem volt, de nem akartam részt venni az egészben. Ezután elsétáltunk a banánföldekre a gyerekekkel, ahol készítettünk sok képet, láttam gyönyörű naplementét, és tábortüzet gyújtottunk. Két tanár Eminem-et rap-pelt, utána a gyerekekkel énekeltünk, táncoltunk a tűz körül. Ezt a részt igazán élveztem, a gyerekek nevettek, énekeltek velünk, mi buliztunk kicsit.

32944997_1828529167212685_533915441924407296_n 33037350_1828529107212691_373693374869274624_n 33079099_1828529197212682_7647425124362092544_n

33100527_1828529093879359_5569959012474028032_n — Vidéki élet – Bac Ninh

Nagyon jókat beszélgettem más tanárokkal, és a nap végére jól is éreztem magamat. Ami bántott, az a sok mű pillanat volt a nap közepén, amit csak a fotók miatt kértek. Illetve az is bántott, hogy jó koszos lettem, de hát ezen meg kell tanulnom túl tennem magamat. Kilenc körül értünk vissza a Homestay-be, elvittek minket vacsorázni, majd egy nagy zuhanyzás után krumplis-zsákként dőltem el az ágyamban. Tusolás után már pozitívabban láttam ezt az egész napot. Az egyik diáklány bejelölt a Facebook-on, nem jelöltem vissza, de láttam, hogy a profilképe a lengyel tanársrác volt. A kislány szivecskét írt a kép alá, illetve, hogy “Viszlát”. Erről készítenem kellett egy képernyőfotót, és tovább küldenem a lengyel srácnak. Valahogy a vietnámi diáklányok jobban értékelik a férfi tanárokat? Vagy csak ha helyesek? Nem tudom, de az biztos, hogy ez az egész vicces…

Fedezd fel önmagad

Ebben a forgalomban valaki mögé felülni a motorra? SOHA! Vagy mégis? Két csoportot tanítani angolul, mikor azt sem tudom tudok-e? SOHA! Vagy mégis? Miért mondjuk, hogy soha, hisszük hogy valóban “soha”, vagy csak megnyugtatjuk magunkat, hogy nem kell feltétlenül? Én azért mondtam, hogy megnyugodjak, aztán mégis felültem a motorra…

Második hetem a világ másik végén, próbálom felfedezni a környezetem, de úgy érzem ez inkább egy utazás önmagam megismerésére. Nem hiszek eléggé önmagamban, aztán mégis meglepetést okozok magamnak és büszkén iszom esténként a Hanoi-i sört. Hétfőn reggel megkaptam a haladó csoportot tanítani, aminek nem örültem, hiszen úgy gondoltam magam is haladó vagyok. Később rájöttem, hogy mégsem annyira haladó mindenki, és nagyon kedvesek a diákok, csak lassabban kell beszélnem velük. Azt gondoltam nem tudok megbirkózni egy haladó csoport tanításával, nem vagyok elég jó. Sajnos az életemben sokszor hallottam ezt és sokszor mondtam én is magamnak. Nem értem miért küldünk negatív energiát más emberek felé, de sajnos a családomtól is sokat hallottam ezt. A barátaim voltak, akik mindig hittek bennem és bíztattak, míg a szüleim azt sem értették, miért szeretnék továbbtanulni. Annak köszönhetően hogy nem nőttem ki soha a dackorszakomból, mindig meg akartam mutatni, hogy DEIGENIS elég jó vagyok, és ha mégsem vagyok az most, akkor az leszek. Elég jó vagyok-e az angol haladó csoportot tanítani? Nem tudom, azt gondoltam, gondolom, hogy nem, de hétfőn ebéd után fogtam a laptopom, jegyzetet és az egyik osztályteremben próbáltam készülni az órámra. Sajnos az internet nem működött – ilyen esetekben azt mondom “Challenge accepted”, vagyis elfogadom a kihívást , tehát megküzdök az akadállyal – és elmentem a közeli kávézóba. Hétfőn és kedden is játékokkal készültem, felkészültem alaposan a témával, amit a könyvből kellett tanítani és leadtam az órát. Szerdán már rutinosan készültem az órámra, amikor odajött hozzám a tanár asszisztens és megkért, hogy tanítsam a középhaladó csoportot is a héten. Ez elég hirtelen ért, és nem örültem teljesen, mert a haladó órára készülés is rengeteg időmbe telt, de szerettem volna kedves lenni, ezért elvállaltam. Újabb kihívás. Hétfőn még arról volt szó, nem taníthatok kezdő és középhaladó csoportot, mert nem anyanyelvi szinten beszélem az angolt. Minden megváltozott, mert az amerikai srác, aki vitte a középhaladó csoportot, fapofával, kedvetlenül oktatott és nem szerették a diákok. Ekkor jöttem a képbe én. Szerdán délután így a kávézóban készültem az órára, úgy éreztem elvesztem. Az órák végül egész jól sikerültek, de utána nagyon fáradt voltam (leginkább az agyam :)) ezért elmentünk két másik tanárral inni egy sört. Ezen az estén érkezett egy új tanár, ekkor már láttam a fényt az alagút végén, ő lesz a középhaladó csoport tanára. Másnap megkértek, mutassam meg neki, hogyan kell tanítani. Az érkezett srác angol tanárnak tanul, egyetemista, nyári szünete van, gondoltam miért tanítsam? Biztosan jobban tud angolul és biztosan jobban tanít. De elgondolkoztam, hogy ennyire szeretnek a diákok? Csütörtökön nem sikerült túl jól a haladó csoporttal az órám, mert prezentálniuk kellett és nem úgy készültek rá, ahogy kellett volna. Csütörtök este már nagyon nem örültem a két órának, a felkészülés is hosszú volt, de az egész rontotta az óráim minőségét. Nem voltam büszke magamra. Nem készültem eléggé… Pénteken ebéd után fogtam a papírokat, könyveket, laptopot, jegyzetet, elmentem a közeli kávézóba, leültem, koncentráltam, kértem egy erős kávét. Meg tudom csinálni. Részletes óratervet írtam mindkét órámra, játékokkal. Két órán át készültem, nem volt egyszerű, de összeraktam és leadtam az órákat. Úgy érzem, jól is sikerültek, és tudtam volna többet is készülni, de így is visszaszereztem a haladó csoportom szeretetét, középhaladó csoportot pedig nem én viszem a következő héttől. Megcsináltam.

És hogy mi történt a motorral? Csütörtökön reggel eldöntöttük az egyik tanárral, hogy elmegyünk jógára, felkeltem, elkészültem, majd elkezdte kitolni a motort… -“Motorral megyünk?”- kérdeztem, és ő csak azt válaszolta persze. Fogtam egy bukósisakot, és mély lélegzetvételek közepette felültem a motorra. -“Te leszel a GPS, nem tudom az utat” – mondta, és beírtuk a telefonomba a címet. Tehát vietnámi első motorozásom alatt egyik kezemben szorosan tartottam a telefonom és navigáltam a “sofőrt”, másik kezemmel fogtam Jenna-t, és szó szerint hozzátapadtam. Nem mondom, hogy nem féltem, de igen! Elnézést kértem százszor amiért annyira “ráragadtam”, de ő csak mosolygott. Egyben visszaértünk a Homestay-be és ezt legalább kétszer megköszöntem neki. Aztán magamban mosolyogtam. Megcsináltam.

Bat Trang – a kézműves falu Hanoi mellett

“Milyen szép lány!” – legalább ötször elmondták ezen a vasárnapon, ami azzal kezdődött, hogy egy borzasztó rázós buszút után megérkeztünk Bat Trangba – Hanoi kézműves falujába.

Az egyik diáklánnyal mentünk, olyan 9 után indultunk és körülbelül egy óra volt odaérni. A buszmegállótól még sétálnunk kellett, nagyon sütött a nap, mire a faluhoz értünk nagyon éhes lettem. Sajnos mindenhol utcai árusok voltak, és nem éreztem úgy hogy valahol a szabadban szeretnék ülni, ezért egy olyan étkezdét választottunk, ahol be lehet ülni. Ezen a napon is az eddigi kedvencem “Bun Cha” volt a menü, 30.000 dongért (347 Ft, 1,1 euró), valamennyivel drágábban árulták, mint ahol ezelőtt ettük közel a szállásunkhoz.

A piacon gyorsan átsétáltunk, mert vásárolni nem terveztem, de gyönyörűek voltak a kerámiák, amiket árultak. A nagyobbakat a nappalikba teszik, luxusszállodákban innen veszik az étkészletet, de lehetett kapni karkötőt is, vagy nyakláncot. Olyan hely is volt, ahol mindezt magunk is elkészíthetjük, sőt kerámia-edényt is készíthetünk ha van kedvünk. Az egyszerű indokom arra, hogy miért nem akartam készíteni semmit, vagy venni valami apróságot, mert ez az utazásom első állomása, nem tervezem agyonvásárolni magam, és ha vennék vagy készítenék valamit, nagy valószínűséggel eltörném mielőtt elérnék vele haza. A piac után elmentünk megnézni a falu kis szűk utcáit, ahol láttuk, hogyan is készítik a kerámiát. Megengedték, hogy bemenjünk ezekre a helyekre, megnéztem, hogyan öntik ki a formát. Érdekes volt. Nehéz munkának tűnik, de az emberek mégis mosolyogtak, illetve szívesen láttak engem a munkájuk közben, megkérdezték honnan jöttem és többször elmondták milyen fiatal vagyok. A buszmegállóhoz sétálva valószínűleg kis napszúrást kaptam, mert elég erősen sütött a nap és az ernyő, ami nálunk volt, nem tudott mindkettőnket teljes mértékben megvédeni. A buszmegálló elhagyatott volt, gyorsan sikerült egy képet készítenem, mert a buszra már szaladnunk kellett. A buszon a kellemes levegő miatt szépen elaludtam, majd a városban keltem már fel. Gyorsan jött a másik busz, körülbelül 20 perc alatt hazavitt minket, utána eldőltem az ágyban, mint a krumpliszsák. Nehéz volt összeszednem magamat öt óra körül, ráadásul otthonról szerettek volna velem beszélni, így többször is megmostam az arcom. Anyuval már másodjára beszéltem mióta itt vagyok, de apuval először – habár pár perc után elment, szerintem csak arra volt kíváncsi jól vagyok-e (bár ez a lényeg) és eszek-e rendesen. A vacsoránál kiderült, hogy nyolckor lesz az eligazítás az új diákokkal, és csak később fog kiderülni mikor tartok órákat. Nyolcig írtam, chat-eltem az otthoniakkal, aztán a meeting-en csak be kellett mutatkozni pár mondatban és ott lenni körülbelül 10 percig. Utána még elmentünk kávézni, beszélgettünk két tanárral, majd írtam ide a naplómba. 🙂

Az egyik tanár szerint vidéken sokkal jobb a kókuszos kávé, és az itteni (ebben a kávézóban kapható) a legrosszabb, amit vietnámi tartózkodása alatt – 2 hónap – fogyasztott. Ez nekem nagyon jó hír, mert ha ez lesz a legrosszabb kókuszos kávé, amit valaha ittam, akkor már boldog vagyok.

Mintha dézsából öntenék (Üdv Vietnámban)

Nekimentem a rizsfőzőnek

Van egy olyan érzésem, hogy ha szeretnének felállítani egy szobrot a bénaságról, annak mindenképpen engem kellene ábrázolnia.

“El tudod hinni, hogy a harmadik napomon nekimentem a rizsfőzőnek és megégettem a lábam?” – kérdeztem a testvéremet.

” Ismerlek, ezért pont elhiszem”.

Az előző írásomban ott hagytam abba, hogy az egyik diákkal elmentünk reggel a kávézóba, hogy kicsit beszélgessünk és gyakoroljuk az angolt. Ahogy beléptem, a pultos lány szaladt a ventilátorért, miközben azt mondta “Oh, Madame!”, majd leültettek egy szép helyre az ablaknál. A diák, akivel mentem segített rendelni, ekkor kértem először tojás-kávét, ami Hanoi jellegzetes kávéja. Az “egg-coffee” nagyon krémes, langyosan iható kávé, amelyet úgy hoztak ki, hogy egy kis kávéval a csésze alá tudjunk gyújtani, hogy elérje a megfelelő hőfokot. Finom volt nagyon, de nekem egyelőre a kókuszos kávé marad a kedvencem. Igazából egy órán át beszélgettünk Európáról, az életemről, hova szeretnék utazni, utána csatlakozott hozzánk az egyik tanár, majd együtt mentünk haza ebédelni. Az ebéd legfontosabb történése az volt, amikor hátraléptem és ott volt a rizsfőző, így megégette a lábam. Az egyik tanárral beszélgettem, nem fájt az egész, folytattuk is a beszélgetést. Délután 2-4 között volt egy komolyabb angol órám, két diák szeretett volna beszélgetni a start-up-okról, üzletről, ehhez sokat írtam a táblára, hogyan kell egyes szavakat leírni – később egy másik tanár megemlítette, milyen jó szavakat írtam a táblára 🙂 – majd egy rövid pihenés után jött a vacsora. A vacsora után elmentünk a közeli Vincom centerbe, illetve van a közelben egy kisebb piac is ruhákkal, csecse-becsékkel. Amikor hazaértünk láttam, hogy a többiek már elmentek a karaoke buliba, az egyik tanár elküldte a címet, hívtunk egy Grab taxit (mint Über), és elindultunk bulizni. Sosem láttam még ilyen karaoke helyet, külön termek voltak a baráti társaságoknak, mindenhol voltak kirakva rágcsálnivalók, üdítők, víz és rengeteg sör. Én úgy indultam el, hogy biztosan nem énekelek, mert akkor vége a bulinak, de mivel volt aláfestés a zenében, igazából az énekesre kellett csak ráénekelni.

IMG_20180510_232043 — Karaoke party Hanoi-ban

Persze a döntésem befolyásolta, hogy megvolt nekik a Spicegirls Wannabe című száma és az egyik tanár a kezembe adta a mikrofont. A party nem ért véget, sőt még később elénekeltük a Barbiegirl-t az Aqua-tól. A sör nagyon frissítő volt, és mondhatnám, csak úgy lecsúszott – 4 évig éltem Csehországban, lehet ott edzettem – , majd mindezért 5,88 eurót azaz 160.000 dongot kellett fizetnem. Az egyik tanár utolsó előtti estéje volt, így rábeszélt néhányunkat, hogy folytassuk az estét még, így elmentünk a Queens bárba – lufibárba. A lufikban nevetőgáz van, darabjuk 60.000 dong, azaz 2,21 euró, nekem kettő után megvolt a nagyon jó hangulatom, másnak 6 kellett -de hát különbözőek vagyunk. Taxival mentünk haza 4 körül, ez 10.000 dongba (0,37 euró) került, mert 4 felé osztottuk. Mindennel együtt körülbelül 14 eurót fizettem ezért az estéért, ebben vannak a taxik, lufik, sörök…

A negyedik napomon (péntek) reggel kicsit fáradtan keltem, 8.45-kor, mert 9-10 között volt egy magánórám. Hangom alig volt eleinte, de aztán visszatért, és így nem volt gond az órát megtartanom. Ekkor már láttam, hogy sajnos a lábam bepirosodott. Az első nap volt, hogy kimentünk enni az egyik közeli étkezdébe. Nagyon jó érzés volt helyiekkel menni, helyieknél enni, kis utcai étkezdében, kisszékeken…Az ebéd “Bun cha” volt, az új kedvencem. Cukros-fokhagymás-Halszószban sertéshús, külön tálalva rizstésztával, salátával 25.000 dongért, azaz 289Ftért (0,92 euró). A rizstésztát a szószba mártogatva kell enni, isteni finom, aki teheti, próbálja ki!

IMG_20180511_120810 — Bun cha a külvárosban

Ebéd után az egyik tanárral bementünk a városba szétnézni, nagyon meleg volt, ekkor már nagyon piros volt a lábam, amikor ránézett ő is azt mondta, hogy nem néz ki jól, így később este lefertőtlenítettem Betadine-nal. A városban megnéztük a tavat, és az óváros részt – ha lehet így nevezni “Old Quarter”. Nekem ez a rész annyira nem tetszett, rengeteg turista volt, az árusok a kezembe adták a portékájukat, aztán kérték a pénzt. A kóstoló azt jelentette, hogy már csomagolta is az árus az ételt, és jött utánunk, hogy vegyük már el. Az utcák zsúfolásig tele voltak boltokkal, ahol a turisták válogattak, alkudtak, vásároltak. Az volt az érzésem, hogy ez a negyed csak arról szól, hogy a turista minél több pénzt elköltsön. Ezzel szemben a környék, ahol lakom, tele van kedves helyikkel és olcsóbbak is a boltok. Természetesen a turisták nagy része szeret közelebb lenni a központhoz, illetve egy ázsiai idegen országban nem szeretnének a külvárosban lakni. Én ebből a szempontból is szerencsésnek érzem magam, hogy a Homestay-t választottam. Első naptól kezdve ismerhetem meg a valódi Hanoi-i életet kedves helyiekkel, új barátokkal, önzetlen idegenvezetőkkel. Később egyedül mentem el a gyógyszertárba fásliért, egyszerűen képernyőfotókon mutogattam a fáslit, és nem is kellett megérteniük az angolom. Egyszerű, mint az 1szer1. És még régen azt mondták otthon, hogy nem az eszemért fognak szeretni… Ezen a napon vacsorára is kimentünk, “büfé” menü volt egy utcai árusnál, ami azt jelentette, hogy egy nagy tányér rizshez négy dolgot választhattunk még. Volt hernyó is, vagy valami ilyesmi, de azt inkább kihagytam. Zöldségeket választottam, és disznóhúst, de ehhez járt még egy leves is, így a végén teljesen megteltem. A vacsoránál megkérdezték miért van bekötve a lábam, így sajnos meg kellett osztanom mindenkivel, milyen béna vagyok. Természetesen ilyenkor azt mondják bárkivel megeshet, csak én vonzom ezeket a dolgokat. Nem riasztanak el, ez is csak egy kisebb akadály, a fertőtlenítés után már jobb volt. Viszont akkor mentem neki a rizsfőzőnek, amikor az egyik tanárral beszélgettem, így a vacsoránál azon viccelődtünk, hogy annyira folytatni akartam a beszélgetést a sráccal, hogy nem érdekelt, hogy megégettem a lábam. Hát igazából annyira nem fájt, mondhatni azonnal továbbléptem a dolgom. Azért remélem az ittlétem alatt, nem lesz sok ilyen baleset.

Ittam egy kókuszos kávét is, de lehet ennek külön posztot fogok szentelni, mert a kókuszos kávé megérdemli. Este kiültem az egyik terembe írni, beszélgettem egy diákkal, ittam egy sört. A lépcsőn lefelé jövet az egyik diáksrác rám mosolygott és azt mondta úgy nézek ki mint Katy Perry. Micsoda bók, sosem megyek el innen!

Félelmeink

Amikor felszállt a gép Bangkokban nagyon nagy volt a turbulencia, és rázkódott a gép. Akkor arra gondoltam: Kinek az ötlete volt ez? Ki találta ki, hogy idejöjjek?

Én.

Én nem szeretném, hogy a félelmeim miatt ne éljek át dolgokat, elszalasszak lehetőségeket, kihagyjak élményeket …

Még otthon voltam a szüleimnél, amikor szállt felém egy dongó én pedig úgy megijedtem, hogy majdnem kiugrott a szívem. Apukám mellettem sétált, rám nézett és csak annyit mondott: “Jövőhéten Ázsiába mész kislányom”.

Félek a magasban, félek a meredek lépcsőktől, félek az idegenektől. Angkor Wat-nál Kambodzsában négykézláb mentem le a lépcsőkön. Akkor arra gondoltam, milyen hasznos volt a sok rák és pókjárás az általánosban a tesiórán. Idővel megismertem vakmerő embereket, utazókat, barátokat, akik élménybeszámolóit mindig tátott szájjal hallgattam. Két hónap Latin-Amerika, repülőből kiugrás, bungee-jumping… Irigykedtem, hogy micsoda élményeik vannak, csodálattal néztem rájuk, hogy milyen bátrak. Aztán rájöttem, hogy bennem is van bátorság, mert van annyi akaraterőm, hogy belevágjak ismeretlen dolgokba, jelenleg pedig Ázsiában utazom egyedül! Az egész pontosan tíz éve kezdődött, amikor elköltöztem egy másik országba, de igazából az emberekkel való kapcsolatteremtés sosem okozott gondot. Belevágtam az ismeretlenbe, bár akkor ez nem tűnt nagyon nagy merészségnek. Voltam már parasailing-en, paragliding-on, mindkettő csodálatos élmény volt de a repülőből kiugrás még várat magára, még mindig felkészülök. A komfort zónám a munkám volt, ebből egy évben kétszer kiléptem. Aztán felmondtam a munkahelyemen és Ázsiába mentem. Akkor még nem is tudtam mennyi őrültségre leszek képes. Bölényegeltem, vízesésbe ugrottam, szikláról leugrottam, hajóról tengerbe. Mindig könnyebb a kényelmes, egyszerűbb utat választani, de én azért szeretnék felfedezni új dolgokat, hogy ne maradjak le semmiről. Félek a repüléstől, de ha nem ülnék fel a repülőre, nem jutnék el más országokba, más kultúrákba. Nagyon féltem akkor is, amikor az éjszakai repülőjáraton felébredtem, a turbulencia miatt rázkódott agép és kinéztem az ablakon. Semmit sem láttam, csak a felhőket alattam, és megijedtem: A magasban vagyok… De ugyanebben a pillanatban megláttam a csillagos eget és elmosolyodtam: Igen, a magasban vagyok és ilyen csodálatos égboltot láthatok. Mikor még autóban ültem Budapest felé, a rádióban arról volt szó, hogy az érettségizők nagyon stresszelhetnek, ezért alkalmazzák a 4-2-es légzési technikát (4 másodperc belégzés, 2 benntartás, 4 kilégzés, 2 másodperc szünet) – nos, büszkeséggel jelenthetem, hogy azóta is ezt gyakorlom, a Budapest-Moszkva gép felszállásakor, a Moszkva-Hanoi gép felszállásakor, minden turbulencia miatti rázkódásnál… így azt is mondhatom, ezt pont hallanom kellett azon a reggelen. Amiben biztos vagyok még, hogy nyitott szemmel és füllel kell járni, és hinni abban, hogy bizonyos üzenetek nekünk szólnak. Miközben négykézláb másztam le a templomok meredek lépcsőjén Siem Reap-ban, hallottam egy idegenvezetőt, aki épp azt mutatta a turistáknak, melyik oldalon szélesebbek a lépcsők. Ránéztem a barátaimra és már mondtam is, hogy na akkorőket most követjük. Persze aztán az idegenvezető azt is részletezte, hogy egy esős napon hogyan csúszott itt meg egy japán lány és puff-puff-puff. Az egyik barátom akivel akkor utaztam rámnézett mosoloygva, és csak annyit mondott: Ezt is hallanod kellett. Kicsit lassabban, mint mások, de lementem én is. Nekem csak több idő kell ezekhez a dolgokhoz. Bangkokban felmentünk a legmagasabb épület tetejére. Az én ötletem volt, meggyőztem az utitársaimat is. Aztán megvettük a jegyet és vártuk a liftet. Néhány perc után ránéztem a lift ajtóra, ahol ez állt: A világ legmagasabb átlátszó liftje. Az egyik utitársam vállát fogva háttal a kilátásnak mertem felmenni, de aztán megfordultam. Nekem csak több idő kellett a megszokáshoz. A forgó tetőteraszhoz is.

Féltem, de ha nem mentem volna fel, azt egy életre megbántam volna.

Azért ismertem meg annyi vakmerő embert, hogy a történetükre gondolva energiát merítsek a saját életemhez. Azért, hogy átutazzam Vietnámot. Ha pedig már az okokról van szó: Azért kaptam egy könyvet a világ körbeutazásáról karácsonyra, hogy ihletet kapjak a saját utazásomhoz. Ismertem már a workaway-t, de csak 1-2 hetes kirándulás volt a fejemben, a könyvvel világossá vált, hogy minden lehetséges, lehetséges utazni és közben kevés pénzt költeni.

Mert természetesen amitől félek még, hogy elfogy a pénzem útközben (eddig még nem történt meg mert sokszor hetekig alig költöttem: Élet pénzköltés nélkül – 4. hét Vietnámban , 2 hét a kambodzsai paradicsomban 5070Ft-ból ). Aztán rájövök, hogy mennyi lehetőség áll előttem, hogy nyitott lettem annyi dologra. Mert a diplomám nem korlátoz le arra, hogy csak irodában dolgozhatok. Hiszen én döntöm el, mit szeretnék dolgozni. Motiváltam és inspiráltam a diákokat Vietnámban, arra, hogy jobbátegyék az életüket és tanuljanak. Miközben az irodában nem éreztem sosem ilyet. Ezt az érzést, hogy megváltoztatok egy életet. És mindezt kihagytam volna azért, mert félek a magasban?

Megéri. Megérte félni a repülőn, félni mindentől az úton, mert tudom, hogy amit csinálok és amiért elkezdtem utazni, annak van értelme.

Nem érzem magam sem kevesebbnek, sem gyengébbnek mert félek.

Féltem amikor felültem a bölényre és elindult. Már akkor féltem, amikor autóba ültem Szegeden és a reptérre tartottunk. Féltem, amikor a lépcsőkön felmásztam.

“Biztosan fel akarsz jönni a tetejére?” – kérdezte az egyik utirásam. Makacsul csak annyit válaszoltam: “Már csak azért is mert ezt kérdezted. Négykézláb másztam fel a lépcsőkön, és egyáltalán nem érdekelt, hogy néznek.

Változtatni akartam és átélni a félelmet. Megtenni dolgokat, amiket úgy gondoltam, sosem fogok. Csodálattal gondolni arra a pillanatra, amikor átérek a túloldalra, amikor megtettem, vagy elfogadtam, hogy megteszem. A pillanat, amikor megteszem, és a pillanat, amikor rájövök, hogy megtettem. A bátorság, ami félelem is egyben. A túloldal, ami azt jelenti, hogy megtettem. Az első lélegzetvétel amikor feljöttem a víz alól, miután a vízesésbe ugrottam. Egy apró mosoly. A mosoly a túloldalon, amikor már a félelem elmúlt és büszkeséggé változott. Sosem felejtem el, ezek a pillanatok velem maradnak örökre és senki nem veszi el őket.

Tudok így élni, a félelmeimmel és nem bánom, hogy sokan ezt nem értik. Mert sokan minden félelem nélkül tesznek dolgokat, vakmerően. Én csak lassabban, botladozva (“nekidőlve” a rizsfőzőnek), a szarkasztikus humorommal, arra biztatva másokat, hogy ezek az élmények lesznek életed legszebbjei.

Tedd jobbá valaki életét!

Mindig lesznek akik visszahúznak

Az első három nap Vietnámban (feléledés)

Jó reggelt Vietnám, felkelés délben….

Még mindig nem tudok teljesen értelmes választ adni arra, hogy miért ide jöttem. Az első napokban még nagy szemekkel jár az ember, forgatja a fejét, hogy hol is van, kik is veszik körül. Életem eddigi legkényelmetlenebb ágyában aludtam a legjobbat (az ágy, mint egy fa íróasztal), pontosan 12 órát, így kezdődött a második nap. Amikor felkeltem, még mindig álmos voltam, talán ez a meleg hatása is, ebéd után is aludtam valamennyit, és vacsora után is egy keveset… Délután az egyik tanárral elsétáltunk a közeli piacra, ami ekkor elég üres volt (szieszta idő), de így is rengeteget elárult a séta a környékről. A külvárosban lakunk, ahol teljes mértékben megismerhetjük Hanoi mindennapjait. A séta alatt jól körbenéztem,az arcokat, a házakat, a motorokat, hihetetlen érzés itt lenni, és ebben élni. Az utcán megnéztek minket, mosolyogtak ránk, úgy éreztem mintha egy másik bolygón, vagy egy sci-fi-ben lettem volna. Az utcán száradnak a ruhák, miközben sétálsz, néha belátsz a családok nappalijába. Olyankor elszégyelltem magam, mert olyan volt, mintha besétáltam volna valaki házába. De a helyieket nem zavarja, náluk nyitva az ajtó, a motorokat is a nappaliba teszik, és ha bekukucskálsz, csak rádmosolyognak. Nem luxusnegyed, de aki Hanoi-ba szeretne jönni és megismerni az itteni életet, kultúrát, az töltsön időt a külvárosban.

Hanoi utcakép

Hanoi villanypózna

Hanoi piac

A séta alatt találtunk egy érdekes kávézót, az egyetlen feltételünk a légkondicionáló volt, ami természetesen működött és kellemesen lehűtött minket. Mindeközben az utcaképet néztem: dudáló motorosok, autók, idős emberek cipekedése, koszos utcák. Van egy megmagyarázhatatlan hangulata a városnak, bár ezt még a második napon nem értettem annyira.

Az est fénypontja az volt, hogy elmentünk a közeli plázába inni valamit, mások pedig moziba mentek. Az odaút is izgalmas volt, mert már nagyobb úton is át kellett kelnünk (hűha!), de lassan mentünk és közel egymáshoz (legalábbis én közel a többiekhez). Az egyik tanár, aki velünk volt mindenkinek köszönt, az utcán vacsorázó emberek mosolyogva köszöntek vissza. Volt egy ház, ahol odahívták, és sörrel kínálták. Jót nevettem, jól éreztem magam, elbújtam és úgy éreztem mások háta mögé bújva elleszek. De ekkor az egyik italozó rám mutatott és azt mondta “Madame” – ekkor már oda kellett mennem, nekem is öntöttek sört, aztán a másik lánynak is, de mondtuk, hogy elfelezzük – nagyon frissítő volt ebben a melegben. Ezután a plaza-hoz értünk, ahol a régi házak és a luxus bevásárlóközpont együttes látványa arra ösztönzött, hogy készítsek egy képet (elnézést a rossz minőségért – a telefonom hibája :D).

IMG_20180509_211401 — Vincom bevásárlóközpont – Hanoi utcakép

Annyit tudok csak megosztani, hogy valami nagyon édeset ittam, szerintem csak cukor volt jéggel, – de az is lehet, hogy fagyasztott cukros víz (epres valamit kértem, ami tengerkék színben érkezett) ???. Abban biztos vagyok, hogy ezekből nem szeretnék inni a jövőben, inkább maradok a víznél (a csappvíz nem iható a városban, de ahol lakom, ott van víztisztító). Hazafelé beugrottunk egy boltba, vettem egy helyi sört 12.000 dongért (0,44 euró), majd hazaérve kibontottam a Pilóta kekszem- amit még Ferihegyen vettem – és az egyik tanárral elmajszoltuk.

IMG_20180509_234426 — Hanoi sör Pilóta keksszel

Ekkor hallottam a városban élő patkányokról, amikről azóta is remélem, hogy nem szeretnének megismerni, és kikerülve a mosogatós alatti részt, a szemeteszsákokat, lábujjhegyen fél szemem becsukva megyek a konyhába, ha egyedül vagyok.

Körülbelül a negyedik héten a konyhában skype-oltam anyukámmal, a lábamat feltettem a székre. Hirtelen elszaladt a patkány a szék alatt, én kicsit felugrottam, anyukám pedig megijedt. “-Semmi baj, anyu, csak itt szaladt a patkány!” “- Jajj, kislányom, gyere már haza!”

Mindezek ellenére a második napon is nagyon jót aludtam, és a harmadik napon már felkeltem 8.30-kor. Kilenctől volt az első magánórám (vagyis a második, mert az egyik szobatársam már kérte, hogy beszélgessek vele – ezt is vehetjük magánórának), a diákommal kimentünk a közeli kávézóba, azt kérte, hogy csak beszélgessünk mert a nyelvtan túl nehéz neki (Thang, aki később megházosodott, és meghívtak az esküvőre).

A következő reggel is szokásosan kezdődött, amikor a ház elhagyásáról volt szó: átkelés az utcán, hogy eljussunk a kávézóig. Már az első napon feltűnt, hogy nem lesz nekem könnyű átkelni az utcán egyedül, már ha valaha is sikerül (spoiler: a negyedik napon sikerül), de úgy gondoltam, ez is csak egy félelem, egy akadály, amelyet le kell győznöm. Ha a változásról írt történetemre gondolok, akkor itt meg kell említenem, hogy már az első perctől változok. Az első napon még valóban féltem átkelni az úton, a negyediken már egyedül sikerült, sőt a belvárosban is ment (ott még nem egyedül, az majd később jön). Mielőtt tovább mesélném a harmadik nap eseményeit, fontos megemlítenem, hogy amiket itt leírok, azt leginkább azért teszem, mert egy nagy változáson megyek keresztül és szeretném megosztani.

Nem az a típusú ember vagyok, aki vakmerően kiugrik egy repülőből, inkább az a típus, aki eldönti, hogy ki akar ugrani a repülőből, mert az menő – aztán azért ugrik ki mert már fent van és nincs visszaút...

Később ezekre a napokra úgy emlékszem, hogy sokat aludtam és valahogy elteltek. A leghasznosabb dolog amit magammal hoztam a jód volt, az első héten ugyanis sikerült megégetnem magam. A nyoma örökre beégett a lábamba…

– nagymamaként elég lesz a lábamat megmutatnom az unokáknak, és elmondani, hogy melyik seb melyik országból való (van majdnem mindenhonnan, ahol eddig éltem)

Folyt.: Az első hétvége

Utazás egyedül?

“Egyedül? Hár megőrültél?”
– sosem voltam egyedül egy utamon sem, csak ha magam akartam úgy

Sokaknak teljesen elképzelhetetlen, hogy egyedül utazzanak, és ezt a témát már valószínűleg több oldalon és cikkben körüljárták, szeretném azonban elmondani az én véleményemet is. Miért utazz egyedül?Nem tartom magam világutazónak, mert olyan sok országban nem voltam, de mégis minden idegen országban egyedül töltött nappal közelebb kerültem önmagam megismeréséhez. Ténynek tartom például, hogy sok fóbiám van, félek a magasságtól, pókoktól, lépcsőzéstől, repüléstől…és még sorolhatnám. Az egyedüli utazás alatt a határaim feszegetem, jobban megismerem magam, megszeretem azt, aki vagyok és magamban mosolygok. Manapság már nem lehet kifogás, hogy egyedül érezd magad, hiszen az internet segítségével gyorsan találhatsz más utazókat az adott helyen, illetve a családoddal is bármikor folytathatsz videóbeszélgetést. Minden helyen fontosnak tartom a helyiekkel való barátkozást, ezt már az utazás előtt lehet intézni például a fenti linken található couchsurfing segítségével. Ha egy ismerősöddel utazol, problémaként merülhet fel a program (mit nézzünk meg, hova menjünk) vagy akár a fáradtság (egyikőtök elfárad, másik még sétálna). Ha egyedül utazol több barátot ismerhetsz meg. Eddig tapasztalatom, hogy több ember utazik egyedül, mint gondolnánk. Ahol vagyok Homestay-ben Hanoi-ben, minden tanár egyedül utazik, és száll meg pár hétre itt ebben a mikroközösségben. Nem is találhattam volna jobb helyet a kultúra megismerésére, mint ez az “iskola”, ahol a diákokkal együtt élve azonnal összebarátkozhattam helyiekkel. Már teljes tervet készítettem arról, mit fogok megnézni az országban, ezt is az ő segítségükkel, mindenre készségesen válaszolnak, segítenek, mosolyognak. Örülök, hogy egyedül jöttem, mert máris rengeteg új barátom lett: más tanárok és a helyi diákok. Ha pedig szeretnél a “jég hátán is megélni”, mindenképpen ki kell próbálnod, milyen egyedül utazni. Persze van különbség, hogy Barcelonában vagy Hanoiban utazom egyedül, de a lényeg ugyanaz: Tudok-e gyorsan reagálni problémákra, illetve hogyan reagálok új helyzetekre? Barcelonában el kellett mennem a kórházba antibiotikumért, 2 órámba telt várakozással, kórház megtalálásával, mindennel együtt, de gyorsan megoldást találtam és szereztem receptet hozzá. Hanoiban egyelőre a kisebb problémákat oldom, mint a fásli beszerzése (nekimentem a rizsfőzőnek – erről a napról külön poszt szól), hogy fertőtlenítve a kisebb égési sebem, ne legyen nagyobb gond.

Visszatérve arra, hogy miért utazzunk egyedül…miért ne? Szeretnénk sok barátot szerezni, illetve felfedezni új helyeket, de nincs kivel? Ne várjunk a csodára és induljunk el!