Honvágy vagy mi a csuda?

Évek óta külföldön élek, és néha éreztem honvágyat, de haza tudtam ugrani mindig a hétvégékre. Több mint tízezer kilométerre a kisfalumtól, a második hét után honvágy tört rám. Most nem tudok hazaugrani, és őszintén szólva nem is akarok. Már ha egy európaival beszélgetek, otthon érzem magam…Távol az otthonomtól, apró kapaszkodókat keresve: a szerb határtól Vietnám fővárosáig.

Az jut eszembe először, hogy anyukám megkérdezi: “Tudod-e mire vállalkozol kislányom?” – én nagy erőkkel bólogatok, legyintek, “Ugyan, évek óta külföldön élek”. Aztán amire a legkevésbé számítottam, egy beszélgetés hozza elő belőlem a honvágyat. Egy hete azt álmodtam, hogy az otthoni barátaimnak dicsekszem, mennyire boldog vagyok itt. És ez így is van, volt. Ami változott, az az, hogy egyszerűen túl sokan lettek körülöttem egy országból, és ez irigységet hozott ki belőlem. Irigy vagyok arra, hogy megértik egymást teljes mértékben, azonos kultúra, azonos viccek, szleng és anyanyelv. Én pedig alig várom, hogy valaki írjon, videó-telefonáljunk, vagy csak ne tűnjön annyira messzinek Európa. A hétvégén találkoztam egy lengyel sráccal, mintha az égből küldték volna: jókat nevettünk, volt közös témánk. Komolyan otthon éreztem magam vele. De sajnos a Homestay-ben ahol vagyok, már nem tudom kivel tudnék ilyen jókat beszélgetni. Azok az emberek, akikkel teljes mértékben jól éreztem magam, már elmentek, vagy rövid ideig voltak itt, vagy épp az én első hetem volt az ő utolsó hetük. Honvágyat hozott ki belőlem az elmúlt pár nap, és ezzel megleptem magam. Egyelőre nem tudom, hogyan is kezeljem, már ha ezt lehet, de csak mély levegőket veszek és várom, hogy az idő megoldja. Készülök az óráimra, és talán várok egy új tanárt, akivel lehetnek nagyszerű beszélgetéseim. Vagy lassan elkezdhetem tervezni a körutam Vietnámban – már ha tényleg el fogok indulni egyedül felfedezni Vietnámot. Valahogy a Homestay szeretete elmúlt, vagy alább hagyott, pedig még mindig tele vagyunk érdekes és vicces arcokkal. Valami hiányzik, csak még nem jöttem rá mi. Talán nem is kell rájönnöm, csak várni, és idővel elmúlik az érzés: vagy kiderül, mi hiányzott.

Azt mondják – elég sokan – hogy túl sokat agyalok. Ez sajnos igaz. Azért jöttem ide, hogy ebből kicsit “kinőjjek”, hogy próbáljak spontánabb lenni, hogy megnézzem magam új helyzetekben hogyan oldok meg problémákat. Kihívást kerestem, és megkaptam. Már csak a spontánabb részen kellene dolgoznom, illetve azon, hogy hagyjam megtörténni a dolgokat, ne agyaljak. Jelenleg a ma-holnap és a hétvége a fontos, nem az, hogy mi lesz utána. A honvágy elmúlik, mert eddig is minden alkalommal elmúlt. Ettől függetlenül furcsa érzés, és furcsa dolog, hogy egy európaival való beszélgetés jobb kedvre derít.  Talán meditálnom kellene. Van egy repjegyem Kambodzsába, talán majd ott. 🙂

Reklámok

Fedezd fel önmagad

Ebben a forgalomban valaki mögé felülni a motorra? SOHA! Vagy mégis? Két csoportot tanítani angolul, mikor azt sem tudom tudok-e? SOHA! Vagy mégis? Miért mondjuk, hogy soha, hisszük hogy valóban “soha”, vagy csak megnyugtatjuk magunkat, hogy nem kell feltétlenül? Én azért mondtam, hogy megnyugodjak, aztán mégis felültem a motorra…

Második hetem a világ másik végén, próbálom felfedezni a környezetem, de úgy érzem ez inkább egy utazás önmagam megismerésére. Nem hiszek eléggé önmagamban, aztán mégis meglepetést okozok magamnak és büszkén iszom esténként a Hanoi-i sört. Hétfőn reggel megkaptam a haladó csoportot tanítani, aminek nem örültem, hiszen úgy gondoltam magam is haladó vagyok. Később rájöttem, hogy mégsem annyira haladó mindenki, és nagyon kedvesek a diákok, csak lassabban kell beszélnem velük.  Azt gondoltam nem tudok megbirkózni egy haladó csoport tanításával, nem vagyok elég jó. Sajnos az életemben sokszor hallottam ezt és sokszor mondtam én is magamnak. Nem értem miért küldünk negatív energiát más emberek felé, de sajnos a családomtól is sokat hallottam ezt. A barátaim voltak, akik mindig hittek bennem és bíztattak, míg a szüleim azt sem értették, miért szeretnék továbbtanulni. Annak köszönhetően hogy nem nőttem ki soha a dackorszakomból, mindig meg akartam mutatni, hogy DEIGENIS elég jó vagyok, és ha mégsem vagyok az most, akkor az leszek. Elég jó vagyok-e az angol haladó csoportot tanítani? Nem tudom, azt gondoltam, gondolom, hogy nem, de hétfőn ebéd után fogtam a laptopom, jegyzetet és az egyik osztályteremben próbáltam készülni az órámra. Sajnos az internet nem működött – ilyen esetekben azt mondom “Challenge  accepted”, vagyis elfogadom a kihívást , tehát megküzdök az akadállyal – és elmentem a közeli kávézóba. Hétfőn és kedden is játékokkal készültem, felkészültem alaposan a témával, amit a könyvből kellett tanítani és leadtam az órát. Szerdán már rutinosan készültem az órámra, amikor odajött hozzám a tanár asszisztens és megkért, hogy tanítsam a középhaladó csoportot is a héten. Ez elég hirtelen ért, és nem örültem teljesen, mert a haladó órára készülés is rengeteg időmbe telt, de szerettem volna kedves lenni, ezért elvállaltam. Újabb kihívás. Hétfőn még arról volt szó, nem taníthatok kezdő és középhaladó csoportot, mert nem anyanyelvi szinten beszélem az angolt. Minden megváltozott, mert az amerikai srác, aki vitte a középhaladó csoportot, fapofával, kedvetlenül oktatott és nem szerették a diákok. Ekkor jöttem a képbe én. Szerdán délután így a kávézóban készültem az órára, úgy éreztem elvesztem.  Az órák végül egész jól sikerültek, de utána nagyon fáradt voltam (leginkább az agyam :)) ezért elmentünk két másik tanárral inni egy sört. Ezen az estén érkezett egy új tanár, ekkor már láttam a fényt az alagút végén, ő lesz a középhaladó csoport tanára. Másnap megkértek, mutassam meg neki, hogyan kell tanítani. Az érkezett srác angol tanárnak tanul, egyetemista, nyári szünete van, gondoltam miért tanítsam? Biztosan jobban tud angolul és biztosan jobban tanít. De elgondolkoztam, hogy ennyire szeretnek a diákok? Csütörtökön nem sikerült túl jól a haladó csoporttal az órám, mert prezentálniuk kellett és nem úgy készültek rá, ahogy kellett volna. Csütörtök este már nagyon nem örültem a két órának, a felkészülés is hosszú volt, de az egész rontotta az óráim minőségét. Nem voltam büszke magamra. Nem készültem eléggé… Pénteken ebéd után fogtam a papírokat, könyveket, laptopot, jegyzetet, elmentem a közeli kávézóba, leültem, koncentráltam, kértem egy erős kávét. Meg tudom csinálni. Részletes óratervet írtam mindkét órámra, játékokkal. Két órán át készültem, nem volt egyszerű, de összeraktam és leadtam az órákat. Úgy érzem, jól is sikerültek, és tudtam volna többet is készülni, de így is visszaszereztem a haladó csoportom szeretetét, középhaladó csoportot pedig nem én viszem a következő héttől. Megcsináltam.

És hogy mi történt a motorral? Csütörtökön reggel eldöntöttük az egyik tanárral, hogy elmegyünk jógára, felkeltem, elkészültem, majd elkezdte kitolni a motort… -“Motorral megyünk?”- kérdeztem, és ő csak azt válaszolta persze. Fogtam egy bukósisakot, és mély lélegzetvételek közepette felültem a motorra. -“Te leszel a GPS, nem tudom az utat” – mondta, és beírtuk a telefonomba a címet. Tehát vietnámi első motorozásom alatt egyik kezemben szorosan tartottam a telefonom és navigáltam a “sofőrt”, másik kezemmel fogtam Jenna-t, és szó szerint hozzátapadtam. Nem mondom, hogy nem féltem, de igen!  Elnézést kértem százszor amiért annyira “ráragadtam”, de ő csak mosolygott. Egyben visszaértünk a Homestay-be és ezt legalább kétszer megköszöntem neki. Aztán magamban mosolyogtam. Megcsináltam.

Félelmeink

Amikor felszállt a gép Bangkokban nagyon nagy volt a turbulencia, és rázkódott a gép. Akkor arra gondoltam: Kinek az ötlete volt ez? Ki találta ki, hogy idejöjjek?

Én.

Én nem szeretném, hogy a félelmeim miatt ne éljek át dolgokat, elszalasszak lehetőségeket, kihagyjak élményeket …

Még otthon voltam a szüleimnél, amikor szállt felém egy dongó én pedig úgy megijedtem, hogy majdnem kiugrott a szívem. Apukám mellettem sétált, rám nézett és csak annyit mondott: “Jövőhéten Ázsiába mész kislányom”.

Félek a magasban, félek a meredek lépcsőktől, félek az idegenektől. Angkor Wat-nál Kambodzsában négykézláb mentem le a lépcsőkön. Akkor arra gondoltam, milyen hasznos volt a sok rák és pókjárás az általánosban a tesiórán. Idővel megismertem vakmerő embereket, utazókat, barátokat, akik élménybeszámolóit mindig tátott szájjal hallgattam. Két hónap Latin-Amerika, repülőből kiugrás, bungee-jumping… Irigykedtem, hogy micsoda élményeik vannak, csodálattal néztem rájuk, hogy milyen bátrak. Aztán rájöttem, hogy bennem is van bátorság, mert van annyi akaraterőm, hogy belevágjak ismeretlen dolgokba, jelenleg pedig Ázsiában utazom egyedül! Az egész pontosan tíz éve kezdődött, amikor elköltöztem egy másik országba, de igazából az emberekkel való kapcsolatteremtés sosem okozott gondot. Belevágtam az ismeretlenbe, bár akkor ez nem tűnt nagyon nagy merészségnek.  Voltam már parasailing-en, paragliding-on, mindkettő csodálatos élmény volt de a repülőből kiugrás még várat magára, még mindig felkészülök. A komfort zónám a munkám volt, ebből egy évben kétszer kiléptem. Aztán felmondtam a munkahelyemen és Ázsiába mentem. Akkor még nem is tudtam mennyi őrültségre leszek képes. Bölényegeltem, vízesésbe ugrottam, szikláról leugrottam, hajóról tengerbe. Mindig könnyebb a kényelmes, egyszerűbb utat választani, de én azért szeretnék felfedezni új dolgokat, hogy ne maradjak le semmiről. Félek a repüléstől, de ha nem ülnék fel a repülőre, nem jutnék el más országokba, más kultúrákba. Nagyon féltem akkor is, amikor az éjszakai repülőjáraton felébredtem, a turbulencia miatt rázkódott agép és kinéztem az ablakon. Semmit sem láttam, csak a felhőket alattam, és megijedtem: A magasban vagyok… De ugyanebben a pillanatban megláttam a csillagos eget és elmosolyodtam: Igen, a magasban vagyok és ilyen csodálatos égboltot láthatok. Mikor még autóban ültem Budapest felé, a rádióban arról volt szó, hogy az érettségizők nagyon stresszelhetnek, ezért alkalmazzák a 4-2-es légzési technikát (4 másodperc belégzés, 2 benntartás, 4 kilégzés, 2 másodperc szünet) – nos, büszkeséggel jelenthetem, hogy azóta is ezt gyakorlom, a Budapest-Moszkva gép felszállásakor, a Moszkva-Hanoi gép felszállásakor,  minden turbulencia miatti rázkódásnál… így azt is mondhatom, ezt pont hallanom kellett azon a reggelen. Amiben biztos vagyok még, hogy nyitott szemmel és füllel kell járni, és hinni abban, hogy bizonyos üzenetek nekünk szólnak. Miközben négykézláb másztam le a templomok meredek lépcsőjén Siem Reap-ban, hallottam egy idegenvezetőt, aki épp azt mutatta a turistáknak, melyik oldalon szélesebbek a lépcsők. Ránéztem a barátaimra és már mondtam is, hogy na akkorőket most követjük. Persze aztán az idegenvezető azt is részletezte, hogy egy esős napon hogyan csúszott itt meg egy japán lány és puff-puff-puff.  Az egyik barátom akivel akkor utaztam rámnézett mosoloygva, és csak annyit mondott: Ezt is hallanod kellett. Kicsit lassabban, mint mások, de lementem én is. Nekem csak több idő kell ezekhez a dolgokhoz. Bangkokban felmentünk a legmagasabb épület tetejére. Az én ötletem volt, meggyőztem az utitársaimat is. Aztán megvettük a jegyet és vártuk a liftet. Néhány perc után ránéztem a lift ajtóra, ahol ez állt: A világ legmagasabb átlátszó liftje. Az egyik utitársam vállát fogva háttal a kilátásnak mertem felmenni, de aztán megfordultam. Nekem csak több idő kellett a megszokáshoz. A forgó tetőteraszhoz is.

Féltem, de ha nem mentem volna fel, azt egy életre megbántam volna.

 

 

Azért ismertem meg annyi vakmerő embert, hogy a történetükre gondolva energiát merítsek a saját életemhez. Azért, hogy átutazzam Vietnámot. Ha pedig már az okokról van szó: Azért kaptam egy könyvet a világ körbeutazásáról karácsonyra, hogy ihletet kapjak a saját utazásomhoz. Ismertem már a workaway-t, de csak 1-2 hetes kirándulás volt a fejemben, a könyvvel világossá vált, hogy minden lehetséges, lehetséges utazni és közben kevés pénzt költeni.

Mert természetesen amitől félek még, hogy elfogy a pénzem útközben (eddig még nem történt meg mert sokszor hetekig alig költöttem: Élet pénzköltés nélkül – 4. hét Vietnámban , 2 hét a kambodzsai paradicsomban 5070Ft-ból ). Aztán rájövök, hogy mennyi lehetőség áll előttem, hogy nyitott lettem annyi dologra. Mert a diplomám nem korlátoz le arra, hogy csak irodában dolgozhatok. Hiszen én döntöm el, mit szeretnék dolgozni. Motiváltam és inspiráltam a diákokat Vietnámban, arra, hogy jobbátegyék az életüket és tanuljanak. Miközben az irodában nem éreztem sosem ilyet. Ezt az érzést, hogy megváltoztatok egy életet. És mindezt kihagytam volna azért, mert félek a magasban?

Megéri. Megérte félni a repülőn, félni mindentől az úton, mert tudom, hogy amit csinálok és amiért elkezdtem utazni, annak van értelme.

Nem érzem magam sem kevesebbnek, sem gyengébbnek mert félek.

Féltem amikor felültem a bölényre és elindult. Már akkor féltem, amikor autóba ültem Szegeden és a reptérre tartottunk. Féltem, amikor a lépcsőkön felmásztam.

“Biztosan fel akarsz jönni a tetejére?” – kérdezte az egyik utirásam. Makacsul csak annyit válaszoltam: “Már csak azért is mert ezt kérdezted. Négykézláb másztam fel a lépcsőkön, és egyáltalán nem érdekelt, hogy néznek.

Változtatni akartam és átélni a félelmet. Megtenni dolgokat, amiket úgy gondoltam, sosem fogok. Csodálattal gondolni arra a pillanatra, amikor átérek a túloldalra, amikor megtettem, vagy elfogadtam, hogy megteszem. A pillanat, amikor megteszem, és a pillanat, amikor rájövök, hogy megtettem. A bátorság, ami félelem is egyben. A túloldal, ami azt jelenti, hogy megtettem. Az első lélegzetvétel amikor feljöttem a víz alól, miután a vízesésbe ugrottam. Egy apró mosoly. A mosoly a túloldalon, amikor már a félelem elmúlt és büszkeséggé változott. Sosem felejtem el, ezek a pillanatok velem maradnak örökre és senki nem veszi el őket.

Tudok így élni, a félelmeimmel és nem bánom, hogy sokan ezt nem értik. Mert sokan minden félelem nélkül tesznek dolgokat, vakmerően. Én csak lassabban, botladozva (“nekidőlve” a rizsfőzőnek), a szarkasztikus humorommal, arra biztatva másokat, hogy ezek az élmények lesznek életed legszebbjei.

Tedd jobbá valaki életét!

Mindig lesznek akik visszahúznak

Utazás egyedül?

“Egyedül? Hár megőrültél?”
– sosem voltam egyedül egy utamon sem, csak ha magam akartam úgy

Sokaknak teljesen elképzelhetetlen, hogy egyedül utazzanak, és ezt a témát már valószínűleg több oldalon és cikkben körüljárták, szeretném azonban elmondani az én véleményemet is. Miért utazz egyedül?Nem tartom magam világutazónak, mert olyan sok országban nem voltam, de mégis minden idegen országban egyedül töltött nappal közelebb kerültem önmagam megismeréséhez. Ténynek tartom például, hogy sok fóbiám van, félek a magasságtól, pókoktól, lépcsőzéstől, repüléstől…és még sorolhatnám. Az egyedüli utazás alatt a határaim feszegetem, jobban megismerem magam, megszeretem azt, aki vagyok és magamban mosolygok. Manapság már nem lehet kifogás, hogy egyedül érezd magad, hiszen az internet segítségével gyorsan találhatsz más utazókat az adott helyen, illetve a családoddal is bármikor folytathatsz videóbeszélgetést. Minden helyen fontosnak tartom a helyiekkel való barátkozást, ezt már az utazás előtt lehet intézni például a fenti linken található couchsurfing segítségével. Ha egy ismerősöddel utazol, problémaként merülhet fel a program (mit nézzünk meg, hova menjünk) vagy akár a fáradtság (egyikőtök elfárad, másik még sétálna). Ha egyedül utazol több barátot ismerhetsz meg. Eddig tapasztalatom, hogy több ember utazik egyedül, mint gondolnánk. Ahol vagyok Homestay-ben Hanoi-ben, minden tanár egyedül utazik, és száll meg pár hétre itt ebben a mikroközösségben. Nem is találhattam volna jobb helyet a kultúra megismerésére, mint ez az “iskola”, ahol a diákokkal együtt élve azonnal összebarátkozhattam helyiekkel. Már teljes tervet készítettem arról, mit fogok megnézni az országban, ezt is az ő segítségükkel, mindenre készségesen válaszolnak, segítenek, mosolyognak. Örülök, hogy egyedül jöttem, mert máris rengeteg új barátom lett: más tanárok és a helyi diákok. Ha pedig szeretnél a “jég hátán is megélni”, mindenképpen ki kell próbálnod, milyen egyedül utazni. Persze van különbség, hogy Barcelonában vagy Hanoiban utazom egyedül, de a lényeg ugyanaz: Tudok-e gyorsan reagálni problémákra, illetve hogyan reagálok új helyzetekre? Barcelonában el kellett mennem a kórházba antibiotikumért, 2 órámba telt várakozással, kórház megtalálásával, mindennel együtt, de gyorsan megoldást találtam és szereztem receptet hozzá. Hanoiban egyelőre a kisebb problémákat oldom, mint a fásli beszerzése (nekimentem a rizsfőzőnek – erről a napról külön poszt szól), hogy fertőtlenítve a kisebb égési sebem, ne legyen nagyobb gond.

Visszatérve arra, hogy miért utazzunk egyedül…miért ne? Szeretnénk sok barátot szerezni, illetve felfedezni új helyeket, de nincs kivel? Ne várjunk a csodára és induljunk el!