Kedden délután indultam Phnom Penh-be, habár akkor még az utazásomon kívül semmi nem volt biztos. Nem volt hely önkénteskedésre, szállásom sem. Hétfőn még lecsót főztem a diákjaimnak Ho Chi Minh városban, kedden pedig a reptéren rámijesztettek: az sem biztos, hogy beengednek Kambodzsába.
Az utolsó napomon lecsót főztem 15 emberre, ez teljesen lefárasztott, így sok időm nem volt azon aggódni mit is csinálok majd Kambodzsában. Egy lány a couchsurfing-ről írt, hogy nála lehetek, de aztán a beszélgetés elnémult és már semmiben nem voltam biztos. A workaway oldalon úgy tűnt senki nem keres esős évszakban önkéntest, már-már kezdtem feladni az egészet. Aztán körülbelül ugyanakkor történt kedden, hogy a couchsurfing-es lány válaszolt, megírta, hogy a tuk-tuk sofőrje vár majd a reptéren, és 8 dollár lesz a fuvar. Nagyon megörültem, szállás kipipálva. Ekkor írtak az egyik szigetről is, hogy oda mehetek két hétre önkénteskedni. Az első dolog ami eszembe jutott, az a vonzás törvénye. Annyit fókuszáltam erre a két dologra, hogy bevonzottam. A másik, ami eszembe jutott, hogy néhány hónappal ezelőtt még idegeskedtem volna, hogy aznap reggel még nincs szállásom estére. Megbizonyosodok arról, hogy változom, és a pozitív hozzáállás sokat segít. Ugyanis mindig van B terv. Legrosszabb eset egy couchsurfer/olcsó hostel pár napra, arra is gondoltam, hogy egy hostelben felajánlom, hogy takarítok ha ott alhatok. De aztán nem kellett egyiket sem bevállalnom.
A bónuszpontokból vett Quatar repülőutam a legrövidebb út volt, amit el sem tudtam képzelni. Amikor felszálltunk lenyitottam az asztalkát, hogy kitöltsem a vízumpapírom, de már jöttek is a légiutaskísérők, hogy hajtsam fel, mert ereszkedünk és nemsokára leszállunk. Körülbelül 30 percet voltam a repülőn.
Ho Chi Minh city-ben a reptéren kérték a kifelé jegyem Kambodzsából, de ilyenem nem volt. Azt mondták, enélkül nem fogok kapni vízumot, és lehet majd vennem kell valami buszjegyet a reptéren. Mivel van egy repjegyem Bangkokból Budapestre, így ezt megmutattam, ezután úgy tűnt rendben leszek. Kambodzsában csak a vízumigénylő lapot és 30 dollárt kértek, senki nem kérdezte meg, van-e kifelé-jegyem. A reptérről kilépve a tuk-tuk sofőr már a nevemmel ellátott táblácskával mosolygott rám, ennél pozitívabban nem is indulhatott volna a kambodzsai utazásom. Életem első tuk-tuk-útja esőben történt, körülbelül húsz perc volt, de mindenre rácsodálkoztam. Aztán megérkeztem az átmeneti otthonomba. Egy francia lány fogadott be, este elmentünk egy kávézóba ahol kiállították a képeit, majd később a barátai átjöttek vacsorázni. Mindenki nagyon kedves volt és elláttak tanáccsal, mit nézzek meg a városban. Ekkor már biztos voltam, szerdán nem fogok elmenni, csak csütörtökön, hiszen egy nap nem elég mindenre. Csütörtökön nagy sétát tettem, Wat Phnom (csak körbesétáltam, így is lehetett látni sok mindent :), Nemzeti Múzeum, Királyi Palota, Ezüst Pagoda, folyópart és turista-információs központ. Az utóbbiban találtam ingyen térképet, aminem nagyon örültem – tudva, hogy a telefonomat nem fogják kilopni a kezemből. Mindent csak körbesétáltam, a palota nem volt nyitva, de később mások azt mondták, elég elsétálni mellette/előtte.
Ezután megnéztem a Kambodzsa-Vietnám barátság emlékművet, Norodom király szobrát, majd elmentem ebédelni a The Corn étterembe.
Az étteremben a tulajdonos intézett nekem buszjegyet Sihanoukville-be, majd ebéd után elkísért SIM kártyát venni. Megkérdeztem miért segít ennyit. Azt mondta ő is volt Európában, és neki is sokat segítettek, ezt szeretné viszonozni. Ezután elmentem a Toul Sleng múzeumba, hogy megismerkedjek az ország legsötétebb történelmével. Sajnos ez is az utazáshoz tartozik, és nagyon nehéz bármit is mondani a múzeum és a történetek után, biztos voltam benne, hogy másnap elmegyek a Choeung Ek Kivégzőközponthoz. Csütörtökön egy orosz utazóval összetalálkozva megnéztük az orosz piacot (elvileg azért orosz, mert a 80-as években sok orosz expat itt vásárolt), bár nem éreztem úgy, hogy bármit is szeretnék venni.
Ezután rendeltünk egy Passapp taxit (itteni über), és 6-7 dollárért elmentünk a Kivégzőközponthoz. A belépő 5 dollár volt, ebbe beletartozott az audio-guide is. Itt körülbelül 2-3 órát töltöttünk, a hallottakat még mindig nehezen tudtam feldolgozni.
Miután visszamentünk a városba, megnéztük a központi piacot (Central Market), majd hazamentem a táskáimért. Később egy francia hamburgerezőben vacsoráztam, beszéltem kicsit az otthoniakkal, informálva mindenkit, hogy a szigeten, ahová tartok, talán nem lesz internet. Éjfélkor értem az éjszakai piachoz, ahonnan indult a buszom. A buszra felszállva azonban valami gond adódott és az irodához küldtek. Ott azt mondták a jegyem nem jegy, nem érvényes, nem fogadják el. Gyorsan kellett dönteném, vagy itt maradok még egy estét és panaszkodok az étteremben ahol vettem a jegyem, vagy veszek egy újabb jegyet. A veszek egy újabb jegyet győzött. Írtam az étterem tulajdonosának, habár fél 1-kor nem válaszolt, ezután felszálltam a kriptába. Csak így hívom, mert egy fadeszka volt az ablaknál. Úgy éreztem magam, mint egy zárkában, bár több hely volt, mint egy vietnámi alvós buszon. felvettem a hátizsákom elölről, magamra kötöttem a kistáskát, betakartam magam, majd próbáltam aludni.
Az utak kátyúsok voltak nagyon, de csodával határos módon tudtam aludni, Körülbelül 7 után értünk Sihanoukville-be. Kerestem egy kávézót, ahol megreggeliztem. Közben az étterem tulajdonosa hívott, elnézést kért és biztosított róla, hogy visszakapom a pénzem. Nemsokkal később már mehettem is a buszállomásra, és visszaadták a pénzem. Végül ez is jól végződött. Jelenleg zuhog az eső és egy kávézóban ülök. Kicsit megfáztam, köhögök, így egy gyógyszertárban vettem valamilyen szirupot. Habár szörnyű idő van, én még mindig reménykedek, hogy a szigeten azért látok napsütést.
Kitartok a pozitív gondolkodás mellett, hiszek a vonzás törvényében és reménykedek. Hiszen a remény hal meg utoljára, nem igaz?
asUchange 