2019 január – asUchange

Danisa Giảm giá

élményeim süti-kóstoltató hostess-ként a vietnámi “tesco”ban

A Holdújév ünnepe Vietnámban 2019-ben Február 5-e, ekkor nagyon sokan vesznek kekszet, talán olyan, mintha nálunk karácsonykor szaloncukor-promóció lenne. Mostanában mindenhol azt hallottam “Boldog Új Évet”, hiszen közeledik a TET (Tet Nguyen Dan – Holdújév), idén a Malac éve. Ebből az alkalomból szervezett keksz-promóciót a Danisa márka, így lehettem néhány hétvégén Danisa hercegnő az egyik szupermarketben.

Danisa – a keksz/cég neve

Giảm giá – azt jelenti “akciós”, úgy ejtik “Nyámjáá”, nekem mindig úgy hangzott, mint a Nyamm Nyamm

A casting és a kezdetek

November végén kicsit kevés volt a helyettesítős lehetőség, nem sokszor hívtak tanítani, és megijedtem, hogy nem lesz munkám. Csatlakoztam minden létező facebook oldalhoz, és keresgéltem. Az egyik csoportban “Saigon casting for foreigners” találtam rá a lehetőségre, húsz modellt kerestek keksz-kóstoltató hostess-nek szupermarketekbe másfél hónapon keresztül minden hétvégére. Amikor írtam a szervezőnek, másnapra már hívtak is a válogatóra, elvárás volt a csinos ruha, magassarkú (ezt a válogatásra kérték, utána a munka közben már lehettem balerina cipőben). Természetesen nekem egyik sem volt, ráadásul aznap tanítottam egy iskolában, így az unalmas tanítónénis ruhámban tudtam csak megjelenni. A válogatás az ügyfél irodájában volt egy meeting room-ban, körülbelül négyen ültek a hosszú asztalnál. A falon volt egy vonal, olyan magasnak kellett lennem, így jól kihúztam magam. Volt pár kérdésük, hogy dolgoztam-e már hostess-ként és mit csinálok a mindennapokban. Mondtam, hogy önkénteskedem és tanítok. Sokat mosolyogtam, és próbáltam a legjobbat adni. Amikor hazaértem, már kaptam is egy üzenetet, hogy az ügyfél kiválasztott és bekerültem. Visszagondolva, lehetséges, hogy nem volt elég jelentkező, de nekem akkor abban a pillanatban, nagy örömöt jelentett az a szó, hogy “kiválasztottak”.

Nehéz volt elfogadnom, hogy majdnem két teljes hónapon át nem lesz szabad hétvégém. Azzal győzködtem magamat, hogy ezt kell tennem, hogy folytathassam még egy kicsit az utazásaimat. Ha visszamegyek Európába, akkor is szükségem lesz pénzre, mert mindenért fizetni kell. Eldöntöttem, hogy egy élményként és érdekes tapasztalatként élem meg az egészet. Mindenki egy különböző szupermarketben dolgozott, de azért reméltem, hogy nem egyedül fogok négy órán át ácsorogni. Nagy szerencsém volt, hogy a vietnámi lány, akivel dolgoztam 7 héten keresztül, tudott angolul. Ez az egész élményt, munkát megváltoztatta. Két supervisor volt velem mindig, ők hozták a ruhámat, utána fényképezték a munkámat órákon keresztül. Az első napon kiderült, hogy kicsi lett a ruha. Habár levették a méreteimet, mégis elnéztek valamit. Azon a szombaton alig vártam, hogy nagy levegőt vehessek, nem tudtam felemelni a kezemet és úgy mozogtam, mint egy robot. Aztán vasárnapra (egy napon belül) ezt megoldották.

A munka

Ötkor kellett találkoznom a supervisor-ral, aki hozta a ruhát. Átöltöztem, beállítottuk a hajamat (előre megadták, hogyan kell kinéznie), tettem fel rúzst (a teljes smink is elvárás volt), magamhoz vettem a telefonomat és a vizemet. A biztonságiaknál kaptam egy Emart (ez a szupermarket neve) badge-t, majd átsétáltam az áruház hátsó részén. Itt voltak az irodák, raktárak, étkező. 5.25-kor kellett becsekkolnom, ez azt jelentette, hogy készítettek rólam egy képet és elküldték az ügyfélnek. Volt egy “szájvédőm”, amit nem értettem miért kell viseljek, de hozzátartozott a munkaruhámhoz.

Megtanultam pár szót vietnámiul, hogyan invitáljam az embereket, hogy megkóstolják a kekszet. Két óra után kaptam 15 perc szünetet, 9.30-kor végeztem, és utána sorban álltam a biztonsági ellenőrzéshez, ahol megnézték lopok-e valamit . Ezt szerettem a legkevésbé, mert itt még 30-60 percet kellett állni, mielőtt kimehettem volna. Volt, hogy a hercegnő ruhámban leültem a földre, és olvastam a híreket a telefonomon, hogy teljen az idő. A későbbiekben már úgy dolgoztam, hogy folyamatosan mozgattam a lábam, áthelyeztem a súlyt a bal lábamról a jobbra, vagy a nagy szoknya alatt tornáztattam a lábamatkülönböző módon, így nem okozott gondot órákon át álldogálni, illetve a munka után nem fájt annyira a lábam. Eleinte sokat néztem az órát, de rá kellett jönnöm, hogy az egyáltalán nem segít. Koncentráltam a munkára, kínáltam a kekszet, mosolyogtam, és így telt az idő a leggyorsabban. Az utolsó öt napban már 1-re kellett menni, és 1.30-tól dolgoztam 9-30-ig, két 15 és egy 45 perces szünettel. A hosszú szünetben lehetett vacsorázni, ez 5-kor volt, a szupermarketben vettem valamit, és a dolgozók étkezőjében kellett megenni. Mind a kis, mind a nagyszünetekben is legalább 3 perc séta volt kimenni, így sokszor a legközelebbi helyen ültem le, vagy ettem. Volt, hogy elküldtek volna 5 perc szünetre, de mondtam, hogy annyi idő alatt nem érek ki és vissza, tehát sok értelme nincs. Persze ezzel sem foglalkozott senki rajtam kívül, csak én vagyok, aki az időhatékonyságra figyelt.

Történetek

Sok dolog járt a fejemben, miközben dolgoztam, ez is segített az idő eltöltésében. Voltak teljes kekszek a tányéron, meg töröttek. A darabokat a gyerekeknek kínáltuk, de sokszor a nagyot vették el. Itt sokszor a Marshmallow tesztre gondoltam, hogy aki a nagyobbat veszi el, az olyan, mint aki nem tudott várni a második pillecukorra és megette az elsőt. Azokat a gyerekeket, akik a kisebb darabot vették el, azokhoz hasonlítottam, akik tudtak várni a második pillecukorra. Nem tudom tudományosan van-e alapja, csak magamat szórakoztattam.

Sokszor nem kellett magamban eltölteni az időt, mert az emberek segítettek. Voltak, akik belemarkoltak a tálcán lévő kekszekbe, voltak akik perceken át bámultak, voltak akik angolt jöttek gyakorolni velem. Volt két nő, aki konkrétan megállt velem szemben és azt taglalta, mennyire fárasztó lehet itt ácsorognom, melyik országból jöttem, mennyit fizetnek itt nekem, jajj én szegény. Én nem éreztem magam annyira rosszul, mint ők. Mondtam, hogy nem beszélgetni vagyok itt. Amikor kérdezték, honnan jöttem, mondtam, hogy Danisa hercegnő vagyok Dániából. Ezzel sokszor egyértelművé tettem, hogy nem akarok ismerkedni. Egyszer volt egy srác, aki ötször visszajött, kétszer vett kekszet, a többi alkalommal csak magamról kérdezgetett. Például, hogy házas vagyok-e, meg mondta, hogy milyen szép vagyok. Kicsit őrültnek nézett ki, azon a napon nem mertem egyedül elhagyni az áruházat. Azért sokan voltak, akik amikor megláttak, csak annyit mondtak “WOW”. Volt egy házaspár, akik folyamatosan pakolták a kekszet a kosarukba, a férj pedig rámnézett és ennyit mondott “Azért vesszük ezt a kekszet, mert TE itt állsz”. Tehát a marketing működött. Aztán persze voltak a gyerekek. Sokszor úgy akarták elvenni a kekszet, hogy ne lássam, a kisebbek nem értek fel a tálcáig, volt, hogy kiütötték a kezemből, mert én nem láttam őket, és nekik kekszre volt szükségük. A kisebbek ahogy elvették, elejtették, vagy megkóstolták és visszatették, de olyan is volt, hogy egy apróság a szoknyámat rángatta. De azért voltak kedves gyerekek is, akik rámnéztek, mondták, hogy “Köszönöm szépen”!

Voltak azok a felnőttek, akik a hátam mögül osonva vették el a kekszet. Sokan nem mertek a szemembe nézni, valamiért még mindig idegen nekik a külföldi. Sőt, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. Volt, aki meglátott, lehajtotta a fejét és elsietett másik irányba. Persze olyanok is jöttek, akik fényképezkedni akartak velem, megesett,hogy úgy tervezte az illető, hogy ne vegyem észre. Na de miért? Nem értem most sem. Szóval, aki megkérdezte, hogy készíthet-e képet velem, azoknak mindnek igent mondtam, hiszen ez hozzátartozott a promócióhoz. Szépen mosolyogtam, mutattam a logót, pózoltam. Aki odaosont, majdnem kilökte a tálcát a kezemből, amikor észrevette, hogy megláttam, megijedt. Aztán átkaroltam, és mosolyogtam a fotósnak. Nem lett volna tehát semmi gond, ha nem “sunyi”ban próbálkozik.

Körülbelül a negyedik hétvégéig a szupermarket közepén voltunk, aztán átköltöztöttek a bejárathoz. Ez a promóció szempontjából nagyon pozitív volt, az emberek azonnal észrevettek, odajöttek hozzám, és az újévhez közeledve egyre többen pakolták a kekszeket a kosarukba. A bejárathoz közel volt az elektronikai részleg, ahol a hangfalak reklámozása céljából sokszor játszottak zenét, ez is segített nekem, hogy jobban teljen az idő.

Mit tanultam az egészből?

Rengeteget, magamról. Eddig is tudtam, hogy céltudatosan teszek dolgokat, de itt még inkább bebizonyítottam magamnak. Jó kapcsolatot építettem ki a munkatársaimmal és a supervisor-okkal is. Habár sokan nem beszéltek angolul, mindig megkérdezték, hogy vagyok és mosolyogtak rám, ha megláttak a szupermarketben. Tanultam néhány vicces, talán egyszer az életben majd hasznossá tehető kifejezést vietnámiul és önfegyelmet. Elég változó természetem van, és nem voltam benne biztos, hogy végig fogom-e csinálni. Bennem volt a büszkeség, hogy miért végeznék olyan munkát, amit diákkoromban végeztem? Mindezt eltörpítettem, és a lényegre koncentráltam. A célra, az eredményre. “Eyes on the prize”-
(Szó szerint Szemed a díjon) ami annyit tesz magyarul, hogy mindig a célra gondolj. Miért teszed azt, amit teszel? Egy esküvőre utazom Indiába,és nekem ez volt a motivációm, ezzel a fejemben éltem meg minden alkalmat a szupermarketben,és hoztam ki az egészből a lehető legtöbbet.

Talán egy álomnyaralásra gyűjtesz, talán egy új cipőre, talán egy könyvre, talán a mindennapokban szükséges dolgokra, rezsire? Gondolj arra, hogy milyen érzés lesz, ha meg lesz, éld át minden pillanatát az oda vezető útnak, hogy jobban tud értékelni, amikor ott leszel.

“Tarts ki! Semmi sem állhat az utadba, ha elég kitartó vagy. A tehetség nem elég. Láttunk már elég tehetséges embert, akik nem vitték semmire. Lehetsz zseni, de a meg nem értett zseni elcsépelt fogalom. A tanulás sem elég: a világ tele van lecsúszott lángelmékkel. Csak kitartással és céltudatossággal viheted valamire. ”

– Calvin Coolidge –

https://asuchange.com/2018/05/12/felelmeink/

A salsa élmény – beszippant a tánc

avagy hogyan lettem önkéntes tánctanár Prágában

Új év, új hobbi.

Négy évvel ezelőtt pontosan 2015-be átlépve az egyik barátnőm hozta fel az ötletet, hogy az új év kezdetével együtt kezdjünk egy új hobbit is.

Akkor még nem tudtam, hogy a tánc életem része lesz, és mennyi pozitív változást hoz majd.

Hogyan tette jobbá az életemet a tánc, és miért ajánlom mindenkinek, hogy kezdjen valami újba idén?

A botlábú

Sok év telt el úgy, hogy újévkor fogadalmakat tettem, amiket már január közepén el is felejtettem. A reggeli torna néhány nap után már nem volt fontos, a cigiről leszokás pedig túl nehéznek bonyolult, így azt mondtam magamnak: Jövőre majd sikerül! – Aztán négy évvel ezelőtt valami újba “vágtam a fejszémet”, habár csak egy próba óráról volt szó.

Szerettem táncolni, de inkább csak magamnak, nagyjából a ritmusra és egyedül. Egyszer próbáltam társastáncot tanulni, de konkrétan annyira béna voltam, hogy egy hónap után feladtam. A tánc sem ragadott magával az első pillanattól, de kitartóbb voltam, mint bármivel azelőtt. Az első óra után eldöntöttem, hogy nem megyek többet, túl sok volt az idegen arc, és nem is tudtam követni a lépéseket. Aztán körülbelül két hét után megint megjelentem, mert az egész egy jótékonysági szervezeten keresztül működött, és úgy gondoltam, ha már botlábam van, legalább segítsek azoknak, akiknek szükségük van rá. A Salsa4Water szervezet lényege, hogy önkéntes tanárok tanítanak salsa és bachata táncot, a résztvevők pedig egy alacsony összeget fizetnek az órákért, ami a Vízsegély szervezetet támogatja Afrikában (4water.org). A második óra után elmentem a csoporttal egy salsa klubba, ahol táncolhattam az egyik tanárral. Talán akkor szerettem bele az egészbe. Egy jó vezető ugyanis úgy tudja vezetni a partnerét, hogy ő máris igazi táncosnak érezheti magát. Ezután vettem egy tízalkalmas bérletet, heti egyszer pedig táncklubba mentünk a csoporttal. Az önkéntes tanárok és a diákok is kedvesek voltak, befogadóak, így rengeteg új barátra is szert tettem. Habár hetek múlva sem tudtam jól táncolni, lassú, de biztos fejlődésen mentem át, és csak kicsit zavart, hogy más kezdők már szintet is léptek rövid időn belül. Visszagondolva csak nevetek ezen az időszakon: forduláskor orrba vágtam a partnerem, vagy állon, mert rosszul tartottam a könyökömet. Aztán amikor annyira bennem volt a “bugi”, hogy forduláskor majdnem elestem.

Voltak pillanatok. De mentem folyamatosan az órákra, és ennek a fő oka a társaság volt. Annyian voltak, rengetegen. Hirtelen egy új család tagja lettem, és mindenki biztatott, hogy csak gyakorolnom kell. Az irodában sétálva is számoltam: egy-két-há…-öt-hat-hét. Elkezdtem az összes szintű órára járni, és videókat néztem a táncról. A salsa nem volt elég, és a salsa óra után volt a bachata, így úgy döntöttem abba is belevágok. Hiszen miért mennék haza egy óra után, ha maradhatok és tanulhatok egy másik táncot is? Aztán két önkéntes tanár alapított egy tánciskolát, és akkor már két helyre jártam táncolni.

Szédületes salsa

Valahol az első év után jött az őrület. Akkor kezdtem el minden nap táncolni. A salsa jobban ment, a bachata-t nem tudtam olyan jól követni, de azért a salsa sem volt tökéletes. Sok videót készítettünk a tánciskolában, és visszanézve a videókat sosem tetszett, amit láttam. Hiányzott az önbizalom, és a stílusom sem volt túl szép. Lógó kéz, görbe hát, mindig láttam valami fejleszteni-valót. Minden nap volt egy órám (legalább), és heti kétszer mentem táncklubba (legalább) is. A hétvégéken pedig elkezdtem stílus workshop-okra járni.

Órákat töltöttünk azzal, hogy gyakoroljuk a szép kéztartást, olyan mozdulatokat tegyünk bele a táncba, amelyekkel nőiesebbé tehetjük azt. Ez az időszak hozta meg nekem az önbizalom növekedést. Ekkor már körülbelül ötven barátom volt a facebook-on csak a táncnak köszönhetően. Együtt buliztunk, kirándultunk, egy új család vett körül. Beleszerettem a salsába, imádtam a bachata-t.

Aztán a második évben egy allergiás reakció miatt kórházba kerültem. Mivel Prágában éltem, így a családom nem volt a közelemben, de a tánc-családom igen. Egymás után jöttek az emberek meglátogatni a tánc-csoportból, a tanáraim könyveket, gyümölcsöt hoztak nekem, aztán ők vittek haza, amikor pár nap után kiengedtek a kórházból. Ezután kiesett pár hónap, de sok eseményen részt vettem bekötött lábbal, mosolyogva.

Tanári élmények

A harmadik évben ismételt erővel kezdtem el járni az órákra, ekkor már kisebb koreográfiákat is tanultunk a haladó csoportokban. Prága főterén és híres helyein táncoltuk le a betanult koreográfiát, levideóztuk és feltettük az internetre. Már “csak” heti ötször jártam ki, de az irodában így is tudták, hogy Anita táncol. Amikor fél hatkor összeszedtem a cuccaimat, ők mosolyogva kérdezték: “Most is táncra mész?”. A tánc bekerült minden rólam szóló leírásba. Az új ügyfeleknek való bemutatkozásba, az önéletrajzom Hobbi részéhez, a Couchsurfing profilomra, mindenhova. Amikor Magyarországra utaztam, nem maradhatott ki a tánc. Eljött az ideje a fesztiváloknak is, többet és jobban akartam táncolni. 2017 nyarán a Dance4Water (előtte Salsa4Water) szervezet elnökével mentem el egy koncertre, ahol arról áradoztam, mennyire megszerettem a táncot, és mennyire örülök annak, hogy nem hagytam abba a kezdeti kudarcok ellenére. Ekkor jött az ötlet: “Nem szeretnél belépni a szervezetbe? Mint önkéntes tanár?”– ez a kérdés pedig úgy hatott rám akkor, mint amikor egy nőt sok év után végre megkérdezi a párja, hogy hozzámenne-e feleségül. Szóval nem csak igennel válaszoltam, hanem egy “Úristen, dehogynem!”-mel. Miután minden szervezeti tag egyetértett a felvételemmel, beléptem a Dance4Water Prague csoportba.

Ezután sorban jöttek a tanári tréningek, a palacsinta-party-k (az önkéntes tanárok mindig szerveztek ilyet a szervezet tagjainak), még több közös program, immár a “VIP részleg”en.

Sokat gyakoroltunk parkokban, ahol az emberek megálltak, hogy végig nézzék, ahogyan táncolunk. Előfordult, hogy az egyik kollégám járt éppen arra, és tátott szájjal nézte a csoportomat, ahogyan gyakorolunk. Ekkor már rengeteg videóm volt magamról is, a kollégáim konkrétan minden héten kérték a videó-beszámolót. Én a videón csak a hibáimat láttam, de ők csak azt, hogy milyen jól táncolok. A Dance4Water-rel szerveztünk karácsonyi party-t is, illetve eleinte pénztárosként segítettem az órák alatt. Tíz perccel az óra kezdete után bezárhattam az ajtót, és csatlakozhattam az órához. Kaptam egy Dance4Water pólót, ez jelezte, hogy én is önkéntes vagyok. A tanárok pedig többször említették a diákoknak, hogy az ilyen pólót viselők szintén önkéntes tanárok, lehet tőlük kérdezni, és mindenki figyeljen oda a tanácsainkra. Aztán miközben visszatérve Prágába elkezdtem tanítani, lassan minden megváltozott.

Tánctér az egész világ

2017 év végén elküldtek két hónapra üzleti útra, és kicsit kiestem az egészből. A munka közbeszólt. A vicces az egészben, hogy miközben egyre jobban megszerettem a táncot, minden nap azt vártam, hogy végezzek a munkában és mehessek táncolni, egyre távolabb éreztem magamtól a munkámat. A legtöbb örömöt a tánc jelentette, adrenalinnal töltött fel, minden olyan este után, mikor táncoltam, hihetetlen nagy mosollyal mentem dolgozni. A napom fénypontja lett a tánc, a munkám pedig egyre frusztrálóbbá vált. Miután 2018-ban világossá vált számomra, hogy a munkám nem tesz boldoggá, el kellett döntenem, hogy Prágában maradok-e. Nehéz döntés volt, de tudtam, hogy utazni akarok, és önkénteskedni. Ha ma visszatekintek a tavalyi évre, tudom, hogy csak a csoport hiányzik, a szervezet és a barátaim. Április végéig még önkénteskedtem, volt egy tavaszi workshop-unk, tanítottam, voltam pénztáros. Az első órámon nem beszéltem sokat, inkább a partnerem beszélt, akinek több tapasztalata volt, de hihetetlen élmény volt középen állni, tanítani a kezdőket. Arra gondoltam, hogy néhány évvel ezelőtt én is ott álltam, és aztán bekerültem a kör közepére, elkezdhettem tanítani.

Februárban volt egy nagy fesztivál, ahol fel is léptem. Életem egyik legszebb élménye volt a négy óra alatt megtanult koreográfia előadása, ami után konkrétan sztárnak éreztem magamat.

Aztán májusban felültem a repülőre és elutaztam Hanoi-ba. Az első hónapban csak “tánc-vágyam” volt, de a másodikban már kerestem is egy tánc-klubot, és elmentem táncolni. Miután utazgatni kezdtem Vietnámban, nehezebbé vált olyan helyeket találnom, ahol tudok táncolni, de magától jött a megoldás. Sokszor elég volt egy tetőtér, nappali, zene és én máris gyakorolhattam. Mindenhol voltak követőim, vagyis akárhol jött rám a “táncolhatnék”, mindig voltak emberek, akik csatlakoztak.

Szerencsés vagyok, hogy mióta visszatértem Ho Chi Minh városba, már a törzshelyemet is megtaláltam. Először csak a buliba akartam menni, de mivel teljesen idegen voltam, nem sokan kértek fel táncolni. Ezután már 1-2 ingyenes órára is elmentem, ahol megismertem a potenciális tánc partnereimet. Néhány hét után már le sem tudtam ülni, mert konkrétan sorozatosan “vittek” táncolni. Nem panaszkodom, mert imádom. Heti kétszer tudok menni, ezt tudtam a naptáramba préselni. Hétfőnként salsa, csütörtökönként bachata. Keddenként és péntekenként vagyok a legboldogabb. 🙂 Ezt hozza ki belőlem a tánc. Bármilyen videót is nézek vissza magamról, akár három évvel ezelőttit, akár múlt hetit, nem tetszik, amit látok. A hibáimat látom, a nem szép kéztartást, egy rossz lépést. De őszintén szólva az egész nem érdekel már – vagyis az, hogy nem tetszik amit látok. Élvezem, amikor táncolok, és minden alkalommal jobb akarok lenni, mint előtte.

Talán a tánc nem jön be mindenkinek, talán a társastánc, vagy a latin tánc úgy általában nem. Az viszont biztos, hogy egy új hobbi annyi örömet, pozitívumot hozhat az életünkbe, ami miatt megéri belevágni, és bénázni az elején. Volt olyan barátnőm, aki rajzolni kezdett, és imádta. Volt olyan, aki jógázni kezdett, ő annyira megszerette, hogy jógatanár lett. Mindenki más, minden ember különböző, és minden kezdet nehéz.

“Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.” — Henry Ford —