Blog

Tíz nap egy meditációs központban

A meditáció egy ugrás: először a fejtől a szívig, majd a szívtől a létig. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolsz magadban, ahol a számítgatásokat hátra kell hagynod, ahol minden logika értelmét veszti.   — Osho —

A váltás

Habár a Homestay-t nagyon szerettem az elején, ugyanezzel a lendülettel szerettem ki belőle. Az órarend sosem sikerült úgy, ahogy kértem, több oldalról is zavaróvá vált az ottlétem. Míg nekem napi öt órát is adtak tanítani, addig volt olyan tanár, aki három napig csak az ágyában feküdt. Több tanár is kiköltözött, kivettek egy lakást, vagy szobát, nagy hévvel felemelt fejjel elmentek, mondván: Ők most új életet kezdenek függetlenül a Homestay-től, majd mindennap visszajártak, a Homestay-ben ettek, mostak, buliztak. Több okból is, de csak talán azért mert úgy éreztem elég volt, kiköltöztem a Homestay-ből. Tudtam, hogy nem veszek ki lakást, szobát, inkább másik önkénteskedési lehetőséget kerestem.  Így találtam rá egy meditációs központra, ahol angol tanárként önkénteskedhettem.

A meditációs központ

A központ egy ötemeletes házban található, plusz van egy szint a motoroknak (természetesen). A földszinten van egy masszázs- szoba, illetve egy előtér. Az első emeleten van a konyha, amihez tartozik egy erkély-szerűség, itt van a mosogató, és itt száradnak az elmosott edények. Ezen az emeleten van a könyvtár is, ahol lehet könyveket olvasni a buddhizmusról, meditációról, vagy az angol órákon részt venni. Itt is van egy buddha oltár, előtte egy nagy tér, itt zajlik hetente kétszer a jógaóra. A második és a harmadik emeleten meditációs termek vannak. A központ vezetője elmondta, hogy szoktak jönni angolul beszélő szerzetesek is, de az itt tartózkodásom alatt sajnos nem jöttek. A harmadik emelet a női részleg, ide férfiak nem jöhetnek be, két nagy terem van bebútorozva, itt vannak emeletes ágyak, illetve itt-ott ventilátor. Van egy ötödik emelet is, illetve egy nagy tetőterasz.

Buddha oltár a meditációs teremben

Emeletes ágyak a női részlegen

Az egyik meditációs terem

Csütörtökön és kedden 5.30 és 6.30 között jóga órán is részt lehet venni a központban, erre a tíz nap alatt sajnos csak egyszer sikerült felkelnem.

Múlt hónapban már voltam itt látogatóban, már régebb óta gondolkodtam a váltáson. Amikor szerdán beköltöztem, letettem a holmijaim és már kezdődött is egy Dhamma beszélgetés. A Vypassana meditációt gyakorolják az itt lakók, erről tartanak előadást a szerzetesek hétfőnként, szerdánként és péntekenként, ahol megvitathatják a felmerülő kérdéseket is. Az első napomon lelkesen csatlakoztam is. A beszélgetés elején volt egy rövid meditáció vietnámiul, amit a meditációs központ mellettem ülő vezetője fordított. Itt sikerült relaxálni, tudtam követni az eseményeket. Aztán következett egy történet, amelyben szerepelt egy teknős – itt kezdtem elveszteni a fonalat. Körülbelül fél óra után a “tolmácsom” azt mondta, hogy innentől nem tud fordítani, ez túl nehéz neki. Ezután másfél órát ültem és néztem ki a fejemből. Sokszor változtattam a törökülésben a lábaimat (lótuszülés esélytelen egyelőre), teljesen elzsibbadtak. A beszélgetés végén megkérdezték, van-e kérdésem – ???. Nem értettem semmit, de van-e kérdésem?

A meditációs központban is csak ventilátorok vannak, amiket mindig oda teszünk, ahol éppen vagyunk (legalábbis én, az ittenieknek nem mindig kell). Sajnos nem elég a nagy meleg, a meditációs központban el kell takarni a vállamat és a térdemet is, így nincs ujjatlan felső vagy rövid nadrág, csak a lányok emeletén. Több szabályt is kell követni azoknak, akik beköltöznek, ezek a következők:

  1. Ne árts semmilyen élőlénynek. 
  2. Ne vedd el, ami nem adott
  3. Tilos az ronda, csúnya vagy hazug beszéd
  4. Tilos drogozni, vagy alkoholt inni
  5. Tilos a szexuális érintkezés

Találtam egy vegetáriánus éttermet is a közelben, ahol életem legolcsóbb vacsoráját ehettem, leves és főétel (rizs zöldségekkel, tofu) 120 Ft-ért, azaz 10.000 dongért.

Leves, rizs sok tofuval és párolt zöldségekkel 120 Ft-ért

Az egyik barátnőm épp utolsó estéjét töltötte a városan, így miután végig arról panaszkodtam, hogy milyen melegem van, eldöntöttük, hogy elmegyünk egy jégbárba. -10 fokban élveztem a virgin mojito-m, ami sajnos elég drága volt (1200 Ft), de az élményért megérte (képek és rövid videó – instagram: @asuchange). 

Munka és az önkéntesség

A meditációs központban ingyenesen lehet részt venni az angol órákon, így a Homestay-jel szemben itt valóban azokat taníthatom, akik nem tudják megengedni maguknak, hogy külön angol órákért vagy tanfolyamért fizessenek. Volt akivel külön megbeszéltem, hogy együtt tanulunk, de az ötödik naptól már kihirdették, hogy minden reggel kilenckor angol óra Ms Anitával. Szombaton reggel kilenckor volt egy órám az egyik itt élő diákkal. Alig kezdtem el az órát, többen is elkezdtek csatlakozni a könyvtárban, leginkább idősebb nénik. Néha közbeszóltak, hogy ők is akarnak velem órát, kedvesen csak annyit feleltem, hogy ezután az óra után megbeszéljük, hogy mikor.

Pénteken reggel mindenki takarított, másnapra 15 szerzetest vártak látogatóba, én is beálltam a sorba, és az egyik meditációs termet kezdtem el porszívózni. Mivel sokszor hallottam az életemben a “több kárt csinál,mint hasznot” kifejezést, a tudatalatti segítségével eltörtem egy vázát, ami az egyik oltárt díszítette. Sajnos néha előfordul, hogy a nagy “segíteni akarok” dolognak, valami ilyesmi lesz a vége. Vagy hívhatjuk a vonzás törvényének is azt, ami történt.

Az egyik idősebb néni mesélte, hogy jövőre Myanmar-ba megy, hogy ott segítsen egy faluban a szegényeknek az önellátó életre való átállásra. Nagyon izgul, hogy pár hónap alatt mennyit tud majd javulni az angolja, bár szerintem már így is nagyon jól beszél. Ajánlottam neki, hogy töltse le a Duolingo-t, segítettem neki a szintfelmérőben (elmondtam melyik ikont, hogyan használja, hogyan tud továbblépni), majd beállítottunk napi 5 perc gyakorlást. Annyira örült, hogy utána még a konyhában maradt gyakorolni.

Délutánonként és néha esténként dolgoztam, iskolában, óvodában, tanítással együtt minden alkalommal tanultam is valami újat. Például a fegyelemről. Az egyik iskolai szünetben a tanár-asszisztensem azt tanácsolta, adjak feladatot a gyerekeknek, mert máskülönben hangosak lesznek, és akkor nekünk meg fájhat a fejünk. Egy idősebb hölgy volt, a mosolya nyugtató, nem az a típus, aki vörös fejjel szalad ki az osztályból egy-egy óra után. Miután ötletem nem volt, felrajzolt a táblára egy virágot, majd azt mondta a gyerekeknek, aki a leghosszabb ideig tudja bámulni a virágot, az nyer. Ezután az ötperces szünetben egy gyerek sem szólalt meg, csendben, fegyelmezetten nézték a táblát.

Heti kétszer ugyanabba az oviba megyek mostanság, ahol négyszer 30 perces órákat tartok, ma voltam itt negyedik alkalommal. Mivel sokszor nehézségekbe ütköztem a gyerekekkel való kommunikációban (mert velük igazából nincs kommunikáció), az internet segítségével óvodai angol oktatást kezdtem tanulni.

A kis herceg – vietnámi ovi-kép

Volt egy óvodai tanár a Homestay-ben, tőle is kértem segítséget. Többször megfordult a fejemben, hogy lemondom ezeket az órákat, küldjenek mást, nekem több tapasztalatom van az idősebb korosztállyal, de aztán vettem egy mély levegőt és mégis végigcsináltam. Az internet segítségével több játékötletre találtam, és egyre könnyebben tudtam bevonni a gyerekeket a játékos tanulásba. Így együtt tanulhattam a gyerekekkel, én tapasztalatot szereztem, ők angol szavakat tanultak. A legutóbbi órámon annyira nevettek, hogy azt hittem valamit rosszul csinálok, de aztán az asszisztens mosolyogva csak annyit mondott: “Viccesnek találják, amit csinálok, élvezik, ezért nevetnek”. 

Tanulás a meditációról

Három nap után sikerült először a könyvtárban hasznos időt eltöltenem, és elkezdtem olvasni a meditációról. Teljesen más, mint ahogy elképzeltem. Azt hittem a légzésre koncentrálok, elgondondolkodom ezen-azon, de a valóságban ki kell kapcsolnom az agyam. Az egyik könyvben olvastam, hogy mivel egész nap gondolkodunk, a meditáció pont arra való, hogy pihenjen az agyunk. Az egyik vacsora alatt arról beszéltem, mennyire szeretek tanulni, és sajnos mennyire kevés időm jut erre, mennyire jó lenne ha egy nap 48 órából állna. George (a központ vezetője) elmosolyodott, és csak annyit mondott: “A meditáció segíteni fog”. Egyre jobban érdekel az egész, bár a könyvek leírása alapján is bevallom magamnak, nem lesz egyszerű. Bár a tánccal is így kezdtem, bénáztam sokat az elején, a többiek meg csak mondták, mondták, hogy az egész gyakorlás kérdése, és én ezért csináltam tovább. A központban minden reggel és este látok embereket, akik meditálnak, gyakorolják a Vypassana-t, én eddig sajnos csak egyszer gyakoroltam. Mindenhol csak az előnyökről lehet olvasni, így biztos vagyok benne, hogy ezt akarom csinálni. Sajnos a tíz nap így a munkával és önkénteskedéssel megtöltve nem hagyott elegendő időt, hogy sokat tanuljak a meditációról, de betekintést nyertem egy teljesen új világba. Habár nem vagyok buddhista, itt teljes szeretettel fogadtak, nyitottak voltak arra, hogy bármilyen kérdésemre válaszoljanak. Annyira nyugodtak, hogy néha elszégyelltem magamat, amikor idegeskedtem. Januártól talán visszaköltözöm, nem tudom még mit hoz a sors. Abban biztos vagyok, hogy ez az utazás, ami itt elkezdődött a fejemben, nem ér véget azzal, hogy kiköltözöm. 

Még mindig nem veszek ki lakást, és nem költözöm hotelbe, hostelbe, nem fogok kanapészörfölni, de lesz hol laknom. A szerencse mellettem van, és a következő posztomban el is árulom, hova költöztem. 

Minden ingyen

avagy adj, hogy kaphass

Mennyi dolgot kaptunk ingyen az életben? Megtaláljuk, észrevesszük ezeket a dolgokat? Mit adunk mi ingyen?

(Ezt a cikket 2018 nyarán írtam, amikor Vietnámban önkénteskedtem)

Júliusban részt vettem egy középiskolai kiránduláson, ahol elvittek egy másik tartományba helyi ízeket kóstolni és friss gyümölcsöket szedni. Az egészet a neten találtam, mindent fizettek, nekem csak beszélgetnem kellett mindenkivel angolul. A végén még állást is ajánlottak, az egész történet itt olvasható.

Hiszek abban, hogy ha kapunk, akkor adnunk is kell, és ha adunk, akkor azt majd valamilyen formában visszakapjuk. Nem arról beszélek, hogy kölcsönkérünk X összeget, vagy kapunk valamit X embertől, és azt X embernek fizetjük vissza. Arra gondolok, hogy a karma, – a sors, vagy hívjuk úgy, ahogy jül esik, – gondoskodik arról, hogy valamilyen formában visszakapjuk azt, amit adtunk. 

Az egész téma iránti érdeklődésem talán akkor kezdődött, amikor kiskoromban rendszeresen kaptam használt könyveket. A család ismerősei tudták, hogy szeretek olvasni, így ha volt pár könyv, ami nekik nem kellett, azt elhozták nekünk. Később ennek a felturbózott változata volt az, amikor felkerestem a helyi könyvtárakat, kiderítettem, mikor szelektálnak, és elmentem “turkálni”. Ha lett volna autóm, elvittem volna az összes könyvet.  Később a középiskolában fedeztem fel az internetet, ekkor találtam rá azokra az oldalakra, amelyek az “ingyen cuccok”-ra specializálódtak. Mivel fejleszteni akartam az angolomat, angol újságokból  mintaszámokat, katalógusokat, könyveket rendeltem, de nem álltam meg ezeknél. Kértem a termékmintákat is. Volt olyan weboldal, ahol a legújabb színes nyomtató reklámjaként ingyen lehetett fényképet “előhívatni”, így pár kedvenc képem remek minőségben került a fotóalbumba (természetesen a nyomtató verziója ott volt a jobb alsó sarokban, de ez nem zavart senkit). Rengeteg rejtvényt is fejtettem, ezekkel szinte mindig nyertem: mozijegyet, koncertjegyet, tánc-bemutató jegyet, vásárlási utalványt, vitorlás-repülést, stb. Akkoriban nem is gondoltam arra, hogy ezeket mind bevonzottam. Később a sok angol újságot elajándékoztam olyanoknak, akik nem tudták megengedni maguknak, hogy ilyesmiket vegyenek.

Fiatal felnőttként az egyetemi éveim alatt kétszer vettem részt a brüsszeli Youth! fesztiválon, amelyre fizették az eljutást teljes ellátással és szállással. A fesztivál a fiatalok jogairól szólt, továbbtanulásról, önkéntességről, az Európai Unióról. Erre a fesztiválra egy motivációs levél megírásával lehetett bekerülni, és nekem sikerült is – kétszer- . A második alkalommal a szobatársam is bekerült, ekkor Interrail vonatjegyet küldtek nekünk Belgiumból, így a barátnőmmel még egy pár napos Európa-túrát is tettünk. Később az ingyenesség más formában is megjelent az életemben, mert fizetetlen gyakornoki munkát kaptam Angliában. Nem bántam, mert biztosítottak szállást, és később jól jött a munkakeresésnél ez a tapasztalat. 

Miután júliusban attól féltem, hogy teljesen elfogy a pénzem és munkát kerestem, átéltem pár stresszes napot, szükségem volt egy kis relaxációra. A Couchsurfing oldalon találtam egy eseményt, megnyílt egy új Spa, és egy szolgáltatást ingyenesen ki lehetett próbálni. Mintha nekem szánták volna ezt az ingyenes “eseményt”. Rábeszéltem két tanárt a Homestay-ből, hogy menjünk el, és kaptunk egy órás arckezelést ingyen. Nemsokkal később találtam egy lehetőséget, hogy egy profi sminkes modellt keres a portfólija kibővítéséhez. Életem talán legjobb sminkjét és képeit köszönhetem a művésznőnek. Kár, hogy utána nem mentem semmilyen buliba, de a motortaxis, aki hazavitt, biztosan úgy érezte, hogy egy fimsztárt visz a motorján. 

Néhány napja volt egy prezentáció angol tanároknak ingyenes weboldalakról, szoftverekről, amiket a tanításhoz lehet használni. Én regisztráltam, de végül a Hanoi-i esküvő miatt nem tudtam elmenni, így megkértem az egyik tanárt, menjen el és jegyzeteljen. Időközben megkaptam a jegyzeteket, a visszajelzése nagyon pozitív volt, de természetesen megkérdezte: “Hol találtad ezt az eseményt?”- és én csak mondogatom, hogy “aki keres, az talál”.

Az internet világában rengeteg ingyen dolgot találhatunk, de az utcán is, ha szerencsénk van. A kistáskám elszakadt, ezért besétáltam egy helyi varrodába. Miután a meglepődött helyiek megvarrták a táskámat, csak mosolyogtak, és mutatták a kijáratot. Szerettem volna fizetni, de nem engedték. Az ingyen dolgok nem csak arról szólnak, hogy mi kapunk, hanem mi adunk is. Rengeteg dolgot kaptam az életemben ingyen, amiért nagyon hálás vagyok. Ugyanakkor odafigyelek arra hogy én is adjak ingyen, hogy megtaláljam az egyensúlyt. Ezért is szeretnék önkéntes maradni – legalább valamilyen formában -, illetve biztatni másokat arra, hogy önkénteskedjenek, vagy segítsenek másokon.

Csatlakoztam egy jótékonysági szervezethez, amely utcagyerekeket támogat a tanulásban, illetve az iskolázatlan szülőknek próbál munkát teremteni. A szülők táskákat, illetve különböző tárgyakat készítenek, ezeknek a tárgyaknak az eladásához kérték a segítségemet. Így szabadidőmben (ha van ilyen :)) próbálok cégeket keresni, akik nyitottak lennének partnerkapcsolatra.

Ugye milyen jó érzés kapni valamit?

Ugyanakkor, ha senki nem adna, senki nem kapna.

Legyünk nyitottak az ingyenes dolgokra, de ne felejtsünk el “fizetni” az univerzumnak. 😉

Ajánlott: Az élet művészete

 

Gratulálunk! – Önt meghívták!

avagy egy vietnámi esküvő kulisszatitkai

Néha úgy éreztem, én is házasodom.

Egyetlen külföldiként sok vendéggel kellett kezet fognom, illetve innom egy felest.

Nem panaszkodom. Életem egyik legnagyobb élménye volt ez az esküvő!

A pár: Thang és Dieu, mindketten a diákjaim voltak a Homestay-ben Hanoi-ban. Minden nap volt órám velük, Dieu a haladó csoportomban tanult, Thang a privát óráimon vett részt, amit legtöbbször a Xinh kávézóban tartottunk. Thang-gal sokat buliztunk, Dieu író, a könyve jövőre lesz kiadva. Júliusban kezdtek el randizni, és három hónap után döntöttek úgy, hogy összeházasodnak.

46430807_251553322183129_2212117300872478720_n

Az egyik volt tanár így fogalmazott: ” Megházasodik a Homestay dráma-királynője és party-arca. Izgalmas esküvőre számíthatunk.”

Csütörtökön repültem Ho Chi Minh városból Hanoi-ba. Uyen, egyik volt diákom fogadott be néhány napra magához. A repülő egy órakor érkezett meg Hanoi-ba, rendeltem egy Grab motort és elindultam a megadott címhez. A Google szerint egy órás út várt rám, de a motoros úgy száguldott, hogy fél óra alatt megérkeztem a célállomásra. Egész úton a bukósisakot fogtam, mert majdnem lefújta a szél, olyan gyorsan mentünk – fő a “biztonság”. Természetesen áthaladtunk néhány piroson, ott csak lelassítottunk kicsit. A motoros végig fázott, pedig nagykabátban volt. Amikor meglátta, hogy én csak kardigánban vagyok, le akart beszélni a motorról, bár lehet csak nem volt kedve olyan messzire elvinni. Az autó dupla áron lett volna, így mindenképpen motorozni akartam. Aztán útközben arra gondoltam, visszafelé majd autózom, de természetesen akkor is motoroztam. Spórolok.

Pénteken pihengettem, majd Uyen főzött nekem vacsorát. Felhívta az anyukáját és “bemutatott” neki a videóhíváson keresztül. Azt mondta az anyukája meglepődött, hogy elfogadtam a meghívást, hogy “ilyen körülmények között” tudok megszállni, velük együtt lakni. Megkérdeztem, mit ért az “ilyen körülmények” alatt, de nem tudták megmagyarázni. Egyébként Uyen az öccsével lakik együtt egy teljesen normális két-szobás lakásban, én mondtam is, hogy mennyire örülök, hogy befogadott. Amikor a vacsora után elmosogattam, Uyen még le is videózta, mert nem akarta elhinni, hogy még mosogatok is vendégként (szerintem elküldte az anyukájának).

Szombaton délután indultunk Thanh Hoa tartományba, Dieu szülővárosába, 170 km-re Hanoi-tól.

Az esküvőre béreltek buszt, így több vendéggel együtt utaztunk négy órát. Amikor Dieu házához értünk, már nagyban tartott az ünneplés. Ez volt az esküvő második napja, előző napon volt a templomi esküvő pénteken. Ezen csak a család vett részt. Szombaton a pár nem találkozhatott, külön ünnepeltek az otthonukban, én Dieu-vel, a családjával és a barátaival.  Dieu bemutatott az anyukájának, aki nagyon örült nekem, ő volt az első “Gratuláló”. Uyen azt mondta, hogy büszkék Dieu-ra

Miután felálltam, hogy készítsek pár képet, mindenki odahívott az asztalához, kezet ráztak velem, és öntötték a rizspálinkát.

A vacsora nagyon finom volt, bár húst ettek hússal, és én egy ideje nem eszem húst, azért készítettek nekem zöldségeket. Amikor mondtam, hogy nem eszem húst, úgy néztek rám, mintha beteg lennék, de valahogyan ezen is túltették magukat. A vacsora után elmentünk a tengerparthoz, bár sokat nem láttunk a sötétben, azért belesétáltam kicsit a tengerbe. Körülbelül 7 órakor indultunk vissza a karaoke buliba, illetve éppen zajlott egy Vietnám-Kambodzsa focimeccs. Miután 3-0 lett az állás Vietnám javára, kezdődhetett az éneklés. Az alábbi videón Uyen és Dieu énekelnek.

Énekelni nem szeretek, mert nem tudok, de Dieu emlékezett rá, hogy szeretek táncolni, így Dieu, Uyen és én együtt táncoltunk a Baby Shark című számra. A vendégek megdermedtek, nem tudták mi történik, szerintem ilyen bulikon sosem táncol senki. 😀 Minden asztalnál nagyban ricáztak a vendégek, ezt lehet zsákszámra veszik az esküvői bulikra.

Valamikor 11 óra körül Dieu bátyja elvitt minket egy hotelbe, majd mondta, hogy 5 órakor indulunk másnap. Indulunk? Ekkor hallottam először a tervet. Szóval 4.50-kor kelünk, gyors készülődés, és 5 órakor kezdődik a ceremónia, ami után négy órát buszozunk egy másik városba. Persze azt gondoltam naívan, majd milyen jókat pihenek a pár nap alatt, hát igazából alig aludtam. Aztán az járt az eszemben, hogy Thang és Dieu valószínűleg három napig nem alszik.

Felvettem a farmert a pólóval, de Uyen az ünnepi ruhát vette fel és sminkelt is. Azt mondták, hogy 4 órát utazunk a buszon, mert elmegyünk Thang szülővárosába, így azt gondoltam, erre nem öltözök ki. Habár Uyen mondta, hogy jobb, ha felveszem az ünneplő ruhát, én farmerban maradtam. Azt gondoltam, csak a buszhoz megyünk.

Rosszul gondoltam.

Öt órakor visszamentünk Dieu házához, ahol már Thang is ott volt. A hagyomány nem áll messze az otthoni esküvőktől, a vőlegény jött kikérni a lányt.

Tehát mindenki kiöltözve – én farmerban – elkezdődött a ceremónia. Minden asztalon volt egy kis nassolni-való, egy doboz cigaretta és gyufa a vendégeknek.

Thang bement a házba, kikérte Dieu-t és beszálltak az autóba, a vendégek pedig a buszba. Két busszal és körülbelül négy autóval indultunk Ha Tinh tartományba, Thang szülővárosába, 234 km-re Dieu szülővárosától. A hagyomány szerint tehát Thang kikérte Dieu-t és elviszi az új otthonába, vagyis Thang szülőházába. Ez az út körülbelül öt órán át tartott. Amikor megérkeztünk Thang házához, mindenki gyönyörű ruhákban volt, én pedig még mindig farmerban, így gyorsan kerestem egy mosdót és átöltöztem. Néhány fotó erejéig maradtunk itt, utána elmentünk az ebéd helyszínére, rengetegen voltunk, a pár mindenkivel kezet fogott. Minden asztalhoz odamentek, ittak mindenkivel és közben mosolyogtak. Amikor a mi asztalunkhoz értek, Dieu csak annyit mondott “Fáradt vagyok”.

El sem tudom képzelni, mennyire fáradt lehetett, de a képeken szépen mosolyogott (délután biztosan lepihent). Az ebéd után Thang odajött hozzám és néhány asztalhoz elvitt, hogy igyak a vendégekkel. Minden asztalnál kezet fogtak velem, mintha nekem is gratulálnának. Megkérdeztem Uyen-t, miért van ez, azt mondta, mert büszkék, hogy egy külföldi vendég is részt vesz az esküvőn. Sokan kérdezték Uyen-t ki vagyok én, és sokan néztek rám meglepődve, mintha eltévedtem volna, mert nem értették mit keresek ott. Velem nem mertek vagy nem tudtak beszélni, Uyen-t kérdezték honnan jöttem, hogyan kerültem ide. Miközben asztalról-asztalra “jártam” és ittam a pár egészségére, énekesek szórakoztatták a vendégeket, volt színpad, illetve egy kivetítőn láthattuk a pár esküvőre készített képeit.

Készítettek esküvői  fotókönyvet is, a bejáratnál volt az ajándék-doboz mellett. Mindenhol lehetett látni üres borítékokat, ebbe tettük a pénzt, amit ajándéknak szántunk., a borítékra pedig ráírtuk a jókívánságainkat. Az ebéd után sokan elmentek, nekünk is indulnunk kellett egy órakor, mert 8 óra buszútra volt Hanoi és sokan dolgoztak hétfőn (Uyen is).

Thang kérdezte, hogy mennék-e későbbi busszal, de tudtam, hogyha maradok, csak rizspálinkázás lett volna a program, és utána a 8 órás buszút még rosszabb. Elbúcsúztam a pártól, és mondtam, hogy jöjjenek meglátogatni Saigon-ba.

Az út vissza Hanoi-ba borzasztó volt, másnap végig fájt a fejem, eléggé sok a bukkanó az úton és szerintem kisebb agyrázkódásom lett. Hétfőn majdnem egész nap aludtam, Uyen ismét főzött nekem, elmentem a Hoan Kiem tóhoz, és élveztem az őszi időjárást. Majdnem mindenki nagykabátban volt, én pólóban. Tökéletes huszonakárhány fokok voltak. Kedden megvacsoráztunk Uyen-nel, majd elindultam a reptérre. Nehéz volt elindulnom júniusban is, hátrahagyni a sok barátot, akit úgy megszerettem, de valamiért Saigont választottam átmeneti otthonomként.

Idén a második esküvőn voltam, bár a legutóbbira Budapestig kellett repülnöm. Mindkét esküvő gyönyörű volt, és ez a vietnámi is hatalmas élményként marad meg az emlékezetemben. Thang és Dieu nagyon jó barátaim lettek a néhány hét alatt Hanoi-ban, és nagyon boldog vagyok, hogy ott lehettem az esküvőjükön. A következő esküvő Márciusban várható, a helyszín India. Tehát a következő hetekben azért dolgozom, hogy jövőre Indiába mehessek esküvőzni. Úgy tűnik az utazással jár az is, hogy a világ különböző pontjaira utazom esküvőkre. Nem panaszkodom…

Talán utaznom sem kell külön a jövőben, csak arra spórolnom, hogy esküvőkre mehessek.

(Talán átnevezem a blogomat: Esküvők a világ különböző részein…)

Ki tudja, az univerzum majd eldönti.

Én meg csak várom hova sodor legközelebb a szél.

Hello teacher!

avagy egy helyettesítő angol tanár őrült mindennapjai

Új élmények, új kihívások, az elmúlt két hétben nem volt hiány egyikben sem. Minden nap jöttek a telefonok, üzenetek, benne a kérések, hogy délután, reggel vagy este tudok-e helyettesíteni. Amikor pedig megjelentem az iskolában, azonnal jött a kérdés: Te ki vagy, segíthetek?

Az utolsó pillanatban kapott óratervet olvasgattam amikor a gyerekek már jöttek be a terembe. Nagyon izgultam, de örültem, hogy volt kis időm felkészülni. Aztán odajött a tanár-asszisztens, meglátta a kezemben a papírt, majd elvette:

“- Oh, nem, nem, ezt a múlt héten vettük, ma ez a tananyag” – és adott egy teljesen új tananyagot.

Már írtam az első tanítási élményemről az állami iskolában. Azóta voltam magániskolában is, tanítottam 6-17 éveseket, minden nap rugalmasan utazgattam egyik helyről a másikra. Mára már eldöntöttem, hogy be kell szereznem egy motort, mert nem éri meg a Grab motorra fizetnem, és sokszor előfordult a héten, hogy rossz helyre vittek. Ha tehát ők sem tudják hova megyek, és én sem, akkor mindketten ugyanott vagyunk, én is el tudok tévedni a városban a motorral. Az egy másik kérdés persze, hogy nekem egy napos tapasztalatom van motorozásban, míg nekik több éves. Arról nem is beszélve, hogy megtanulni szabályok nélkül motorozni nem könnyű, nekik mégis sikerül, és milliméterekre egymástól motorozgatnak.

Hétfőn már öt órát helyettesítettem, aminek nagyon örültem. Voltak azért félreértések bőven. Egyik nap kaptam egy másolatot a tankönyv egyik oldaláról, azt mondták 35 perces lesz egy óra. Szépen fel is készültem, de amikor odaértem az órakezdés előtt az asszisztens informált arról, hogy 70 percet töltök azzal az egy oldallal. Hirtelen nem tudtam, mit fogok csinálni, de aztán valahogyan megoldottam. Vettem egy mély levegőt, és hatalmas mosollyal az arcomon elkezdtem az órát. Az egyik barátnőm mondogatta, hogy “Fake it until you make it”, ami körülbelül annyit tesz, hogy “Tettesd, amíg meg nem tudod tenni”.

Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Megszoktam, hogy a Homestay-ben felnőtteket tanítok, akiket érdekli amit mondok, van rengeteg időm felkészülni az órámra. De  a héten sokszor tanítottam olyan iskolában, ahol a gyerekek nem figyeltek rám, sőt, szaladgáltak, kiöntötték a vizet, sírtak nekem vietnámiul, amikor azt mondtam “Ülj le, kérlek” a válasz egy grimaszoló arc és egy “No!” volt. Körbenéztem a teremben, és hirtelen azon gondolkoztam, mit is keresek én itt.

Aztán eszembe jutnak azok az órák a hétről, amikor csillogó szemű gyerekeket láttam, akik a szünetben odajöttek hozzám és mindent tudni akartak rólam. Amikor jelentkeztek és közben majd kiestek a padból, mert mindenki részt akart venni a játékban, amit csináltunk. Voltak olyan óráim, amikor az asszisztens szólt, hogy vége, én pedig elszomorodtam. A kicsiket tanítani a legnehezebb, mert sokszor nem értenek. Gondolkoztam is azon, hogy nem vállalok 10 év alatti gyerekekkel helyetesítő órákat, de aztán rájöttem, hogy ez inkább osztály-függő. Tanítottam olyan helyen, ahol konkrétan angyalként viselkedett mindenki. Volt órám olyan hatévesekkel, akik végig nevettek velem az órán és jól érezték magukat. Ez az, amit próbáltam elérni a héten. Két kézzel a magasban, egy lábon ugráltunk a teremben és énekeltünk. Azt akartam, hogy mindenki élvezze az órát, a gyerekek is, és én is. Kitaláltam játékokat, aztán néztem, milyen szépen tudnak rajzolni, és milyen okosak. Nagyon nehéz két héten vagyok túl és csak napi néhány órát tanítottam, de remélem egyre jobb tudok lenni, és nem lesz ilyen nehéz tanítani a gyerekeket. Mi is az, ami nehéz ebben?

Először is, a gyerekek a nevemet sem tudják kiejteni. Amikor megjelenek egy iskolában, mintha megfagyna a levegő, senki nem beszél angolul (más tanárok), mindig össze-vissza sétálgatok.  Az egyik nyelviskola szokott küldeni valakit, aki elkísér a teremig, de a másik nem küld senkit. Néha van egy másik külföldi, aki biztosan angol tanár 🙂 és meg tudom kérdezni, merre menjek.

Vannak szavak amiket nem tudok (szótár nem vagyok sajnos “még?”), vagy néha nem jut eszembe. Nem tudom, egy anyanyelvi angolnak van-e ilyen gondja. Az egyik órámon a vízi-sportokról volt szó, és a békaláb nem jutott eszembe. Nagyon rosszul éreztem magam emiatt, de a szünet alatt megnéztem és a második órán már megtanítottam a gyerekeknek. Persze emlékszem nyáron a diákok a Homestay-ben gyümölcsöket mutogattak egy angol anyanyelvűnek és kérdezgették az mi, a válasz pedig az volt “Nem tudom, ilyen nálunk nincsen”. Aztán arra gondolok, hogy mennyi magyar szó nem jut eszembe sokszor.

Néha a posztom írásakor kinyitom az angol-magyar szótárt és megnézek 1-1 szót magyarul.

Próbálok mindent beleadni a tanításba, mindig is maximalista voltam, és talán ebből nem is szeretnék lejjebb adni. A Homestay-ben a legegyszerűbb, a diákok visszajelzése pedig nagyon pozitív. Kedden az egyik diákom megkérdezte, én tartom-e a reggeli 9 órás angol órát, mondtam, hogy igen, ő pedig elmosoloyodott “Yessss!!!”. Ez annyira jól esett, tovább motivál arra, hogy jobb és jobb akarjak lenni abban, amit csinálok. Persze rengeteget kell még tanulnom. Az egyik iskolában a családról tanultunk, kivel élnek együtt a gyerekek. A tanár asszisztens rám nézett, majd odasúgta, hogy most kezdhetem énekelni a “Family” dalt. A fejemben átfutott a kérdés, hogy na az meg mi a csuda, mondtam, hogy nem ismerem. Az asszisztens felhúzta a szemöldökét “Nem ismered?”, én pedig elkeseredtem. Utolsó pillanatban kaptam az óratervet, abban nem volt megemlítve, így nem készültem. Pénteken három órán át énekeltem a “Head and Shoulders, knees and toes…” és az “If you are happy and you know it…” című gyerekdalokat. Szombaton alig volt hangom, de megérte. A gyerekek szerették, és én jól éreztem magam. Így szabadidőmben most gyerekdalokat tanulgatok.

Két középiskolában is helyettesítettem, ahol szóbeli vizsgát tettek a gyerekek. Ahol csütörtökön voltam, az első négy diák meg sem szólalt.

“-Tudnál nekem mesélni az iskoládról?” – erre a válasz egy hatalmas “- No”

“- Kicsi vagy nagy ez az iskola”, a válasz pedig “Yes!”.

“- Mit szeretsz csinálni a szabadidődben?” – válasz: “- Szabadidőmben, igen!”

Erről az a reklám jut eszembe, amikor a repülőtéren kérdezi a biztonsági őr a férfit, hogy van-e nála fegyver, drog, robbanószer, ő pedig mosolyog “- Igen!”. Próbáltam lassan, artikulálva, aztán komolyan az jutott eszembe, hogy egyszerűen a kiejtésem rossz. Szegény gyerekek. De aztán az ötödik tanuló mindenre gördülékenyen válaszolt, csak úgy, mint utána sok másik tanuló. Itt egytől tízig kellett pontoznom, akiknek hatosnál rosszabb lett volna, nekik nem írtam semmit a papírra. Azt tanácsoltam az asszisztensnek, hogy majd ha visszatér az angol tanár (aki valószínűleg lebetegedett), akkor próbálják meg a vizsgát újra a gyerekekkel.

A héten már Smartboard-dal is tanítottam, ez a legegyszerűbb, nem kell készülni, csak felnyitom a tananyagot, és kezdjük a játékokat. A fenti kép csütörtökön készült, vártam a gyerekeket. Minden székre jutott egy gyerkőc. Amikor kinyílt az ajtó és megláttak, mindenki odaszaladt hozzám, hogy megfogja a kezem, kiabáltak örömükben: “- Hello teacher!”. Aztán az egész órán majd kiestek a padból, jelentkeztek, mindenki ki akart jönni a táblához. Öröm volt tanítani őket.

Sokat gondolkozom azon, milyen is volt az angolom az iskolában, és eszembe jut, hogy nem szerettem az angolt, kinevettek a rossz kiejtésem miatt, a kérdésekre inkább csak bemagoltam a választ, hogy megkapjam a jó jegyet, de ha a mondatot máshogy kérdezték, már elvesztem. Magoltam a nyelvtant, miközben nem vettem észre, hogy hallomás után tanulok a legegyszerűbben. Nem foglalkoztam azzal, hogy megtaláljam a magamnak legmegfelelőbb módszert, csak az érdekelt, hogy kitűnő maradjak. Most pedig minden nap, egész nap angolul beszélek, rengeteget tanulok, naponta több új szót hallok, illetve a blog posztjaimat is elkezdtem lefordítani. Van két tanár a Homestay-ben, akikkel németül beszélek, mert nem szeretném, ha a németem teljesen “elkopna”, de azért van egy kis káosz a fejemben.

Megéri. Minden nap tanulok, és nekem ez a lényeg.

“A tanulás a legerősebb fegyver, amivel megváltoztathatod a világot.” – Nelson Mandela

Hogyan tanuljak meg egy idegennyelvet?

As you change – Vissza a Homestay-be

Hogyan is állhatna meg a változás ott, hogy hazamentem? 

…és a történet arról, hogyan lettem helyettesítő angol tanár állami iskolában

“Úgy tűnik számomra, hogy minél keményebben dolgozom, annál nagyobb szerencsém van. “- Thomas Jefferson

Nagyon nehéz döntés előtt álltam, amikor Prágában voltam. Adott volt az egyszerűbb élet, hogy befejezzem az utazást, elkezdjek dolgozni és ne kelljen aggódnom amiatt, hogy elfogy majd a spórolt pénzem. Minden ismerősöm azzal jött, hogyha munkát keresnék, csak szóljak neki. Minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha nem jövök vissza. Legalábbis akkor, ott, egy ideig így éreztem.  Féltem visszajönni, mert már nem volt közel sem olyan kidolgozott tervem, motivációm, mint májusban. Láttam, hogy az ismerőseim haladnak előre a karrierükben, és kicsit megirigyeltem őket. Aztán amikor visszajöttem, rájöttem arra, hogy én még mindig a határaimat feszegetem és a komfortzónámat bővítem. Elég lett volna erre pár hónap? Egy meditációs tréning miatt jöttem vissza Ázsiába, amire aztán nem mentem el. Örülök, hogy visszajöttem, bármilyen indokom is volt rá egy hónapja, és azóta elkezdődött az általam elnevezett: Dél-Kelet Ázsia 2. évad – Így változom én. Vagyis a szerencsecsillagom még mindig tündöklik.

A 9 órás repülőútról már írtam, amikor megérkeztem Hanoi-ba, sosem lesz a kedvencem, most először próbálkoztam nyugtatóval (macskagyökér-kivonat), de rosszabb lett a helyzet. Kívülről láttam magam, ahogyan megy a nagy repülőgép én meg savanyú arccal nézek kifelé, hogy Tejóég! Mikor szállunk már le. Megint megfordult a fejemben, hogy kinek az ötlete volt ez, és miért nem maradok otthon? Persze aztán ahogy megérkezem, máris örülök, hogy ott vagyok és el is felejtem, hogy nem szeretek repülni. Ezalkalommal Bangkokba érkeztem, ahonnan legutóbb hazarepültem. A Couchsurfing-en találtam szállást, nem is akármilyet.

A szállásadóm egy nappal a megérkezésem előtt szólt, hogy ő elmegy a hétvégére, de megvárja, hogy odaérjek és odaadja nekem a kulcsot.

Ez azt jelentette, hogy egy teljesen idegen egy teljesen idegennek otthagyta a lakását. Ez fogadott az első napon és hihetetlen hálás voltam neki, hogy nem kellett utolsó pillanatban új szállást vagy hostelt keresnem. Hihetetlennek tűnt az egész, de nagyon örültem a szerencsémnek. Miután ő elment én körülbelül csak aludtam, aztán másnap repültem Phnom Penhbe. Az AirAsia repülőtársasággal utaztam, aminek a reptere kicsit messzebb volt a belvárostól, de a szállásadóm küldött egy üzenetet teljes leírással, mivel és hogyan jutok el a Don Muang reptérre. A BTS Skytrain (“égi vonat” vagy magasvasút) és a busz segítségével negyedannyiért eljutottam a reptérre, mintha taxiztam volna.

Ha szeretnél te is egy majdnem széteső dobozban utazni, akkor az AirAsia már 7 dollártól ajánl repjegyeket. Nem hiába az a szlogenjük: “Now everyone can fly” – avagy mostmár mindenki repülhet

Ez rosszabb volt, mint a 9 órás repülőút, a gép rázkódott, láttam a gép részeit mozogni, semennyi turbulenciát nem bírtunk, az utasok közül sokan hangosan néztek valamit a telefonjukon. Én ötpercenként néztem a telefonomat, hogy mikor érünk már oda. Phnom Penhben a reptéren megismertem egy yogi-t, akivel megosztoztunk a taxin a belvárosig, majd elkezdődött a három hetes kaland Kampot kisvárossal és a borsföldekkel.

Szerdán egy 14 órás buszút után megérkeztem – vagyis inkább visszatértem – Ho Chi Minh városba. A buszút a szokásosan telt, 30-40km/óra átlaggal haladtunk, a határtól csak ketten voltunk külföldiek, a buszon mindenki helyi volt. Csütörtökön reggel végignéztem az összes facebook csoportot és elküldtem pár önéletrajzot. Két helyről azonnal visszaírtak, és délután már részt is vettem két interjún. Pár hónapot tervezek maradni, de sok helyen már akkor tudnak adni órákat, ha három hónapot maradsz. Az egyik angol nyelvsuliban felajánlották, hogy felvesznek helyettesítő tanárnak, és majd hívnak. A másik helyen reggelre kerestek tanárt, de azt nem tudtam bevállalni, mert visszaköltöztem a Homestay-be és itt reggelente tanítok. Aztán hazafelé megláttam egy iskolát nagyon közel az otthonomhoz, oda is bementem. Megkérdeztem keresnek-e angol tanárt, kaptam egy e-mail címet, elküldtem az önéletrajzomat és szombaton már interjúztam is. Mivel nem maradok hosszabb távra (vagyis egyelőre magam sem tudom), így itt is felajánlották, hogy lehetek helyettesítő tanár. Sok régi ismerőssel találkoztam, akik panaszkodtak, hogy nem találnak állást, pedig hónapok óta keresnek, aztán jövök én és két nap után már van munkám.

Ha valakinek nem az angol az anyanyelve, akkor szükséges egy TESOL bizonyítvány a tanításhoz.

Az első helyről már pénteken hívtak, hogy szombaton reggel két órán kellene helyettesítenem (2×90 perc), mert a tanár lebetegedett. Küldtek két oldalt a könyvből, amit le kell adnom az órán és az általános iskola címét. Nagyon izgultam, féltem, hogy nem tudok kitölteni 90 percet, vagy hogy a nyolcadikosok majd nem figyelnek, vagy nem tudom érdekessé tenni az órát nekik. Pénteken este jegyzeteket készítettem, játékötleteket írtam fel, hogy biztosan kitöltsem az órát (diákként is stréber voltam, tanárként is az lettem). Aztán szombat reggel hétkor ott voltam az iskolában. A gyerekek a földön ülve várták a becsöngetést, engem pedig a másodikra küldtek a 20-as tanterembe. Itt katedra volt, úgy éreztem, mintha egy színpadon lennék. Először bemutatkoztam, meséltem magamról, aztán elkezdtük venni a tananyagot. Az első órán nem maradt idő a játékra, de a másodikon igen. Volt egy tanár asszisztensem is, aki néha fordított, vagy rászólt a gyerekekre, hogy ne beszélgessenek. Mint később kiderült, a tanár asszsiztensem imádja Magyarországot, tavaly járt ott ésteljesen beleszeretett. Nem minden nap találkozok olyan vietnámiakkal, akik voltak Budapesten. A második órán már többet játszottunk az új szavakat gyakorolva. Aztán tíz órakor kicsöngettek, a gyerekek is mentek haza én pedig el sem hittem hogy megcsináltam. Nem is csak megcsináltam, hanem élveztem is!

Az állami iskolában tanítani Vietnámban életem egyik legnagyobb élménye volt. Nem tudom, milyen sűrűn fognak hívni, és nem tudom milyen iskolákba, de mostmár azt is tudom, hogy bárhogyan is lesz én helyt fogok állni! Mert eldöntöttem, és így akarom. Tehát így lesz.

Bármikor, ha megkérdezik, hogy meg tudsz-e csinálni valamit, válaszold azt: “Természetesen!”. Aztán állj neki és találd ki, hogyan is kell. – Theodore Roosevelt

Featured image : photo credit to Gaevint

Egy borsos nap – Kambodzsai borsföldeken

Az egynapos túrának borsos ára volt, 12 dollár. De legalább nem törtek borsot senki orra alá. A sót meg vették, mint a borsot.

Habár a nap nem csak a borsról szólt, az egészet a bors miatt csináltam. Miután a hostelemben lévő emberek inkább semmit sem akartak csinálni, befizettem magam egy kirándulásra a borsföldekre (az Anny Tours-nál foglaltam egyébként). Három Kambodzsában élő angol és amerikai lánnyal utaztam egy tuktuk-ban, akik a só-üzletben semmit, aztán a bors-üzletben sót vettek. A világon a legtöbb borsot még mindig Vietnám termeli, azért Kambodzsa sem áll rossz helyen.

Kicsit furcsa a borsot kóstolgatni, de azért el lehet viselni. Olyan, mint a fűszerezett steak, csak éppen steak nélkül.

 

Az egész ott kezdődött, hogy mióta Kampotba érkeztem, mindenki a borsföldekről beszél. Miután beültünk a super-tuktuk-ba (semmi nem volt szuper, csak a benzin neve, amit beletöltöttek a tuktuba), indultunk is a La Plantation borstermelő gazdaságba. Komolyan gondolkoztam a motorbérlésen, de látva a földeket, utakat, örültem, hogy nem motoroztam. Az első megálló a nagy semmi volt, ahol üres földeket mutatott nekünk a sofőr. Ezután elmesélte, hogyan termelik ezeken a földeken a sót. Miután szemöldököt összehúzva egymásra néztünk, tovább hallgattuk a történetet. “Van só legalul, középen és a föld felett.”. Nem sokat értettünk, de később rájöttünk, hogy a tengeri sóról van szó. A folyamat pedig az, hogy a vizet a földeken kiszárítják, és utána összegyűjtik a sót. A közeli só-központban 1 dollárért erről nézhettünk volna egy videót, de úgy döntöttünk, majd megnézzük otthon a youtube-on.

IMG_20181009_094101.jpg
Só-központ (Múzeum)

Ezután folytattuk a száguldást az úttalan utakon. Rengeteg huppanó, sok kapaszkodás, a borsföldek elég messze voltak, körülbelül fél órát utaztunk. De az úton sok képet készíthettem Kambodzsa igazi vidéki arcáról.

 

 

 

 

Elmentünk a Titkos tóhoz is, ami épp ellepte az utat mellette, de nagyon szép kilátás nyílt a hegyekre is.

 

 

A La Plantation egy francia-belgiumi pár tulajdona, megérkezésünkkor már be is ültettek minket egy bemutatóra. Itt szó volt a borstermelésről, borsfélékről, és borsokat kóstolhattunk. Az itt dolgozó helyiek lakást, és napi háromszori étkezést kapnak, plusz a gazdaság támogatja az egyik helyi iskolát is, ahonnan minden évben kiválasztják a három legtehetségesebb diákot, és őket támogatják egészen egyetemi tanulmányaik elvégzéséig. A tuktuk sofőrök pedig, akik minket turistákat odavisznek, ingyenes ebédet kapnak. A földeken egyébként termesztenek gyümölcsöket is, ananászt, banánt, marakuját.

 

 

A következő állomás két barlang volt, az Elefánt barlang és a Denevér barlang. Ehhez felmásztunk egy hegyoldalra, ahol szerzeteseket láttunk, rengeteg aranyos és kissé agresszív majmot, de összességében az élmény kihagyható lett volna. A barlangok teljesen elhagyatottak voltak, zseblámpával mentünk le, kapaszkodó sem volt sok helyen. A templom mellett a majmok az isteneknek felajánlott gyümölcsöket ették, és nem szerettek minket, ha éppen mellettük kellett elmennünk. Kicsit vártunk, és ők maguk mentek el, így nagy probléma nem volt a majmokkal. A körülbelül 10 méterre tőlünk lévők voltak a legaranyosabbak, és egyetértettünk abban, hogy ennél közelebb nem is kell, hogy legyenek.

 

 

Ezután Kep következett, a kisváros körülbelül még 15 percre volt a barlangoktól. Az út tökéletes volt, itt már motoroztam volna, de a borsföldekhez vezető úton biztosan nem. Először egy tengerparti étterembe mentünk. A rákpiacon is ehettünk volna nagyon olcsón, de annyira meleg volt, hogy inkább beültünk egy étterembe. Itt grillezett halat ettem sültkrumplival 7 dollárért, ugyanilyen árban voltak a tengeri finomságok. Persze a piacról is szerettem volna kipróbálni valamit, így 0.75 centért ettem egy grillezett mini-tintahalat. A piac pont a tenger mellett van, ott halásznak, rákásznak és a friss rákokat adják el ott helyben.

 

 

 

 

A nap végére már csak Kep strand maradt, ami épp a helyiekkel volt tele, ez volt a háromnapos nemzeti ünnepük utolsó napja. Ez is egy olyan strand volt, ahová nem mennék. Mivel a helyiek mind ruhában fürdenek, így ide nem való egy európai lány bikiniben. Azért nem kell elkeseredni, mert a szigeteken rengeteg hely van, ami a turisták számára lett létrehozva, így nem kell félnünk attól, hogy tűl feltűnőek lennénk egy kambodzsai strandon.

Összességében tartalmas napom volt, de azok akik csoportban utaznának, nyugodtan bérelhetnek külön tuktuk-ot, és megegyezhetnek egy napi árban, így az egész olcsóbban is kijöhet (nekem 3360Ft körül jött ki az Anny tours-on keresztül). A nap végén pedig a folyó mellett 50 centért ihatunk egy korsó sört (140Ft), vagy kettőt. Kipróbálhatjuk a “Boldog” fokhagymás kenyeret 3 dollárért (840Ft),  vagy csak elterülhetünk az ágyunkon és aludhatunk egy hatalmasat.

Kambodzsa egyre jobban belopja magáta szívembe. Igen, vannak nagy pókok, és sok helyen hideg a zuhany, de a hangulat az különleges. Eltört egy szék tegnap a bárban, ezen mindenki csak nevetett. A tulajdonos is. Hoztad a kutyusodat is a buliba? Jajj de cuki! Nem megy a felsőd a szoknyádhoz? Ugyanmár! Két tízéves ment el melletted egy motorral? A függőágyadban egy majom üldögél? Nagy a lazaság, talán ezért is nehéz továbblépni. Habár tudom, Vietnám sem arról híres, hogy minden szabályt követnének…

Kambodzsai történetek – két vállalkozás, egy cél

Két helyi vállalkozás története, amelyekbe belefutottam az utam során. Valóban azt mondhatom, hogy nem terveztem ide jönni, csak idesodort a szél. Két vidéki projekt történetét szeretném megosztani, amelyek talán másokat is inspirálhatnak.

1. A helyszín: Kampot

Te is azt gondoltad, hogy Kambodzsa csak az Otres tengerpartról, Koh Rong Samloem szigetéről, és az Angkor templomokról szól? Rosszul gondoltad, hiszen van egy alulértékelt gyöngyszem a vidéken, amelyet még nem vásároltak fel a kínaiak sem, így kaszinómentes: Kampot.

2. Banteay Srey projekt

Nem csak egy nagyon kellemes helyi gyógyfürdőről beszélünk, hanem egy hátrányos helyzetű helyi nőket támogató programról. A projekt megálmodója egy kanadai hölgy, Freya, akinek a családja 1975-ben örökbefogadott két kambodzsai lányt, akiknek sikerült elmenekülniük az akkori  vörös khmer elől. Freya 10 éves volt, amikor a szülei adoptálták az ikerlányokat. Később a család 2007-ben látogatott az országba, Freya ekkor döntött úgy, hogy visszacseréli repjegyét és az országban marad.  Elkezdte tanulni a khmer nyelvet, és egy árváknak segítő szervezet fejlesztésében vett részt. 2010-ben kezdett el a Banteay Srey projekten dolgozni. A program célja biztos munkahelyet termeteni  a helyi nőknek, biztos fizetéssel, továbbképzési lehetőségekkel a házasságon és munkahelyen belüli kihasználás elkerülése végett. A nők többsége olyan családban nőtt fel, amelyek traumatikus eseményeken estek át a vörös khmer ideje alatt, illetve teljesen elszegényedtek. A program lehetőséget nyújt nekik egy jobb életre.

 

 

Jóga után kapott zöld tea és frissítő kendő
Élő dekoráció?
“Jóga? Inkább alszom”
Folyóparti pihenés
Isteni finom reggeli

A weboldalukon több hasznos információt találhatunk, a jógát, az aromaterápiás masszázst, a reggeli kínálatot és a gőzölést nagyon szerettem. Több helyi vállalkozás kézzel készített organikus termékei is megvásárolhatók itt (pl. szappan, kókuszolaj).

3. Epic Arts Café

A hallássérülteket foglalkoztató szervezet kávézójában banános-kókuszos palacsintát ettem lime-mézes sziruppal. Nyami. Mindenkinek ajánlom. Az ő programuk, hogy ezeknek az embereknek munkát adhassanak, így nem csak a kávézóban dolgozók, de a különböző ajándéktárgyakat készítők is hasznosíthatják itt, vagyis az Epic Art iskolája által nyújtott képzéseken szerzett tudásukat. Mivel több helyi szülő is úgy gondolja, a hallássérült gyermeket iskolába küldeni felesleges, nagyobb hangsúlyt kell arra fektetni, hogy ez igenis szükséges. Ezek a szülők sokszor otthon rejtegetik gyermekeiket, azt gondolván, hogy így lesz nekik a legjob. Az Epic Art programjában kreatív módon tanítják a gyerekeket, illetve a fiatalkorúakat, hogy a társadalom dolgozó és aktív tagjai lehessenek.

 

 

Mit szeretnénk ma?
Helyi vállalkozások támogatása
Utcakép

A programról többet az oldalukon olvashatunk. A kávézó felett több helyi vállalkozás kézzel készített termékeit vehetjük meg.

4. A cél

Fontos, hogy változást vigyünk a világba, hogy jobbá tegyük azt. Miért ne egy hasonló ötlettel? Európában is egyre szélesebb körben elterjednek a hasonló vállalkozások, a társadalmi felelősségvállalásról is hallhatunk több multinacionális cégnél is. Csak talán nem kapnak elég hangsúlyt. A fent említett két projekt szívesen fogad önkénteseket, habár a workaway-en nincsenek fent.

Neked is van hasonló vállalkozásod? Keress önkénteseket a Workaway-en! Vagy oszd meg velünk a poszt alatt kommentben!

“Ott kezdődik a nagyemberség, hogy az ember észreveszi, hogy mások is élnek a földön őkívüle, és amit tesz, úgy teszi, hogy nemcsak magára gondol, hanem másokra is.” – Szabó Magda

Kampot, Kambodzsa rejtett gyöngyszeme

Majdnem tervek nélkül érkeztem vissza Ázsiába, amikor összesodort az élet egy libanoni DJ-vel. Tőle hallottam először erről a helyről, és miután utánanéztem az interneten, már biztos voltam benne, hogy itt el szeretnék tölteni minimum egy hetet.

A “szél”, ami ide sodort:

Phnom Penh második “találkozásra” sem lett a kedvenc városom (első találkozás itt olvasható), de ismételten kellemes Couchsurfing történetekre bukkantam. Egy francia srác látott vendégül a kanapéján, aki pénzügyesként egyéves szerződéssel költözött ki ebbe a városba. Amikor megkérdeztem, mit szeret itt a legjobban, azt mondta “az embereket”. Mert mindig mosolyognak rá, és kedvesek. Ezzel én is teljes mértékben egyetértek, bár a szigeten (ahol körülbelül 5000 Ft-ot költöttem 2 hét alatt)nem lettem túl jó khmer nyelvből, még lesz mit tanulnom a jövőben, hogy többet mosolyogjanak rám.

 

 

Phnom Penh utcaképek

Egy éjszakát kanapészörföltem, utána egy hostelbe mentem, mert borzasztó fáradtság gyötört az időeltolódás miatt. Az első napon végig aludtam, majd a Hangout alkalmazással összehozott az élet DJ Moudy-val, akinek rengeteg referenciája a profilján egyértelművé tette, hogy találkoznom kell ezzel az emberrel. Moudy több mint öt országban élt és 2009-ben ő lett az első közép-keleti DJ, aki játszott a híres thaiföldi Full-Moon party-n, Koh-Phangan szigetén. 2015 óta Kambodzsában él, bár a főszezonra jön csak Ázsiába, mert közben apuka is. Lényeg a lényeg, hogy ő javasolta, hogy menjek Kampotra, azon a pénteken pont ő játszott az egyik helyi buliban. Ezután körülbelül 3 nap alvás jött – nehéz átállnom az itteni időre, pedig próbálom olvasni a tanácsokat, hogyan győzzük le az időeltolódási fáradtságot…

A konkrét “szél”, ami odavitt, illetve maga a kisváros (vagyis halászfalu):

8 dollárért, azaz körülbelül 2300Ft-ért vittek el a hostelemtől egészen Kampot belvárosáig. Tizenhárman voltunk egy Ford Transit-ban, a biztonsági öv természetesen használhatatlan volt, az út sokszor csak hepe-hupás földút volt, körülbelül 4 órát utaztunk.

 

 

A Kim Song Express minibusza

Biztonsági öv Vietnámban: Egy alvós buszon teljesen hiányzott a biztonsági övem, erre odahívtam az egyik ott dolgozót, hogy panaszkodhassam (én naiv azt gondoltam, hogy áttesznek másik helyre). A válasz egy mosoly, legyintés, otthagyás, és a “Nó práblem, nó práblem” volt. – végülis neki nem gond…

Megérkezés után 2 dollárért (570Ft) vittek el a Banyan tree (Indiai fügefa) nevű hostelbe, ahol többek javaslatára (internetes) szálltam meg. A kisváros maga nagyon hangulatos, Phnom Penh után valóban felüdülés, de azért ne felejtsük el, hogy még mindig Kambodzsában vagyunk. Ajánlom az offline térképet is, sok hostel közel van ahhoz a helyhez, ahol letesz a busz, és a tuktuk sofőrök sokszor szép körre viszik el a turistákat 1-2 dollárért, hogy úgy érezzék, milyen messze is volt a hostel, és de jó, hogy nem gyalogoltak.

Mivel ide pihenni jöttem, így azonnal egy olyan helyet kerestem, ahol van lehetőség jógázni. Nem kellett sokat keresnem, mert a Banyan tree mellett volt a Banteay Srey. A weboldalukat elolvasva született meg az ötlet a Kambodzsai történetek posztomra. A városban sokan ajánlják a Simple Things nevű helyet is, a reklámuk szerint itt ingyenes meditációra is lehetőség van. Ez a hely talán azoknak jobb, akik a városközponthoz közel szálltak meg. A jóga mindkét helyen 5 dollárba, azaz körölbelül 1400Ft-ba kerül.

A városban mindig történik valami, péntektől vasárnapig bulik vannak, minden nap más helyen, így nincs vita arról, melyik nap hova menjenek szórakozni a helyiek. A programokról olvashatunk a helyi ingyenes újságban is, amelyben rengeteg információt megtudhatunk a helyi éttermekről, vállalkozásokról, újdonságokról, illetve hasznos khmer kifejezéseket is megtanulhatunk.

Az én nevem ____ Knyom Chhmua (ejtsd knyom csám mó____ – mintha ennénk valamit és tele lenne a szánk)

A Banyan Tree is ajánlott pár programot, így megkérdezhetjük a szállásunkat is, ha programot keresünk. Ajánlom egyébként ezt a hostelt, a folyóparton van, nagyon szép a kilátás, kedvesek az itteni dolgozók, a szomszédban van a spa (Banteay Srey), csend van, lehet úszni, olcsó (3 dollár egy ágy/éjszaka a dorm-ban) -850Ft, 7dollár pedig egy privát szoba/éjszaka-. – a tuktuk a városba 1,5 dollár/út – 400Ft- –

 

 

A Banyan Tree folyó melletti kiülői és a bár

A pénteki bulin résztvettem körülbelül 11-ig. A helyi lányok között vannak akik pénzért adják a társaságukat, így az uraknak ajánlatos erre figyelni. Nemsokkal azután, hogy elmentem aludni, egy helyi lány kezdett el ordítani, és nem túl szép szavakkal illetni egy vendéget, mert nem mondta meg neki, hogy nincs pénze. Az egész sztorit nem tudom, annyit hallottam, hogy: “Mondtad volna, hogy nincs pénzed!!…. de nem így!!!” – lehetséges, hogy félreértettek valamit, mindketten.

Ha túl vagyunk a bulin és további izgalmakra vágyunk, akkor menjünk be a központba. Teljesen meglepő volt számomra, de a halászfalu (vagyisnekem kisváros) tele van expatokkal, vagyis itt élő külföldiekkel. Rengetegen nyitottak itt hostelt, kávézót, éttermet. Az egyik kedvenc helyem az Epic Arts Café lett, erről is a Kambodzsai történetekben írok. Ettem még almás pitét a Kampot Pie and Ice Cream Palace-ban, de nem volt jobb, mint a nagyim, vagy az én saját készítésű almás pitém. Voltam masszázson, és relaxáltam, relaxáltam, és relaxáltam. Azt, hogy miben fáradtam el, magam sem tudom, bár két napig nonstop állásokra jelentkeztem két-két alvás között, talán ez lehetett az oka. Próbáltam megszabadulni a stressztől és valamelyest sikerült is.

 

 

A Naga hajó 5 dolláros naplemente és szentjánosbogár-néző túrája

Nem csak ide sodort az élet, de itt is ragadtam. Az életem iróniája, hogy sokszor csak úgy történnek dolgok. Ezeket elfogadom, és úgy élem meg, így kellett lennie. Az adott szituációból megpróbálom kihozni a maximumot. Mert mi is történt valójában? Ma van a helyiek Pchum Bem nemzeti ünnepe, illetve a következő két napban (Őseik napja-október 8-9-10).  Az ünnep talán a magyar Halottak napjához hasonlítható, ugyanis az itteniek tiszteletüket teszik a felmenőik előtt (7 generációra visszamenőleg).

Tudtad egyébként, hogy Kambodzsában élvezhetik a legtöbb munkaszüneti napot a világon, vagyis összesen 28 napot 2018-ban?

Visszatérve rám: Vietnámba mennék, vissza Vietnámba újabb történeteket felkutatni. DE! A munkaszüneti nap miatt csütörtökig nem tudok utat és vízumot szervezni. Nem bánom, így jobban megismerem Kampot-ot. Holnap a bors földekre megyek, megnézem Kep-et, a tengerpartot, és biztosan valamilyen sikertörténettel állok majd elő a blogomon. Vagy legalábbis valami tanúlságossal.

Szeretnék már hazamenni

Mindig akkor jövök rá mennyire hiányzik az otthon, amikor elköszönök az otthoniaktól.

Elköszönök egy kisbabától, és egy járó gyermeket látok legközelebb. Aztán bölcsis, ovis lesz, minden alkalommal egyre nagyobb.

A szüleim öregszenek, engem alig látnak, maximum a videóhíváskor a kamerán keresztül. Miért nem megyek már haza?

Amikor lediplomáztam, nagyon nehéznek találtam otthon jó munkát szerezni, konkrétan megmondták, hogy a munka túl unalmas, vagy csak ennyit tudnak adni. Azt is kijelentették sok helyen, hogy előrelépés nem nagyon van. Lehet csak én jelentkeztem rossz helyre. Minden tudásommal úgy éreztem nem vállalok munkát 120-150 ezerért , így külföldre mentem, ahol a fizetéshez nagyon jó béren kívüli juttatások is jártak.
Szegeden egy interjún megkérdeztem, milyen béren kívüli juttatások járnak a munkával, erre azt felelték ilyen nincs, a juttatás az, hogy fizetik utánam a TB-t és be leszek jelentve.
Mindezekután azonnal elfogadtam a külföldi állást és bele sem gondoltam, hogy mennyi barátom, családtagom életéből szakadok ki. Új életet építettem fel, társaságba jártam, új barátaim lettek, habár a családomat és a családtagjaimat mindig segítettem ha szükségük volt rá. Aztán kaptam egy olyan lehetőséget, hogy két hónapra expat-ként élhettem Budapesten, a cég ahol dolgoztam átszervezett és fizettek nekem egy lakást. Ebben a két hónapban szinte az összes fizetésem megmaradt, mert csak élelmiszerre költöttem. Mindeközben láttam, hogy a családtagjaim milyen nehézkesen élnek a minimálbérből. Hiába néztem utána az otthoni munkalehetőségnek, vidéken még mindig nagy számnak számít a bejelentés. Valóban? Miért olyan nehéz ez?

A milliókat kereső építőipari cégeknél megtehetnék, hogy bejelentik az embereket, ehelyett sokuknál azt mondják be leszel jelentve, az emberek többsége azt sem tudja mit jelent az. Láttad a szerződést? Kérdezem. “Van szerződésem, náluk van” – hangzik a válasz. De ilyen nincs. Miért kell hazudni a másiknak? Miért nem segítünk mindenhol, ahol csak tudunk? És ezt általánosságban értem, nem csak Magyarországon. Ki magyarázza el azoknak az embereknek, akiknek nem volt lehetőségük vagy erejük továbbtanulni, hogyan is kellene kinéznie egy munkaviszonynak? A nehéz fizikai munkát végzők vért izzadnak, hogy pénzt keressenek, miközben sokszor alig tudnak megélni a fizetésükből. Ezek az emberek nem jártak egyetemre, de vannak álmaik, amelyeket sokszor mások – olyanok, akiknek megvan mindenük – rombolnak le hasztalan ígéretekkel. Valóban a szegényebbekből kell meggazdagodnia a gazdagoknak?

Látom, hogy a barátaim hogyan élnek Pesten. Van akinek adott a lakás, ő jobban elvan. Van aki a párjával bérel egy kisebb lakást, nekik már nehezebb, de a barátnőm nem panaszkodik, mindig mosolyog, úgy imádom. Spórolnak a nyaralásra is, vannak terveik. Ez a barátnőm azonban néhány hónapja mondta nekem, hogy ha valakinek nincs párja, egyedül fizetni egy teljes lakást szinte lehetetlen. Mindezek mellett pozitívnak maradni és mosolyogni, az az értékelnivaló. Mert ezek az emberek átragasztják ezt a környezetükre. Csodálatos, hogy azért ritkán, de még mindig van ilyen.

Megint elköszöntem a barátaimtól és a családomtól. Még mindig a spórolt pénzemből utazok Ázsiában. Jelenleg egy olcsó szálláson szedem össze a gondolataimat, próbálom kitalálni mi a megoldás, illetve hogy hirtelen miért kezdett el zavarni ez az egész.
Amikor Bangkokban megérkeztem a reptérre, nem volt kinyomtatva a beszállókártyám. Nem találtam azt sem, hogy hol kell. Odamentem a pulthoz, ahol le kelll adni a hátizsákom. A kis ázsiai hölgy meghajlással és széles mosollyal üdvözölt. Bocsánatkéréssel kezdtem, mondtam, hogy nem tudtam kinyomatni a beszállókártyám. “Semmi gond” – válaszolta, majd elvette az útlevelem. Hol van a világból a mosoly? És ez nem csak Magyarország, de Európában sok helyen. A világban annyira sokan szegények, mégis mosolyognak, boldogak.
Miért más szegénynek lenni otthon? Hiszen én sem akarok az lenni, talán azért sem megyek haza. Persze lassan ígyis-úgyis szegény leszek, mert elfogy a spórolt pénzem. Mégis úgy érzem, még ebből a kevésből is tovább kell önkénteskednem valahol, segíteni másokon. Nem pénzzel, de a pénz kell ahhoz, hogy odajussak, vagy az adott helyen meglegyek. Miért nem segít a pénz otthon? Miért nem tudnak sokan félrerakni otthon, valóban nincs miből vagy a pénzbeosztással van a baj?
Az egyik barátnőm szociális munkás. ő mesélte, hogy sok helyen a pénz nem segít, mert nem tudják mire költeni. A szegényebb azért vesz több kólát ha több pénze van, mert az neki valamiféle státuszszimbólum. Azt mutatja a külvilágnak, hogy ő igenis meg tudja venni, van rá pénze, megteheti – miközben különben nem. Egyesek ha több pénzt kapnak több kolbászt vesznek, mert az mutatja a bőséget. Miközben félretenni és magukról, a jövőről gondoskodni képtelenek. Ki tanítja meg az embereket bánni a pénzzel?
Mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik szegény családban nevelkedtek és onnan kiszakadtak? Hiába volt jobb fizetésem, mint sok más embernek, majdnem két évembe telt, mire megtanultam beosztani a fizetésemet. Nehéz volt belátnom, hogy fogalmam sincs hogyan kell bánnom a pénzzel. Hirtelen megvehettem olyan dolgokat, amiket előtte nem. Erre hozzák fel az éhező gyermek példáját. Aki amikor hirtelen annyit ehet amennyit akar, teleeszi magát, és abba hal bele.
Nehéz messze lenni a családomtól, és a barátaimtól. Nehéz arra gondolnom, mi mindenen kellene még fejlesztenem ahhoz, hogy úgy menjek haza majd Magyarországra, hogy befolyással legyek az emberekre. Hogy átadhassak nekik valami pozitívat. Ha felvennének valahová dolgozni, átadnám a vidámságot a kollégáknak, önkéntes munkát vállalnék valahol legalább hétvégente. Vagy táncot tanítanék. Miért olyan nehéz ez?
Bennem van a félsz. Hogy elutasítanak. Hogy nem lesz akinek kell a pozitív energia, a mosoly. Mert tudom, hogy nem könnyű, tudom, hogy nehéz, és sokan a minimálbérből élnek, és nem tudnak eljönni otthonról. Az emberek irigyek a másikra, miközben sokan nem tesznek semmit a jobbért. Nem változtatnak. De sokan el is hagyják magukat. És sokan mások ezt elfogadják. Mert nehéz rávenni magunkat, hogy vegyünk egy mély levegőt és ne adjuk fel, vagy hogy változtassunk. Változtathatunk állást, szokást, baráti kört. Le tudunk szokni a cigiről. Találunk másik állást, tovább tudunk tanulni és tudunk azért tenni, hogy jobb legyen. Igen,vannak akik mindent ezüsttálcán kaptak. De nem ők a lényegesek! Hanem azok, akik nem! Azok, akik vért izzadva küzdöttek, és elértek mindent amit akartak. Mert a végén én úgy fogok magamra tekinteni, hogy megtehettem volna, de nem tettem (de legalább megpróbáltam). Nem úgy, hogy bezzeg a másiknak van mindene!

Így hát sok év után sikerült rájönnöm arra, hogy hazahúz a szívem. És egyszer valóban hazamegyek, mert csak az az otthonom. De legalább a közelben maradok, mert Ázsia nagyon messze van!Remélem mosollyal vár majd az otthonom, és kell a pozitív energiám otthon. Ha másnak nem is, remélem legalább a barátaimnak és a családomnak! 🙂

Segítenünk kell egymásnak, mert mind emberek vagyunk, álmokkal és akaraterővel. Van akinek több, van akinek kevesebb jutott, de ha biztatjuk a másikat, vagy csak jó példát mutatunk, a világ jobb hely lehet a jövőben. Milyen világba szeretnénk, hogy felnőjenek a gyerekeink? Teremtsünk hát olyan világot! Mert a világot mi formáljuk olyanná amilyen. Nem egy ember, hanem MI, emberek.

Kambodzsától Prágáig

– Ó, wáo!!! – mondta, amikor felfelé mentünk a templom lépcsőin. Visszanéztem, azt hittem valami érdekeset látott. – 4 dollárért beépített légkondícionáló van ebben a nadrágban… – majd ekkor láttuk meg, hogy a 10 perccel előbb vett nadrág térdtől térdig kiszakadt. 

útvonal: Koh Rong sziget (Kambodzsa) – Sihanoukville (Kambodzsa) – Siem Reap (Kambodzsa) – Bangkok (Thaiföld) 

kép: Angkor Wat napfelkelte

Sokan kérdezték, nem vagyok-e magányos a világ másik felén? Egyedül utazom nőként Ázsiában. Sokan bíráltak, amikor hazajöttem, a családomban is voltak, akik megkérdezték, mégis hogyan gondoltam ezt? Ez nagyon veszélyes! Mit tudok csinálniegyedül, nem unalmas? Az igazság pedig az, hogy sosem voltam igazán egyedül. Mindig utaztam valakivel, és ezeket nem én terveztem így. A szigetről tudtam, hogy a fővároson keresztül Siem Reap-ba visz majd az utam, onnan pedig Bangkokba. Az utolsó napokban abban reménykedtem, hogy majd jó idő lesz, nem úgy mint amikor megérkeztem a szigetre. A tizedik napomon este fél nyolc lehetett, amikor a főnökömék elmentek, én egyedül maradtam a vendégekkel, és még másfél óra volt a zárásig. A kezembe vettem egy kártyapaklit, majd kártyázni kezdtem az egyik helyi sráccal. Később felálltam és az összes vendégnek ezt kiabáltam: “Akinek van kedve kártyázni, nyugodtan csatlakozzon!” – legnagyobb meglepetésemre az összes vendég (ekkor négyen voltak) felállt és odajött az asztalomhoz.

Az utolsó pár nap velük telt el, a barátaim lettek,  minden este kártyáztunk. Volt ott két húszéves német srác, akik szintén Bangkokba tartottak Siem Reap-on keresztül. Ekkor dőlt el, hogy a következő 7 napban sem leszek egyedül. Mint később kiderült, mindenki azt gondolta, hogy évek óta a szigeten dolgozom, de azon nagyon meglepődtek, hogy velük tartok.

Az utolsó estémen hajnali kettőig kártyáztunk, nyolc körül keltünk fel és 9 körül motorral indultunk a sziget másik felére, hogy elérjük a kompot. Az egyetlen helyi aki jól beszélt angolul, azt hallgatta, hogy kérem a másik motorost ne hajtson majd gyorsan. Tudtam milyen motor-út vár rám, és hajtogattam a leendő “sofőrömnek”, hogy óvatosan menjen. Addig addig hajtogattam ezt, mire ránézett a másik srácra, és kijelentette, ő inkább nem visz el. Legalább így olyannal mehettem, aki értette az úton a “siránkozásomat”. Csak a félelmemet, aggodalmamat osztottam meg valakivel, jó érzés, ha van kihez szólnom, amikor félek. Sihanoukville-ben még eltöltöttünk egy éjszakát, elsétáltunk egy ATM-ig, billiárdoztunk, én pedig beleléptem egy olyan sárba, hogy lesüllyedtem majdnem a térdemig. Ez volt az első alkalom, amikor mindhárman kisírtuk a szemünket a nevetéstől. Habár féltem, kijövök-e majd a két fiúval, de végül jókat nevettünk. A szállodában rendeltünk buszt másnap Siem Reap-ba, ami reggel 7-kor indult. Jöttek is értünk és elvittek egy buszirodához. Amikor azonban megmutattam a jegyemet, azt mondták ez nem az ő cégük. Ránéztem a sofőrre, aki odavitt minket. Ő azt mondta, a hotel kérte, vigyenek oda minket. Én és a két német srác pedig azon gondolkodtunk, hogyan lehetséges, hogy másik irodához vitettek minket, ha náluk vettük a jegyünket. Nem értettük az egészet. Persze a szálloda már akkor is furcsa volt, amikor a mosott ruháimat átnézve egy bordó inget találtam a tasakban. A recepcióson ugyanilyen volt, és ahogy kivettem, úgy nézett ki, mintha gyerek méret lenne. Kivettem és odatartottam a recepciósnak: -“Ez nem az enyém” – mondtam. -“De igen!”- vágta rá a recepciós. Jót mosolyogtam, kinyitottam, hogy lássa, ez olyan mint az ő egyenruhájuk. Letettem a pultra és nevetve elsétáltam. Ezeken is túltettük magunkat és végül átvittek minket a másik busztársasághoz. Itt Phnom Penh-ig végig aludtunk, majd egy kisebb és kényelmetlenebb buszra szálltunk ami elvitt minket Siem Reap-ba. Habár készültünk étellel, az nem volt elég, és elég éhesen értük Siem Reap-ba. Betértünk egy pizzázóba, ahol minden pizzán volt ananász, a tészta nagyon édes volt, és mi voltunk egyedül turisták. Ekkor azt is eldöntöttük, legközelebb inkább megnézzük mit ajánlanak a neten (ennek köszönhetően egy nagyon finom burgert ettünk a következő nap egy közeli kávézóban). Bejelentkeztünk a hotelba. Egész utazásom legpuccosabb szállodája volt 5500Ft/éjszakáért reggelivel (privát üzenetben szívesen megírom, melyik hotel volt).

A facebook-on van egy csoport Thailand Cambodia Laos Vietnam Backpacker/Traveler néven, ahol rákerestünk azokra a tuk-tuk sofőrökre, akik vállalják az Angkor templomok körbevezetését velünk. Ezen az oldalon volt egy lista, itt írtam többnek is, szinte azonnal válaszoltak, és végül napfelkeltével egész napra 20 dollárt fizettünk (3 főre kb. 5500Ft). A napfelkelte és a templomok is gyönyörűek voltak, nem csoda, hogy annyian látogatnak ide évente. Nemrégen a világ legnagyobb vallásos építményének is titulálták a komplexumot.

(A fenti képeket az egyik utitársamtól kaptam, nem az én fotóim.)

Néhány templomot talán túl gyorsan néztünk meg, mert egyszer arra mentünk vissza a tuk-tukhoz, hogy a sofőrünk elbóbiskolt. Habár mindig hideg vízzel, hidegvizes törölközővel és mosollyal várt minket, egyszer lepihent. Természetesen ezen is csak jót mosolyogtunk. Ezelőtt történt ugyanis, hogy az egyik utitársam eldöntötte vesz egy szellősebb nadrágot, így 4 dollárért “befektetett” egybe. A lépcsőkön felfelé azonban szétnyílt. Lefelé is ezen nevettünk. Így a tuk-tukhoz érve is csak elmosolyodtunk.

LRM_EXPORT_57752037128460_20180830_155934868

Két nap után kedden reggel indultunk Bangkokba, a VIP minibuszt foglaltuk, amire légkondit, vizet, kényelmet igértek. Egyik sem volt. Egy boltnál álltunk meg pihenni, de a mosdó felé tartva elénk ugrott a bolt eladója és fölényesen kijelentette, hogy csak akkor használhatjuk a mosdót, ha ott veszünk valamit. Nem vettem inkább semmit. Ennek a levét is később ittam meg. A határhoz érve már nagyon kellett volna a mosdó, leszálltunk a kisbuszról, de ekkor láttak el minket információval. Át kell sétálnunk, a másik oldalon majd várnak. Az első sor volt a kilépés Kambodzsából, már itt is kerestem mosdót, de nem találtam. Átsétáltunk a határon, majd ki kellett tölteni egy papírt a belépéshez Thaiföldre. Kezemben a papírral bementünk egy házba, ahol rettentő hosszú sor volt és csak 2 ablak nyitva, ahol elfogadták a papírokat. Két órát álltam itt táncolva, ugrálva, majd mint a tigris a Micimackóból ugráltam be Thaiföldre, siettem ahogy tudtam. Az egész abszurd és vicces volt. Ezen is jót nevettünk utána az utitársaimmal. Már majdnem a látogatás célja (purpose of your stay) részhez írtam, hogy mosdóba kell mennem, de végül kibírtam. A fiúk azt mondták, ne ugráljak annyit, mert azt hiszik bedrogoztam. Gondoltam, ha elvisznek drogtesztre, legalább elmehetek mosdóba. Abban a teremben, ahol vártunk, nem volt mosdó. Miért is lett volna? Ott volt egy rakat ember, vártunk, vártunk, se mögöttünk, se előttünk a közelben nem volt mosdó. Ez is egy élmény volt.

42443982_437312036791651_5773681586339840_n
VIP Minibusz 24$-ért – Egyáltalán nem érte meg

Miután megérkeztünk Bangkokba, elfoglaltuk a szállásunkat (közel a Khaosan úthoz – ez itt a backpacker/hátizsákos turista rész) és elmentünk vacsorázni. Ez volt az utolsó előtti napunk együtt, így megittunk pár sört is, miközben az elmúlt pár nap legviccesebb történeteit idéztük fel. Egy bárban az egyik utitársam próbált kérni két gin felest egy gin tonic áráért: – Kaphatnék két gin felest egy gin tonic helyett, ugyanazon az áron? – Hiába ismételte 3x. Nem értették meg. Mondtam, hogy megpróbálom én. Megkérdeztem mennyibe kerül egy gin tonic. – 80. – mondta a pultos. – Mennyibe kerül két gin feles? – 80.- mondta. – Akkor két gin felest. – Mindenki elmosolyodott. A pultos puszit küldött nekem és mondta, hogy így kell vele beszélni. Pedig csak egyszerűsítettem a mondanivalót. Hiszen van egy pici tapasztalatom, mint angol tanár. A kezdőkkel is le kellett egyszerűsítenem a mondatszerkezeteket.

Másnap elmentünk Thaiföld 2. legmagasabb épületéhez, Bangkok legmagasabb tetőteraszához (Baiyoke Tower II – 309m), az én ötletem volt, pedig mindenki tudta, hogy félek a magasban. Voltam már magasban Saigon-ban is, nem lesz gond – gondoltam. A liftből ki lehetett látni, elég félelmetes volt. A forgó tetőteraszra is nehezen vettem rá magam a 84. emeleten, de aztán már mentem egy második kört vele. Miután az egészet kibirtam a 20. emeleten várt egy ingyen lábmasszázs is.

LRM_EXPORT_55866201866540_20180830_152809033
Kilátás a Baiyoke toronyból

A belépő 400-500 baht volt (3400-4200Ft), a tetőteraszról pedig nagyon szép kilátás nyílt a városra. Este kártyáztunk, felidéztük a legviccesebb történeteinket és sokat nevettünk.  Örültem, hogy ilyen utitársakra tehettem szert.

Másnap reggel kimentem a reptérre, és Budapestre repültem. A reptérre másfél órával hamarabb el kellett indulni a dugó miatt. Borzasztó a közlekedés ebben a városban. Bagkokból Moszkvába, majd Moszkvából Budapestre utaztam. Életem leghosszabb napja volt. Kiszáradt szájjal, vörös szemekkel érkeztem Budapestre. Az útlevelem elejéről elpárolgott az írás még a szigeten, reméltem ebbe nem kötnek bele. Eldöntöttem, hogy a legközelebbi utazási listára felírom: szemcsepp, szájbalzsam, légmentes tasak. 🙂 Két napot töltöttem Thaiföldön, utána Budapestre kellett utaznom. Itt ugyanis várt egy esküvő, illetve el kellett mennem Prágába is néhány ügyemet elintézni a hivatalban, bankban (az utolsó két napon nem tudtam levenni pénzt a kártyámról, de fizetni tudtam vele. Később kiderült, hogy csak a havi limitemet értem el). Vonattal mentem, és már ekkor előjöttek az emlékek. Úgy éreztem vissza sem akarok menni. Hiszen itt olyan jól ismerek mindent. Ez az otthonom, Európa.  Itt tudom, hogyan vegyek vonatjegyet. Beszélem a nyelvet. Az arcom nem idegen.  Hiszen itthon minden sokkal egyszerűbb! Elfogott egy olyan érzés, amire nem számítottam. Megírtam egy ajánlót Prágáról. Imádom a várost. Kilenc napig voltam itt, és minden percét imádtam. Frissítettem az önéletrajzomat és elküldtem pár helyre. Szinte eldöntöttem, hogy maradok. Pedig oda-vissza jegyet vettem Bangkokból-Bangkokba. A visszatérésre azonban nem terveztem még semmit. Mit csinálhatnék még Ázsiában, ha visszamegyek? Hazatérve honvágyam lett? Nem is számítottam erre. Váratlanul ért, és eldöntöttem, hogy a válasz majd magától jön. Hogy lesznek jelek, a választ majd megkapom, vagy jön egy megérzés.

Mint Februrában Így kezdődött minden….

Lesz egy új kezdet.

Egy új történet.

Ígyis-úgyis.

Itthon maradjak, vagy menjek vissza Ázsiába?