“Milyen szép lány!” – legalább ötször elmondták ezen a vasárnapon, ami azzal kezdődött, hogy egy borzasztó rázós buszút után megérkeztünk Bat Trangba – Hanoi kézműves falujába.
Az egyik diáklánnyal mentünk, olyan 9 után indultunk és körülbelül egy óra volt odaérni. A buszmegállótól még sétálnunk kellett, nagyon sütött a nap, mire a faluhoz értünk nagyon éhes lettem. Sajnos mindenhol utcai árusok voltak, és nem éreztem úgy hogy valahol a szabadban szeretnék ülni, ezért egy olyan étkezdét választottunk, ahol be lehet ülni. Ezen a napon is az eddigi kedvencem “Bun Cha” volt a menü, 30.000 dongért (347 Ft, 1,1 euró), valamennyivel drágábban árulták, mint ahol ezelőtt ettük közel a szállásunkhoz.
A piacon gyorsan átsétáltunk, mert vásárolni nem terveztem, de gyönyörűek voltak a kerámiák, amiket árultak. A nagyobbakat a nappalikba teszik, luxusszállodákban innen veszik az étkészletet, de lehetett kapni karkötőt is, vagy nyakláncot. Olyan hely is volt, ahol mindezt magunk is elkészíthetjük, sőt kerámia-edényt is készíthetünk ha van kedvünk. Az egyszerű indokom arra, hogy miért nem akartam készíteni semmit, vagy venni valami apróságot, mert ez az utazásom első állomása, nem tervezem agyonvásárolni magam, és ha vennék vagy készítenék valamit, nagy valószínűséggel eltörném mielőtt elérnék vele haza. A piac után elmentünk megnézni a falu kis szűk utcáit, ahol láttuk, hogyan is készítik a kerámiát. Megengedték, hogy bemenjünk ezekre a helyekre, megnéztem, hogyan öntik ki a formát. Érdekes volt. Nehéz munkának tűnik, de az emberek mégis mosolyogtak, illetve szívesen láttak engem a munkájuk közben, megkérdezték honnan jöttem és többször elmondták milyen fiatal vagyok. A buszmegállóhoz sétálva valószínűleg kis napszúrást kaptam, mert elég erősen sütött a nap és az ernyő, ami nálunk volt, nem tudott mindkettőnket teljes mértékben megvédeni. A buszmegálló elhagyatott volt, gyorsan sikerült egy képet készítenem, mert a buszra már szaladnunk kellett. A buszon a kellemes levegő miatt szépen elaludtam, majd a városban keltem már fel. Gyorsan jött a másik busz, körülbelül 20 perc alatt hazavitt minket, utána eldőltem az ágyban, mint a krumpliszsák. Nehéz volt összeszednem magamat öt óra körül, ráadásul otthonról szerettek volna velem beszélni, így többször is megmostam az arcom. Anyuval már másodjára beszéltem mióta itt vagyok, de apuval először – habár pár perc után elment, szerintem csak arra volt kíváncsi jól vagyok-e (bár ez a lényeg) és eszek-e rendesen. A vacsoránál kiderült, hogy nyolckor lesz az eligazítás az új diákokkal, és csak később fog kiderülni mikor tartok órákat. Nyolcig írtam, chat-eltem az otthoniakkal, aztán a meeting-en csak be kellett mutatkozni pár mondatban és ott lenni körülbelül 10 percig. Utána még elmentünk kávézni, beszélgettünk két tanárral, majd írtam ide a naplómba. 🙂
Az egyik tanár szerint vidéken sokkal jobb a kókuszos kávé, és az itteni (ebben a kávézóban kapható) a legrosszabb, amit vietnámi tartózkodása alatt – 2 hónap – fogyasztott. Ez nekem nagyon jó hír, mert ha ez lesz a legrosszabb kókuszos kávé, amit valaha ittam, akkor már boldog vagyok.
asUchange 
Nagyon érdekes és élvezetes írások. Néha megríkat, néha nevetésre késztet.
KedvelésKedvelik 1 személy