asUchange

Miért pont Prága?

– Volt már valaha Prágában?

– Nem még, de ha felvesznek leszek… 😉

2014-es állásinterjú

Szerdán államvizsgáztam, vasárnap pedig már költöztem is Prágába….

Nem titok, hogy megkaptam az állást, és majdnem négy évet éltem ebben a gyönyörű városban 2014 és 2018 között (mielőtt elkezdtem a világ másik végén önkénteskedni – Így kezdődött minden….) A főtér olyan, mint egy mese helyszíne, az ízek hasonlóak az otthoniakhoz, a sör olcsó. Nézzük, milyen okokat tudok még felsorolni arra, hogy miért töltsön itt mindenki legalább egy hosszú hétvégét.

Közel van.

Nincs kifogás annak sem, aki nem szeret repülni, hiszen vonattal, busszal és autóval is könnyen megközelíthető. Fapados járatok is vannak Budapest-Prága között, de ha utolsó pillanatban döntenénk, akkor a busz vagy a vonat mindig jó megoldás lehet. Az árak nem változnak sokat, sokszor vettem másnapra jegyet és a vonat (www.elvira.hu) majdnem mindig 19 euró (6170Ft) – ha nem, akkor lehet még 29 euró – , a busz (www.regiojet.cz) pedig 400-600 (kb 5-7 ezer Ft) korona körül mozog/út. Az út hossza körülbelül 6,5-7 óra, azért választom többször a vonatot, mert több helyem van mozogni, és sokszor a busz nem állt meg szünetre. A busz Kelenföldről vagy Ferihegyről indul, a vonat pedig a belvárosból a Nyugatiból. Prágában a busz és a vonatállomás is a belvároshoz közel található, így ebből a szempontból mindegy, hogy hova érkezünk. A reptérről busszal és metróval juthatunk el a belvárosba. A 119-es busz visz el Nadrazi Veleslavin-ig, ahonnan a zöld, A metróvonalon jutunk be a belvárosba.

Szállás?

Azok, akik megtehetik, nyugodtan nézzenek szét a booking-on. Itt lehet találni olcsóbb-drágább szállást, hostel-t vagy hotel-t is. Ugyanígy lehet szétnézni az airbnb-n is, ha egész lakást szeretnénk kivenni. Azok, akik olcsóbb megoldásra vágynak, nyugodtan nézzenek szét a couchsurfing-en. Az itteni közösség elég aktív, az applikáción található Hangouts segítségével találkozhatunk más utazókkal is, programot szervezhetünk helyiekkel is, vagy csatlakozhatunk már kiakalakulóban lévő csoportokhoz. Vannak heti találkozók is (az állandó heti csütörtökönként van a Simply u Kravaty nevű helyen), ezekre is becsatlakozhatunk ha pont akkor vagyunk Prágában. Ezeket azért is ajánlom teljes szívvel, mert amikor kiköltöztem, mindig mentem ilyen találkozókra, itt ismertem meg az első barátaimat is, akik szintén expatok voltak, épp kiköltöztek Prágába és ők is így reméltek új barátokat szerezni. Azok, akik pedig akár két hetet, vagy többet is töltenének itt, kipróbálhatják a workaway-t, itt is vannak lehetőségek.

Na de mit csináljak Prágában?

A kedvenc útvonalam egy séta a Nemzeti Múzeum-tól az Óváros téren és Károly hídon át a Kampa szigetre egy jó kávéért és pácolt sajtért. Rengeteg helyet lehet megnézni a városban, és természetesen kell néhány óra a vár körüli rész körbesétálására is, ha azonban két napra megyünk, akkor a legfontosabb az óváros és a vár. Jegyre nincs szükség, ha pár órát gond nélkül le tudunk sétálni. Kényelmes cipő kell, mert nem túl kellemes egész nap a macskaköveken sétálni. Ha nem szeretnénk sokat költeni, a séta előtt érdemes bemenni egy Albert/Billa szupermarketbe, és venni vizet, ennivalót, a belvárosban ugyanis minden étterem turista árakkal működik. Míg a boltban 100 koronából (1275 Ft) már veszünk egy napra elegendő dolgot, addig az étteremben 150 korona (1912 Ft) alatt nem találunk főételt. A városban sok kis vietnámi potraviny (kisbolt) található, de itt az árak sokkal magasabbak, mint egy szupermarketben. Ha tehát mindennel megvagyunk, elmehetünk a Nemzeti Múzeumhoz (Metrómegálló Museum). Piros metróval jövünk ide, az a C metró. Minden metrón van metrótérkép, három metróvonal van, egyértelműen leolvashatjuk ha másik metróvonalról átszállással kell idejutnunk. Ha megnéztük a sok kimondhatatlan nevű megállót, rájöttünk, hogy van egy Hurka nevű megálló, ezen jót mosolyogtunk, majd megtaláltuk, hogyan jutunk el a Múzeumhoz, máris legyűrtük az első kihívást.

Innen végigsétálhatunk a Vencel téren kisutcákon át teljesen egyenesen az Óvárosi térre.

Itt rengeteg képet készíthetünk a gótikus, reneszánsz és barokk épületekről, megnézhetjük a városháza XV. századi csillagászati óráját – az épület oldalánál taláható a turista információs központ, itt lehet kapni ingyen térképet -, a gótikus Tyn székesegyházat és a Szent-Miklós templomot. A tér közepén Husz János református cseh pap szobra áll, aki a husztizmus alapítója volt.

Innen ha a táblákat és a tömegeket követjük a Károly híd felé, nem lehet gond (de ekkorra már biztosan rendelkezünk egy térképpel is :)). A Károly hídon át balra lefordulva jutunk el a Kampa szigetre, ahol mindenkivel aki meglátogatott Prágában, megettünk egy pácolt sajtot (nakládaný hermelín – 59kc körülbelül, ami 750 Ft – (azóta változhatott az ár)) itt (Mlynská kavárná). Pácolt camember sajtot más helyeken is ehetünk a cseh fővárosban, körülbelül 7-800 Ft körül mozog mindenhol és elég laktató (kenyérrel tálalják).

A kávézóból a folyóparton el lehet jutni a Táncoló házig is, ahol a bal oldali ház egy lány szoknyában, a jobb oldali pedig a fiú a rövid hajjal. Ez legjobban arról az oldalról látszik, ahol sétálunk a kávézótól, közelebbről ez talán fel sem tűnhet. Az időnktől is függ mit nézhetünk meg, szép kilátás nyílik a városra a Petrin toronyból is, bár néha elég hosszú sor áll előtte. Amikor fent voltam 80kc (kb 1000Ft) volt a belépő és 80kc a lift (gyalog is fel lehet menni, ha szeretünk/tudunk lépcsőzni annyit).

Innen el tudunk sétálni a várhoz is (Károly hídtól is fel tudunk sétálni a várig – vagy villamossal is felmehetünk, ha nem szeretnénk felgyalogolni, 24kc egy félórás jegy, ami körülbelül 300Ft), ezt semmiképp ne hagyjuk ki. Ha több napra megyünk, vehetünk jegyet az itteni múzeumokba, templomokba is, ha szűkösebb az időnk, elég körbegyalogolni.

A városnézésen kívül meg kell kóstolnunk a helyi söröket. Zizkov városrészben rengeteg sörözőt találhatunk, ahol 25kc-ért (300Ft) már kaphatunk egy korsó sört. Ha nem szeretnénk ilyen messzire menni, a belvárosban is találhatunk éttermeket, kocsmákat, ízlésünktől függően, illetve a Beer Museum-ba is bemehetünk, ha többféle helyi sört szeretnénk végigpróbálni. Jobb időben lemehetünk a folyópartra, akár Naplavka részre is, ahol sokszor élő zene is van. A városban rengeteg park is található, ajánlom a Letna parkot, vagy Riegrovy Sady-t, Grebovka-t, ide is kiülhetünk, ha ahhoz van kedvünk. Természetesen minden idő függő, ahhoz mérten tudjuk eldönteni mit is szeretnénk csinálni.

Gyönyörű város egy hétvégére, egy hétre, vagy akár itt lakni is.

Közel van Magyarországhoz, régen a fővárosunk is volt, különleges hangulattal rendelkezik, ezért mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy már foglalja is a jegyét 🙂

Közel négy év távlatából a világ egyik legszebb városát látom Prágában. Azt a helyet, ahol megtanultam táncolni, táncot tanítani, vezetni, ott kezdtem a karrierem és ismertem meg rengeteg értékes embert, akik a legjobb barátaim lettek. Itt ismertem meg azokat az embereket, akiktől inspirációt, motivációt és a pozitív gondolkodás alapjait elsajátítottam. Azokat az embereket, akik minden helyzetben megnyugtattak, megosztották velem az élettörténetüket, biztattak arra, hogy minél több új kalandba vágjak bele. Arra tanítottak, hogy sose adjam fel, hogy legalább próbáljam meg, mert ha már meg sem próbáltam volna, sosem tudtam volna meg, hogy sikerülhet-e. A kudarcok után a folytatásra biztattak, és hiába kezdtem el úgy táncolni, hogy letapostam a táncpartnerem lábát, fordulásnál könyökkel sajnos, de orrba vágtam az illetőt, – ők azt mondták ne adjam fel. Hittem nekik, amikor azt mondták, hogy ők is így kezdték, és néhány hónap után több önbizalommal indultam az órára. Három évvel később ugyanebben az iskolában én is elkezdtem tanítani. Ráébredtem. Ráébredtem arra, hogy így boldogabb voltam, mert amikor én álltam ott középen és tanítottam, ránéztem a diákokra és önmagamat láttam. Tudtam, hogy ők is fejlődni fognak, és meg tudnak tanulni táncolni, ha igazán akarnak. Úgy ahogyan például egy idegen nyelvet is elsajátíthatunk, ha igazán akarjuk. Mert hiszek abban, hogy mindent el tudunk érni az életben, ha azt igazán akarjuk.

Na de hogy kerültem Kambodzsából Prágába?

A következő posztomban erről is írok majd!

2 hét a kambodzsai paradicsomban 5070Ft-ból

önkénteskedés a világ másik felén

Életem legfélelmetesebb hajóútja viharban.
Életem legnehezebb éjszakái a dzsungelben.
A legszebb tengerpart, amit valaha láttam.

Habár nem ilyen önkéntes lehetőséget kerestem a Homestay után, továbbra is az maradt, hogy megismerjek másokat, tanuljak tőlük, felfedezzek, megosszak, motiváljak, …

Az önkénteseket legalább egy hónapra fogadták csak ezen a helyen, de mivel esős évszak volt, kivételesen lehetett két hetet maradni. Leginkább az étteremben és a bárban segítettem, bár naponta szedtük a műanyag-hulladékot is a tengerpartról. Az első pár napban komolyan gondolkoztam azon, hogy visszamegyek a szárazföldre, mert nem birom itt ki ezt a két hetet. Nem tudtam mit jelent az, hogy esős évszak, bár azt sem tudtam, mit jelent az, hogy száraz évszak. Az első kérdésem talán az lehetett, mikor kezdődik a száraz évszak, mert én addig itt maradok. Na de miért? A sár miatt, az eső miatt, a páratartalom miatt, stb.

Kezdem az első nappal: Sihanoukville tengerpartja egy lerombolt városhoz hasonlított, esett az eső, a tenger sáros volt, a stég amin vártuk a hajót, konkrétan mozgott. Volt is rajta pár repedés. Az idő borzasztó volt, csak azon gondolkodtam, hogyan lehetett olyan szép az a sziget a képeken? Aztán megérkezett a gyors komp, a “taxink”, amibe úgy kellett beszállnunk, hogy közben fel-le mozgott, és volt aki bizony arccal borult be a hajóba. Mikor én voltam soron, alig mertem megtenni azt a kis lépést, annyira mozgott a hajó, hogy nem tudtam mikor is kell lépjek, vagy inkább ugorjak?

Készítettem egy mosolygós szelfit. Ezt elküldtem az otthoniaknak: “Lám, már úton vagyok a szigetre. Minden szuper!”

Öt percet sem lehettünk úton, küldtem egy üzenetet a tesóimnak:

“Ezt nem bírom.” – egy félig síró én, egy “jajj” arckifejezés, és a gondolat, hogy szeptemberben lagzira kell mennem! Muszály túléljem.

“Mit?” – jött a kérdés otthonról, aztán sokáig nem tudtam elérni a telefonom, küldtek még egy kérdőjelet, mert nem válaszoltam.

Nos, a hullámok nagyon nagyok voltak, a hajó konkrétan repült, aztán zuhant, fel-le dobott minket a tenger, sokszor jobbra-balra manővereztünk, vizesek lettünk (legalábbis én, mert ugye az ablak mellé kellett ülnöm nagy lelkesen), minden külföldi felvette a mentőmellényt, erősen kapaszkodtunk. Az első sorban volt egy helyi, aki majdnem leesett az ülésről, de aludt. Neki ezek a hullámok kellemes ringatásként hatottak, az út végéig fel sem kelt. Volt egy másik helyi utas, aki a hajó elején ugrándozott, annyira élvezte hogy a hullámok dobálják a hajót.

Sok mély lélegzet és ez a gondolat, hogy szeptemberben egy lagzin kell lennem, segített át a másfél órás úton, amit majdnem megdupláztam. Amikor beszálltam a hajóba, azt mondták Prek Svay a harmadik megálló (idáig kellett mennem), de a második volt.

Aztán amikor elindultunk vissza a szürke tenger felé a második megálló után, elgondolkodtam. Lesz harmadik megálló? Szaladtam a kapitányhoz, hogy ez volt Prek Svay? Ekkor jót nevetett, visszafordult és kitettek a kis faluban.

Sütött a nap, nyugodt volt a tenger. Megérkeztem. Ez a paradicsom.

De amint visszanéztem, láttam a háborgó hullámokat, a viharos eget, és kirázott a hideg. Végre túl vagyok ezen is – gondoltam. Persze nem volt még vége a napnak. Várt még rám egy érdekes motorút is. Öt vendéggel érkeztem, először őket vitték el motoron, nekem várnom kellett. Bementem az ottani resortba, kértem egy sört és töltőre tettem a telefonomat.

Egy negyven kilós fiatal helyi srác jött értem a motoron, feltette a nagy hátizsákom, a kis hátizsákot, és még egy gurulós bőröndöt is szeretett volna vinni (az egyik vendégé volt). Itt egy kicsit megijedtem, hiszen már a motoron nem volt hova üljek. Meggyőztem a motorost, hogy azt hagyjuk hátra, hiszen azzal már nem lenne hova üljek a motoron. Sokáig próbált győzködni, hogy ne aggódjak, ő elbír ennyi csomagot meg engem is, de az ottani resort tulajdonosa segített őt meggyőzni, hogy majd visszajön a bőröndért.

Az esős évszak azt is jelentette, hogy mindenhol sár van, néhol a fele motor a sárban volt, sokszor megcsúsztunk, körülbelül kétszer csak leugrottam, hogy inkább sétálok, köszönöm, nekem ennyi elég is volt. Egyszer beragadtunk a sárba, és a motoros srác maga mondta, hogy most sétálnom kell. Mire az eco reszortba értem, százszor megbántam, hogy idejöttem. Persze ezt gondoltam akkor. Olyan messze kerültem a komfort zónámtól, mint eddig még soha. Mások azt mesélték, hogy a gyors komp három órán át tekergett a tengeren, akkora hullámok voltak, hogy nem is gondolták, hogy eljutnak a szigetre. Ehhez képest én a másfél óra után úgy éreztem kiugrik a szívem. Volt a reszortban egy idős kínai hölgy is, megkérdeztem a többi önkéntest, hogy a néni is a motorral jött? Ők pedig csak bólogattak.

Este volt mire ideértem, megmutatták a bungalóm, amit az első három napban csak nehezen találtam meg. A telefonommal világítottam, hogy megtaláljam az utat a dzsungelben, mert a bungalóig nem volt világítás (igazából csak a házaknál volt, sehol máshol). Félelmetes volt a vaksötétben hazabotorkálni az első napokban, de ehhez is hozzá lehetett szokni.

Az igazi paradicsom. A hangyákkal, a gekkókkal, a kígyóval, pókokkal, de igen ez volt az. A hely, ahova mindig is el akartam jutni. Nehéz volt azonban teljesen átérezni ezt a dolgot az elején. Az első napokban sok nehézséggel találkoztam. Néhány ezek közül:

a sok szúnyog, ami minden “zuhany” után meg akart enni
a hideg esővíz, amiben “fürödtünk”
a békák, amik a “fürdővizünkben úszkáltak”
A tenger hangja, ami miatt minden hajnalban pisilnem kellett (legalább egyszer, de volt, hogy háromszor)
a hangos dzsungel, ami miatt minden éjszaka félve indultam a “mosdóba”
a magas páratartalom, amitől minden ruhám vizes volt, hajat mostam, de a hajam nem száradt meg három napig
a kislábujjamnál begyulladt a bőr, mert nem tudott rendesen megszáradni (ezt a betegséget az itteniek “Paul”-nak becézték)

Miért teszem “” közé a fürdés, és zuhanyzás szót? Mert folyó vizünk nem volt. Ez egy eco-reszort volt, ami azt jelentette, hogy napkollektor gyűjtötte az energiát, hogy tölthessük a telefonunkat, hogy éjszaka legalább a bungalónkban legyen világitás. Egy – nevezzük kádnak – kádszerű gyűjtőben volt az esővíz, amelyben volt egy műanyag nyeles edény, amivel mertük a vizet és magunkra öntöttük. Az egyik este megosztottak velem egy fontos tippet: mielőtt magamra merem a vizet, kicsit mozgassam jobbra-balra a merítő edényt, és akkor a békák elmennek, ha ekkor a kád aljából merem a vizet, az tiszta lesz. Ennyi.

Előjött az az énem, akit nem szeretek, sőt, próbálok jobb lenni nála. Panaszkodtam magamban, miközben a legszebb helyre kerültem, ahol valaha is voltam és talán ahova valaha is eljutok. Már többször említettem az oldalamon a workaway-t, ezen keresztül jutottam el ide is. A napi öt óra munkáért cserébe szállást és napi háromszori étkezést biztosítottak. A szigeten már évek óta vannak önkéntesek, bár a minimum maradási idő egy hónap szokott lenni. Nálam is így volt, de mivel haza kellett mennem, így csak két hét szabadidőm maradt. Szerencsém volt, hogy mehettem. Általában az önkéntesek a dorm-ban aludnak, az egy teljesen nyitott bungaló 12 ággyal. Nekem a saját bungaló nem áldásnak, hanem átoknak tűnt az elején. A hangok a dzsungelből túl közel voltak. A hangyák csíptek, a gekkóm egyszer leesett fentről és nagyot koppant az ágyam végénél. Miközben küldtem a képeket a barátnőimnek, arról áradoztak mennyire szeretnének ide eljutni. Aztán meséltem az állatokról, az igazi dzsungelről, és hirtelen mindenki kedve elment a kirándulástól.

Pedig ez a hely tényleg maga volt a paradicsom,

de ezt csak egy hét után értettem meg.

A kristálytiszta víz, a világító planktonok, a fehér homokos tengerpart, a pálmafák.

A harmadik napon csendesebb lett az óceán, így este kilenc után elmentünk megnézni a planktonokat. Kézenfogva az egyik önkéntessel, és egy kínai vendéggel a sötétben botorkálva mentünk a hullámok közé, hogy lássuk a világító planktonokat. Azon az estén körülbelül hármat láttam. Amikor másnap elmeséltem az ittenieknek, jót mosolyogtak: “Hármat?” – nem sok, de ez engem akkor is boldoggá tett. Körülbelül az ötödik napon kilenc után mentünk a vízbe, azt mondta az egyik tulajdonos, hogy a hold állása szerint ez a legjobb alkalom a plankton-nézésre. Az egyik önkéntessel – szintén kézenfogva – indultunk a hullámok közé (mivel vak sötétben mentünk, kézen fogva kevésbé volt félelmetes). Persze még aki szereti az olajat a tűzre tenni, az említett nekem valami cápát is – de már nem hallgatok az ilyen negatív mondatokra. Szóval azon az estén volt a legszebb a planktonnal telített óceán (legalábbis addig a napig). Ahogy mozgattuk a kezünket, vagy a lábunkat, a planktonok világítottak. Rengeteg volt, a sok kis zseblámpa egyszerre világított, ahogy a hullámok jöttek, és ahogy mi mozgattuk a vizet. Olyan volt, mintha mi is világítanánk. Ekkor megértettem azt is, miért mosolyogtak azon, hogy az előző napon hármat láttam. Ez egy olyan élmény, amit mindenkinek át kell élnie egyszer az életben.

Az elején hatan voltunk önkéntesek, négy lány és két fiú. Egyik nap elsétáltunk a közeli faluba, ahol szúnyogcsípésre krémet vettünk, illetve megnéztük a készülő vendégházat (a reszort, ahol önkénteskedtünk tervezett a sziget másik felén nyitni egy vendégházat is, közelebb a kikötőhöz). Néhány falusi gyerek odaszaladt hozzánk, és picsi-pacsiztunk velük.

Hihetetlenül örültek, én pedig annak örültem, hogy szebbé tettük a napjukat. Az út kihívás volt, a visszafele útra már nem is emlékszem annyira, mint az odafele útra. Bokáig sárban, térdig vízben, papuccsal a kezemben mentem. Azon nevettünk a lányokkal, hogy az első napon még kikerülöd, vagy próbálod kikerülni a tócsát, a sártengert, aztán a második napon már belelépsz. Azt is mondják, a sártól puhább lesz a bőr. Hát ez is hozzátartozott az esős évszakhoz. Nem tudtad mibe lépsz, nem tudtad hova lépsz, néha térdig elmerültél, néha megcsúsztál, a többiek pedig csak nevettek rajtad, vagy éppen segítettek kimászni a sárból…

Miután a három lány elment, minden megváltozott. Az első napon még szomorkodtam, mert egyedül maradtam a dzsungelben (önkéntesként, csak két francia volt még, de ők elszeparálódtak). Aztán a beérkező vendégek másmilyenek voltak. Vagy én változtam. Megtanultam a nyelvükön a Jó étvágyat – illetve Jó reggelt/Hogy vagy kifejezéseket, és ezzel személyesebbé tettem a találkozásainkat. Aztán egyik este nagyon unatkoztam az asztalomnál, ők pedig egymással beszélgettek. Megkérdeztem van-e kedvük kártyázni. És volt. Mindenki felállt az asztalától és odajött az én asztalomhoz kártyázni.

Velük újabb barátokra tettem szert. Elmentünk a nagy vízeséshez, és minden este együtt kártyáztunk. Már nem bántam, hogy nincs más lány önkéntes, nem éreztem úgy, hogy egyedül maradtam.

Az utolsó estémen ittam egy koktélt az egyik tulajdonossal. Azt mondtam neki, mennyire hirtelen változott meg a véleményem a helyről. Hogy hirtelen beleszerettem a dzsungelbe és a szigetbe. Azt mondta, ezért is kérik, hogy egy hónapot maradjunk. Mert egy hét arra kell, hogy megérkezzünk. Hogy megszokjuk a nekünk teljesen más világot, az állatokat, a hullámokat, a természetet. Én nem csak megszoktam, de beleszerettem. Az utolsó hetemen minden este fent volt a hold. Ez azt jelentette, hogy túl világos volt planktont nézni. A tulajdonosok azt mondták hajnali négykor kell menni. Rábeszéltem két olasz vendéget és két németet, hogy menjünk planktont nézni. Az a plankton-nézés volt a legszebb. Nem kellett a hullámokat mozgatni, ahogy beleléptem a tengerbe, fehér volt a lábam. Abban viszont biztos voltam, hogy egyedül nem mertem volna belemenni. Hajnali négykor hatalmas volt a part. A víz teljesen visszahúzódott. Koromsötét volt. Örültem, hogy volt aki felkelt négykor velem. És habár a macska miatt majdnem lett egy szív-infarktusunk – hajnali négykor békát kergetett a parton -, minden gond nélkül túléltük a plankton-nézést. Aztán másnap még egyszer mentem és elbúcsúztam tőlük. A vendégek a barátaim lettek, meglepődtek a sztorimon. Az első kérdésük az volt, hány éve dolgozom a szigeten. Miután megosztottam a történetemet, és elmondtam, hogy Bangkokba tartok, a két német vendég elmondta, hogy ők is. Tehát nem csak barátokat, de útitársakat is találtam a szigeten.

A két hét után pedig 18 dollárt kellett fizetnem, amit pár sörre költöttem, nutellás pitára és rántott banánra. Nélkülözhetetlen dolgokra. 🙂

Akikkel találkoztam, megosztották velem az álmukat. Mindenkinek kívánom, hogy teljesüljön. Nagyon hálás vagyok a Sorsnak, hogy ezekkel az emberekkel találkozhattam. Mert ők is megváltoztatták az életemet. A Khmer lányok (helyiek) a konyhában tanították nekem a nyelvet. Megtanították, hogyan készítsek pitát, vagy rántott banánt. Megtudtam, hogy buliznak. Egy évben egyszer valamikor szeptemberben. Egész évben ezt az egy bulit várják, és ez az egyedülálló lányok nagy estéje, nagy lehetősége a férj-találásra.

Én angolt tanítottam nekik. Tanultam pár francia szót a francia önkéntesektől, németül beszéltem a német tulajokkal, és már két nap után éreztem a fejlődést. Megtanultam kártyázni francia kártyával. Eddig csak a magyar kártyát ismertem. Ezek az emberek mind felfelé húztak, és ráébredtem, hogy egymás mágnesei vagyunk. Engem sokan inspirálnak, hogy jobb legyek, de mindeközben én is inspirálok másokat, hogy jobbak legyenek.

Sokkal többre vagyunk képesek, mint hinnénk. Hiszen, amit más ember el tud érni, meg tud csinálni, azt mi is meg tudjuk. Tudok tanulni nyelveket, és próbálok másokat arra biztatni, hogy tegyenek meg mindent az álmaikért.

Megérkezés Kambodzsába

A két hét szigeten töltött idő után: Siem Reap és Bangkok

Üdv Kambodzsában

Kedden délután indultam Phnom Penh-be, habár akkor még az utazásomon kívül semmi nem volt biztos. Nem volt hely önkénteskedésre, szállásom sem. Hétfőn még lecsót főztem a diákjaimnak Ho Chi Minh városban, kedden pedig a reptéren rámijesztettek: az sem biztos, hogy beengednek Kambodzsába.

Az utolsó napomon lecsót főztem 15 emberre, ez teljesen lefárasztott, így sok időm nem volt azon aggódni mit is csinálok majd Kambodzsában. Egy lány a couchsurfing-ről írt, hogy nála lehetek, de aztán a beszélgetés elnémult és már semmiben nem voltam biztos. A workaway oldalon úgy tűnt senki nem keres esős évszakban önkéntest, már-már kezdtem feladni az egészet. Aztán körülbelül ugyanakkor történt kedden, hogy a couchsurfing-es lány válaszolt, megírta, hogy a tuk-tuk sofőrje vár majd a reptéren, és 8 dollár lesz a fuvar. Nagyon megörültem, szállás kipipálva. Ekkor írtak az egyik szigetről is, hogy oda mehetek két hétre önkénteskedni. Az első dolog ami eszembe jutott, az a vonzás törvénye. Annyit fókuszáltam erre a két dologra, hogy bevonzottam. A másik, ami eszembe jutott, hogy néhány hónappal ezelőtt még idegeskedtem volna, hogy aznap reggel még nincs szállásom estére. Megbizonyosodok arról, hogy változom, és a pozitív hozzáállás sokat segít. Ugyanis mindig van B terv. Legrosszabb eset egy couchsurfer/olcsó hostel pár napra, arra is gondoltam, hogy egy hostelben felajánlom, hogy takarítok ha ott alhatok. De aztán nem kellett egyiket sem bevállalnom.

A bónuszpontokból vett Quatar repülőutam a legrövidebb út volt, amit el sem tudtam képzelni. Amikor felszálltunk lenyitottam az asztalkát, hogy kitöltsem a vízumpapírom, de már jöttek is a légiutaskísérők, hogy hajtsam fel, mert ereszkedünk és nemsokára leszállunk. Körülbelül 30 percet voltam a repülőn.

Ho Chi Minh city-ben a reptéren kérték a kifelé jegyem Kambodzsából, de ilyenem nem volt. Azt mondták, enélkül nem fogok kapni vízumot, és lehet majd vennem kell valami buszjegyet a reptéren. Mivel van egy repjegyem Bangkokból Budapestre, így ezt megmutattam, ezután úgy tűnt rendben leszek. Kambodzsában csak a vízumigénylő lapot és 30 dollárt kértek, senki nem kérdezte meg, van-e kifelé-jegyem. A reptérről kilépve a tuk-tuk sofőr már a nevemmel ellátott táblácskával mosolygott rám, ennél pozitívabban nem is indulhatott volna a kambodzsai utazásom. Életem első tuk-tuk-útja esőben történt, körülbelül húsz perc volt, de mindenre rácsodálkoztam. Aztán megérkeztem az átmeneti otthonomba. Egy francia lány fogadott be, este elmentünk egy kávézóba ahol kiállították a képeit, majd később a barátai átjöttek vacsorázni. Mindenki nagyon kedves volt és elláttak tanáccsal, mit nézzek meg a városban. Ekkor már biztos voltam, szerdán nem fogok elmenni, csak csütörtökön, hiszen egy nap nem elég mindenre. Csütörtökön nagy sétát tettem, Wat Phnom (csak körbesétáltam, így is lehetett látni sok mindent :), Nemzeti Múzeum, Királyi Palota, Ezüst Pagoda, folyópart és turista-információs központ. Az utóbbiban találtam ingyen térképet, aminem nagyon örültem – tudva, hogy a telefonomat nem fogják kilopni a kezemből. Mindent csak körbesétáltam, a palota nem volt nyitva, de később mások azt mondták, elég elsétálni mellette/előtte.

Ezután megnéztem a Kambodzsa-Vietnám barátság emlékművet, Norodom király szobrát, majd elmentem ebédelni a The Corn étterembe.

Az étteremben a tulajdonos intézett nekem buszjegyet Sihanoukville-be, majd ebéd után elkísért SIM kártyát venni. Megkérdeztem miért segít ennyit. Azt mondta ő is volt Európában, és neki is sokat segítettek, ezt szeretné viszonozni. Ezután elmentem a Toul Sleng múzeumba, hogy megismerkedjek az ország legsötétebb történelmével. Sajnos ez is az utazáshoz tartozik, és nagyon nehéz bármit is mondani a múzeum és a történetek után, biztos voltam benne, hogy másnap elmegyek a Choeung Ek Kivégzőközponthoz. Csütörtökön egy orosz utazóval összetalálkozva megnéztük az orosz piacot (elvileg azért orosz, mert a 80-as években sok orosz expat itt vásárolt), bár nem éreztem úgy, hogy bármit is szeretnék venni.

Ezután rendeltünk egy Passapp taxit (itteni über), és 6-7 dollárért elmentünk a Kivégzőközponthoz. A belépő 5 dollár volt, ebbe beletartozott az audio-guide is. Itt körülbelül 2-3 órát töltöttünk, a hallottakat még mindig nehezen tudtam feldolgozni.

Miután visszamentünk a városba, megnéztük a központi piacot (Central Market), majd hazamentem a táskáimért. Később egy francia hamburgerezőben vacsoráztam, beszéltem kicsit az otthoniakkal, informálva mindenkit, hogy a szigeten, ahová tartok, talán nem lesz internet. Éjfélkor értem az éjszakai piachoz, ahonnan indult a buszom. A buszra felszállva azonban valami gond adódott és az irodához küldtek. Ott azt mondták a jegyem nem jegy, nem érvényes, nem fogadják el. Gyorsan kellett dönteném, vagy itt maradok még egy estét és panaszkodok az étteremben ahol vettem a jegyem, vagy veszek egy újabb jegyet. A veszek egy újabb jegyet győzött. Írtam az étterem tulajdonosának, habár fél 1-kor nem válaszolt, ezután felszálltam a kriptába. Csak így hívom, mert egy fadeszka volt az ablaknál. Úgy éreztem magam, mint egy zárkában, bár több hely volt, mint egy vietnámi alvós buszon. felvettem a hátizsákom elölről, magamra kötöttem a kistáskát, betakartam magam, majd próbáltam aludni.

Az utak kátyúsok voltak nagyon, de csodával határos módon tudtam aludni, Körülbelül 7 után értünk Sihanoukville-be. Kerestem egy kávézót, ahol megreggeliztem. Közben az étterem tulajdonosa hívott, elnézést kért és biztosított róla, hogy visszakapom a pénzem. Nemsokkal később már mehettem is a buszállomásra, és visszaadták a pénzem. Végül ez is jól végződött. Jelenleg zuhog az eső és egy kávézóban ülök. Kicsit megfáztam, köhögök, így egy gyógyszertárban vettem valamilyen szirupot. Habár szörnyű idő van, én még mindig reménykedek, hogy a szigeten azért látok napsütést.

Kitartok a pozitív gondolkodás mellett, hiszek a vonzás törvényében és reménykedek. Hiszen a remény hal meg utoljára, nem igaz?

Minden, amit tudni szeretnél a Homestay-ről

Összesen tizenegy hetet töltöttem két vietnámi Homestay-ben: hat hetet Hanoi-ban és öt hetet Ho Chi Minh city-ben. Két hetet utaztam Hanoi-Saigon között hátizsákkal (a fenti kép életem legszebb naplementéje Phong Nha mellett), busszal és vonattal. Tudtam, hogy lesznek nehézségek, és nem is bánom, hogy voltak, mert mindezek ellenére maradtam és örülök, hogy erősebb voltam annál, minthogy lelépjek. Eddig azonban nem írtam sokat ezekről. Az alábbiakban összeszedtem a gondolataimat az egészről, a Homestay-ről, a kulturális csereprogramról, amelyben önkéntesként angolt tanítottam.

Mit is takar ez a kulturális csereprogram?

A Homestay lényege, hogy a külföldiek, akik folyékonyan beszélnek angolul, beköltöznek egy házba körülbelül 30 diákkal együtt, akik éjjel-nappal angolul beszélő környezetben tanulhatják a nyelvet. Az angolul beszélő külföldiek (továbbiakban tanárok) ingyenesen kapnak napi háromszori étkezést és szállást, ezért körülbelül három órát kell tanítani. A diákok körülbelül 4 millió dongot (171USD, 50.000HUF) fizetnek egy hónapra az órákért attól függetlenül, hogy valaki beköltözik-e, vagy csak otthonról jár be az órákra. Mivel az itteni iskolarendszerben a nyelvtanárok leginkább írást és nyelvtant tanítanak, a diákok nem sokszor gyakorolják az élő beszédet, ezt a Homestay-ben minden nap megtehetik. Sok diákkal találkoztam, akik nagy spórolás után engedhettek meg maguknak egy hónapot a Homestayben. A havidíj majdnem eléri az átlag havi fizetést, így sok diáknak problémát jelent, hogy több hónapot maradjon a Homestay-ben. A tanárok akkor jönnek és mennek, amikor akarnak, természetesen erről informálni kell a szervezőket, mert több Homestay is lehet, ahol épp nincs hely. Lehet maradni egy hetet, vagy akár több hónapot is. Ha valaki szeretné felvenni a kapcsolatot a szervezőkkel (miután elolvasta a teljes posztomat :)), nyugodtan írjon nekem (felmerülő kérdésekre is szívesen válaszolok)!

Miért nehéz egy Homestay-ben élni?

Sokan vagyunk: Miután már hozzászoktam a saját fürdőszobámhoz és a kis életemhez Európában, beköltöztem egy vietnámi kollégiumba. Konkrétan így fogalmaznám meg ami történt, bár nem tudom, milyen egy kollégium errefelé. Hanoi-ban még csak hatan osztoztunk a szobán és a fürdőn, Ho Chi Minh városban volt amikor huszan. A pozitívum, hogy “megtanultam” korán felkelni, mert sokszor húsz percet vártam a fürdőszobára, így biztos voltam benne, hogy meg tudok mosdani a reggeli órám előtt. A korai keléssel volt időm mindenre, és mire az első órám következett, teljesen éber és fitt voltam. A sok ember körülbelül 40-et jelentett, egy szobában legalább tíz ágy volt, ez nem mindig volt tele. A sok ember miatt volt gond a takarítással, a mosással, a dolgok eltűnésével is. A takarítás sokszor elmaradt, vagy mi tanárok takarítottunk össze, de néha láttam takarítónőt is. Persze ez a lakók miatt is volt, sokszor volt étel a földön, aki leejtette, nem szedte fel. Emiatt volt házipatkányunk Hanoi-ban. Mosási lehetőség is volt, de előfordult, hogy valaki kiszedte a ruháimat a gépből, mielőtt beindítottam volna és beletette a sajátját. Hozzáteszem, csak mosóporért szaladtam el. Utána legalább két napig nem volt olyan, hogy szabad legyen a mosógép. Aztán pedig a dolgok eltűnése. Hanoiban nem volt ezzel gond, annyit mondtak a tanárok, hogy ha kint hagyom a fürdőben a tusfürdőmet, akkor azt más is fogja használni. De ha eltűnt valamid, az mindig meglett, és a managerek is hadjáratot indítottak, hogy megtalálják a fülesed, vagy a telefontöltőd. Ho Chi Minh városban eltűnt a söröm a hűtőből, az egyik tanár drága headset-je, egy telefontöltő, és egyszer valaki megette a csokimat az ágyam mellől (a papírt otthagyta 😦 ) ! Mindezekre rákérdezve azt mondták, biztosan valaki azt hitte, hogy az az övé.

A Managerek sokszor fiatal helyiek: Miért lehet ez hátrány? Természetesen ez lehet előny is, de úgy láttam a Homestay-ben sokszor nem tudják mit hogyan kezeljenek. Hanoi-ban a Managerek főnöke sokszor eljött megnézni mi a helyzet a Homestay-ben, illetve vettek fel amerikai manager-t is. Az egész Homestay nem lenne a tanárok nélkül, ezért úgy gondolom a tanárokra oda kell figyelni. Mindenki adott visszajelzést, de HCMC- ben (Ho Chi Minh City) olyan volt, mintha ezt senki nem hallaná. Habár a három hónap alatt rájöttem, hogy itt nehéz rendszert tartani, úgy láttam Hanoi-ban ez mégis jobban működött. Erre azt mondták az itteniek, hogy ez azért van, mert a központ Hanoi-ban van és ott jobban odafigyelnek a Homestay-re. Sokszor nem volt táblafilc, vagy táblatörlő, egyik nap még volt, aztán már nem. Volt olyan tanár, aki ezt maga vette meg, mert biztos akart benne lenni, hogy lesz mivel írjon a táblára. Nehéz volt a nyomtatás is. Sokszor csak elküldtem a pdf-et a diákoknak, de néha szerettem volna nyomtatni nekik rejtvényt vagy kvízt, és vagy későn érkezett meg a nyomtatás, vagy nem volt rá lehetőség. Egyszer az egyik diákom nyomtatott az irodában, ahol dolgozott. HCMC-ben két egymás melletti házat béreltek a programnak, de csak az egyikben volt konyha kialakítva, ahol laktunk ott nem volt hűtő. Ezt sokan nehezményeztük, mert mindenért a szomszédba kellett menni. Egyszer esőben kellett átmennem reggelizni, ami azért is tartott soká, mert számos lakattal vannak lezárva a bejáratok, hogy ne lopják el a motorokat. Erre csak azt mondták, a másik konyha nagyobb, azért fogunk ott enni mindannyian. Sokszor beszélgettem az egyik manager-rel az ételről, mivel nem eszek húst az első három napban csak tojást ettem. Nagyon nehéz itt vegetáriánusnak lenni, de azt mondták sok ilyen tanár járt már itt és tudnak hús nélkül főzni. Persze azt is mondhatnám, hogy húsevő országban vegetáriánusnak lenni? Na igen…

Étkezés: Néha elfelejtenek, sokszor ugyanazt eszed napokon keresztül, mindenki szed fel pár kilót (kivéve a vietnámiak) és minden ebéd után úgy érzed le kell feküdnöd. Ehhez képest az európai saláták amiket ettem elláttak energiával és ritkán jött rám a kaja kóma. Sok helyen az volt a gond, hogy nem volt aki főzzön, bár egyszerűen lehetne egy ember ezzel megbízva, vagy odafigyelve arra, hogy különböző dolgokat egyenek az itteniek. Amikor beköltöztem, azt mondták napi három házi-készítésű étel lesz, de sokszor dobozban kapjuk az ebédet, vagy a vacsorát. Hanoi-ban az első két hét után nem tudtam már sokat a Homestay-ben enni, mert hiányoltam a vitaminokat, az energiát, de aztán vissza kellett szoknom, mert így többet tudtam spórolni.

De ha újra február lenne, és eldönteném hova menjek, akkor is ide jönnék!

Az elmúlt három hónap életem legszebb élménye volt. Nem volt könnyű, és igen volt patkány, csótány is, de ezeket el kellett engednem, mert úgy döntöttem, nem ezek miatt fogom magam itt jól érezni. Az egész egy döntés volt. Azt akartam, hogy megismerjem a diákjaim, és rengeteget tanultam tőlük. Azáltal, hogy a pozitív dolgokra koncentráltam, megismertem egy új oldalamat, és megszerettem az itteni embereket. Rengeteget segítettek, segítettek abban, hogy túl tegyem magam a nagy forgalmon, az őrült motorosokon, a szennyezett levegőn, a borzasztó kábelezésen – mert nem erre koncentráltam. Elmentünk kirándulni, vettek nekem kávét, gyümölcsöt. Segítettek nekem buszjegyet foglalni. Tanácsot adtak, hogy hova menjek kirándulni. Elvittek bulizni. Egyszer csak azt mondták megyünk a Toilet bárba (Hanoi), és már készülődtünk is. Megtanítottak motorozni – először csak annyit mondtak brümm, brümm, aztán az egyik diák már részletesebben eltudta magyarázni: sebesség, kuplung, indítás, duda, stb. Szerettek az óráimra jönni és rám mosolyogtak – ezzel jobbá tették a napom. Nem ismertem volna meg őket, ha nem jövök ide. Ezért mégegyszer kihangsúlyozom, hogy nem csinálnám másképp. Ugyanígy szeretném az elmúlt három hónapot megélni akkor is, ha ezzel a tapasztalattal visszamehetnék öt hónapot és el kellene dönteném, hogy hova menjek. Az viszont tény, hogy változtatnék dolgokon, és amit a leginkább bánok, hogy keveset mozogtam.

Miért egy életre szóló élmény egy Homestay-ben élni?

Az emberek miatt: Teljesen mást látsz turistaként, mint a helyiekkel együtt élve. Teljesen másképp néznek rád a boltban, az étteremben, a kiránduláson. Turistaként egy sétáló pénztárca vagy a legtöbb helyinek, de ha a helyiekkel vagy, akkor jobban tisztelnek. A legtöbb időmet a vietnámi fiatalokkal töltöttem, huszonévesekkel, akik nagyon hálásak azért, mert időt töltesz velük. Meglepődnek, hogy nem csak órát tartasz, de a barátjuk is leszel. Meglepődnek, hogy sörözöl velük, és akkor is órát tartasz, ha csak elsétáltok a kávézóba (ha nem értenek egy szót, jól körbejárom, hogy megértsék, többször kiejtem és megkérem őket, hogy ismételjék utánam). Egy idő után már azt veszed észre, hogy a másik tanárral is úgy beszélsz, mint egy kezdő angolul tanulóval. 🙂 A diákok tudják hova menj kirándulni olcsón, és el is visznek. Sok kirándulást terveznek a Homestay-ben, vagy csak csapatépítést, hogy jobban megismerd a diákjaidat. A diákok pedig mind mosolygós, vidám, nyugodt természetű és nagyon kedves emberek. Sok idősebb vietnámival nem beszéltem, talán DaLat-ban a hostelben, ahol egy vietnámi házaspár volt a tulajdonos. Azt viszont elmondhatom, hogy sokszor a motortaxin ülve a piros lámpánál rámosolyogtam a helyiekre. Minden alkalommal visszamosolyogtak, vagy integettek, örültek, hogy “köszöntem”, és én örültem, hogy örültek. A belvárosban egy vegetáriánus étteremben ettem először “kókuszpörköltet” – nem tudom pontosan mi volt, főtt kókusz mogyoróval, és úgy nézett ki, mint a pörkölt. Volt itt egy idősebb néni, akire rámosolyogtam, ő pedig visszamosolygott. Ezután eltűnt pár percre, majd rengeteg licsivel tért vissza, és győzködött tegyem a táskámba. Nagyon jól esett ez a kedvesség is. Sokszor hoztak a diákjaim is mangót, ananászt, vagy licsit – csak úgy, kedvességből.

A Homestay olyan hely, ahol együtt lakhatsz vietnámiakkal, és első kézből ismerheted meg az országot. Minden kérdésedre választ kaphatsz az országgal kapcsolatban. Megismered mennyire különböző a gondolkodásuk, például a férfi-nő kapcsolatáról. Egyre több Homestay-t alakítanak ki az országban, mert egyre nagyobb rá a kereslet, így a jövőben elindulni vágyóknak több opciójuk lesz arra, hogy hova is menjenek. Pár nap múlva tovább állok. Bármit is írtam feljebb arról, hogy milyen nehézségekkel találkozhatsz egy ilyen helyen, akkor is azt mondom megérte. Egy élmény volt, egy életre szóló élmény. Rengeteget tanultam magamról, fejlődött az angolom is, hiszen jobbá kellett tennem minden egyes nap. Sőt, beiratkoztam egy TESOL online tanfolyamra is, hogy angol tanár lehessek…

A sok élmény, a sok barát örökre megmarad.

Vietnám, Homestay, így változtam én : négy nap múlva több önbizalommal, pozitív gondolattal, és reménnyel indulok tovább.

“Elengedtem, pedig görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy sikeres csak a cégben tudok lenni, ha túlórázok, ha extra munkát vállalok – pedig ez nem tett boldoggá.

Aztán amikor elengedtem, a világ másik végén megtaláltam. Megtaláltam a sikert amit nagyon régen hajszoltam, és rájöttem, hogy eddig rossz helyen kerestem. “

Ben Tre kirándulás – avagy hogyan szereztem munkát Vietnámban

Mindenki álma az utazás, habár mindezt finanszírozni nem könnyű dolog.

Az egyik facebook csoportban találtam rá a vasárnapi kirándulásra, ahová egy külföldi társaságot kerestek a gyerekeknek, hogy legyen kivel gyakorolniuk az angolt.

Úgy voltam vele, épp ráérek, és miért ne építsek ki kapcsolatokat…

Néhány hete görcsösen elkezdtem munkát keresni, mert lassan ki kell találnom, hogyan finanszírozom az utazásom, ha egyáltalán ezt folytatni szeretném. Megígértem magamnak, hogy nem várok az utolsó pillanatig, habár a bankszámlám még kellemes összeget mutat a spórolásaimnak köszönhetően, az elmúlt 10 hét költései meglátszódnak rajta. A Homestay-ben eltöltött idő alatt is költöttem kávékra, nasira, de természetesen a legdrágább a két hetes utazás volt Hanoi-ból Saigon-ba. Az egyetlen munka, amit itt nekem megéri végezni, az az angol tanítás, mert jól fizet és rugalmas, így a Homestay mellett is lehet dolgozni pénzért. A gond azzal volt, hogy a legtöbb nyelviskola legalább 3 hónapra foglalkoztat, a vízumom pedig pár hét múlva lejár. Sokat bújtam a facebook csoportokat, aztán találtam egy lehetőséget, hogy részt vegyek egy osztálykiránduláson, teljesen ingyen. Vasárnapról volt szó, semmit nem terveztem és örültem, hogy ingyen elvisznek valahová. Akivel egyeztettem a kirándulásról, nem volt túl egyértelmű a programmal kapcsolatban, de ehhez már hozzászoktam. Mi itt a többi tanárral azzal viccelődönk, hogy “német” vagyok, ami azt jelenti, hogy egy csoportos kiránduláson előre megtervezett program szerint szeretnék haladni (Indulás 7.00, Megérkezés 9.00, Játékok 9.00-11.00 stb.). Vietnámban lassan hozzászokok, hogy az indulás minimum egy órával később van, mint azt meghirdetik. Itt sem volt másképp. 5.30-ra kellett mennem egy kávézóba (6.30 körül indultunk), a gyerekek már ott voltak pár felnőttel. Akivel leegyeztettem az egészet, vietnámi származású angol tanár volt, nagyon örült, hogy a gyerekek majd gyakorolhatnak valakivel. Bemutatkoztam, mosolyogtam, megpróbáltam megjegyezni 1-2 nevet, majd meg is kaptam a kérdést. “Szeretnél angolt tanítani? Mert én épp angolt tanárt keresek a hétvégi iskolámba” – ledöbbentem, de megörültem. Eszembe jutott, hogy előző nap lusta voltam és már-már azon gondolkoztam, hogy megírom ennek a srácnak, hogy nincs kedvem menni. Hiszen ki akar 4.30-kor kelni vasárnap? Aztán hamar rájöttem, hogy a legjobb döntés volt csatlakozni a csoporthoz. Volt ott egy lány, Kim, aki könyvelőként dolgozott a városban, mondta, hogy ő is angol tanárt keres. Majdnem két órás buszút után hajóra szálltunk, ahol bemutatkoztam, elmondtam, hogy Magyarországon annyi ember él, mint itt Ho Chi Minh city-ben. Elmondtam, hogy én is voltam diák, és én is megtanultam az angolt. Ezután megérkeztünk a szigetre, ahol különböző vizes játékok várták a gyerekeket. Elméletileg nekem is csatlakoznom kellett volna, de a víz nekem nem volt túl csábító. Sajnos még mindig nem tudtam magam teljesen vietnámivá változtatni, de kérdezgettem a gyerekeket, hogy megy a halfogás, hideg-e a víz. Néhányan azonnal máshoz fordultak fordításért, néhányan tökéletes angollal válaszoltak. Így telt az első játék, a halászat, ahol kosárral vagy kézzel fogtak halat a gyerekek – illetve a bátrabb felnőttek.

37624253_229762217663947_8529288214966435840_n

37642144_229762660997236_4942678519202185216_n

37643975_229762167663952_3262409118832394240_n

37710833_1887866187916840_1298260771246964736_n

37731731_1887866247916834_8001156530621644800_n

A megfogott halakat egyébként később megsütötték és mogyóróval díszítve nasiként tálalták nekünk az ebéd előtt.

37637357_1887866627916796_61857570695938048_n

37660303_229762780997224_2775928343697031168_n

A következő játék a biciklivel egyensúlyozás volt, itt sokan a vízbe borultak, de egyeseknek nagyon jól ment. Itt arra gondoltam, hogy ha a vietnámiak három emberrel a motoron is tudnak egyensúlyozni, akkor ez sem okozhat nekik gondot. Bár aztán láttam, hogy azért nekik sem egyszerű ez a feladat.

A következő játék a hídon ugrálás volt techno zenére. A lényeg itt is a leesés volt, én nem csatlakoztam, de jót szórakoztam a többieken.

37638990_229762327663936_1181639631632859136_n

37666705_1887866801250112_7850183104407797760_n

37779593_229762724330563_4785677845122777088_n

37610791_229762334330602_4954175193170837504_n

37649841_229762260997276_7827620601819824128_n

37650654_229762914330544_5267492292909858816_n

Frissítő a melegben

A játékokat befejezve épp elkészültek a kifogott halak, így leültünk enni. A melegben frissítőként ittunk egy kókuszdiólevet, erre Kim a könyvelőlány hívott meg. Helyi különlegességként hoztak élő és sült hernyót is, sokan ezt ették, engem nem vitt rá a lélek. Az elmondás alapján tejes ízű volt a hernyó, nekem ez is épp elég volt. Ezután hajóra szálltunk, visszamentünk a buszhoz, majd buszoztunk tíz percet a következő álomásig a Tán Bác főúton. A busz megállt és motorra kellett szállnunk. Ez volt a második alkalom, hogy hárman ültünk egy motoron velem együtt – én, Kim és a motoros. Elvittek minket a házhoz, ahol elkészült az ebéd. A turistáknak szervezett egy napos Mekong delta kirándulás jutott eszembe. Mondtam, hogy nem eszek húst, és egy tenyérnyi rizst kaptam félig megfőtt zöldbabbal. A többi turista ehhez kapot egy rántott húsdarabot. Nos, a helyiekkel való kiránduláson annyi finomságot pakoltak az asztalra, hogy nem is fért el.

Nekem külön vegetáriánus ételeket készítettek mogyoróval, tofuval, rengeteg zöldséggel, isteni finom szósszal. Annyi étel volt előttem, hogy nem is tudtam mindet megenni. Ezután körülbelül fél óra pihenő következett a függőágyakon, majd a motorosok elvittek minket rambutánt szedni. Megtanultam, hogyan kell használni a “botot”, amivel a magasabb ágakról leszedjük a gyümölcsöt. Én végül két kilót szedtem, amiért 30.000 dongot, azaz körülbelül 350Ft-ot fizettem. Ez volt az egyetlen költésem aznap.

37623539_1887866861250106_2443181713854038016_n

37627887_229762594330576_8692932224200212480_n

37682471_229762454330590_5795865521920409600_n

A gyümölcsszedés után visszamentünk a buszhoz, majd elindultunk haza. A hazaúton még megálltunk egy kókuszfeldolgozó üzemnél, ahol a gyerekek cukorkát vásároltak. Kim, akivel sokat beszélgettem aznap, megajándékozott egy Vietnámos kinyitható tükörrel, ami kókuszdióból készült. Azt mondta: “Ajándék Vietnámtól Magyarországnak”. A buszon még játszottak a gyerekekkel, énekeltek, versenyeztek, de nem értettem semmit, aludtam. Visszaértünk a kávézóba, ahonnan indultunk, rendeltem egy motortaxit, majd elköszöntem mindenkitől.

Másnap reggel kaptam egy üzenetet a szervező angol tanártól, hogy nagyon kedveltek a gyerekek, és örülne ha a két hétvégén, amíg még itt vagyok, tanítanék 1-1 órát a kávézójában. Konkrétan csak beszélgetnem kell a gyerekekkel, és ezért kapok 250.000 dongot (közel 3000 Ft). Természetesen elfogadtam az ajánlatot, hiszen minden pénz számít, és eddig csak költöttem, lassan el kell kezdeenem keresni is. Egyik jó dolog után jött a másik. Ugyanis amíg a kávézóban ültem a minap, két vietnámi srác odajött hozzám, hogy angol tanár vagyok-e. Nos, habár a papír megszerzése még folyamatban van, magabiztosan mondtam, hogy igen. Ezután a fiúk elmosolyodtak, és mondták, hogy angol tanárt keresnek. Megadtam a számom, ők pedig megígérték, hogy hívnak.

Így kezdek lassan pénzt keresni a világ másik felén, hogy valamiből fizessem a napi kávémat. 🙂

#akkorisiszokkávéthanemfutja #asuchange

Túrázás a Núi Dinh hegyen – stoppolás Vietnámban

Amikor elmondtam a diákoknak, hogy Ba Ria-ba megyek túrázni (80 km Ho Chi Minh várostól), az első kérdésük az volt az hol van? Aztán meglepődtek, hogy ilyen közel van egy hegy…

A stoppolást sem ismerték – életem legegyszerűbb stoppolásait élhettem át. Amikor épp felemeled a kezed és máris megáll egy autós…

Nem sokan ismerik a Núi Dnh hegyet, de remek túrázási lehetőséget kínál 80 km-re Saigontól. Autóval, busszal 90-120 percbe telik eljutni ide a QL51-es autópályán. Csütörtökön mentünk reggel egy előre lefoglalt busszal, amelyért 90.000 dongot (1076Ft) fizettünk Ba Ria-ig. Később persze kiderült, hogy ennyiért Vung Tau-ig is elvittek volna, illetve a stoppolás remekül működik errefelé. Ha valaki többnapos kirándulást tervez, akkor ez lehet az első állomás az úton, itt teljesen Mui Ne városáig el lehet jutni az úgy nevezett “Ocean Road” – óceán út-on. Ba Ria-ban természetesen megtámadtak minket a taxisok, látszott, hogy elvesztünk, próbáltunk motorbérlő helyet találni. Habár sokan elmondták, hogy itt nincs, mi találtunk a térképen egyet, és taxival odamentünk. Természetesen nem volt ott semmi, csak egy kávézó, így kitaláltuk, hogy megreggelizünk, közben pedig kitaláljuk mi legyen. Sokszor tapasztaltam étterem-keresésnél, hogy a google térkép olyan helyeket mutat, amik már nincsenek ott. Egy amerikai angol tanárral mentem, akinek volt jogosítványa motorra, illetve többéves tapasztalata is. Arra nem számítottunk, hogy motorunk nem lesz. A reggeli után felvetette az ötletet, hogy stoppoljunk. Rákerestem az interneten, ahol azt írták ennél könnyebben nem is stoppolhatnánk, Vietnám remek hely erre. Azt is megtudtuk az internetről, hogy a tenyerünket kell mutatnunk az autósnak, itt a hüvelykujjas stoppolás nem ismert, vagy nem működik. Elsétáltunk a főútig, ahol épp csak felemeltük a kezünket, már meg is állt egy autós. Tele volt a hátsó ülés, de ő szép nyugodtan mindent előrepakolt, megkérdezte hova megyünk és elvitt teljesen a Núi Dinh hegy aljáig. Közben sokat beszélgettünk, habár angolul nem tudott, fordító segítségével megtudtuk, hogy építész, Ba Ria-ban lakik, és sosem volt még a Núi Dinh hegyen. A túrázást céltudatosan kezdtük, előre megnéztem melyik vízeséshez szeretnék menni, és egyenesen odamentünk.

Jó ötletnek bizonyult, mert az 5-ös vízesésnél szinte senki nem volt. Ehhez kellett túrázni,a többi vízesés sokkal lentebb volt és könnyebben meglehetett közelíteni őket. Persze az is körejátszott a dologban, hogy hétköznap mentünk. A hegyen csend volt és nyugalom , nem hallottam a nagyváros zaját, a dudálásokat, a forgalmat.

A képen látható fa/deszka pihenőért 100.000 dongot (kb 1200 Ft) kellett fizetni két főre, ezt kicsit sokalltam, de mivel szükségünk volt a pihenőre, kifizettük. Innen indultunk tovább, mondhatni majdnem járatlan utakon. A túrázás olyan volt, mint egy dzsungelben, rengeteg szúnyog volt, magas páratartalom, a táskáim is vizesek voltak teljesen. Sokat kellett hajolgatni a lelógó ágak miatt, ezért elég hamar elfáradtam. Először hosszabb túrázást terveztünk, de a magas páratartalom miatt elég hamar elfáradtunk, már csak azt vártuk, hogy egy főúthoz vagy egy pihenőhöz érjünk. Habár a cél a Hang Mai Pagoda volt, végül nem értünk el odúig, mert nehéz volt eligazodni az ösvényeken.

Amikor már majdnem feladtam volna, zenét hallottunk, és elkezdtük követni a hangot. Egy pihenőhöz értünk, ahol a helyiek mulatoztak. Természetesen odajöttek hozzánk, hogy a gyerekekkel fotózkodjunk, majd hálából kaptunk egy kaktuszgyümölcsöt (pitaja).

A pihenőhelyen karaoke bulit tartottak, itt ebédeltünk, majd elindultunk a közeli út felé. Lefelé még megnéztünk egy templomot, de a sok szabadon szaladgáló kutya nem örült nekünk, így hamar elmentünk és inkább elindultunk lefelé a hegyről. Körülbelül 2 km után úgy döntöttünk, stoppolunk. Nem kellett sokat várnunk, jött is egy autó és levitt minket a hegyről. A főútnál ismét stoppoltunk, hogy eljussunk Vung Tau-ba. Itt körülbelül 2 percbe telt, hogy megálljon egy kisbusz, teljesen ingyen el is vitt minket a városba. Itt a tengerparton pihentünk kicsit, majd elmentünk a szállodába, ahol egy szobáért erkéllyel 200.000 dongot (2391 Ft) fizettünk. Két személyre elosztva így olcsóbban jött ki a szállás, mintha egy hostelben fizettünk volna két ágyért. A legtöbb szállodai szoba ugyanannyiba került. Másnap a reggeli után elsétáltunk a főútig, majd ismét stoppolni kezdtünk. Elég meleg volt, és nem sok autó jött. Egy kisbusz állt meg, 95.000 dongért (1135 Ft) vitt el minket vissza Ho Chi Minh city-be. Mivel így egyszerűbb volt, belementünk, legalább nem kellett többet a napon sétálnunk és előre sem kellett semmit sem foglalnunk. A busz légkondícionált volt, teljesen elvitt a városközpontba. Itt egy grab-motoroshoz mentem, aki rámnézve azt mondta 50.000 dongért (597Ft) visz haza, nem kevesebbért. Úgy döntöttem, inkább keresek internetet egy közeli kávézóban és rendelek egy grab-motorost online, mert biztos voltam benne, hogy megint “le akarnak húzni” . Jobban is jártam, a motoros, amit rendeltem, 27.000 dongért (322 Ft) vitt haza végül. Egyszerű volt kávézót is találnom, nem vettem semmit, csak elkértem a wifi jelszót és mondtam, hogy egy grab-motorost szeretnék csak rendelni. Kár, hogy a mindennapi vásárlásban nincs applikáció, amelyen keresztül nem látnák az arcomat, hiszen a piacon is mindig többszörös árért adnának nekem mindent.

Összességében nagyon ajánlom mindenkinek, hogy látogasson el a Núi Dinh hegyhez, ha több ideje van Saigonban, vagy belefér a programba Vung Tau felé. A legjobb autóval, vagy motorral, mert akkor mobilabb az ember, de mi megoldottuk stoppal is. A legjobb ha van B,C, D terv, de az is működhet, ha csak kreatív az ember. Nekünk semmi sem úgy alakult, ahogy terveztük, de végül megcsináltuk és új élményekkel tértünk vissza Ho Chi Minh városba.

Thuy Chau strand és a Mekong delta

Egy strandolós vasárnap – ami borzasztóan indult, de végül szuperül végződött- , illetve egy érdekes hétfői kirándulás története.

Szombaton egész nap pihentem, ezért eldöntöttem, hogy vasárnap valami jókis programot hozok össze. Találtam az interneten egy szép parkos helyet, folyókkal, medencével reklámozták, csendes és gyönyörű helynek tűnt az interneten látott fotók alapján. Megkérdeztem a többieket is a Homestay-ben, de senki nem lelkesedett, inkább a “ne csináljunk semmit” programot részesítették előnyben. Megkerestem az interneten hogyan jutok el Thuy Chau-ig, majd vasárnap reggel az egyik manager motorral elvitt a buszmegállóba. Úgy döntöttem busszal megyek, mert az csak 6000 dong (72Ft), és legalább lesz miről írnom (az internet szerint 2 órás buszút várt rám). Fél óra után megállt a busz és át kellett szállni egy másik buszra. Nem értettem, de mivel mindenki átszállt, így nem volt kérdés mit tegyek. Tíz perc után megálltunk, az emberek leszálltak, és mutogatták nekem, hogy ott egy másik busz. Nem értettem, miért kell ennyiszer átszállni. Megmutattam a telefonomon, hova akarok menni, és csak bólogattak. De jegyet is kellett vennem megint. Körülbelül húsz perc után rájöttem, hogy visszaküldtek a városba. Vagyis a busz amire “feltettek”, az a busz volt visszafelé. Nagyon elkeseredtem, hiszem még megis mutattam nekik, hova szeretnék menni. Lehet úgy gondolták, hogy igen, itt vagyunk most. Amikor visszaértem a városba, vártam egy újabb buszt, nagyon szerettem volna strandolni. A buszmegállótól egy motortaxival mentem a strandhoz, ahol rájöttem, nincs készpénzem, ezért a motortaxival elmentem egy bankautomatához. Ennyi jel, rá kellett volna jönnöm, hogy nem kellene bemennem a strandra. Amikor beléptem és sétáltam a medencéknél, mindenhol emberek voltak, grilleztek, a medencében ruhástól fürdött mindenki, és levegőt sem lehetett venni. A hely egyáltalán nem hasonlított az interneten látott képekhez.

37232355_10204585140183988_1633357512705048576_n

37123205_10204585140303991_798354293416525824_n

37092827_10204585140744002_1738547167364120576_n

37085203_10204585139943982_1359466348727500800_n

80.000 dongot (964Ft) fizettem a belépőért, ezért úgy gondoltam körbesétálok. Sajnos semmi nyugodt helyet nem találtam, és mivel én voltam az egyetlen turista, mindenki jól megbámult. A helyiek biztosan nevettek magukban, hogy “Na mivan, eltévedtél?”. Kerestem egy helyet internettel, rendeltem egy taxit, és elindultam a városba, a Victory Hotel-be, ahol 50.000 (600Ft) dongért lehet használni a medencét. Nagyon szerettem volna úszni kicsit, meleg volt és elegem is, ezért nem mentem vissza a buszhoz, és inkább fizettem a taxiért. A Victory Hotel medencéje majdnem üres volt, csend volt és kicsit tudtam pihenni. Aztán ezt is hamar meguntam.

Az otthoniakkal cseteltem, ők vörösbort ittak, volt finom vasárnapi ebéd, főtt kukorica… mindeközben én azon gondolkoztam, milyen borzasztó ez a strandolós nap. Abban biztos voltam, hogy nem akarok hazamenni, ezért felmentem a Couchsurfing app-ra, és kerestem társaságot. Tíz perc sétára volt a Bok café, ahol találkoztam más utazókkal és helyiekkel, ittunk egy kávét, beszélgettünk, aztán elmentünk vacsorázni. Volt ott egy egyiptomi angol tanárnő, akivel gyorsan összhangba kerültünk. Megemlítette, hogy másnap elmegy a Mekong deltához, és becsatlakozhatnék. Eleinte úgy éreztem, jobb ha nem megyek, de aztán ez megváltozott. Írtam a Homestay-be, és lefoglaltuk az utat nekem is. Aztán a többiek eltűntek, mi sétáltunk és beültünk egy bárba. Rég beszélgettem ilyen jót, sok közös vonásunk volt, és végül az egész napnak ez a találkozás lett a fénypontja. Terveztem menni a Mekong deltához, de reméltem, hogy lesz valaki, akivel mehetek. A vasárnapom végén sokat nevettem, lett egy új barátom, rendeltem egy motortaxit, hazamentem és vártam a hétfőt.

Hétfőn reggel egy másfél órás buszút után megérkeztünk egy bambusz-és kókuszdió-gyárba, ahol rövid bemutatás után elirányítottak minket egy boltba, ahol mindenki vásárolt. Két hete találkoztam egy ausztrál házaspárral, akik szintén elmentek a Mekong delta 1-napos utazásra. Ők azt mondták, hogy az egész úton csak olyan helyre vitték őket, ahol vásárolni kell. Nos, ez valóban így volt, és visszagondolva a nap legjobb része a pagoda volt a végén. De erről majd később. Szóval miután mindenki vett puha párnát, hátvakarót és sálat, elindultunk a kikötőbe. Először a Unicorn szigetre mentünk, ahol mézes teát ittunk és szárított gyümölcsöket ettünk.

Ezután természetesen hozták a termékeket, amiket meg lehetett vennünk. Utána egy étterembe mentünk egzotikus gyümölcsöket kóstolni, itt néhány helyi énekelt vietnámi dalokat, majd kosarakat osztottak ki a borravalónak. A következő program is hajózás volt, a kis négyszemélyes hajóval, ketten eveztek.

Azt mondták itt krokodilok vannak és ne tegyük ki a kezünket a vízbe, de végül nem láttunk semmilyen állatot. A folyó barna volt a sártól és semmi érdekes látnivaló nem volt az úton. A kis ladikban viszont volt víz, ami nem volt túl biztató, de eljutottunk a hajónkig. Itt már a megérkezés előtt mutogatták az evezők, hogy kérnek pénzt. Természetes borravalót, ismételten. A kókusz-sziget következett, ahol megmutatták hogyan dolgozzák fel a kókuszdiót, majd megkóstoltuk a kókusz-csokoládét. Ezután természetesen a boltban lehetett mindenfélét vásárolni.

IMG_20180716_122742 — A munkából mindenki kiveszi a részét

Mivel eleredt az eső, így csak egy óra után indultunk el az étteremhez az ebédre. A foglalt kirándulásaim legrosszabb ebédje volt, némi rizs, borzasztó tofu és majdnem nyers zöldbab. Természetesen lehetett rendelni több ételt is, de azért már fizetni kellett. Az ebédemnek úgy lett íze, hogy jól meglocsoltam szójaszósszal. Az étterem étlapja elég bizarr volt, kígyótól krokodilonát struccig mindent lehetett kapni – főzbe, sütve, párolva… Az étterem mellett voltak a krokodilok, sokan kis helyen, borzasztó látvány volt.

Márcsak azért is, mert már egy ideje nem eszek húst, de szerintem egyébként sem kóstolnám meg a krokodilt. Persze az otthoniak a fenti képeket látva azt írták: “Én belefalatoznék”. Ezt mindenki természetesen döntse el maga. A szigeten még körbesétáltunk, de csak néhány árus volt és függőágy. Fél háromkor indultunk tovább, a közeli Vĩnh Tràng Chùa pagodához, ide nem volt belépő és itt láttam az eddigi legnagyobb Buddha szobrot.

Itt körülbelül félórát töltöttünk, majd indultunk vissza Ho Chi Minh városba. A visszaúton aludtunk, én is és az egyiptomi csajszi is. Összességében sok kritizálnivalót lehetne találni a napban, de jól éreztem magam. Mindezt annak köszönhetem,hogy jó társaságban voltam, a lány, akivel mentem sok szarkasztikus viccet elsütött, itt mindenből kihoztuk a legjobbat, vagy csak jót nevettünk. Örülök, hogy megismertem és vele mentem erre a kirándulásra. Ez megerősíti bennem, hogy néha a legrosszabbnak tűnő dolgokból lesznek a legjobb élmények. Ha a rosszul sikerült strandolós vasárnapom végén nem megyek el a Couchsurfing találkozóra, nem ismertem volna meg ezt a csajszit. Akkor a jó beszélgetés, a sok nevetés, az egy napos kirándulás sem így történt volna.

Sosem tudhatod, hogy egy rossz napnak milyen jó vége lehet. Lehet csak egy találkozás, vagy egy mondat lesz az, amire szükséged lesz. Lehet valakivel találkozol, aki mond valamit, és az Téged elgondolkoztat. Ha rossz napod van, kimozdulsz és valaki mond egy jó viccet, már megérte kimozdulni. Változtass a hozzáállásodon, ha kell és gondolkozz pozitívan!

5+1 indok arra, miért Vietnám legyen a következő nyaralási célpontod!

Ha tanácstalan vagy a nyaralási célponttal kapcsolatban, vagy csak nem győzött még meg egyik utazási iroda sem, akkor a lenti poszt meg fog!

Olcsó!

Tudom, hogy a pénztárca sokat sír, ha kiadásokról van szó! Nos, a jó hír, hogy Vietnámban minden olcsó! Egyedül az ideút lehet kicsit drágább, de ha 2-3 hetet itt töltünk, jobban kijövünk anyagilag, mint egy európai városban. Hotel szobát már 3-4 ezer ft körül kapunk/éj, hostelben pedig fele ennyiért vagy néhol még olcsóbban kapunk ágyat. Ezekben legtöbbször benne van az ázsiai reggeli is, ami tapasztalataim szerint nem nagy adag, de isteni finom és laktató! Meg persze ingyen van (benne van az alapárban)! A szálláson kívül a másik fontos dolog az étel. Ha olyan helyen szállunk meg, ahol a turisták nagy része, turista árakon ehetünk, de ez is pár száz forintot jelent főétellel, levessel, teával (sok helyen a levest és a teát ingyen automatikusan kihozzák a főétellel). Az ételek nagyon finomak, laktatóak, de az utcai árusokat nem mertem kipróbálni csak a helyiekkel; ehhez ajánlom, hogy mindenki kérdezze meg a szállását, ahol van. A harmadik dolog pedig az utazás. A több száz kilométeres éjszakai buszjáratokon átlagosan 2ezer forintot költöttem, némelyik drágább volt, némelyik olcsóbb. A hostel/hotel-en keresztül a legjobb foglalni, ahol épp megszálltunk. Sokszor aznapra is tudunk foglalni, persze főszezonban minél hamarabb tudjuk a tovább indulás napját, annál jobb. Persze aki megteheti, az foglalhat teljes ellátásos utakat, ahol az utazáson kívül benne van az idegenvezető és az ellátás is az árban. Ha a piacon, utcán szeretnénk vásárolni, készüljünk fel arra, hogy az arcunkra nézve áraznak, tehát néhol többszörös árat elkérhetnek egy kiló mangóért (nekünk 1800ft-nál kezdődik, a helyieknek 180 Ft), de ezt kikerülve vásárolhatunk CircleK vagy BigC áruházakban (vagy megpróbálhatunk alkudozni). Hoi An-ban ajánlom mindenkinek a szabókat, nagyon olcsón kiváló minőségű ruhát készítenek, vagy az uraknak öltönyt, ha arra van szükségük. 🙂

A helyi vendégszeretet!

Bárhol megjelentem, már szaladtak is a menüvel, a ventillátorral, csináltak szabad asztalt, ha nem volt, úgy éreztem magam, mint egy híresség. A minap elmentem fodrászhoz, engem maga a hely manager-e tett szebbé, annyira fontos vendég voltam a szalonban. Nos, mivel tudják, hogy mi visszük a hírt világgá, hogy mennyire kedvesek a helyiek, és nekik fontos, hogy fellendüljön a gazdaság, nagyon jól bánnak a turistákkal. Az éttermekben ahol jártam, kávézókban, mindenhol kedvesek, mosolyognak, megkérdezik ízlett-e az étel, és bármiben segítenek. Két hostelben megkérdeztem, tudnak-e segíteni eljutni az állomásról a szállásig, és mindkét helyről jött valaki (az egyik helyen maga a hostel tulajdonosa) aki elvitt a szállásig ingyen. Szóval kellemesen foglalkoznak velünk, fontosak vagyunk, az utcán pedig még képet is szeretnének velünk csinálni!

Gyönyörű természet!

Van ahol még érintetlen… Ha kilépünk Hanoi-ból, vagy elfelejtjük Saigon-t, akkor meglátjuk az ország gyönyörű természeti kincseit. Az ország közepén Phong Nha-ban sok barlang még érintetlen, az egész nemzeti parkot csak néhány éve kezdték el kiépíteni és a barlangokat megnyitni a turisták számára. A Hang Son Doong barlangba például csak előzetes regisztráció és 3000 dollár (835 ezer Ft) megfizetésével juthatunk el. Sapa rizsföldjei, a Ha Long öböl sziklái, Hoi An tengerpartja, DaLat vízesései mind-mind elérhetőek a nagyobb városokból, de a városok között még repülhetünk is, ha nincs időnk annyit buszozni, vagy vonatozni. Mindenhová eljuthatunk elérhető áron, és nem szükséges semmilyen csomagot venni az egyes utazási irodáktól, mert könnyebb megszervezni magunknak, mint gondolnánk! Mindenhol segítőkészek az emberek, és a hotelek, hostelek recepcióján is segítenek mindenben. A kéthetes észak-dél utam szinte összes helyét imádtam, mindent magamnak szerveztem, egyedül utaztam. Bővebb infó és képek itt.

Remek ételek!

Nem tartozik ide szorosan, de a Dalat-ban elfogyasztott rizspálinka volt a legfinomabb amit valaha ittam… Tehát az ételek: Rizs rizzsel. Anyukám már fogja is a fejét! Jajj, kislányom… Azt kell mondanom, hogy nem is olyan rossz. Ezerféleképpen felhasználják a rizst és valóban reggel-délben-este rizst eszek, de nem zavar. Ennek talán a sokféle szósz az oka, a különböző levesek, amik vannak a rizshez, vagy csak a fűszerezés. A rizst elkészítik tésztának, rizspapírnak, ragadós rizsnek kókusszal (jobb az íze, mint elsőre hangzik). Ezek mind-mind isteni finomak és sajnos két hónap után már csak azt nézem, hol tudok edzeni, mert bizony nő a pocak. Ajánlom a vietnámi szendvicset (banh mi), a hanoi-i halszószos tésztát (bun cha) és a helyi palacsintát (banh xeo). Italok terén ajánlom a hanoi-i tojásos kávét (mindenhol kapható nem csak Hanoi-ban), és a kókuszos kávét (cafe cot doa). Ha pedig van a közelünkben egy étterem “Vietnámi étterem” néven, ne legyünk naivak, mert ezek legtöbbször a turistáknak vannak. Ha valóban helyi étkezdébe vágyunk, a kis kék székes helyekre menjünk, akkor lesz meg az igazi vietnámi feeling. Ha nem tudjuk, hol találhatnánk ilyet, kérdezzük meg a helyieket.

Kalandok, amelyek rád várnak!

Akár egyedül utazol, akár a kedveseddel, legjobb barátnővel, baráttal… Vietnámban találtok kalandokat. Ha nem ültél még motoron, itt fogsz, sőt megtanulod vezetni is! A hajós kiránduláson egyszer csak megáll a hajó és csak annyit mondanak: “Ugorj!”. Így működik ez itt, nincsenek szabályok, csak a kalandok. Ugranod kell a vízbe. A Ha Long öbölben kayak-ozhatsz is, úszhatsz is, sok helyen az országban kipróbálhatod a snorkelling-et. Ajánlom a motorbérlést Ninh Binh-ben, ott még szükséges is, ha el szeretnél jutni bárhová is, de az ottani barátságos forgalom miatt is ajánlom. Phong Nha Ke Nemzeti Parkban bérelj egy motorost (easy rider) és indulj el barlangokat nézni! A sötét barlangnál próbáld ki a fék nélküli zipline-t, ahol egy mozgó falépcsőre kell felállni indulás előtt. Itt fürödhetsz sárban is, miközben valami puha van a lábad alatt, de nem tudod mi az és nem is látod. Biciklizz el a kacsaélményhez, etess kacsát, ülj bivalyon, ehhez olvasd el egyik előző posztomat. Ha ezek nem elég izgalmasak, akkor ajánlom a kanyoning túrát Dalat-ban. Ha egyedül utazol, rengeteg utazóval fogsz találkozni az úton, sosem leszel egyedül (persze ehhez ajánlom, hogy hostelben szállj meg). Ha többen utaztok, akkor is garantált a jókedv, az észak-dél utamon rengeteg szóló, illetve csoportos utazóval is találkoztam, az ország valóban minden utazónak kedvez.

+1 Az országnak szüksége van rád!

Felfoghatod úgy is ezt a nyaralást, hogy az itt elköltött pénzzel segítesz az országnak előrébb lépni. A vietnámi háború 1975-ben ért véget, szinte teljesen megbénította az országot és a nulláról kellett építkezniük. A háború következményei még ma is láthatóak az országon, sokadik generációs vegyi hadviselés áldozatai, földterületek, amelyeket tisztítanak a bombáktól, hogy termelni tudjanak rajta. A legfőbb bevételük a turizmusból van, ebből kell építkezniük, és az ország szépen fejlődik is. A Saigon-ban található Háború Múzeumában sok információt megtudhatunk a háborúról, de utána is olvashatunk. Ha időnk engedi, beköltözhetünk egy Homestay-be is, és taníthatunk angolt önkéntesként…

Remélem mindenkit meggyőztem és többen is már foglalják a repülőjegyet.

Na de hogyan jutottam el Saigon-ig és mit keresek Vietnámban? Így kezdődött minden…

Így motorozunk mi

Indulás 3.30-kor – Nem is aludtam.

100 km, 3 óra, 36 fok, teljes ruházat, védőfelszerelés

3 sátor, 33 ember – később egy sátrat elfújt a szél

Kiruccanás a tengerhez a diákjaimmal az első hétvégén. Egyértelmű volt, hogy becsatlakozok és nem is bántam meg. Nem semmi élmény volt! Indulási időpontnak 3.30-at hirdettek meg és akkor még azt mondták 2 órába telik odaérni. Pénteken a közeli boltban túl jót beszélgettem két másik tanárral az életről, ezért fél 1-kor értem haza. Nem sokkal később videóhívásom volt otthonról, ami kitartott negyed 3-ig, akkor azon gondolkoztam, hogy még alszok egy órát. Amikor azonban felmentem a szobába, letusoltam és bebújtam az ágyba, elkezdtek megszólalni az ébresztők. Ekkor már tudtam, hogy nem lesz alvás, így lecseréltem a pizsamát és készülődtem az induláshoz. Fél 5 körül sikerült csak elindulnunk, mindenki tetőtől talpig beöltözve, később rájöttem miért, és még sajnáltam is, hogy a szememet nem tudom eltakarni.

Az út elején még énekeltem, de aztán rettentően szennyezett lett a levegő és inkább eltakartam az arcom, amennyire lehetett. Átmentünk a Saigon folyón a komppal, itt a látvány a Világok harca “kompjelenet”-hez volt hasonló.

KAN00189 — Kompkikötő hajnalban a Saigon folyón

Kétszer álltunk meg pihenni, végül három órába telt odaérnünk a kempingbe. Nagyon fáradt voltam, megvártam, hogy felállítsák az egyik sátrat, és eldőltem, mint a krumpliszsák. Később felkeltem ebédelni, majd visszaaludtam. Három órát aludtam összesen, de délután 1 óra körül képes voltam elkezdeni a napot. A diákok karaoke-ztak, mi tanárok táncoltunk. A tenger nagyon koszos volt, a kempingben található medencében fürödtünk. Körülbelül 3 órakor kezdtük el a csapatépítő játékokat a tengernél. Az első feladatban lisztet kellett a fejünk felett átadni a mögöttünk lévőnek és az utolsó ember pedig összegyűjtötte egy ásott lyukban. Sajnos az én csapatom nem gyűjtött semennyit, mert az egyik tanár magára öntötte az összes lisztet (pontosan nem tudom mi történt, de amikor láttam, hogy a csapatomnál semennyi liszt nincs, megkérdeztem hol a mi gyűjteményünk? Erre az egyik tanár magára mutatott: “Rajtam”. A második feladatban két csapat volt és egy fadarabért harcoltunk (ez volt a zászló), ebben mindig az én csapatom nyert. A harmadik játékban erősnek kellett lenni, olyan volt mint a kötélhúzás kötél nélkül. Az egyik körben elől voltam, jól elestem és felhorzsoltam a térdem (sajnos el is fertőződött, ezt még ma is – 3 nappal később – is kezelem). Az utolsó feladat viszont igazán jó ötlet volt: Szemétszedés. Nem a turistákáltal kedvelt részen voltunk, itt láttam először mennyire szennyezett a tengerés mennyi szemét van a tengerparton. Többször kellene menni kempingezni és szemetet szedni.

Ezután a vacsora következett. Órákon keresztül nem történt semmi, mert esett az eső és grillezésre készültünk. Rendeltek szendvicset és körülbelül 8 körül kezdődött a grillezés. Itt már sokan csak pihentek, zenét hallgattunk és beszélgettünk.

KAN00547 KAN00579 KAN00679

Néhányan arról, hogy hogyan fogunk két sátorban aludni ennyien. Nos, a helyiek biztosan ezt mondanák: “No problem, no problem” – és így is volt. Én hamar elköszöntem, mert 3 órát aludtam aznap, és kicsit izgultam is, hogyan fogok elaludni 13 másik emberrela sátorban. Négy körül keltem, csak én és egy másik tanár voltunk a sátorban. Kimentem a mosdóba, és akkor láttam, hogy mindenki a napozószékeken alszik. Jót mosolyogtam. Valóban nem gond, ha egy sátorral kevesebb van. Visszaaludtam még pár órát, majd a közeli kávézóban ittam egy kávét és készítettem pár képet.

IMG_20180708_072524[1] — Vietnámi fekete kávé – mindig hoznak hozzá teát

Körülbelül 10 órakor indultunk vissza, kétszer álltunk meg hosszabb időre, így végül 2-kor értünk haza. Mind a két hely érdekes volt, ahol megálltunk,illetve nem volt sok ember a környéken.

Amikor hazaértünk mindenki kidőlt, leginkább a “sofőrök”. Én elmentem a közeli kávézóba és próbáltam ébren maradni. Ami nem volt nehéz, mert én az egész estét végigaludtam, kihagyva a party-t….

Ha legközelebb motorozom, teljesen felöltözöm, hogy a bokám se látszódjon ki. Ennyire koszos még nem voltam semmitől, mint a motorozás után. Sok dolog szállt az arcomnak is, féltem, hogy valami belemegy a szemembe. Szívesebben ülök majd a buszon a jövőben, és az ekkora távokra vagy rendes nagy bukósisakot veszek fel a motoron, vagy el sem indulok. Ettől függetlenül persze jól éreztem magam a hétvégén, sokat nevettünk a medencénél és a csapatépítő játékok alatt is. Úgy érzem ide is befogadtak és örülök, hogy őket is taníthatom.

Így kezdődött minden…

Kezdhetném úgy, hogy tini voltam, amikor arról álmodoztam, hogy utazni fogok és az utazásaimról írni, de nem fogom. Az egész azzal kezdődött, hogy kaptam karácsonyra két könyvet.

Az egyik a multik világáról szólt, a másik az utazásról. Az egyikből rájöttem, hogy nem akarok a multis világban dolgozni, a másikból pedig, hogy utazni akarok…

A meditáció is segít, hogy jobban meghalljuk a belső hangot, ami segíthet a döntések meghozatalában. Amikor arról olvastam, hogy hogyan lehet nagyon olcsón utazni, egyre közelebbinek éreztem az egészet. Egyre közelebb éreztem Ázsiát magamhoz. Biztos voltam benne, hogy nem az USA-ba megyek, mert nem két hét, vagy egy hónap alatt akartam felélni a spórolt pénzemet. Karácsony után visszamentem a melómhoz, minden nap kedvetlenül mentem be, majd sokszor néztem ki az ablakon és gondolkoztam. Eközben párhuzamosan olvastam a két könyvet, és eleinte csak a két hét vakáción gondolkoztam. Folyamatosan nézegettem a Workaway oldalt, hogy aktív nyaralást találhassak, olyat amivel hasznossá tehetem magamat. Eközben jött vissza az egyik barátnőm pár hónap után Indiából, és sokat beszélgettem vele. Tátott szájjal hallgattam a történeteit, és néztem a képeit. Egy jóga-tanár képző hónap alatt megismerte az igazit, majd hozzá költözött hat hónapra, majd megkérték a kezét, jövőre esküvő. Sokat kérdezett, hogy mit szeretnék én, de túlságosan ragaszkodtam a munkámhoz. Úgy gondoltam az utazás mellé meg kell tartanom a munkám, az alap. Aztán a január hónap alatt rájöttem, hogy nem kell. Minden nap egyre lehangolóbb volt a munkában, egyre távolabbnak éreztem az egészet, amit csináltam. Fokozatosan jöttem rá, hogy nem csinálhatom ezt. Sem magamnak, sem a kollégáimnak nem segít, ha kedvetlenül fanyar arccal dolgozok, csak azért, hogy legyen fizetésem. És tudom, hogy sajnos sok ember csak a fizetésért csinálja, a család, számlák, új autó, érthető. Ugyanakkor én pont ezt nem akartam. Egyszer csak megtaláltam a profilt, ahol önkéntes angol tanárokat kerestek Vietnámba. Nagyon tetszett a leírás, ezért több helyre is írtam, és 1-2 napon belül már volt is két skype hívásom. A jóga oktató barátnőmnek felvetettem az ötletet: Felmondok és elmegyek Vietnámba angolt tanítani. – Kimondva még őrültebbnek tűnt az ötlet, de volt egy megérzésem, hogy ezt kell csinálnom. A legmeglepőbb még számomra az volt, hogy az összes barátnőm, akinek elmondtam, elcsodálkozott és utána helyeselte a döntésemet. Mindenki támogatott (a családomnak később mondtam csak el). Eközben valahol mélyen belül meghoztam a döntést, hogy megváltoztatom az életemet és elmegyek megkeresem a boldogságot, miközben megismerem magam és a határaim, felfedezek új dolgokat és megismerek új embereket.

Egyik napról a másikra letettem a cigit, aztán beszéltem a főnökömmel, majd a team meeting-en elmondtam mindenkinek, hogy elmegyek.

Senkinek nem beszéltem a tervemről, mert babonás is vagyok és nem is bíztam magamban annyira, hogy ezt valóban véghez tudom vinni. Annyit mondtam, hogy valami teljesen mást fogok kipróbálni, és talán pár hónap múlva rájövök, hogy a multi a családom és visszajövök. Nehéz két hónapos felmondási idő volt, minden kolléga érdeklődött hova megyek, miért megyek el. Voltak, akik teljesen kiakadtak, külön beszélgetésekre hívtak, megkérdezték tehetnek-e bármit azért, hogy maradjak. Akkor még biztosabb voltam, hogy mennem kell. Nem a kollégák, vagy a munka miatt (sok kollégámat kifejezetten szerettem, mint embert), hanem egyre inkább azt éreztem, hogy egy új ember kell ide, valaki, aki boldog hogy itt dolgozhat, úgy mint én amikor kezdtem. Aztán amikor felmondtam, tudtam, hogy nem azt kell csinálnom. Vagy csak azt tudtam, hogy egy ideig nem ezt akarom csinálni. Megvettem a repjegyem, lefixáltam a helyem a programban Hanoi-ban, majd elkezdtem felvenni a kötelező oltásokat. Mindezt úgy, hogy a munkában sosem mondtam senkinek semmit.

Egy vicces “lebukás” – egyszer az oltás után ujjatlan felsőben mentem egy meeting-re és az egyik kollégám a vállamra mutatott: “Jól vagy?” – akkor vettem észre, hogy ott a sebtapasz, amiről elfeledkeztem…

Összességében jól tudtam titkot tartani, és eleinte csak a legközelebbi barátaimnak mondtam el. Ahol laktam, ott is természetesen szólni kellett. Körülbelül egy hónap után mondtam el az otthoniaknak, szerintem akkor is csak azért, mert közeledett a hazaköltözés napja (körülbelül 4 héttel az indulás előtt lehetőségem volt kocsival hazavinnem a cuccaim nagy részét). Ahol táncot tanítottam, nagyon szomorúak lettek, persze én is: éppen hogy elkezdtem tanítani, máris lelépek. Ezt sajnáltam én is, de úgy éreztem, ez a helyes döntés. Mindent feladtam és elkezdtem készülődni. Olvastam az internetet, majdnem hetente oltásokat vettem fel, és spóroltam ezerrel. Nem nagyon jártam ki, az utolsó két hónapban szinte semmire nem költöttem. Az oltásokat és sok gyógyszert céges “cafeteria” pontokból vettem meg, egyedül még a biztosításért fizettem, mert azt Magyarországon kötöttem. Ahogy közeledett az indulás napja, egyre erősödött bennem az elhatározás. Egy idő után már csak azért is vártam, hogy lássam magamat egy teljesen új környezetbe beilleszkedni, hogy megismerjem ki is vagyok én, ha a világ másik végén találom magam egyedül? Tudtam, hogy írni fogok, mert ez régi vágyam volt és csak reméltem, hogy lesznek akik elolvassák. Izgatottan vártam a nagy változást az életemben, azt a változást, amit én idéztem elő. Eljutottam arra a szintre, hogy “Ha törik, ha szakad”, végig viszem a három hónap tanítást és megmutatom magamnak, hogy tudok, ha akarok. Persze sok kérdés felmerült bennem, de mindenhez pozitívan álltam. Sok kérdést is kaptam másoktól:

“Mi lesz ha elfogy a pénzed?” -erre azt válaszoltam, addig nem várok, és sokkal hamarabb hazajövök.

“Úgy gondolod, van olyan jó az angol tudásod, hogy taníts?” – a válaszom egyszerű volt: “Nem tudom, de azt tudom, hogy van olyan jó, hogy megtanulom, hogyan kell tanítani”.

“Mi lesz, ha lezuhan a repülőgép?” – “Akkor így jártam” -nos, sajnos mindenre nincs és akkor sem volt frappáns válaszom, de nem rettentett el semmi. A szarkasztikus humorom sokszor elhallgattatta az embereket és nem mertek vagy nem akartak többet kérdezni. Tudtam, hogy az emberek közül sokan majd néznek rám, hogy megőrültél? De ez nem érdekelt, mert a barátaim mind mellettem voltak. Próbáltam mindenre megoldást találni, hiszen kifogást már nem lehetett. Habár a munkahelyemen folyamatosan kérdezgették meggondoltam-e magam, – még akkor is, amikor már az új lány kezdett, mondva, hogy kreálnak nekem másik pozíciót, ha maradnék …- tudtam, hogy már nincs visszaút. Kitöltöttem a vízumhoz szükséges papírokat, a biztonság kedvéért vettem kifelé jegyet is az országból (sajnos senki nem tudta megmondani, hogy csak befelé jeggyel kapok-e vízumot, vagy kell-e a kifelé jegy is). Ami meglepett, hogy a családom nem lepődött meg annyira. Talán hozzászoktak már a nem mindennapi ötleteimhez az elmúlt években. Azt is tudják, hogy hiszek a megérzéseimben, és azzal győzködtem a szüleimet, hogy úgy érzem mennem kell. Megértették, és azon sem akadtak ki, hogy garázs lett a régi szobámból, miután a külföldi életemet hazaköltöztettem a kis szobámba…Csak néhány plusz doboz és bőrönd. Furcsa érzés volt. A legfurcsább érzés az volt, amikor felültem a budapesti vonatra, amikor hazaköltöztem. A sok szép prágai nyár. Az idei kimarad. A jövőbeli nyaraim még nagy kérdőjelként szerepelnek a Nagy Könyvben. Hazamentem a szüleimhez és otthon töltöttem velük egy hetet. Megünnepeltük a szülinapomat, találkoztam az otthoni barátaimmal és ittunk a jövőmre. Amikor a beszállókártyámat nyomtattam, akkor már nagyon ideges voltam. Idegeskedtem, hogy elfelejtek valamit, habár az otthoniak segítettek bepakolni és tudtam, hogy szinte semmire nincs szükségem az utazáshoz. Elindulok, hogy megismerjem önmagamat, hogy angolt tanítsak és megosszam a gondolataimat másokkal. Nem sokat aludtam, körülbelül 4 órakor keltem, ittam egy kávét az otthoniakkal (mindenki felkelt természetesen erre a közös kávézásra) és elindultam a buszra. A városban az autós már várt, aki felvitt a reptérre. Az autóban mindenkitől megkérdezték, ki hova utazik. Amikor én mondtam, hogy Hanoi-ba, mindenki rámnézett és kérdésekkel kezdett bombázni. Ekkor már erősödött bennem a remény, hogy az embereket érdekelni fogja a sztorim. A nagy “semmire nincs szükségem” bepakolásnak az lett az eredménye, hogy a Ferihegyen mért adatok szerint 10 kilós lett a hátizsákom. Jót nevettem, átadtam a vízumpapíromat és elindultam a moszkvai járathoz. Itt még több magyar volt, utána a Hanoi-i járaton már senki. A reptéren felhívott az egyik barátnőm Svájcból, pont mielőtt kinyitották a kaput.

“Úristen, el sem hiszem, hogy ezt megcsinálod, de annyira büszke vagyok rád! Csinálj sok képet, küldd el őket, hogy lássuk jól vagy és nagyon vigyázz magadra!”

Az utolsó pozitív energia-áradat mielőtt felszálltam a gépre. Mosolyogva léptem fel a lépcsőkön és néztem ki az ablakon a repülőn.

Megcsinálom, jó lesz, érzem.

Megérkezés Vietnámba (a sokk)