Blog

A túl hosszú kirándulás – Cat Ba

-“Hány napot maradsz a szigeten?”

– “Négy és felet”

– “Te jó Isten, mit fogsz itt addig csinálni?”

Úgy éreztem pár napot külön kell töltenem a diákjaimtól, a tanároktól, a hely ahol lakom megszokottá vált, és szükségem lett egy kis változásra. Úgy döntöttem, hogy elutazom Cat Ba szigetére, lebarnulok és új embereket ismerek meg. Nagyon jó élményeket gyűjtöttem itt, de nem sok helyi emberrel találkoztam. Az utazók többsége két napot töltött a szigeten, én négy és felet. Nem bánom, mert volt időm szétnézni, pihenni és képeket készíteni.

Szerdán reggel indultam, már a buszra várva megismertem egy amerikai lányt, aki szintén egyedül utazott. A buszút alatt beszélgettünk, és végül az én hostel-embe jött, így  első naptól kezdve volt valaki akit “ismertem”. Dél körül értünk a hostelbe, becsekkolás után lepihentünk. Igazából a meleg nagyon lefáraszt, de tudtam,hogy elég időm van, így jól esett pihenni.

IMG_20180607_070750
A hostel – 1625HUF/éj reggelivel

Csütörtökön elmentünk egy egész napos kirándulásra, megnéztük a halászfalut, Lan Ha és Ha Long öblöt, kayakoztunk, fürdöttünk a tengerben, majd elmentünk a Majom szigetre. Az egész napos kirándulás körülbelül 4622HUF volt, ebben benne volt az ebéd is.

Pénteken elmentem a Cannon Fort kilátóhoz, itt töltöttem 1-2 órát, sok fényképet készítettem. Gyalog mentem fel a hegyre, ezt senki nem akarta elhinni, mert elég sokat kellett gyalogolni a napon. Úgy voltam vele, hogy úgyis csak eszek mióta Vietnámba jöttem, nem mozgok sokat, így kell egy kis mozgás. Azért hamar elfáradtam, néztem jön-e motoros, autós, akit stoppolhatok, de nem jött senki. Végül megcsináltam és felértem.

IMG_20180608_113914
Akikkel a felfelé vezető úton “találkoztam”
IMG_20180608_115034
A jól megérdemelt maracuja dzsúsz
IMG_20180608_122013
Az útvesztő – fogyóKúra
IMG_20180608_125822
Nyugati kilátó
IMG_20180608_132143
Úttalan utakon

A lefelé út már kellemesebb volt, mert körülbelül 3 perc után felvett egy lefelé tartó motoros. Hihetetlen gyorsasággal pattantam a motorra, majd azon gondolkoztam, nem-e kellett volna megkérdezzem az árat… A srác egészen bevitt a központig, majd csak annyit mondott, hogy egyébként is arra ment volna. Elsétáltam a Cat Co 1 strandra, de nagyon nem tetszett, nem volt túl tiszta, úgy éreztem a képek amiket láttam csak jól lettek filter-ezve.

IMG_20180608_150530
Cat Co 1 – Most akkor merre?

A Cat Co 2 strand le volt zárva, pedig azt hallottam az a legjobb. Visszasétáltam a hostelbe, ahol BBQ volt 7-től. A szobatársaimmal lementünk és ettünk egy jót. Nagyon ízlett az osztriga, valami érdekes szósz is volt rajta. Volt sültkrumpli is – olyan gyorsétkezdés – de borzasztó íze volt.

IMG_20180607_192441
Vacsi Hai Phong sörrel

A Hai Phong sör nagyon nem ízlett, ezen az sem segített, hogy 7-8 között egyet fizet kettőt vihet akció volt. Talán ennek is köszönhettem, hogy szombaton majdnem egész nap fájt a hasam. Két diákom és két másik tanár is eljött a szigetre szombaton, de véletlenül másik hostel-t foglaltak. Este találkoztam csak velük, bementünk a városba bulizni, majd az egyikőjük hazavitt a hostelembe, mert az egészen messze volt sajnos. Míg ők vasárnap az öbölbe mentek kirándulni, és megbeszéltem egy Couchsurfing-essel, hogy elmegyünk túrázni a Nemzeti parkba. Nagyon fárasztó túra volt, de rengeteg érdekes élőlényt láttunk az úton. Jól esett a természetben lenni, bár nagyon nyitva kellett tartani a szemünket, hogy bármit is megtaláljunk. Nem beszélve a sok hangos túrázóról, akik biztosan sok állatot elijesztettek.

IMG-20180610-WA0005
A természet lágy ölén

Délután visszamentem még a hostelbe lezuhanyozni, majd vártam a buszom. A 3.30-ra ígért busz 5 előtt érkezett meg, de legalább jött. Körülbelül nyolcra értünk vissza Hanoi-ba, majd vacsora után “hazatérve” kivágott faként dőltem el az ágyamban. A héten kezdődik az utam délre. Biztos vagyok benne, hogy csodálatos élmények várnak rám. Az igazi egyedüli utazás Vietnámban most kezdődik…

 

Tanuljunk meg angolul! Angoltanítás Vietnámban I. rész – Hanoi

Egyedüli nem anyanyelvi szinten beszélő angol tanárként meg kell őket győznöm, hogy meg lehet tanulni angolul. Nem tanulunk meg angolul egyik napról a másikra, de ha akarunk tanulni, akkor erőfeszítéseket kell tenni érte. Nem volt könnyű nekem sem, de az, hogy megtanultam angolul, megváltoztatta az életemet. Ezek a diákok a jobb munkáért, lehetőségekért szeretnének angolul tanulni. Örülök, hogy segíthetek nekik.

15 évvel ezelőtt a buszállomáson odajött hozzám egy hátizsákos utazó, megkérdezte, hogy beszélek-e angolul. Angolul válaszoltam, hogy nem, majd elrohantam. Színötös tanuló voltam, mindig az egyik legjobb angolból, de az osztálytermen kívül egy szót sem mertem szólni. Az érettségi alatt úgy éreztem enyém a világ, szuper az angol tudásom. De a szintem az alapfokot érte csak el. Azt is csak az angol órán tudtam hasznosítani. Megbuktam a középfokú nyelvvizsgán, pedig valóban elhittem hogy tudok angolul. Nem jelentkeztem egyetemre, mert a nyelvvizsgával jobb helyre akartam bejutni, viszont messze álltam a nyelvvizsga szinttől. Az egyik barátnőm mondta, hogy menjek Londonba au-pairnek, ott majd feljavítom az angolom. Elkezdtem keresgélni, végül egy svájci családnál kötöttem ki. Majdnem két évet töltöttem Svájcban, minden szabadidőmben más expatokkal voltam, hogy feljavítsam az angolom. Eleinte nem értettem semmit, sokat mosolyogtam, 1-2 sör után már pár mondatot is kinyögtem. Ez idő alatt megtanultam elég szépen németül is, letettem a középfokú nyelvvizsgát angolból, jelentkeztem egyetemre és felvettek. Az, hogy eljöttem Vietnámba angolt tanítani ráébresztett arra, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy beszélek angolul. Megtanultam nem félni attól, hogy nyelvtani hibával beszélek, rossz a kiejtésem, vagy nem jut eszembe egy szó. Az angol tudásom miatt kaptam gyakorlati helyet Angliában, munkát Prágában, majd jöhettem el angolt tanítani Vietnámba. Mindez csak akkor jutott eszembe, mikor az utolsócsoportos órámon elmeséltem a diákjaimnak az én történetemet. Meg tudunk tanulni angolul, ha akarunk. Lehetünk lustábbak, akkor filmezünk vagy expatokkal lógunk, vagy aktívabbak és magán tanárhoz is járunk, self-study könyveket veszünk és szorgalmasan tanulunk. A nyelvtanulás hatalmas előnyöket ad, mert több barátot szerezhetünk, többet tanulhatunk.

IMG_20180524_221258
Haladó angol csoport – Hanoi

A csoportos órákra mindig sokat készültem, szeretek tanítani, de be kell ismernem, hogy nem könnyű. Nagyon megszerettem a diákokat, kedvesek és nem kellett félnem attól, hogy megkérdőjelezik az angol tudásom. Első naptól kezdve csillogó szemmel néztek rám, és “Teacher”-nek neveztek. Megtanultam angolul, majd megtanultam angolt tanítani. Megismertem rengeteg kedves embert, diákokat, más tanárokat. A héten indulok délre, körülbelül tíz nap múlva már Saigon-Ho Chi Minh city-ben fogok tanítani. Remélem motiváltam a diákjaimat és azokat akik ezt a blogot olvassák. A változáshoz tartozik, hogy megtanulunk egy nyelvet. Ez megváltoztatja az életünket, lehetőségek tárulnak elénk. Ez lehet egy új barátság, ami megváltoztatja az életünket, egy munka, vagy egy cikk, amit el tudunk olvasni az adott nyelven. Nyitottak kell legyünk a tanulásra, és el kell fogadni, hogy egy életen át tart a nyelvtanulás. Mindig fogok új szavakat tanulni, mindig fogok új kifejezéseket hallani. Örülök, hogy tanulhatok, hogy lehetőségem van erre, és tudom, hogy az eredményért megéri. Ha változtatni akarunk, tennünk kell érte. Ha szeretnénk megtanulni angolul, – vagy bármilyen másnyelven –  időt és energiát kell belefektetnünk. De látnunk kell, hogy mennyi előnyünk lesz a végén, hogy az eredmény megváltoztatja a világot, megváltoztathatja az életünket.

Ha szeretnél megtanulni egy nyelvet, készítsd el a saját konkrét tervedet. Ne azt mondogasd, hogy “Szeretnék megtanulni angolul vagy spanyolul”, hanem azt találd ki hogyan fogsz megtanulni?

Egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén, a szépség új birodalma, új értelmi és érzelmi törvényekkel. (Kosztolányi Dezső)

Élet pénzköltés nélkül – 4. hét Vietnámban

Majdnem egy hónapja Vietnámban vagyok, és most kezdem tervezni az utazásaim. Az elmúlt négy hétben szinte semmire nem kellett költeni, amire költöttem, az néhány sör, lufi és kávé volt. Az igazi hanoi-i életérzés ha a Homestay-ben tartózkodsz, az első naptól kezdve vigyáznak rád a diákok, az első naptól kezdve helyiek a barátaid. Miért ajánlom mindenkinek, hogy kipróbálj a Homestay-t, vagy más önkéntes lehetőséget?

Lassan elindulok délre, és most kezdem el foglalni a jegyeket, szállásokat. Most tudatosult bennem, hogy négy hét eltelt és alig költöttem az utazásra félretett pénzemből. A pénz mindig mindenkinek érzékeny téma, nem akarunk sokat költeni, de szuper nyaralást szeretnénk. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy a Homestay-ben voltam/vagyok és vissza fogok ide jönni. Életem legkényelmetlenebb ágya, a “rosszabb, mint egy hostel”, negyven ember egy házban, DE a legkedvesebb emberek, akikkel valaha találkoztam, a legjobb alvás, a legfinomabb ételek, a legjobb bulik. Kicsit olyan, mint a második gimi, mintha kimaradt volna az életemből a kolesz életérzés, ezért most bepótoltam. Nem bánom, egy percet sem abból az időből, amit itt töltöttem. Pár hete mikor küldtem egy képet a szállásról az otthoniaknak, a visszajelzések elég negatívak voltak. Én azt mondanám, a jég hátán is megélek. Azt gondoltam, amit az otthoniak, de reméltem, hogy a környezeten túlteszem magam, mert olyan élmények fognak érni, hogy nem fog érdekelni, milyen a szoba, milyen az ágy. Teljes mértékben állíthatom, hogy így is lett. Az egész eddigi élmény összességében pozitív. A turista “negyedben” sétáló pénztárcának néznek, de itt a külvárosban csak rám mosolyognak és random emberek mondják az utcán, hogy gyönyörű vagyok. A diákok mind segítőkészek, nagyon hálásak az angol órákért és vigyázni akarnak ránk. Eljöttem a kávézóba, hogy lefoglaljam a jövőheti utazásomhoz a jegyeket, szállást, és néhány diák itt volt a kávézóban. Elkezdtek telefonálgatni, végül azt mondták holnap lefoglalják nekem a legjobb áron az utazást. Nagyon kedvesek, önzetlenek. Ma részt vettünk egy városnéző túrán, egy diáklány vitt el engem és a másik tanárt a francia negyedbe. A Metropole szállodába is bementünk, és körbe lehetett sétálni. Mindenki mosolygot ránk, nagyon sok szeretet árad ezekből az emberekből. Szegények, de boldogok. Én nem vagyok szegény, se gazdag, de mégis keresem a boldogságom. Jó helyet választottam arra, hogy elgondolkozzak, mi a fontos az életemben. Abban biztos vagyok, hogy kedvesnek kell lenni, és pozitív energiát sugározni mások felé. Segíteni kell azokat, akik bajban vannak, vagy tanácsot adni nekik, ha elvesztek az életben. Nem gondolom, hogy ezt nekem kellene megtenni, mert annyi élettapasztalatom nincs. De szeretnék én is pozitív nyomot hagyni másokban, ha hagyhatok valamit a világra, az legyen az, hogy valakihez kedves voltam, valakin segítettem. Néhány hónapja egy buliban találtam egy pénztárcát, az egyik utazóé volt, akivel buliztam. Két hónappal később írt nekem egy levelet, hogy nagyon hálás, mindene a pénztárcában volt, ha az életemben bármire szükségem lesz, szóljak neki. Ezekért a pillanatokért érdemes élnem, azért, hogy tudjam, én is tehetek valamit másokért. Szeretnék én is jobb ember lenni, és ha családom lesz, szeretném, hogy a gyerekeim is jó emberek legyenek. Nem csak azért maradtam a Homestay-ben, mert rengeteget spóroltam, hanem azért, mert családom lett itt, emberek, akik teljes mértékben vigyáztak rám az elmúlt hetek alatt. Ha valaki szeretne úgy utazni, hogy a lehető legkevesebb pénzt költse, plusz a lehető legnagyobb élményt kapja, akkor a Workaway Vietnám oldalt mindenképpen meg kell nézze. A Homestay-ben nagyon kedves vietnámi egyetemistákat kell tanítani, akik mindezért nagyon hálásak.

A kiadásaim az elmúlt hetekben nagyjából ebből álltak:

kávé(k) 25.000 VND (299HUF); buli(k) 300.000 VND (sörök+1-2 lufi) (3592HUF); ebéd/vacsi néhányszor kint 40.000 VND (479HUF); Hoa Binh 2 napos kirándulás 700.000VND (8382HUF)

 

Mindig lesznek akik visszahúznak

A dohányos azt mondja sosem szoksz le a cigiről, de ha mégis, akkor elhízol, csúnya leszel.

Leszoktam.

Nem tudtam biztosra, hogy elhízok-e, de azt tudtam, hogy ha odafigyelek magamra, akkor nem fogok.

Ha szeretnél jobb életet magadnak, kikerülni abból a buborékból, amiben élsz, tisztában kell vele lenned, hogy lesznek a környezetedben olyanok, akik nem fogják ezt megkönnyíteni.  Ha változtatni szeretnél és ez egy olyan változás, amit más nem merne megtenni, de szeretne, azt fogja mondani úgysem sikerül. Mindig lesznek “úgysem fog sikerülni” emberek körülötted.

Sok időbe telik megismernem önmagamat, de azt látom, hogy minden sikerülhet, ha igazán akarom. Ebben teljes mértékben hiszek. A hétvégén elmentünk kirándulni, végre kimozdulhattam a szmogos Hanoi-ból és láthattam Vietnám csodálatos természeti adottságainak egy részét. Hoa Binh-be mentünk egy kisebb busszal, körülbelül 17-en. A tónál egy hajóra szálltunk és Buddha szentély, “kókusz-sziget” látogatás közben megálltunk egy sziklánál úszni.

Nem tudok úszni. Ez nem is lett volna nagy gond, mert volt mentő-mellény, amit magamra akaszthattam. A gond az ugrás volt. Amikor megemlítettem, hogy van-e kis létra a hajó oldalán, mindenki jót nevetett. Sok amerikai filmet néztem jacht-okkal, amiken a hölgyek csak belesétálnak a tengerbe. Hát ezen a hajón nem volt ilyen. Itt ugrani kellett. Átmásztam a korláton, ránéztem az egyik tanárra – ő csak bólintott – én pedig ugrottam. Azért, mert a bólintás egyben motiváció is volt, és belőle áradt a pozitivitás. Nagyon jó érzés volt, megcsináltam, pedig féltem. Biztosan lettek volna mások, akik azt mondják “én biztosan nem”. Míg a lányok nagy része nem tudta magát felhúzni vissza a hajóra, nekem ez nem okozott gondot. Leküzdöttem egy másik félelmet. Körül vesznek a “Meg tudod csinálni” emberek, erre volt szükségem, ezért kellett idejönnöm. Azt is nehéz megtanulni és elfogadni, hogy a negatív emberekre nincs szükséged, és el kell őket kerülnöd.

DSC_1047.JPG

Amíg az irodában dolgoztam, sokszor találkoztam olyan emberekkel, akik sok negatív energiát sugároztak. Lehet, hogy valaki nem tud megcsinálni valamit, nem mer változtatni, vagy nem mer élni, de a legrosszabb, hogy a másik embernek is elveszi a kedvét. Itt próbálok a lehető legtöbb pozitív energiát begyűjteni, hogy a negatív emberek ne tudjanak befolyásolni. Hinni kell magunkban, mert minden esetben az első ember, a legközelebbi ember a bajban, azok MI magunk vagyunk.

Ha változtatni akarsz az életeden, Neked kell megtenni. Lehet, hogy nem sokan fognak támogatni, mert az ötlet őrültnek tűnhet. “Otthagyni a biztos állásod egy nagyon jó cégnél és elmenni a világ másik végére Dél-Kelet Ázsiába egyedül?” – őrült ötlet volt, de meglepett, hogy többen is voltak, akik láttak fantáziát a dologban, a barátaim az első pillanattól támogattak. Amikor képeket küldök nekik, azt mondják sugárzok. Voltak, akik nem támogatták az ötletet, az első pillanattól arról beszéltek, hogy lezuhan a repülő, rálépek egy aknára, felrobbanok, kirabolnak, eladják a szerveim…

Nem kell a világ másik felére utazni a változásért, elegendő lehet egy rossz szokás elhagyása is. Például leszokni a dohányzásról.

“Dejavu” – Tíz évvel ezelőtt elköltöztem Svájcba, hogy au-pair legyek és megtanuljak németül. Akkor azt mondták “eladnak utcalánynak”. Mindig van valami, mindig lesz kifogás: a kérdés az, hogy Te is keresed a kifogást, vagy Te inkább a megoldást keresed? Odafigyelek magamra, vigyázok magamra, körbe veszem magam megbízható emberekkel, nem fognak kirabolni (legalábbis minden tőlem telhetőt megteszekezért). Le tudnak mások beszélni a terveidről, vagy elhatározod magad és lépsz? Engeded, hogy befolyásoljanak a negatívumokkal, vagy csak nevetsz, legyintesz és rákeresel a neten, hogyan utazz egyedül, hogy biztosan ne essen bajod? Blogokat olvastam, rákerestem, mások is utaztak már egyedül. Abban azért biztos vagyok, hogy mások kevesebb félelemmel indulnak el. Persze nekem ez az utazás maga a változás. Olyan oldalamat ismerem meg, amit nem is tudtam, hogy létezik. Három hete vagyok itt, kipróbáltam a motortaxi-t, az itteni Über-t, a “Grab”-et. Sok időbe telt, de felültem a vadidegen mögé a motorra, és imádkoztam. Annyira bízok magamban, hogy eldöntöttem, amikor délre utazom, bérelek majd egy motort egy napra. Az egyik diákommal már meg is néztem az árat, körülbelül 1000 FT egy napra. Az egész “Vietnám csomag”-ra iratkoztam fel, hogy megismerjem az országot és elhagyjam a rossz szokásaim, változtassak a gondolkodásomon. A csomag része a motorozás, ki kell próbálnom, Már csak a gondolat is mosolyogtat. Mikor megérkeztem alig mertem átkelni az úton, mindig autóba ültem, ha a városba akartam menni… (külön posztot írtam a félelmeimről) Ha megemlítem ezt sok embernek, biztosan azt mondják, jajj baleset lesz a vége. Úgy veszem, hogy az aggódás része, ez egy egészséges dolog.

A saját életem úgy élem ahogy szeretném. Találtam egy kitérőt, amit szeretnék ezer százalékosan kiélvezni. Meghallgatom a negatív visszajelzést, elgondolkozok a megoldáson, azon, hogy hogyan kerülhetem el azt. De próbálom nem engedni, hogy befolyásolják a döntésemet. Megtanulok magamra vigyázni, csak úgy mint ahogyan megtanultam, hogyan kell angolt tanítani. Leküzdöm a “nem vagyok elég jó” gondolataimat is, hiszen itt vagyok, tanítok, szeretnek. Tapasztalatom semmi ebben, mások tanárnak készülnek. Visszahozom az életembe az “I can do it – Meg tudom csinálni” életérzést, amit még Angliában “fejlesztettem ki”. Mindenre ezt mondtam. Hallgass a megérzéseidre, ne legyél lusta utána olvasni annak, hogyan valósíthatod meg az álmaid, vagy hogyan változtass.

Ha nem vagy elégedett magaddal, dolgozz ezen, mert Te vagy az a személy, akivel az egész életedet le fogod élni.

Szeretnél egy életet ezzel a személlyel leélni, vagy szeretnél kicsit más lenni?  A legbiztosabb, ha magadért változol, akkor a változás biztos talpakon áll, megingathatatlan. Nem lesz egyszerű, a recept mindenkinek más, de mindig gondolj az eredményre, és arra, hogy ez a TE életed. Mit akarsz elérni, ki akarsz lenni?

Miért is hagytam ott az állásom?

Honvágy vagy mi a csuda?

Évek óta külföldön élek, és néha éreztem honvágyat, de haza tudtam ugrani mindig a hétvégékre. Több mint tízezer kilométerre a kisfalumtól, a második hét után honvágy tört rám. Most nem tudok hazaugrani, és őszintén szólva nem is akarok. Már ha egy európaival beszélgetek, otthon érzem magam…Távol az otthonomtól, apró kapaszkodókat keresve: a szerb határtól Vietnám fővárosáig.

Az jut eszembe először, hogy anyukám megkérdezi: “Tudod-e mire vállalkozol kislányom?” – én nagy erőkkel bólogatok, legyintek, “Ugyan, évek óta külföldön élek”. Aztán amire a legkevésbé számítottam, egy beszélgetés hozza elő belőlem a honvágyat. Egy hete azt álmodtam, hogy az otthoni barátaimnak dicsekszem, mennyire boldog vagyok itt. És ez így is van, volt. Ami változott, az az, hogy egyszerűen túl sokan lettek körülöttem egy országból, és ez irigységet hozott ki belőlem. Irigy vagyok arra, hogy megértik egymást teljes mértékben, azonos kultúra, azonos viccek, szleng és anyanyelv. Én pedig alig várom, hogy valaki írjon, videó-telefonáljunk, vagy csak ne tűnjön annyira messzinek Európa. A hétvégén találkoztam egy lengyel sráccal, mintha az égből küldték volna: jókat nevettünk, volt közös témánk. Komolyan otthon éreztem magam vele. De sajnos a Homestay-ben ahol vagyok, már nem tudom kivel tudnék ilyen jókat beszélgetni. Azok az emberek, akikkel teljes mértékben jól éreztem magam, már elmentek, vagy rövid ideig voltak itt, vagy épp az én első hetem volt az ő utolsó hetük. Honvágyat hozott ki belőlem az elmúlt pár nap, és ezzel megleptem magam. Egyelőre nem tudom, hogyan is kezeljem, már ha ezt lehet, de csak mély levegőket veszek és várom, hogy az idő megoldja. Készülök az óráimra, és talán várok egy új tanárt, akivel lehetnek nagyszerű beszélgetéseim. Vagy lassan elkezdhetem tervezni a körutam Vietnámban – már ha tényleg el fogok indulni egyedül felfedezni Vietnámot. Valahogy a Homestay szeretete elmúlt, vagy alább hagyott, pedig még mindig tele vagyunk érdekes és vicces arcokkal. Valami hiányzik, csak még nem jöttem rá mi. Talán nem is kell rájönnöm, csak várni, és idővel elmúlik az érzés: vagy kiderül, mi hiányzott.

Azt mondják – elég sokan – hogy túl sokat agyalok. Ez sajnos igaz. Azért jöttem ide, hogy ebből kicsit “kinőjjek”, hogy próbáljak spontánabb lenni, hogy megnézzem magam új helyzetekben hogyan oldok meg problémákat. Kihívást kerestem, és megkaptam. Már csak a spontánabb részen kellene dolgoznom, illetve azon, hogy hagyjam megtörténni a dolgokat, ne agyaljak. Jelenleg a ma-holnap és a hétvége a fontos, nem az, hogy mi lesz utána. A honvágy elmúlik, mert eddig is minden alkalommal elmúlt. Ettől függetlenül furcsa érzés, és furcsa dolog, hogy egy európaival való beszélgetés jobb kedvre derít.  Talán meditálnom kellene. Van egy repjegyem Kambodzsába, talán majd ott. 🙂

Banánföldeken

A legjobb banán, amit valaha ettem. A legfurcsább nap, amiről nem tudom eldönteni, hogy szuper volt, furcsa, vagy mindkettő egyben. Egy nap a vietnámi gyerekekkel a banánföldek mellett, énekelve, táncolva, rap-pelve, tábortűz körül. Eddig soha nem tapasztalt vendégszeretet, gyönyörű hold és naplemente. Elbújva a világ elől Vietnámban – a második vasárnapom…

Szombaton este a manager megkérdezte tőlem, hogy van-e programom vasárnapra. A válaszom nem volt. Ezután azt mondta, jövőhéten talán megyünk a diákokkal kirándulni. Nem értettem a logikát, de próbálok nem kérdezni túl sokat, összefüggéseket és rendszereket keresni, hiszen arra már rájöttem, hogy itt nem túl rendszerezettek a dolgok, tervek. Később az egyik tanár azt mondta másnap megyek kirándulni velük, ezt mondta neki a manager. Jót nevettem. Jó taktika meggyőzni a másikat azzal, hogy én megyek. De legalább meg lehet győzni embereket ezzel, ez azt jelenti, hogy szeretnek velem lenni. Azt mondták tíz körül indulunk, így 10 előtt nem sokkal lementem a konyhába. Végül egy órát vártunk, megjött a sofőr és elindultunk. Körülbelül egy órát utaztunk, 3 ember helyett csak ketten fértünk be az autóba, két másik tanár jött még velünk másik Homestay-ből. Odafelé úton ismerkedtünk, ők már régebben elkezdtek utazni, több tapasztalattal rendelkeznek az ázsiai országokról is, mint én – persze ez nem nehéz.  Arra is rájöttem, hogy itt majdnem minden utazó amerikai. Ezért is van minden angol könyvben amerikai téma, amerikai statisztikák, emberek. Mint Magyarországon a sok London-os téma a könyvekben, londoni utcák képei, brit angol oktatás. Kezdtem kicsit kívülállónak érezni magam. És persze elgondolkoztam megint: Tudok egyáltalán angolul? Mit keresek itt? De aztán megérkeztünk a vidéki házikóba, ami gyönyörű helyen volt. Csend volt, nem hallottam a dudálásokat, a nagy forgalom zaját, csak a csendet.

33128387_10204405492452907_6697030010869383168_n
A nappali dísze

Volt ott egy lengyel srác is, aki szintén tanár volt, így jobban éreztem magam, hogy van más európai is. Először tavaszi tekercset készítettünk, én voltam egyedül nőként képviselve a tanárokat, plusz négy férfi tanár.

-“Tekertetek már tavaszi tekercset ezelőtt?”

– “Én tekertem, csak nem tavaszi tekercset….”- tanárok közötti beszélgetés.

Együtt a diákokkal megsütöttük a tekercseket olajban, majd leültünk ebédelni. Rengeteg étellel készültek, mindenféle finomságokkal. Egész idő alatt két fotós készített képeket, ezért nem éreztem túl igazinak az egészet, tudtuk, hogy csak reklámnak lesz, de én jobban szeretem ha az igazi mosolyomat fényképezik, és nem azt kérik, hogy mosolyogjak a reklám miatt. Volt ott egy idősebb helyi lakos, aki folyamatosan vette ki a hűtőből az ételeket és adta oda a gyerekeknek, hogy kínáljanak meg minket mindennel. Utána banánt is vettek elő, isteni finom banánok voltak, ekkor mondták, hogy később sétálni fogunk a banánföldeken is. Tanultam egy új magyar szót is, -VIASZTÖK – sosem ettem ilyet ezelőtt, ezért nem ismertem. Az egyik tanár viccből meg is említette, hogy milyen nyelven tudok, ha se az angol, se a magyarnem megy. Hát igen, jó kérdés. Ebéd után két tanárral sétáltunk egyet, majd mű-képeket készítettünk az erkélyen. -“Csinálj úgy, mintha tanítanád a gyerekeket”- ez volt az a része a napnak, amit a legkevésbé szerettem. Műmosoly, gyerekek mutatom a lapon a semmit, nézzetek ide. Ez körülbelül 10-20 percet tartott, majd két autóba bezsúfolódva, elindultunk a közeli iskolához, műórát tartani. Mi tanárok öten + sofőr egy autóban, és körülbelül 10 diák + sofőr a másik autóban. Mi sem értettük hogyan. Az egyik helyi lakos, akinek banánültetvényei vannak a közelben, kinyitotta nekünk az iskolát, bementünk az egyik terembe és egy rövid órát tartottunk a gyerekeknek. Én nem nagyon vettem részt az egészben, mert nem élveztem a műmosolyt, de a gyerekeknek nagyon tetszett. Utána az udvaron játszottak játékokat, itt legalább kétszer megkérdezték csatlakozok-e, de inkább néztem őket, mert nem élveztem a műmosoly dolgot. Vicces volt nézni őket, nevettem és melegem volt, de nem akartam részt venni az egészben. Ezután elsétáltunk a banánföldekre a gyerekekkel, ahol készítettünk sok képet, láttam gyönyörű naplementét, és tábortüzet gyújtottunk. Két tanár Eminem-et rap-pelt, utána a gyerekekkel énekeltünk, táncoltunk a tűz körül. Ezt a részt igazán élveztem, a gyerekek nevettek, énekeltek velünk, mi buliztunk kicsit.

32944997_1828529167212685_533915441924407296_n33037350_1828529107212691_373693374869274624_n33079099_1828529197212682_7647425124362092544_n

33100527_1828529093879359_5569959012474028032_n
Vidéki élet – Bac Ninh

Nagyon jókat beszélgettem más tanárokkal, és a nap végére jól is éreztem magamat. Ami bántott, az a sok mű pillanat volt a nap közepén, amit csak a fotók miatt kértek. Illetve az is bántott, hogy jó koszos lettem, de hát ezen meg kell tanulnom túl tennem magamat. Kilenc körül értünk vissza a Homestay-be, elvittek minket vacsorázni, majd egy nagy zuhanyzás után krumplis-zsákként dőltem el az ágyamban. Tusolás után már pozitívabban láttam ezt az egész napot. Az egyik diáklány bejelölt a Facebook-on, nem jelöltem vissza, de láttam, hogy a profilképe a lengyel tanársrác volt. A kislány szivecskét írt a kép alá, illetve, hogy “Viszlát”. Erről készítenem kellett egy képernyőfotót, és tovább küldenem a lengyel srácnak. Valahogy a vietnámi diáklányok jobban értékelik a férfi tanárokat? Vagy csak ha helyesek? Nem tudom, de az biztos, hogy ez az egész vicces…

Fedezd fel önmagad

Ebben a forgalomban valaki mögé felülni a motorra? SOHA! Vagy mégis? Két csoportot tanítani angolul, mikor azt sem tudom tudok-e? SOHA! Vagy mégis? Miért mondjuk, hogy soha, hisszük hogy valóban “soha”, vagy csak megnyugtatjuk magunkat, hogy nem kell feltétlenül? Én azért mondtam, hogy megnyugodjak, aztán mégis felültem a motorra…

Második hetem a világ másik végén, próbálom felfedezni a környezetem, de úgy érzem ez inkább egy utazás önmagam megismerésére. Nem hiszek eléggé önmagamban, aztán mégis meglepetést okozok magamnak és büszkén iszom esténként a Hanoi-i sört. Hétfőn reggel megkaptam a haladó csoportot tanítani, aminek nem örültem, hiszen úgy gondoltam magam is haladó vagyok. Később rájöttem, hogy mégsem annyira haladó mindenki, és nagyon kedvesek a diákok, csak lassabban kell beszélnem velük.  Azt gondoltam nem tudok megbirkózni egy haladó csoport tanításával, nem vagyok elég jó. Sajnos az életemben sokszor hallottam ezt és sokszor mondtam én is magamnak. Nem értem miért küldünk negatív energiát más emberek felé, de sajnos a családomtól is sokat hallottam ezt. A barátaim voltak, akik mindig hittek bennem és bíztattak, míg a szüleim azt sem értették, miért szeretnék továbbtanulni. Annak köszönhetően hogy nem nőttem ki soha a dackorszakomból, mindig meg akartam mutatni, hogy DEIGENIS elég jó vagyok, és ha mégsem vagyok az most, akkor az leszek. Elég jó vagyok-e az angol haladó csoportot tanítani? Nem tudom, azt gondoltam, gondolom, hogy nem, de hétfőn ebéd után fogtam a laptopom, jegyzetet és az egyik osztályteremben próbáltam készülni az órámra. Sajnos az internet nem működött – ilyen esetekben azt mondom “Challenge  accepted”, vagyis elfogadom a kihívást , tehát megküzdök az akadállyal – és elmentem a közeli kávézóba. Hétfőn és kedden is játékokkal készültem, felkészültem alaposan a témával, amit a könyvből kellett tanítani és leadtam az órát. Szerdán már rutinosan készültem az órámra, amikor odajött hozzám a tanár asszisztens és megkért, hogy tanítsam a középhaladó csoportot is a héten. Ez elég hirtelen ért, és nem örültem teljesen, mert a haladó órára készülés is rengeteg időmbe telt, de szerettem volna kedves lenni, ezért elvállaltam. Újabb kihívás. Hétfőn még arról volt szó, nem taníthatok kezdő és középhaladó csoportot, mert nem anyanyelvi szinten beszélem az angolt. Minden megváltozott, mert az amerikai srác, aki vitte a középhaladó csoportot, fapofával, kedvetlenül oktatott és nem szerették a diákok. Ekkor jöttem a képbe én. Szerdán délután így a kávézóban készültem az órára, úgy éreztem elvesztem.  Az órák végül egész jól sikerültek, de utána nagyon fáradt voltam (leginkább az agyam :)) ezért elmentünk két másik tanárral inni egy sört. Ezen az estén érkezett egy új tanár, ekkor már láttam a fényt az alagút végén, ő lesz a középhaladó csoport tanára. Másnap megkértek, mutassam meg neki, hogyan kell tanítani. Az érkezett srác angol tanárnak tanul, egyetemista, nyári szünete van, gondoltam miért tanítsam? Biztosan jobban tud angolul és biztosan jobban tanít. De elgondolkoztam, hogy ennyire szeretnek a diákok? Csütörtökön nem sikerült túl jól a haladó csoporttal az órám, mert prezentálniuk kellett és nem úgy készültek rá, ahogy kellett volna. Csütörtök este már nagyon nem örültem a két órának, a felkészülés is hosszú volt, de az egész rontotta az óráim minőségét. Nem voltam büszke magamra. Nem készültem eléggé… Pénteken ebéd után fogtam a papírokat, könyveket, laptopot, jegyzetet, elmentem a közeli kávézóba, leültem, koncentráltam, kértem egy erős kávét. Meg tudom csinálni. Részletes óratervet írtam mindkét órámra, játékokkal. Két órán át készültem, nem volt egyszerű, de összeraktam és leadtam az órákat. Úgy érzem, jól is sikerültek, és tudtam volna többet is készülni, de így is visszaszereztem a haladó csoportom szeretetét, középhaladó csoportot pedig nem én viszem a következő héttől. Megcsináltam.

És hogy mi történt a motorral? Csütörtökön reggel eldöntöttük az egyik tanárral, hogy elmegyünk jógára, felkeltem, elkészültem, majd elkezdte kitolni a motort… -“Motorral megyünk?”- kérdeztem, és ő csak azt válaszolta persze. Fogtam egy bukósisakot, és mély lélegzetvételek közepette felültem a motorra. -“Te leszel a GPS, nem tudom az utat” – mondta, és beírtuk a telefonomba a címet. Tehát vietnámi első motorozásom alatt egyik kezemben szorosan tartottam a telefonom és navigáltam a “sofőrt”, másik kezemmel fogtam Jenna-t, és szó szerint hozzátapadtam. Nem mondom, hogy nem féltem, de igen!  Elnézést kértem százszor amiért annyira “ráragadtam”, de ő csak mosolygott. Egyben visszaértünk a Homestay-be és ezt legalább kétszer megköszöntem neki. Aztán magamban mosolyogtam. Megcsináltam.

Bat Trang – a kézműves falu Hanoi mellett

“Milyen szép lány!” – legalább ötször elmondták ezen a vasárnapon, ami azzal kezdődött, hogy egy borzasztó rázós buszút után megérkeztünk Bat Trangba – Hanoi kézműves falujába.

Az egyik diáklánnyal mentünk, olyan 9 után indultunk és körülbelül egy óra volt odaérni. A buszmegállótól még sétálnunk kellett, nagyon sütött a nap, mire a faluhoz értünk nagyon éhes lettem. Sajnos mindenhol utcai árusok voltak, és nem éreztem úgy hogy valahol a szabadban szeretnék ülni, ezért egy olyan étkezdét választottunk, ahol be lehet ülni. Ezen a napon is az eddigi kedvencem “Bun Cha” volt a menü, 30.000 dongért (347 Ft, 1,1 euró), valamennyivel drágábban árulták, mint ahol ezelőtt ettük közel a szállásunkhoz.

A piacon gyorsan átsétáltunk, mert vásárolni nem terveztem, de gyönyörűek voltak a kerámiák, amiket árultak. A nagyobbakat a nappalikba teszik, luxusszállodákban innen veszik az étkészletet, de lehetett kapni karkötőt is, vagy nyakláncot. Olyan hely is volt, ahol mindezt magunk is elkészíthetjük, sőt kerámia-edényt is készíthetünk ha van kedvünk. Az egyszerű indokom arra, hogy miért nem akartam készíteni semmit, vagy venni valami apróságot, mert ez az utazásom első állomása, nem tervezem agyonvásárolni magam, és ha vennék vagy készítenék valamit, nagy valószínűséggel eltörném mielőtt elérnék vele haza. A piac után elmentünk megnézni a falu kis szűk utcáit, ahol láttuk, hogyan is készítik a kerámiát. Megengedték, hogy bemenjünk ezekre a helyekre, megnéztem, hogyan öntik ki a formát. Érdekes volt. Nehéz munkának tűnik, de az emberek mégis mosolyogtak, illetve szívesen láttak engem a munkájuk közben, megkérdezték honnan jöttem és többször elmondták milyen fiatal vagyok. A buszmegállóhoz sétálva valószínűleg kis napszúrást kaptam, mert elég erősen sütött a nap és az ernyő, ami nálunk volt, nem tudott  mindkettőnket teljes mértékben megvédeni. A buszmegálló elhagyatott volt, gyorsan sikerült egy képet készítenem, mert a buszra már szaladnunk kellett. A buszon a kellemes levegő miatt szépen elaludtam, majd a városban keltem már fel. Gyorsan jött a másik busz, körülbelül 20 perc alatt hazavitt minket, utána eldőltem az ágyban, mint a krumpliszsák. Nehéz volt összeszednem magamat öt óra körül, ráadásul otthonról szerettek volna velem beszélni, így többször is megmostam az arcom. Anyuval már másodjára beszéltem mióta itt vagyok, de apuval  először – habár pár perc után elment, szerintem csak arra volt kíváncsi jól vagyok-e (bár ez a lényeg) és eszek-e rendesen. A vacsoránál kiderült, hogy nyolckor lesz az eligazítás az új diákokkal, és csak később fog kiderülni mikor tartok órákat. Nyolcig írtam, chat-eltem az otthoniakkal, aztán a meeting-en csak be kellett mutatkozni pár mondatban és ott lenni körülbelül 10 percig. Utána még elmentünk kávézni, beszélgettünk két tanárral, majd írtam ide a naplómba. 🙂

IMG_20180513_212352
Kókuszos-kávé

Az egyik tanár szerint vidéken sokkal jobb a kókuszos kávé, és az itteni (ebben a kávézóban kapható) a legrosszabb, amit vietnámi tartózkodása alatt – 2 hónap – fogyasztott. Ez nekem nagyon jó hír, mert ha ez lesz a legrosszabb kókuszos kávé, amit valaha ittam, akkor már boldog vagyok.

Nekimentem a rizsfőzőnek

Van egy olyan érzésem, hogy ha szeretnének felállítani egy szobrot a bénaságról, annak mindenképpen engem kellene ábrázolnia.

“El tudod hinni, hogy a harmadik napomon nekimentem a rizsfőzőnek és megégettem a lábam?” – kérdeztem a testvéremet.

” Ismerlek, ezért pont elhiszem”.

Az előző írásomban ott hagytam abba, hogy az egyik diákkal elmentünk reggel a kávézóba, hogy kicsit beszélgessünk és gyakoroljuk az angolt. Ahogy beléptem, a pultos lány szaladt a ventilátorért, miközben azt mondta “Oh, Madame!”, majd leültettek egy szép helyre az ablaknál. A diák, akivel mentem segített rendelni, ekkor kértem először tojás-kávét, ami Hanoi jellegzetes kávéja. Az “egg-coffee” nagyon krémes, langyosan iható kávé, amelyet úgy hoztak ki, hogy egy kis kávéval a csésze alá tudjunk gyújtani, hogy elérje a megfelelő hőfokot. Finom volt nagyon, de nekem egyelőre a kókuszos kávé marad a kedvencem. Igazából egy órán át beszélgettünk Európáról, az életemről, hova szeretnék utazni, utána csatlakozott hozzánk az egyik tanár, majd együtt mentünk haza ebédelni. Az ebéd legfontosabb történése az volt, amikor hátraléptem és ott volt a rizsfőző, így megégette a lábam. Az egyik tanárral beszélgettem, nem fájt az egész, folytattuk is a beszélgetést. Délután 2-4 között volt egy komolyabb angol órám, két diák szeretett volna beszélgetni a start-up-okról, üzletről, ehhez sokat írtam a táblára, hogyan kell egyes szavakat leírni – később egy másik tanár megemlítette, milyen jó szavakat írtam a táblára 🙂 – majd egy rövid pihenés után jött a vacsora. A vacsora után elmentünk a közeli Vincom centerbe, illetve van a közelben egy kisebb piac is ruhákkal, csecse-becsékkel. Amikor hazaértünk láttam, hogy a többiek már elmentek a karaoke buliba, az egyik tanár elküldte a címet, hívtunk egy Grab taxit (mint Über), és elindultunk bulizni. Sosem láttam még ilyen karaoke helyet, külön termek voltak a baráti társaságoknak, mindenhol voltak kirakva rágcsálnivalók, üdítők, víz és rengeteg sör. Én úgy indultam el, hogy biztosan nem énekelek, mert akkor vége a bulinak, de mivel volt aláfestés a zenében, igazából az énekesre kellett csak ráénekelni.

IMG_20180510_232043
Karaoke party Hanoi-ban

Persze a döntésem befolyásolta, hogy megvolt nekik a Spicegirls Wannabe című száma és az egyik tanár a kezembe adta a mikrofont. A party nem ért véget, sőt még később elénekeltük a Barbiegirl-t az Aqua-tól. A sör nagyon frissítő volt, és mondhatnám, csak úgy lecsúszott – 4 évig éltem Csehországban, lehet ott edzettem – , majd mindezért 5,88 eurót azaz 160.000 dongot kellett fizetnem.  Az egyik tanár utolsó előtti estéje volt, így rábeszélt néhányunkat, hogy folytassuk az estét még, így elmentünk a Queens bárba – lufibárba. A lufikban nevetőgáz van, darabjuk 60.000 dong, azaz 2,21 euró, nekem kettő után megvolt a nagyon jó hangulatom, másnak 6 kellett -de hát különbözőek vagyunk. Taxival mentünk haza 4 körül, ez 10.000 dongba (0,37 euró) került, mert 4 felé osztottuk. Mindennel együtt körülbelül 14 eurót fizettem ezért az estéért, ebben vannak a taxik, lufik, sörök…

A negyedik napomon (péntek) reggel kicsit fáradtan keltem, 8.45-kor, mert 9-10 között volt egy magánórám. Hangom alig volt eleinte, de aztán visszatért, és így nem volt gond az órát megtartanom. Ekkor már láttam, hogy sajnos a lábam bepirosodott. Az első nap volt, hogy kimentünk enni az egyik közeli étkezdébe. Nagyon jó érzés volt helyiekkel menni, helyieknél enni, kis utcai étkezdében, kisszékeken…Az ebéd “Bun cha” volt, az új kedvencem. Cukros-fokhagymás-Halszószban sertéshús, külön tálalva rizstésztával, salátával 25.000 dongért, azaz 289Ftért (0,92 euró). A rizstésztát a szószba mártogatva kell enni, isteni finom, aki teheti, próbálja ki!

IMG_20180511_120810
Bun cha a külvárosban

IMG_20180511_151057
Hanoi utcakép

Ebéd után az egyik tanárral bementünk a városba szétnézni, nagyon meleg volt, ekkor már nagyon piros volt a lábam, amikor ránézett ő is azt mondta, hogy nem néz ki jól, így később este lefertőtlenítettem Betadine-nal. A városban megnéztük a tavat, és az óváros részt – ha lehet így nevezni “Old Quarter”. Nekem ez a rész annyira nem tetszett, rengeteg turista volt, az árusok a kezembe adták a portékájukat, aztán kérték a pénzt. A kóstoló azt jelentette, hogy már csomagolta is az árus az ételt, és jött utánunk, hogy vegyük már el. Az utcák zsúfolásig tele voltak boltokkal, ahol a turisták válogattak, alkudtak, vásároltak. Az volt az érzésem, hogy ez a negyed csak arról szól, hogy a turista minél több pénzt elköltsön. Ezzel szemben a környék, ahol lakom, tele van kedves helyikkel és olcsóbbak is a boltok. Természetesen a turisták nagy része szeret közelebb lenni a központhoz, illetve egy ázsiai idegen országban nem szeretnének a külvárosban lakni. Én ebből a szempontból is szerencsésnek érzem magam, hogy a Homestay-t választottam. Első naptól kezdve ismerhetem meg a valódi Hanoi-i életet kedves helyiekkel, új barátokkal, önzetlen idegenvezetőkkel. Később egyedül mentem el a gyógyszertárba fásliért, egyszerűen képernyőfotókon mutogattam a fáslit, és nem is kellett megérteniük az angolom. Egyszerű, mint az 1szer1. És még régen azt mondták otthon, hogy nem az eszemért fognak szeretni… Ezen a napon vacsorára is kimentünk, “büfé” menü volt egy utcai árusnál, ami azt jelentette, hogy egy nagy tányér rizshez négy dolgot választhattunk még. Volt hernyó is, vagy valami ilyesmi, de azt inkább kihagytam. Zöldségeket választottam, és disznóhúst, de ehhez járt még egy leves is, így a végén teljesen megteltem. A vacsoránál megkérdezték miért van bekötve a lábam, így sajnos meg kellett osztanom mindenkivel, milyen béna vagyok. Természetesen ilyenkor azt mondják bárkivel megeshet, csak én vonzom ezeket a dolgokat. Nem riasztanak el, ez is csak egy kisebb akadály, a fertőtlenítés után már jobb volt. Viszont akkor mentem neki a rizsfőzőnek, amikor az egyik tanárral beszélgettem, így a vacsoránál azon viccelődtünk, hogy annyira folytatni akartam a beszélgetést a sráccal, hogy nem érdekelt, hogy megégettem a lábam. Hát igazából annyira nem fájt, mondhatni azonnal továbbléptem a dolgom. Azért remélem az ittlétem alatt, nem lesz sok ilyen baleset.

Ittam egy kókuszos kávét is, de lehet ennek külön posztot fogok szentelni, mert a kókuszos kávé megérdemli. Este kiültem az egyik terembe írni, beszélgettem egy diákkal, ittam egy sört. A lépcsőn lefelé jövet az egyik diáksrác rám mosolygott és azt mondta úgy nézek ki mint Katy Perry. Micsoda bók, sosem megyek el innen!