Fedezd fel önmagad

Ebben a forgalomban valaki mögé felülni a motorra? SOHA! Vagy mégis? Két csoportot tanítani angolul, mikor azt sem tudom tudok-e? SOHA! Vagy mégis? Miért mondjuk, hogy soha, hisszük hogy valóban “soha”, vagy csak megnyugtatjuk magunkat, hogy nem kell feltétlenül? Én azért mondtam, hogy megnyugodjak, aztán mégis felültem a motorra…

Második hetem a világ másik végén, próbálom felfedezni a környezetem, de úgy érzem ez inkább egy utazás önmagam megismerésére. Nem hiszek eléggé önmagamban, aztán mégis meglepetést okozok magamnak és büszkén iszom esténként a Hanoi-i sört. Hétfőn reggel megkaptam a haladó csoportot tanítani, aminek nem örültem, hiszen úgy gondoltam magam is haladó vagyok. Később rájöttem, hogy mégsem annyira haladó mindenki, és nagyon kedvesek a diákok, csak lassabban kell beszélnem velük.  Azt gondoltam nem tudok megbirkózni egy haladó csoport tanításával, nem vagyok elég jó. Sajnos az életemben sokszor hallottam ezt és sokszor mondtam én is magamnak. Nem értem miért küldünk negatív energiát más emberek felé, de sajnos a családomtól is sokat hallottam ezt. A barátaim voltak, akik mindig hittek bennem és bíztattak, míg a szüleim azt sem értették, miért szeretnék továbbtanulni. Annak köszönhetően hogy nem nőttem ki soha a dackorszakomból, mindig meg akartam mutatni, hogy DEIGENIS elég jó vagyok, és ha mégsem vagyok az most, akkor az leszek. Elég jó vagyok-e az angol haladó csoportot tanítani? Nem tudom, azt gondoltam, gondolom, hogy nem, de hétfőn ebéd után fogtam a laptopom, jegyzetet és az egyik osztályteremben próbáltam készülni az órámra. Sajnos az internet nem működött – ilyen esetekben azt mondom “Challenge  accepted”, vagyis elfogadom a kihívást , tehát megküzdök az akadállyal – és elmentem a közeli kávézóba. Hétfőn és kedden is játékokkal készültem, felkészültem alaposan a témával, amit a könyvből kellett tanítani és leadtam az órát. Szerdán már rutinosan készültem az órámra, amikor odajött hozzám a tanár asszisztens és megkért, hogy tanítsam a középhaladó csoportot is a héten. Ez elég hirtelen ért, és nem örültem teljesen, mert a haladó órára készülés is rengeteg időmbe telt, de szerettem volna kedves lenni, ezért elvállaltam. Újabb kihívás. Hétfőn még arról volt szó, nem taníthatok kezdő és középhaladó csoportot, mert nem anyanyelvi szinten beszélem az angolt. Minden megváltozott, mert az amerikai srác, aki vitte a középhaladó csoportot, fapofával, kedvetlenül oktatott és nem szerették a diákok. Ekkor jöttem a képbe én. Szerdán délután így a kávézóban készültem az órára, úgy éreztem elvesztem.  Az órák végül egész jól sikerültek, de utána nagyon fáradt voltam (leginkább az agyam :)) ezért elmentünk két másik tanárral inni egy sört. Ezen az estén érkezett egy új tanár, ekkor már láttam a fényt az alagút végén, ő lesz a középhaladó csoport tanára. Másnap megkértek, mutassam meg neki, hogyan kell tanítani. Az érkezett srác angol tanárnak tanul, egyetemista, nyári szünete van, gondoltam miért tanítsam? Biztosan jobban tud angolul és biztosan jobban tanít. De elgondolkoztam, hogy ennyire szeretnek a diákok? Csütörtökön nem sikerült túl jól a haladó csoporttal az órám, mert prezentálniuk kellett és nem úgy készültek rá, ahogy kellett volna. Csütörtök este már nagyon nem örültem a két órának, a felkészülés is hosszú volt, de az egész rontotta az óráim minőségét. Nem voltam büszke magamra. Nem készültem eléggé… Pénteken ebéd után fogtam a papírokat, könyveket, laptopot, jegyzetet, elmentem a közeli kávézóba, leültem, koncentráltam, kértem egy erős kávét. Meg tudom csinálni. Részletes óratervet írtam mindkét órámra, játékokkal. Két órán át készültem, nem volt egyszerű, de összeraktam és leadtam az órákat. Úgy érzem, jól is sikerültek, és tudtam volna többet is készülni, de így is visszaszereztem a haladó csoportom szeretetét, középhaladó csoportot pedig nem én viszem a következő héttől. Megcsináltam.

És hogy mi történt a motorral? Csütörtökön reggel eldöntöttük az egyik tanárral, hogy elmegyünk jógára, felkeltem, elkészültem, majd elkezdte kitolni a motort… -“Motorral megyünk?”- kérdeztem, és ő csak azt válaszolta persze. Fogtam egy bukósisakot, és mély lélegzetvételek közepette felültem a motorra. -“Te leszel a GPS, nem tudom az utat” – mondta, és beírtuk a telefonomba a címet. Tehát vietnámi első motorozásom alatt egyik kezemben szorosan tartottam a telefonom és navigáltam a “sofőrt”, másik kezemmel fogtam Jenna-t, és szó szerint hozzátapadtam. Nem mondom, hogy nem féltem, de igen!  Elnézést kértem százszor amiért annyira “ráragadtam”, de ő csak mosolygott. Egyben visszaértünk a Homestay-be és ezt legalább kétszer megköszöntem neki. Aztán magamban mosolyogtam. Megcsináltam.

Reklámok

Szerző: anitasz75

Utazó - Önkéntes angol tanár - Blogger

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.