A legjobb banán, amit valaha ettem. A legfurcsább nap, amiről nem tudom eldönteni, hogy szuper volt, furcsa, vagy mindkettő egyben. Egy nap a vietnámi gyerekekkel a banánföldek mellett, énekelve, táncolva, rap-pelve, tábortűz körül. Eddig soha nem tapasztalt vendégszeretet, gyönyörű hold és naplemente. Elbújva a világ elől Vietnámban – a második vasárnapom…
Szombaton este a manager megkérdezte tőlem, hogy van-e programom vasárnapra. A válaszom nem volt. Ezután azt mondta, jövőhéten talán megyünk a diákokkal kirándulni. Nem értettem a logikát, de próbálok nem kérdezni túl sokat, összefüggéseket és rendszereket keresni, hiszen arra már rájöttem, hogy itt nem túl rendszerezettek a dolgok, tervek. Később az egyik tanár azt mondta másnap megyek kirándulni velük, ezt mondta neki a manager. Jót nevettem. Jó taktika meggyőzni a másikat azzal, hogy én megyek. De legalább meg lehet győzni embereket ezzel, ez azt jelenti, hogy szeretnek velem lenni. Azt mondták tíz körül indulunk, így 10 előtt nem sokkal lementem a konyhába. Végül egy órát vártunk, megjött a sofőr és elindultunk. Körülbelül egy órát utaztunk, 3 ember helyett csak ketten fértünk be az autóba, két másik tanár jött még velünk másik Homestay-ből. Odafelé úton ismerkedtünk, ők már régebben elkezdtek utazni, több tapasztalattal rendelkeznek az ázsiai országokról is, mint én – persze ez nem nehéz. Arra is rájöttem, hogy itt majdnem minden utazó amerikai. Ezért is van minden angol könyvben amerikai téma, amerikai statisztikák, emberek. Mint Magyarországon a sok London-os téma a könyvekben, londoni utcák képei, brit angol oktatás. Kezdtem kicsit kívülállónak érezni magam. És persze elgondolkoztam megint: Tudok egyáltalán angolul? Mit keresek itt? De aztán megérkeztünk a vidéki házikóba, ami gyönyörű helyen volt. Csend volt, nem hallottam a dudálásokat, a nagy forgalom zaját, csak a csendet.
Volt ott egy lengyel srác is, aki szintén tanár volt, így jobban éreztem magam, hogy van más európai is. Először tavaszi tekercset készítettünk, én voltam egyedül nőként képviselve a tanárokat, plusz négy férfi tanár.
-“Tekertetek már tavaszi tekercset ezelőtt?”
– “Én tekertem, csak nem tavaszi tekercset….”- tanárok közötti beszélgetés.
Együtt a diákokkal megsütöttük a tekercseket olajban, majd leültünk ebédelni. Rengeteg étellel készültek, mindenféle finomságokkal. Egész idő alatt két fotós készített képeket, ezért nem éreztem túl igazinak az egészet, tudtuk, hogy csak reklámnak lesz, de én jobban szeretem ha az igazi mosolyomat fényképezik, és nem azt kérik, hogy mosolyogjak a reklám miatt. Volt ott egy idősebb helyi lakos, aki folyamatosan vette ki a hűtőből az ételeket és adta oda a gyerekeknek, hogy kínáljanak meg minket mindennel. Utána banánt is vettek elő, isteni finom banánok voltak, ekkor mondták, hogy később sétálni fogunk a banánföldeken is. Tanultam egy új magyar szót is, -VIASZTÖK – sosem ettem ilyet ezelőtt, ezért nem ismertem. Az egyik tanár viccből meg is említette, hogy milyen nyelven tudok, ha se az angol, se a magyarnem megy. Hát igen, jó kérdés. Ebéd után két tanárral sétáltunk egyet, majd mű-képeket készítettünk az erkélyen. -“Csinálj úgy, mintha tanítanád a gyerekeket”- ez volt az a része a napnak, amit a legkevésbé szerettem. Műmosoly, gyerekek mutatom a lapon a semmit, nézzetek ide. Ez körülbelül 10-20 percet tartott, majd két autóba bezsúfolódva, elindultunk a közeli iskolához, műórát tartani. Mi tanárok öten + sofőr egy autóban, és körülbelül 10 diák + sofőr a másik autóban. Mi sem értettük hogyan. Az egyik helyi lakos, akinek banánültetvényei vannak a közelben, kinyitotta nekünk az iskolát, bementünk az egyik terembe és egy rövid órát tartottunk a gyerekeknek. Én nem nagyon vettem részt az egészben, mert nem élveztem a műmosolyt, de a gyerekeknek nagyon tetszett. Utána az udvaron játszottak játékokat, itt legalább kétszer megkérdezték csatlakozok-e, de inkább néztem őket, mert nem élveztem a műmosoly dolgot. Vicces volt nézni őket, nevettem és melegem volt, de nem akartam részt venni az egészben. Ezután elsétáltunk a banánföldekre a gyerekekkel, ahol készítettünk sok képet, láttam gyönyörű naplementét, és tábortüzet gyújtottunk. Két tanár Eminem-et rap-pelt, utána a gyerekekkel énekeltünk, táncoltunk a tűz körül. Ezt a részt igazán élveztem, a gyerekek nevettek, énekeltek velünk, mi buliztunk kicsit.
Nagyon jókat beszélgettem más tanárokkal, és a nap végére jól is éreztem magamat. Ami bántott, az a sok mű pillanat volt a nap közepén, amit csak a fotók miatt kértek. Illetve az is bántott, hogy jó koszos lettem, de hát ezen meg kell tanulnom túl tennem magamat. Kilenc körül értünk vissza a Homestay-be, elvittek minket vacsorázni, majd egy nagy zuhanyzás után krumplis-zsákként dőltem el az ágyamban. Tusolás után már pozitívabban láttam ezt az egész napot. Az egyik diáklány bejelölt a Facebook-on, nem jelöltem vissza, de láttam, hogy a profilképe a lengyel tanársrác volt. A kislány szivecskét írt a kép alá, illetve, hogy “Viszlát”. Erről készítenem kellett egy képernyőfotót, és tovább küldenem a lengyel srácnak. Valahogy a vietnámi diáklányok jobban értékelik a férfi tanárokat? Vagy csak ha helyesek? Nem tudom, de az biztos, hogy ez az egész vicces…
asUchange 