“Milyen szép lány!” – legalább ötször elmondták ezen a vasárnapon, ami azzal kezdődött, hogy egy borzasztó rázós buszút után megérkeztünk Bat Trangba – Hanoi kézműves falujába.
Az egyik diáklánnyal mentünk, olyan 9 után indultunk és körülbelül egy óra volt odaérni. A buszmegállótól még sétálnunk kellett, nagyon sütött a nap, mire a faluhoz értünk nagyon éhes lettem. Sajnos mindenhol utcai árusok voltak, és nem éreztem úgy hogy valahol a szabadban szeretnék ülni, ezért egy olyan étkezdét választottunk, ahol be lehet ülni. Ezen a napon is az eddigi kedvencem “Bun Cha” volt a menü, 30.000 dongért (347 Ft, 1,1 euró), valamennyivel drágábban árulták, mint ahol ezelőtt ettük közel a szállásunkhoz.
A piacon gyorsan átsétáltunk, mert vásárolni nem terveztem, de gyönyörűek voltak a kerámiák, amiket árultak. A nagyobbakat a nappalikba teszik, luxusszállodákban innen veszik az étkészletet, de lehetett kapni karkötőt is, vagy nyakláncot. Olyan hely is volt, ahol mindezt magunk is elkészíthetjük, sőt kerámia-edényt is készíthetünk ha van kedvünk. Az egyszerű indokom arra, hogy miért nem akartam készíteni semmit, vagy venni valami apróságot, mert ez az utazásom első állomása, nem tervezem agyonvásárolni magam, és ha vennék vagy készítenék valamit, nagy valószínűséggel eltörném mielőtt elérnék vele haza. A piac után elmentünk megnézni a falu kis szűk utcáit, ahol láttuk, hogyan is készítik a kerámiát. Megengedték, hogy bemenjünk ezekre a helyekre, megnéztem, hogyan öntik ki a formát. Érdekes volt. Nehéz munkának tűnik, de az emberek mégis mosolyogtak, illetve szívesen láttak engem a munkájuk közben, megkérdezték honnan jöttem és többször elmondták milyen fiatal vagyok. A buszmegállóhoz sétálva valószínűleg kis napszúrást kaptam, mert elég erősen sütött a nap és az ernyő, ami nálunk volt, nem tudott mindkettőnket teljes mértékben megvédeni. A buszmegálló elhagyatott volt, gyorsan sikerült egy képet készítenem, mert a buszra már szaladnunk kellett. A buszon a kellemes levegő miatt szépen elaludtam, majd a városban keltem már fel. Gyorsan jött a másik busz, körülbelül 20 perc alatt hazavitt minket, utána eldőltem az ágyban, mint a krumpliszsák. Nehéz volt összeszednem magamat öt óra körül, ráadásul otthonról szerettek volna velem beszélni, így többször is megmostam az arcom. Anyuval már másodjára beszéltem mióta itt vagyok, de apuval először – habár pár perc után elment, szerintem csak arra volt kíváncsi jól vagyok-e (bár ez a lényeg) és eszek-e rendesen. A vacsoránál kiderült, hogy nyolckor lesz az eligazítás az új diákokkal, és csak később fog kiderülni mikor tartok órákat. Nyolcig írtam, chat-eltem az otthoniakkal, aztán a meeting-en csak be kellett mutatkozni pár mondatban és ott lenni körülbelül 10 percig. Utána még elmentünk kávézni, beszélgettünk két tanárral, majd írtam ide a naplómba. 🙂
Kókuszos-kávé
Az egyik tanár szerint vidéken sokkal jobb a kókuszos kávé, és az itteni (ebben a kávézóban kapható) a legrosszabb, amit vietnámi tartózkodása alatt – 2 hónap – fogyasztott. Ez nekem nagyon jó hír, mert ha ez lesz a legrosszabb kókuszos kávé, amit valaha ittam, akkor már boldog vagyok.
Van egy olyan érzésem, hogy ha szeretnének felállítani egy szobrot a bénaságról, annak mindenképpen engem kellene ábrázolnia.
“El tudod hinni, hogy a harmadik napomon nekimentem a rizsfőzőnek és megégettem a lábam?” – kérdeztem a testvéremet.
” Ismerlek, ezért pont elhiszem”.
Az előző írásomban ott hagytam abba, hogy az egyik diákkal elmentünk reggel a kávézóba, hogy kicsit beszélgessünk és gyakoroljuk az angolt. Ahogy beléptem, a pultos lány szaladt a ventilátorért, miközben azt mondta “Oh, Madame!”, majd leültettek egy szép helyre az ablaknál. A diák, akivel mentem segített rendelni, ekkor kértem először tojás-kávét, ami Hanoi jellegzetes kávéja. Az “egg-coffee” nagyon krémes, langyosan iható kávé, amelyet úgy hoztak ki, hogy egy kis kávéval a csésze alá tudjunk gyújtani, hogy elérje a megfelelő hőfokot. Finom volt nagyon, de nekem egyelőre a kókuszos kávé marad a kedvencem. Igazából egy órán át beszélgettünk Európáról, az életemről, hova szeretnék utazni, utána csatlakozott hozzánk az egyik tanár, majd együtt mentünk haza ebédelni. Az ebéd legfontosabb történése az volt, amikor hátraléptem és ott volt a rizsfőző, így megégette a lábam. Az egyik tanárral beszélgettem, nem fájt az egész, folytattuk is a beszélgetést. Délután 2-4 között volt egy komolyabb angol órám, két diák szeretett volna beszélgetni a start-up-okról, üzletről, ehhez sokat írtam a táblára, hogyan kell egyes szavakat leírni – később egy másik tanár megemlítette, milyen jó szavakat írtam a táblára 🙂 – majd egy rövid pihenés után jött a vacsora. A vacsora után elmentünk a közeli Vincom centerbe, illetve van a közelben egy kisebb piac is ruhákkal, csecse-becsékkel. Amikor hazaértünk láttam, hogy a többiek már elmentek a karaoke buliba, az egyik tanár elküldte a címet, hívtunk egy Grab taxit (mint Über), és elindultunk bulizni. Sosem láttam még ilyen karaoke helyet, külön termek voltak a baráti társaságoknak, mindenhol voltak kirakva rágcsálnivalók, üdítők, víz és rengeteg sör. Én úgy indultam el, hogy biztosan nem énekelek, mert akkor vége a bulinak, de mivel volt aláfestés a zenében, igazából az énekesre kellett csak ráénekelni.
Karaoke party Hanoi-ban
Persze a döntésem befolyásolta, hogy megvolt nekik a Spicegirls Wannabe című száma és az egyik tanár a kezembe adta a mikrofont. A party nem ért véget, sőt még később elénekeltük a Barbiegirl-t az Aqua-tól. A sör nagyon frissítő volt, és mondhatnám, csak úgy lecsúszott – 4 évig éltem Csehországban, lehet ott edzettem – , majd mindezért 5,88 eurót azaz 160.000 dongot kellett fizetnem. Az egyik tanár utolsó előtti estéje volt, így rábeszélt néhányunkat, hogy folytassuk az estét még, így elmentünk a Queens bárba – lufibárba. A lufikban nevetőgáz van, darabjuk 60.000 dong, azaz 2,21 euró, nekem kettő után megvolt a nagyon jó hangulatom, másnak 6 kellett -de hát különbözőek vagyunk. Taxival mentünk haza 4 körül, ez 10.000 dongba (0,37 euró) került, mert 4 felé osztottuk. Mindennel együtt körülbelül 14 eurót fizettem ezért az estéért, ebben vannak a taxik, lufik, sörök…
A negyedik napomon (péntek) reggel kicsit fáradtan keltem, 8.45-kor, mert 9-10 között volt egy magánórám. Hangom alig volt eleinte, de aztán visszatért, és így nem volt gond az órát megtartanom. Ekkor már láttam, hogy sajnos a lábam bepirosodott. Az első nap volt, hogy kimentünk enni az egyik közeli étkezdébe. Nagyon jó érzés volt helyiekkel menni, helyieknél enni, kis utcai étkezdében, kisszékeken…Az ebéd “Bun cha” volt, az új kedvencem. Cukros-fokhagymás-Halszószban sertéshús, külön tálalva rizstésztával, salátával 25.000 dongért, azaz 289Ftért (0,92 euró). A rizstésztát a szószba mártogatva kell enni, isteni finom, aki teheti, próbálja ki!
Bun cha a külvárosbanHanoi utcakép
Ebéd után az egyik tanárral bementünk a városba szétnézni, nagyon meleg volt, ekkor már nagyon piros volt a lábam, amikor ránézett ő is azt mondta, hogy nem néz ki jól, így később este lefertőtlenítettem Betadine-nal. A városban megnéztük a tavat, és az óváros részt – ha lehet így nevezni “Old Quarter”. Nekem ez a rész annyira nem tetszett, rengeteg turista volt, az árusok a kezembe adták a portékájukat, aztán kérték a pénzt. A kóstoló azt jelentette, hogy már csomagolta is az árus az ételt, és jött utánunk, hogy vegyük már el. Az utcák zsúfolásig tele voltak boltokkal, ahol a turisták válogattak, alkudtak, vásároltak. Az volt az érzésem, hogy ez a negyed csak arról szól, hogy a turista minél több pénzt elköltsön. Ezzel szemben a környék, ahol lakom, tele van kedves helyikkel és olcsóbbak is a boltok. Természetesen a turisták nagy része szeret közelebb lenni a központhoz, illetve egy ázsiai idegen országban nem szeretnének a külvárosban lakni. Én ebből a szempontból is szerencsésnek érzem magam, hogy a Homestay-t választottam. Első naptól kezdve ismerhetem meg a valódi Hanoi-i életet kedves helyiekkel, új barátokkal, önzetlen idegenvezetőkkel. Később egyedül mentem el a gyógyszertárba fásliért, egyszerűen képernyőfotókon mutogattam a fáslit, és nem is kellett megérteniük az angolom. Egyszerű, mint az 1szer1. És még régen azt mondták otthon, hogy nem az eszemért fognak szeretni… Ezen a napon vacsorára is kimentünk, “büfé” menü volt egy utcai árusnál, ami azt jelentette, hogy egy nagy tányér rizshez négy dolgot választhattunk még. Volt hernyó is, vagy valami ilyesmi, de azt inkább kihagytam. Zöldségeket választottam, és disznóhúst, de ehhez járt még egy leves is, így a végén teljesen megteltem. A vacsoránál megkérdezték miért van bekötve a lábam, így sajnos meg kellett osztanom mindenkivel, milyen béna vagyok. Természetesen ilyenkor azt mondják bárkivel megeshet, csak én vonzom ezeket a dolgokat. Nem riasztanak el, ez is csak egy kisebb akadály, a fertőtlenítés után már jobb volt. Viszont akkor mentem neki a rizsfőzőnek, amikor az egyik tanárral beszélgettem, így a vacsoránál azon viccelődtünk, hogy annyira folytatni akartam a beszélgetést a sráccal, hogy nem érdekelt, hogy megégettem a lábam. Hát igazából annyira nem fájt, mondhatni azonnal továbbléptem a dolgom. Azért remélem az ittlétem alatt, nem lesz sok ilyen baleset.
Ittam egy kókuszos kávét is, de lehet ennek külön posztot fogok szentelni, mert a kókuszos kávé megérdemli. Este kiültem az egyik terembe írni, beszélgettem egy diákkal, ittam egy sört. A lépcsőn lefelé jövet az egyik diáksrác rám mosolygott és azt mondta úgy nézek ki mint Katy Perry. Micsoda bók, sosem megyek el innen!
Még mindig nem tudok teljesen értelmes választ adni arra, hogy miért ide jöttem. Az első napokban még nagy szemekkel jár az ember, forgatja a fejét, hogy hol is van, kik is veszik körül. Életem eddigi legkényelmetlenebb ágyában aludtam a legjobbat (az ágy, mint egy fa íróasztal), pontosan 12 órát, így kezdődött a második nap. Amikor felkeltem, még mindig álmos voltam, talán ez a meleg hatása is, ebéd után is aludtam valamennyit, és vacsora után is egy keveset… Délután az egyik tanárral elsétáltunk a közeli piacra, ami ekkor elég üres volt (szieszta idő), de így is rengeteget elárult a séta a környékről. A külvárosban lakunk, ahol teljes mértékben megismerhetjük Hanoi mindennapjait. A séta alatt jól körbenéztem,az arcokat, a házakat, a motorokat, hihetetlen érzés itt lenni, és ebben élni. Az utcán megnéztek minket, mosolyogtak ránk, úgy éreztem mintha egy másik bolygón, vagy egy sci-fi-ben lettem volna. Az utcán száradnak a ruhák, miközben sétálsz, néha belátsz a családok nappalijába. Olyankor elszégyelltem magam, mert olyan volt, mintha besétáltam volna valaki házába. De a helyieket nem zavarja, náluk nyitva az ajtó, a motorokat is a nappaliba teszik, és ha bekukucskálsz, csak rádmosolyognak. Nem luxusnegyed, de aki Hanoi-ba szeretne jönni és megismerni az itteni életet, kultúrát, az töltsön időt a külvárosban.
Hanoi villanypózna
Hanoi piac
Hanoi utcakép
A séta alatt találtunk egy érdekes kávézót, az egyetlen feltételünk a légkondicionáló volt, ami természetesen működött és kellemesen lehűtött minket. Mindeközben az utcaképet néztem: dudáló motorosok, autók, idős emberek cipekedése, koszos utcák. Van egy megmagyarázhatatlan hangulata a városnak, bár ezt még a második napon nem értettem annyira.
Az est fénypontja az volt, hogy elmentünk a közeli plázába inni valamit, mások pedig moziba mentek. Az odaút is izgalmas volt, mert már nagyobb úton is át kellett kelnünk (hűha!), de lassan mentünk és közel egymáshoz (legalábbis én közel a többiekhez). Az egyik tanár, aki velünk volt mindenkinek köszönt, az utcán vacsorázó emberek mosolyogva köszöntek vissza. Volt egy ház, ahol odahívták, és sörrel kínálták. Jót nevettem, jól éreztem magam, elbújtam és úgy éreztem mások háta mögé bújva elleszek. De ekkor az egyik italozó rám mutatott és azt mondta “Madame” – ekkor már oda kellett mennem, nekem is öntöttek sört, aztán a másik lánynak is, de mondtuk, hogy elfelezzük – nagyon frissítő volt ebben a melegben. Ezután a plaza-hoz értünk, ahol a régi házak és a luxus bevásárlóközpont együttes látványa arra ösztönzött, hogy készítsek egy képet (elnézést a rossz minőségért – a telefonom hibája :D).
Vincom bevásárlóközpont – Hanoi utcakép
Annyit tudok csak megosztani, hogy valami nagyon édeset ittam, szerintem csak cukor volt jéggel, – de az is lehet, hogy fagyasztott cukros víz (epres valamit kértem, ami tengerkék színben érkezett) ???. Abban biztos vagyok, hogy ezekből nem szeretnék inni a jövőben, inkább maradok a víznél (a csappvíz nem iható a városban, de ahol lakom, ott van víztisztító). Hazafelé beugrottunk egy boltba, vettem egy helyi sört 12.000 dongért (0,44 euró), majd hazaérve kibontottam a Pilóta kekszem- amit még Ferihegyen vettem – és az egyik tanárral elmajszoltuk.
Hanoi sör Pilóta keksszel
Ekkor hallottam a városban élő patkányokról, amikről azóta is remélem, hogy nem szeretnének megismerni, és kikerülve a mosogatós alatti részt, a szemeteszsákokat, lábujjhegyen fél szemem becsukva megyek a konyhába, ha egyedül vagyok.
Körülbelül a negyedik héten a konyhában skype-oltam anyukámmal, a lábamat feltettem a székre. Hirtelen elszaladt a patkány a szék alatt, én kicsit felugrottam, anyukám pedig megijedt. “-Semmi baj, anyu, csak itt szaladt a patkány!” “- Jajj, kislányom, gyere már haza!”
Mindezek ellenére a második napon is nagyon jót aludtam, és a harmadik napon már felkeltem 8.30-kor. Kilenctől volt az első magánórám (vagyis a második, mert az egyik szobatársam már kérte, hogy beszélgessek vele – ezt is vehetjük magánórának), a diákommal kimentünk a közeli kávézóba, azt kérte, hogy csak beszélgessünk mert a nyelvtan túl nehéz neki (Thang, aki később megházosodott, és meghívtak az esküvőre).
A következő reggel is szokásosan kezdődött, amikor a ház elhagyásáról volt szó: átkelés az utcán, hogy eljussunk a kávézóig. Már az első napon feltűnt, hogy nem lesz nekem könnyű átkelni az utcán egyedül, már ha valaha is sikerül (spoiler: a negyedik napon sikerül), de úgy gondoltam, ez is csak egy félelem, egy akadály, amelyet le kell győznöm. Ha a változásról írt történetemre gondolok, akkor itt meg kell említenem, hogy már az első perctől változok. Az első napon még valóban féltem átkelni az úton, a negyediken már egyedül sikerült, sőt a belvárosban is ment (ott még nem egyedül, az majd később jön). Mielőtt tovább mesélném a harmadik nap eseményeit, fontos megemlítenem, hogy amiket itt leírok, azt leginkább azért teszem, mert egy nagy változáson megyek keresztül és szeretném megosztani.
Nem az a típusú ember vagyok, aki vakmerően kiugrik egy repülőből, inkább az a típus, aki eldönti, hogy ki akar ugrani a repülőből, mert az menő – aztán azért ugrik ki mert már fent van és nincs visszaút...
Később ezekre a napokra úgy emlékszem, hogy sokat aludtam és valahogy elteltek. A leghasznosabb dolog amit magammal hoztam a jód volt, az első héten ugyanis sikerült megégetnem magam. A nyoma örökre beégett a lábamba…
– nagymamaként elég lesz a lábamat megmutatnom az unokáknak, és elmondani, hogy melyik seb melyik országból való (van majdnem mindenhonnan, ahol eddig éltem)
Néhány év után elhagytam a multis világot, hogy kilépjek a komfort zónámból, és hogy önkéntesként Vietnámban angolt taníthassak. Nem volt könnyű az elhatározás, de úgy éreztem, szükségem van erre a változásra.
Minden kezdet nehéz – itt sem volt ez másképp…
Moszkva-Hanoi járat
Tegnap reggel érkeztem Hanoiba 9 órás repülőút után Moszkvából (az előtte Budapest-Moszkva 2,5 órás repülőút teljesen megszokott módon telt). Már az ideút is hatalmas élmény volt, mert sosem utaztam ennyit repülővel, bár ha nem kellene valahogy még visszautaznom Európába, biztosan azt mondanám, hogy soha többet 9 órás éjszakai repülőút. A vacsora, kiszolgálás, reggeli, minden nagyon jó volt, még többet is kaptam mint amennyit meg tudtam enni, nem beszélve arról hogy minden nagyon finom volt. Adtak párnát, paplant, kispapucsot, szemellenzőt; volt kistévé, hallgathattam zenét, bár engem csak az érdekelt, milyen magasan repülünk, hol vagyunk és mikor érünk már oda. Sajnos aludni nem nagyon tudtam, mert az ablak mellé kettes helyre foglaltam a jegyem, és elég kicsi volt a hely (Tipp: Ha tudsz, foglalj középre helyet, hogy el tudj feküdni az üléseken Ha kevesen vannak a gépen, akkor elég szerencsés ott ülni.). Hajnalban olyan 2 körül a gép elkezdett rázkódni és bemondták, hogy kössük be magunkat, így akkor valószínűleg mindegy is volt, hol próbálok aludni éppen. Az az érzés, hogy rázkódik a gép, csipognak és villog feletted a jel, hogy kösd be magad, megfizethetetlen – de amikor kinéztem az ablakon és megláttam felettünk a többezer csillagot, elmosolyodtam. Hirtelen nyugalmat éreztem, és elkényelmesedtem az ülésemen. Ennyire gyönyörű eget még sosem láttam eddig. Ezután visszaaludtam, mint egy boldog kisbaba az evés után.
Amikor megérkeztem (körülbelül 9 órakor), nem várt senki a reptéren, megcsapott a meleg, rám zúdult a sok taxis… aztán kaptam egy sms-t, hogy a sofőr 20 perc múlva jön értem. Meglepődtem, mikor egy sötétített ablakú fehér Mazda volt az, de örültem nagyon, mert elhoztak teljesen a Homestay-ig, az új otthonomig. Az egyik tanársegéd mutatta meg az ágyam, illetve azt mondták délután jön a manager és beszél velem, mikor és hogyan fogok tanítani. A szoba, az ágy és a ház maga nagyon más, minden más, és otthon azt mondanám “rendetlen és koszos”. Az első érzésem az volt, hogy szabadidőmben majd takarítok, mert itt nem tudok maradni. Már az autóból kifelé bámulva sokkot kaptam, amikor az új otthonom felé tartottunk. Rengeteg motoros, utcai fodrász és gyümölcsárus, fára szögelt tükör, előtte szék, ahol megborotválnak. Mindenhol maszkos motorosok, mindenki dudál, sok a kátyú/aknatető. Aztán a ház, ahol harmincan lakunk együtt, rengeteg ember egy fürdőszobára, körülbelül hatan, nyolcan, tízen egy szobában. Az egyik tanár említett valami patkányt is, de azt mondta ne aggódjak… ???
Egészen délig azon gondolkodtam, miért jöttem ide, mikor nekem kell, hogy mindennek helye legyen, fontos a tisztaság, hiányzik a rendszer, a rend, a szervezettség (a saját fürdőm!). Lefeküdtem aludni egy kicsit, majd délben lementem a konyhába, készítették az ebédet. Ahogy mentem le a lépcsőn (negyediken van a szobám), találkoztam több diákkal és tanárral is, akik mosolyogtak, bemutatkoztak, örültek nekem. Ekkor kezdtem el jobban érezni magam, és ezután a közös ebéd volt a “vízválasztó”. Több külföldi van itt, francia, litván, dél-afrikai, ausztrál, angol, koreai-amerikai..
.Az ebéd után megint aludtam, ez az első nap ilyen volt (igazából az első hetekben sok nap), de utána az egyik tanárral kimentünk egy kókuszos-kávéra, ami isteni finom volt, 35000 dong-ba került = 1.5 euró körülbelül (egyébként 60 dollár beváltásával már milliomos lettem = körülbelül 1.400.000 vietnám dong). Ezután járkáltam fel-alá a házban embereket keresve, a szobámban a lányok közül sokan aludtak (du.3-4-kor :)), lent találtam beszélgetőpartnereket. Később a Homestay manager-e is eljött, aki elmondta, hogy ezen a héten csak magánórát tartok, megbeszéltük, hogy ez 9-10 között, illetve 13-15 között lesz.
Hagyományos vietnámi ételek és piac
A vacsora után hosszú újraélesztő zuhany következett, majd éjféltől egyig egy jó kis beszélgetés az egyik diákkal. Megkérdezte, van-e kedvem beszélgetni vele, és mivel nekem fontos a beilleszkedés, új barátok keresése, így nem mondtam nemet. Elmesélte az életét, és hogy a falusi gyerekeket szeretné megtanítani arra, hogyan használják fel megfelelően a termőföldet. A többiek a tetőteraszon söröztek, de úgy éreztem, azt ma kihagyom és megpróbálom kialudni a hosszú utam fáradalmait.
Annyira kedvesek és sokat mosolyognak. Nem beszélve arról, hogy milyen nyugodtak!
asUchange 